Krúdy és a tirpákok Nyíregyházán

(Beszélgetés Onder Csabával, A Vörös Postakocsi folyóirat alapító főszerkesztőjével)

‒ 2007-ben alapítottátok meg A Vörös Postakocsi folyóiratot Nyíregyházán: könnyen találtátok ki a lap nevét, vagy hosszas viták előzték meg? Az volt a legfontosabb, hogy Krúdyhoz kötődjék, vagy az, hogy az utazásra utaljon valamiképpen?

‒ A nevet nem kellett keresni, jött magától. A postakocsizás metaforikájából pedig nem csak a rovatcímek adódtak aztán, hanem a lap „filozófiája” is jól kommunikálhatóvá vált. Amire szükség is volt eleinte egy olyan városban, amely nem rendelkezett valós irodalmi, művészeti médiumokkal.

Amikor a 2000-es évek közepén nagyjából eldőlt, hogy továbbra is és még hosszú ideig ebben a városban fogok élni, próbáltam jópofát vágni hozzá. Nagyon sok minden hiányzott abból az egyetemi, szellemi közegből, amelyben szocializálódtam. Aztán, mint egy sokáig halogatott költözésnél, hozzáláttam kipakolni a hosszú ideig dobozban álló cuccokat. Szóval elkezdtem berendezkedni, elkezdett foglalkoztatni ez az egyébként szerethető, nagyon nyitott város. Ekkor kapcsolódtam be egy vitába, nagyjából ez volt az első nyilvános közéleti szerepvállalásom, pedig itt éltem már tíz éve, amely arról szólt, hogy milyen is legyen ez a város. A némi romantikus hévvel vázolt víziók között szerepelt egy folyóirat szükségessége is a vitacikkben, A Vörös Postakocsi névvel, ha már egyszer Nyíregyháza Krúdy Gyula városa. A folyóirat neve tehát így született, Krúdy szépen kitalálta, én meg lenyúltam, mert nagyon jól hangzott. Legalább nem kellett sokat magyarázni, mi ez, könnyen érthetővé és szerethetővé vált, s a „Postakocsizás” mára bevett szófordulat a városban.

Egyébként Pethő József nyelvész kollégám, aki Krúdy-kutató, kezdett el nyüstölni, miért nem csinálom meg a lapot, ha már kitaláltam. Végül behúzott a csőbe, 2006 végén együtt vágtunk bele az alapítás előkészületeibe. Felkértem azokat a szerkesztőket, akik ma is ott vannak, s 2007 decemberében megjelent az első lapszám – nulla forintból. Ezt tettük le az asztalra, azzal, ha tetszik, támogassák. Nekem alapvetően a szellemi közösség, a műhely hiányzott nagyon, ami mára remekül összeállt. Ami kezdettől fogva világos volt, hogy itt nem lehet tisztán irodalmi lapot csinálni. Ezt itt nem ismerik, nincs hagyománya, erre soha nem fogunk elég támogatást és olvasót szerezni. Ezért lett részben közéleti a lap, ezért a tematizálás is. Pethő azóta kivált, kiadót váltottunk, Antal Balázs és Bódi Kata, a két meghatározó fiatal szerkesztő, legnagyobb örömömre, felnőtt a szerephez. Gerliczki Andrásról kiderült, hogy nem csak tördelni, de írni is tud. Az arculat megteremtése s az, hogy a helyi fiatal progresszív művészeket – mint Csekk Istvánt, a laptervezőnket – is be tudunk mutatni, a később bekapcsolódott Kulin Borbála mellett főként Kukla Krisztiánnak köszönhető, aki legnagyobb örömünkre és bánatunkra most lett a debreceni MODEM igazgatója. Ami igen fontos még, hogy a lappal egy időben indult egy új, nemzedéki szerveződés, a Szabolcsi Írók Társasága is – a lehető legszerencsésebb módon és időben találtunk egymásra.

‒ Olvastam egy Antal Balázzsal, az egyik szerkesztővel a lap indulása idején készült interjút – Balázs azt mondta a litera.hun, hogy Szatmárban, Nyíregyházán van (némi) kultusza Kölcseynek, Bessenyeinek, Móricznak, Krúdy esetében inkább kultuszkáról beszélhetünk. Te is így látod ezt? És mennyire eleven, vagy épp ellenkezőleg, kiszámítható és közhelyes ez a Krúdy-kultusz?

