Krúdy Gyula: Álmoskönyv

A Kalligram Kiadó merész, hézagpótló, nagyon sok ismeretlen vagy alig ismert szöveget is közreadó vállalkozásának, a mintegy ötven kötetre tervezett, Bezeczky Gábor és Kelecsényi László által példamutató alapossággal szerkesztett, Krúdy Gyula összegyűjtött művei című sorozatnak tizennegyedik kötete az Álmoskönyv, mely először 1920-ban került az olvasók elé. Jegyzetei élén a sajtó alá rendező joggal állítja, hogy ez az olvasók kezébe először 1920-ban adott könyv az írónak legtöbbször kinyomtatott munkája. Néhány utánnyomása ugyanazzal az ISBN számmal került forgalomba, ezért pontosan azt sem lehet megállapítani, hány kiadást ért meg. A jelenlegi az 1925-ös második kiadást veszi alapul, de minden korábbinál teljesebb, és csakis bizonyíthatóan Krúdy által írott szövegeket tartalmaz – ami intő példa lehet azok számára, akik újabban egyértelműen Kosztolányi Dezsőnek tulajdonítanak névtelenül megjelent cikkeket, noha azokat valószínűleg részben, sőt talán egészben is más írta.

Krúdy és Kosztolányi. A napjainkra újra népszerűvé vált Márai őket tartotta a korai huszadik század legjelentősebb magyar prózaíróinak – Móriczcal szemben fönntartásokkal élt. Bírálni természetesen mindenkit lehet – egykor hajnalig vitatkoztam Krúdy regényeinek szerkesztetlenségéről Baránszky-Jób Lászlóval, majd Németh G. Bélával, amikor azt állította, hogy a magyar Szindbád megalkotójának munkássága „valahol A víg özvegy s A rózsalovag között” helyezkedik el, amire annak idején, zöldfülűen annyit jegyeztem meg, hogy A rózsalovag nem olyan jó, A víg özvegy pedig nem olyan rossz, elhallgatván, hogy ez utóbbi műről akkor szinte semmi fogalmam nem volt.

A most forgalomba került kötet nagyobbik fele álmok jelentésének a jegyzéke, ábécérendbe szedett kulcsszavak szerint. A források korábbi álmoskönyvek, az író apai nagyanyjának, Radics Máriának és másoknak, közöttük magának az írónak a gyűjtései – talált tárgyak erősen Krúdy írásmódjához hasonítva. Az olvasó számára egymáshoz nem illő képzetek kapcsolódnak össze („Árbockosárban vadlibákat látni: kalandod lesz; Bojtár. Károsodás; Cédrus. Szerencsés jövő”). Az álom nyelve olyannyira nem azonos az ébrenléttel, hogy ami az egyik világban jót ígér, az a másikban veszteséget hoz („Bitófán látni magad [lógva]: nagy becsületben és hírnévben lesz részed; Felégetni valamit: szerencse; Háborúba menni: öröm”). Az értelmezés viszonylagosságát mi sem bizonyítja jobban, mint hogy ugyanaz az álom mást jelent az egyik, mást a másik álmodó számára („Karácsony éjjelén égből citeraszót hallani: lánynak szerető van útban, öregembernek halál; Lánc. Szegénynek fogság, gazdagnak szerencse; Örjöngő. Ha férfi: szomorúság, ha nő: vidámság”). A két világ nyelve nem illik egymáshoz, s szembeállításuk általában humoros hatású („Feleség. Veleélni: harag; Férj. Szerencsétlenség; Fogaidat tisztítani: nagy ártalom; Gordonka. Szorult helyzet; Könyök [ha fáj]: rossz sógorság; Lenyakaztatni. Nagy szerencse; Nadrággomb. Árulás. Pénzt az árnyékszékben hagyni: elveszített szerelem; Posztót lopni: hosszú, boldog élet; Ravatalon feküdni: nagyon kellemes változás a közeli jövőben; Regényt olvasni: lustaság; Színházban lenni: kár; Tetű: nagy szerencse”). Utalásszerűen szóba kerül a magyar történelem („Bécsbe menni. Gond”), irodalmi áthallás is akad – például a homokember megidézésekor –, sőt hivatkozások is előfordulnak Freudra és Ferenczi Sándorra, de a hangnemtől távol áll a komolykodás. „Nem akarom azt mondani – jelenti ki a szerző –, hogy elhiggyük a régi Álmoskönyvek nyámnyogásait.” A magyarázatokat olykor Szindbád adja meg, arra ösztönözve az olvasót, hogy feledje a különbséget hozott anyag és eredeti alkotás között.

