Krúdy Gyula lélegzete

„Az Újság mai regénytárcájában kezdette közölni Krúdy Gyulának Kleofásné kakasa című hosszabb elbeszélését. Rajta leszünk, hogy az olvasó a mostani viszonyok közt is, mikor oly szűkre kell szabnunk az újság terjedelmét, napról-napra megkapja e szépirodalmi olvasmányának újabb és újabb folytatását. Feszült érdeklődéssel fogja várni minden bizonnyal. Mert nem kételkedünk benne, hogy ugyanolyan tetszés fogja kísérni a nagy mesemondónak ezt a legújabb elbeszélő művét is, mint a minő az eddigieket fogadta és segítette egymást felülmúló sikerekhez.” E szavakkal vezette be a lap 1919. október elsején az akkor negyvenegy éves Krúdy új művét. A mostani szűk viszonyok – a magyarországi kommün leverése utáni heteket jelenti, ahol, persze, nem kétséges, hogy napról-napra legyen irodalmi olvasnivaló az újságban. S a nagy mesemondó nem is lehet más, mint Krúdy, akinek a népszerűsége az időben valóban senkihez sem fogható, s akinek – hiszen ez így van rendjén – az elbeszéléseit úgy habzsolták („feszült érdeklődéssel”), hogy „az egymást felülmúló sikerek” okán nyilván az olvasók többségének esze ágában sem volt elgondolkodni.

Az olvasó olvasson, a történet íródjon.

Mindenki lélegzik.

Aki él.

A Kleofásné kakasa téveszthetetlenül teljesíti is mindazt, amiért Krúdyt olvasni olyannyira szerettek és szeretnek sokan. Főhőse, Pistoli a túlvilágról tér meg, gordonkahang és borzongás, könnyes sóhajtások és szomorú biccentések. A történet bevezetője (Pistoli misztikus visszatérése, bolyongása és az őt kísértő evilági emlékek, kaviccsal bélelt bedobott levélke és elveszett boldogságát firtató hajdani szerető) tulajdonképpen valamelyik Szindbád-történetbe is illeszkedhetne. Mindaddig, hogy Pistoli, mint egyetlenegy igaz férfi a bús magyar éjszakában, feladatául veszi, hogy felkutassa Pistát, a rabosított Kleofás hat gyermeket nevelő feleségének, Kleofásnénak alighanem az arra járó, „félvad, szellőlábú” cigányok által ellopott drága kakasát. Azaz hősünk küldetése: keresse meg a hajnalt hirdető állatot, s kutatása rövid úton oda vezet, hogy meghallgatja egy, az élete alkonyán borongó züllött asszony vallomását.

A mindeddig jól érzékelhetően az újság kívánalmaihoz és az olvasók várakozásaihoz szabott „krúdys” történettel innentől történik valami.

(Tegyük hozzá, a mesélést, a züllött asszony monológját mindössze egy sikoly vezeti be: „Riadt, álomtalan, ijedős sikoly, mint mikor az asszonyok varangyra lépnek” – s Kakuk, a csárdatöltelék tanácsa, hogy a „Legjobb lesz, ha az asszonyság szájából hallja a történetét, Pistoli uram, az én szavamnak úgysem adna hitelt”.)

Semmi kétség, a rövid előkészítés után a klasszikus talált-meghallgatott, egyes szám első személyű mesélővel hitelesített „valós” történet szituációban vagyunk.

(A monológot jelentő ötödik rész háromszor olyan hosszú, mint az első négy összesen, és az asszonyság élettörténete után is már csak nyúlfarknyi lezárás szükségeltetik.)