‒ Nyíregyházán a Krúdy-kultuszt alapvetően a századfordulós hangulatú Sóstó eladására használnák, tehát turisztikai célokra. De igazából nincsenek komoly koncepciók, random ötletek vannak. Ahogyan a városnak sincs igazából saját arca, így nem tud élni azzal sem, hogy Krúdy Gyula városa is lehetne. Ahol Sóstón az egyetlen szálloda neve évekig Szinbád-hotelként van írva, ott az ember inkább elsírja magát a jó szándék láttán, pedig röhögni is lehetne. De hát itt élünk. Igen, inkább próbálkozások voltak és vannak, semmint valami szerves, eredeti, koncepcionálisan is hizlalt kultusz. Az aktuális évfordulók kapcsán persze rendre vannak szólamok és frázisok, kötelező megemlékezések és koszorúzások. Két éve vannak Krúdy-napok is, amely a kezdeti lendület után szépen be is fulladt. A mindenkori városvezetés érzi, hogy valamit kezdenie kellene Krúdy Gyulával, Nyíregyháza írójával, van szobra, emléktábla a szülőház falán, az ország egyik legjobb középiskolája is róla van elnevezve, a név tehát forog, de hogy mit is lehetne ezzel kezdeni, az talány. Tehát kiszámítható és közhelyes, hogy kérdésed kijelentésbe fordítsam. (De nagyjából ez igaz a város másik nagy szülöttjére, Váci Mihályra is, de az ő kultusza kifejezetten kínos. Ahogy mondani szokás, se lenyelni, se kiköpni nem lehet.) A miértre pedig talán az lehet a válasz, hogy a kultusz erőteljesen összefügg az identitással. Ha nincs igazi identitás, nehéz kultuszról beszélni, mert nincs mivel azonosulni. És ennek a városnak nem igazán van identitása. Azt nem mondom, hogy nem keresi, dehogynem. Ünnepeljük a tirpákokat is. Persze az is jellemző, hogy tavaly, amikor az MTV itt forgatott a Vidor Fesztiválon, nagy teret szentelve a Postakocsi aktuális paródiaestjének („77 tirpák rémmese”), a riportban megkérdezett nyíregyháziak többségének erről fogalma sem volt, mármint hogy kik is ezek a derék tirpákok. Mindez közben előnye is a városnak, ez a laza identitás, így legalább bárkit befogad. A szerkesztőségben csak egyvalaki született nyíregyházi, ez azért sokat elmond erről.

‒ Miként lehetne „jól csinálni” a Krúdy-kultuszt? És egyáltalán, fontos lenne, hogy élő kultusza legyen Krúdynak Nyíregyházán?

‒ Nem tudom, mindenesetre A Vörös Postakocsi napirenden tartja Krúdyt, pusztán a nevével is. Tudom, nagyképűen hangozhat, de Krúdy-ügyben sokkal többet tettünk a városért a magunk eszközeivel, mint bárki az utóbbi időben, mert nem csak beszélünk róla. Csak hát az irodalom jó ideje már egy szubkultúra belügye. Ami nem baj, csak meg kell szokni. Ezt felismerve lépünk fel a városban kultúraszolgáltatóként is. Én ezt nagyon erőltettem, egyrészt saját összetartozásunk miatt, hogy jól érezzük magunkat, másrészt hogy elszakítsuk a papírtól az irodalmat, azt az irodalmat, amivel mi próbálkozunk. A lap megjelenése mindig esemény, különböző helyszínek közt vándorlunk a bemutatókkal, hol a főiskolán, hol az állatparkban, hol törzshelyünkön, a Nyíri Fészek kiskocsmában vagyunk. Rendszeresek a SZIRT-tel közös felolvasóestek, s több éve szervezünk paródiaesteket a Vidor Fesztiválon is. Ez például abszolút siker. Majd kiugrott a szívem, amikor az első alkalommal a teltházas közönség tíz percig ünnepelte vastapssal szerzőinket, élükön Spiró Györggyel. Két éve Grecsó Krisztián, tavaly Szécsi Noémi volt a „sztárvendég”, s ugyan nem kértem, de feltűnt, hogy mindketten Krúdy-parafrázisokat írtak, talán a hely szelleme miatt. Most ilyen idén már nem lesz. Gyakorlatilag ingyen csináltunk mindent, a lapot is, de mivel már nem kötelező feladat a kultúra támogatása, és tanárok lévén aligha nyúlhatunk a saját zsebünkbe, a túlélésre játszunk.

A kultusz segíthet otthon érezni magad valahol. De ha nem érzed magadénak, akkor nyilván nem ér semmit. Azt hiszem, mi szeretnénk jól érezni magunkat Nyíregyházán. Ezért éltetjük azt, amit létrehoztunk. S hogy ne érezzük magunkat egyedül, arra csak egy példa. A Móricz Zsigmond Színház igazgató-főrendezője, Tasnádi Csaba merész ötlettel állt elő: írjunk a színháznak egy nagyszínpadi darabot. Nos, ősszel lesz a „Tirpák pszicho” zenés bűnügyi komédia bemutatója. Sok Krúdyval és sok tirpákkal – reményeink szerint nyilván nem úgy, ahogyan az közhelyesen elvárható.

‒ Irodalomtörténészként nem Krúdy korszakával foglalkozol, ezért lehetsz az olvasója, ami, talán, sokkal kellemesebb állapot: milyen műveket szeretsz leginkább tőle? Vannak-e olyan Krúdy-regények, -novellák, amelyeket épp a Nyíregyházához kötődésük miatt szeretsz?