A kettős én, a hasonmás rögeszmésen foglalkoztatta Krúdyt, s ez egészen föltűnővé válik a kötet lényegesen rövidebb középső részében. „Két kéz írta az Álmoskönyv második részét, a Babonák könyvét. Az egyik kéz dolgozott fényes napvilágnál, amikor a kőművesek az ő sokablakú, téglából és malterből való házaikat építik […]. A másik kéz – a ’jegyzeteket’ író kéz – éjszaka dolgozott az íróasztalnál. Éjjel, amikor különös hangokon szólal meg a sziget alatt elkanyarodó Duna, tótul, németül, csehül beszélgetnek egyes hullámok.” Az álmokhoz hasonlóan a babonák világa is egyfelől készen kapott, másrészt viszont maga a felfokozott képzeletbeliség. A boszorkányokról, kísértetekről, táltosokról, lidércekről, sárkányokról, kincsásókról, kuruzslókról vagy szellemidézőkről előbb egy hitetlen ír csúfondárosan, majd egy hívő, aki szerint „A középkor sosem múlik el”. Az asztaltáncoltatásnak szentelt rész óhatatlanul is fölveti a kérdést, vajon nem innen merített-e ösztönzést a nagy kortárs az Aranysárkány záró jelenetének megalkotásához.

A kötet harmadik része „A kéz könyve” alcímet viseli, s lényegében a tenyérjóslással foglalkozik. Az Álmoskönyvnek több korábbi kiadásából kihagyták, arra hivatkozva, hogy nincs „irodalmi értéke”. Krúdyt nem szabad tudálékosan olvasni. Szó esik itt Shakespeare-ről és Puskin Sándorról, de a hangnem nagyon távol áll a nagyképűségtől. Humorérzék nélkül aligha értékelheti valaki az olyasféle részeket, mint a nőknek ezt a sommás jellemzését: „Csak azért mennek férjhez, hogy ehessenek a lakodalmi tortából. Gyakran szenvednek gyomorelrontásban.”

Az Álmoskönyv egykori sikeréhez hozzátartozott, hogy az első kiadás megjelenése után, 1921–22-ben, Krúdy sok száz levelet kapott olyanoktól, akik egy-egy álmuk megfejtését várták tőle. A most megjelent kötet függelékében olvashatók azok a válaszok, amelyeket a Színházi Élet s az Újság közölt. Ezek csak megerősítik, hogy Krúdy nyersanyagot keresett az álmoknak s hiedelmeknek a leírásában. A beavatott olvasó tudhatta, hogy Márkus Emília álomleírásán s Krúdy tiszteletteljes megfejtésén egyaránt mulatni kell, hiszen a nagyszerű s mellesleg igencsak józan színésznő történetéhez nem az idézetekkel tarkított álmagyarázat adja a kulcsot. A korabeli közönség számottevő része tudta, hogy amikor Márkus Emília a lányáról nyilatkozott, akit „ismeretlen, vad külsejű, állatbőrbe öltözött férfi ragadott magával a tenger felé”, Vaclav Nizsinszkijre célzott, aki feleségül vette Pulszky Romolát. Más példát is lehet idézni annak sejtetéséhez, hogy a levelek sokszor nem álomleírások. Egy bizonyos Manci például arról számol be, hogy gyerekkorában látta Ferenc Józsefet, később olvasta, mit írt Pap Viktor Beethovenről, majd három férfiba volt szerelmes, az elsőt Ady Endrének, a másodikat Szép Ernőnek hívták, a harmadiknak nevét azzal az indokkal nem közli, hogy „sokan ismerik őt Budapesten”.

Krúdy legtöbbször fanyar humorral csúfolta ki a neki küldött leveleket, amelyek Zita királynőtől Herczeg Ferencig, Fedák Sáriig és moziszínészekig a kor nevezetességeit vonultatták föl. A sok-sok hölgy magakellető szövegeinek hangnemét jól példázhatja az a vallomás, amely egy városligeti séta elmesélését így rekeszti be: „Nagyon sírni kezdtem, erre kipattant a földből Krúdy Gyula úr, megfogta a kezem és haza vezetett. Otthon a mama, hiába kérte Krúdy Gyula úr, becsukott a spájzba, és én ott voltam egész nap, és folyton sírtam.” A mai olvasó már-már arra gyanakodhat, hogy nemcsak a mulatságos megfejtéseket, de magukat az együgyű levélkéket is Szindbád találta ki. Az Álmoskönyv egy letűnt kor életmódjával és furcsaságaival ismerteti meg az utókort, mely már rászorul a „Nevek és ritka kifejezések magyarázatá”-ra, talán még annál is jobban, mint amennyire ezt a szakavatott sajtó alá rendező vélte – mert ugyan föl lehet-e tételezni, hogy mindenki ismeri a „csikasz” vagy a „kvargli” szó jelentését?

„…doktor lehet mindenki, akinek diplomája van, de a kuruzsláshoz […] az kell, hogy a kuruzsló gyógyítani is tudjon” – mondja a szerző a babonák taglalása közben. Az úgynevezett műértő – kinek elvileg doktori címe is van – csakis nagy tisztelettel adózhat a magyar irodalom egyik legnagyobb kuruzslójának.