Mintha (nem mintha) Krúdyt elsodorná a meghallgatott történet. Mintha (nem mintha) az újságba író Krúdyt lenyűgözné az író Krúdytól ajándékba kapott élet. Erről, ennek egy apró (nem apró) sajátosságáról beszélnék. A nyilvánvaló szerkezeti megoldáson túl, a sokat elemzett és kimutatott és indexált és aláhúzott és hozsannázott és imádott, megszámolt és felmért és fantasztikus Krúdy-nyelvezet elemzéséhez tennék hozzá ehelyütt e monológ kapcsán egy megjegyzést. A Krúdy-olvasókra nézvést közhelyet, amelyet bízvást tud bárki, de amely éppen e monológ kapcsán különösen könnyen megmutatható.

Krúdy történetmondásának zsongító sodrása sok nyelvészeti és irodalomkritikai, irodalomtörténeti munka tárgyát képezte már. Függetlenül attól, hogy e munkák között a szokott mértékhez képest is meglepően magas arányban vannak az elrémisztő nyelvezetű, tudományoskodó dolgozatok, abban egyöntetűek, hogy általában Krúdy lenyűgöző szókincsére, nyelvi leleményeire, ebbéli gazdagságára helyezik a hangsúlyt. Helyesen. Ezek a dolgozatok egyébként, noha természetesen a fejlődést is szeretik kimutatni, amennyire értem, meglehetősen azonos szövetűnek érzik Krúdy prózáját. Visszatérő hivatkozás Krúdy zeneisége – ám meglepő, hogy viszonylag kevesen foglalkoznak Krúdy prózanyelvének ritmusával.

A Kleofásné kakasa kapcsán erről, Krúdy lélegzetvételéről, mondatritmusáról szeretnék beszélni.

Jó olvasók és jóra törekvő írók tudják, hogy a próza művészete valójában a ritmuson áll vagy bukik. Az információ közlésének ritmusa, az időben való el- és felosztása a regény és a hosszabb próza kulcskérdése. A prózaíró, amikor a történetmesélés ritmusát a mondatszerkezetekkel megszabja, nem csupán a saját mesélésének az ütemét rögzíti, de szabályozza a hőseinek diktáló időt, és megszabja az olvasó olvasásidejéhez tapadó lélegzeteket is. Magyarán: a nyelv működésének automatizmusai természetesen módosulnak a különféle történetekben, hol észrevehetően, hol kevésbé feltűnően, hol egészen tudatosan, s az olvasó, akár észleli, akár nem, ezt a ritmust éli át. Nem más ez, mint a köznapi életben mindenki által ismert történetmesélési ritmusváltás. Csak éppen egy Krúdy méretű író esetében korántsem olyan egyszerűen, mint ahogyan azt az általános iskola elején tanultuk: a rövid mondat az izgalom, a hosszú mondat a nyugalom… A Kleofásné kakasa elbeszéléstechnikáját, mint a zaklatottság, a laza történetfűzés, a szilánkosság példáját szokás Krúdy életművében elemezni, szoros összefüggésbe hozva például a Vak Béla töredékességével. Magam úgy gondolom, hogy (ebben a novellájában is) a praktikum (újságközlés) és a sikeresség nem lebecsülendő szorításaiban Krúdy olyan kísérletet vitt végbe (sikerrel), amely az európai regény keletkezésétől a nagy kiteljesítőkig (Louis-Ferdinand Céline-ig, az orosz dumaregényekig) mindig is foglalkoztatta és foglalkoztatja a prózaírókat.

Hogyan lehet a köznapi nyelvtől elemelt, felülstilizált, művészi prózát felruházni olyan elemekkel, hogy a történetmondás köznapisága, és a beszélt nyelv természetessége megőrződjön, illetve újrateremtődjön?

Hogyan lehet úgy elbeszélést írni, hogy az író és az elbeszélő (a „történet mondója”) egyszerre beszéljen?

Vagy, egy iskolaivá vulgarizált megközelítéssel: hogyan lehet úgy jellemezni a beszédmódjával a prózai mű hősét, hogy a nyelvezet mindeközben természetesen az az emelkedett és rafinált írói nyelv legyen, annak is mutassa magát, amiért Krúdyt mindenki szereti?

A Kleofásné első négy fejezetecskéje a klasszikus Krúdy-ritmusú, igazi Krúdy-szövegek mintapéldája. (Az, hogy egyébként ebben az „egységes” nyelvben mennyire fontos a kiszámíthatatlanság, mennyire döntő a következő mondat váratlansága, de nem nyelvtani, hanem információs értelemben, vagyis mennyire lényegi eleme a Krúdy-prózának a figyelem fenntartásának, a történetmondásnak a váratlansága mint esztétikai kategória – ezt majd máskor, máshol, máshogyan. Most csak annyit, hogy ezt a fordulatosságot messze nem szabad összetéveszteni az anekdotikussággal. A misztikum, a szabad asszociáció, az emlékezet imitált működése és a „különös” alakok minduntalan felbukkanásai – csak hogy egy nyilvánvaló példát mondjak, a Boldogult úrfikoromban – eleve olyan nyelvi szabadságot és információs szabadságot teremtenek, amiben a váratlanság természetes. A váratlanság esztétikájával élő mondatok folyton kiszámíthatatlan pályákra kanyarítják Krúdy történeteit, ennek az elbeszélésmódnak éppen ez a lényege: azt sejthetjük és tudhatjuk, hogy a történet merre fut, de azt nem, hogy a következő mondat merre kanyarodik.)

A Kleofásné „írói” beszéde fokozatosan megváltozik, amint az asszonyság monológját olvassuk.

Krúdy, miközben használja a vallomásosságot erősítő elemeket (például kezdetben még jelzi Pistoli ironikus jelenlétét), a monológ élettörténet-mesélésében egyre határozottabban egy olyan váltakozó mondatritmussal operál, ami egyszerre zökkenti ki az olvasót a megszokásból, s ráadásul magas fokon játszik az élőbeszéd imitációjával. A bevezető fejezetecskék írói beszéde után az asszonyság szövege fokozatosan hosszabbodó, hömpölygő mondatokba vált. Önmagában véve ez talán meglehetősen kézenfekvő retorikai megoldásnak tűnne. A mesélő kiönti az életét, hosszú, élőbeszéd-ritmusú, tagmondatokat halmozó, bizonytalan központozású mondatokban idézi fel az emlékeit. Beszél, igazat vagy sem, oly mindegy. Csakhogy Krúdy ennél sokkal jobb író. Pontosan tudja, hogy amiként a beszélt nyelv ritmusában a lélegzetvétel és az ösztön a hosszú mondatokra előre jelezhetetlenül következő rövid mondatokat követel, úgy a monológ stilizáltsága is akkor működik, ha a hömpölygő hosszú mondatokat kiszámíthatatlan ritmusban koppanó, rövid mondatok szakítják félbe. Igen, éppen úgy, ahogyan a zaklatott mesélő hosszú lélegzetekkel adja ki az érzéseit, majd rövid, hirtelen, kapkodó lélegzetvételekkel megy, beszél tovább.

Az asszonyság monológja ezt a ritmikai-nyelvi bravúrt tudja: az életét mesélő titkos nő története azért is sodró és „valós” és „hiteles”, vagyis: annak mutatott, mint prózanyelvi helyzet – mert Krúdy az emelt beszéd és az élőbeszéd ritmikai értelemben is rafinált keverékét hozta létre.

Íme, egy-két példa.

„Mi történt a néma országúton, mi történt az útszéli koldusok között, akik rézpénzeikkel dobálták egymást egy árok mélyében, s egy gyerekkoldust félig agyonvertek valami csalás miatt, botokkal és négykrajcárosokkal? Régen volt.”

Vagy:

„Szegény bocskoros, mezítlábos falusiakon kívül jöttek hozzánk sáros bricskák, de még úri hintók is, éberlaszting cipős jegyzőnék a nehéz lélegzésükkel, vérpiros tiszttartónék a szédüléseikkel, vérszegény kisasszonyok, fésűs gazdák, fulladozó földesuraságok, csontváz földesasszonyságok, zsíros arcúak, papírfehér orcájúak, haramiabajuszúak, színes kalapú tekintetes asszonyságok bő porköpenyegükben, reszkető vének, nehézkórosak, fáradtan hunyorgó gyermekek, púpos szűz lányok, csillagba lépett bénák, boszorkánytól megszállott, tébolyult asszonyok, kísértetlátó, remegő parasztok, kicsattanó arcú asszonyságok, akik közelről rossz szagúak voltak, mint a genny. Ki lát be a ruhák alá? Cifra szoknyák alatt fekély, amelyet messze vidéken nem gyógyított meg senki. A tiszttartó gyomrában rák. Lyukas a veséje a mesternek. A papkisasszony holdkóros.”

S találomra még egy (tényleg csak felütöttem a könyvet, úgy böktem rá):

„Frissen csapolt sört ittam kis csapszékekben, megvertem vetélytársnőimet, kocsikáztam hajnalban a Városligetben, a Práterben, reggeliztem kiskocsmák teraszán, ahol zongora szólt, a fiákerosok táncoltak, pincérek ittak, a vendéglőst Góblinak hívták, a fogadót a Temetőhöz címezték, piros léggömböt kötöttem az ujjamra, beleestem a fűbe, átöleltem a fénylő koronájú fákat, bolond voltam álarcosbálon és május reggelén, hívtak fehér harisnyás Micinek, zöld kalapos Jolánnak, fekete ruhás Ágnesnek, tearózsás Izabellának, részeges Máriának, fiáker-Micinek, bolond Sárinak, snapsz-Fáninak, Pomery Klérnek, mintha minden városban minden férfi más név alatt és alakban látott volna, valahol tán beszél is rólam álmában egy öregember esténként a tűz mellett…

Mindent megpróbáltam az életben. Adtam aranyat koldusnak, ezüstpénzt két marékkal szórtam, mint az eszeveszett, sokat sírtam, még többet szomorkodtam, talán csak részegen nevettem, volt selyemruhám és csaláningem, hallottam, hogy mit beszélnek a grófok a táncosnőkről, inasaik a grófnékról, annyi férfit láttam magam előtt, mint egy sorozó orvos, hallottam annyi bűnt, keserűséget, gyötrelmet, titkot, mint egy gyóntatópap, nemigen mondhatna már nekem olyasmit valaki, amire nyitva felejteném a számat. Fogadjon fel, uram, gazdasszonyának. Másvilági embert még úgyse ismertem.”

A hosszú mondatokra koppanó rövid mondatokat természetesen én emeltem ki nyomdai értelemben. Ugye, csak a legutolsó példát nézve is egyértelmű a képlet?

Hosszú – rövid – hosszú – rövid, rövid

Váratlanul, kiszámíthatatlanul.

Hömpölyögve és aztán szaggatottan.

Összefoglalóan tehát: a Kleofásné kakasa című Krúdy-novella egy olyan sajátos szerkezetű elbeszélés, ahol a rövid, bevezető négy fejezetecske után egy hosszú, sodró ötödik fejezet következik, majd ezt zárja le egy váratlanul rövid, koppanó hatodik rész.

Pontosan úgy mutat ez a ritmus, mint a monológban a mondatok ritmusa. Véletlen? Meglehet.

Az imént a váratlanságot használtam, mint esztétikai értéket Krúdy szövegeivel kapcsolatban, s ezt, a meglepetés lehetőségét és szándékát, mint esztétikai törekvést, értem egyaránt Krúdy nyelvezetére és a szövegek szerkezetére is. Annyit tennék még hozzá, hogy tudni nem tudom, de azt sejteném, sejtem és sejtetném is, hogy Krúdy valamiként félhangosan mondhatta és írhatta egyszerre a prózáját.

Talán.