‒ Nézd, egyetemistaként azzal mentegettem magam, miért is nem bírok én Krúdyt olvasni, mert minden okos tanárom azt mondta, ezt csak 40 évesen érdemes elkezdeni. Sokáig próbálkoztam, de hát most kezdem el igazán. A csülköt se régóta élvezem, a húslevest is utáltam ifjontan – hát így változunk. Krúdyt egyébként összevissza olvasom azóta, amióta rájöttem, egyébként mennyire idegesít, ha bármit is el akarok várni tőle. Jobb ez így mindkettőnknek.

‒ Krúdy irodalmi továbbélésének és Nyíregyháza irodalommá íródásának legfrissebb, igen sikeres kísérlete Csabai László Szindbád, a detektív című könyve – amelynek szerzője élénken tiltakozik ellene, hogy művét a Krúdy-féle Szindbádhoz kössék. Mit gondolsz, miért?

‒ Hát ezt tőle kellene megkérdezni, miért tiltakozik, ha már így nevezte el hősét, aki ráadásul írójával egyetemben erőteljesen Nyíregyházához kötődik. Komolyra fordítva: nyilván van benne félelem, hogy mindez valamiféle stigmatizációt jelenthet, ami persze csak felületes benyomás, hiszen aki elolvassa, az elfeledi a Krúdy-féle Szindbádot. Azzal együtt is, hogy a szövegvilág nyelvi szerveződésének szintjén azért sok hasonlóság akadhat. A város irodalommá írása különben nagyon izgalmas dolog számunkra. Mindez a lap indulása után nem sokkal kezdett egyre komolyabbá válni, amikor kiderült, van erre affinitás bizonyos szerzőkben. Egyébként Csabai Laci is a folyóirat kérésére, a Krúdy Omázs című rendezvényre írta meg az első Szindbád-novelláját. Talán hősének elnevezésében közrejátszott a felkérés tematikus jellege. (A készülő „Tirpák pszicho” részben már a Csabai-féle Szindbád továbbírása lesz, amelyet Antal Balázzsal közösen írunk, terveim szerint sok postakocsis szerzői intertextussal.) De Krúdy felszínre hozásában Nagy Zsuka erőteljes költői expresszivitását érzem igazán hatékonynak. A saját mitológia megalkotása kapcsán azonban sokkal inkább egyik állandó szerzőnk, Darvasi Ferenc első írása, a Tirpákiáda volt meghatározó számomra. Vagyis Krúdy mellett ezzel az egész tirpákozással is lehet valami értelmeset, provokatívat kezdeni a magunk irodalmi eszközeivel. Hiszen Nyíregyházán mindenki tirpák, vagy azzá lesz (na, látod, ez is Krúdy). Az ehhez való ironikus viszonyulás kezdett sajátos identitásjátékká válni köztünk, amiben mindenki a maga eszközeivel vesz részt. Gerliczki András szerkesztőtársunkról például kiderült, hogy kiváló író, akinek Hasas Pasas álnéven írt gasztronómiai kritikái nemcsak népszerűek, de erőteljesen alkalmasak a város sajátos szociológiai környezetének feltérképezésére is. Ez az ő „Tirpák Macondo” projektje (egyébként ő az egyedüli született tirpák a szerkesztőségben), ami először őrült ötletnek tűnt, de Krúdy mellett immár ez, vagyis egy pozitív tirpák brand építése is a koncepciónk része, ha már úgyis tirpákok lettünk ebben a városban.

Olvasni jó Krúdyt, nem újraírni?

(Beszélgetés Grecsó Krisztiánnal)

‒ Az Isten hozott című regényed elején két mottó szerepelt, az egyik Krúdytól, a másik Móricztól. A Krúdy-mottón sokkal kevésbé töprengett el a kritika, mint a Móricztól származón: te jogosnak gondolod ezt, valóban kevesebb közöd van íróként Krúdyhoz, mint Móriczhoz?

– Nem gondolom, hogy kevesebb közöm lenne, és, persze, azt sem, hogy több. Te elgondolkodhatsz rajta, és akár számon is kérheted a diskurzust, miért nem indul el egy kicsit nehezebben fölfejthető irányok felé is, én nem. Én csak annyit gondolhatok, hogy akkor az nem volt elég inspiratív. És jelen pillanatban úgy látszik, az a vonal nem olyan termékeny. Sajnálom, és akár utána is járhatnék, de az már nem lenne ösztönös. Az orrom után megyek, minden más tévedés.

‒ Olvasni szereted inkább Krúdyt, mondtad egy interjúban: mely művei állnak hozzád leginkább közel? Sokszor nem is művekről, inkább krúdys hangulatról, mondatfűzésről, motívumokról beszélünk. Mintha egyetlen szövegfolyam lenne az életmű: lehet, hogy emiatt nehéz belőle egyes alkotásokat kiemelni?

– Én Rezeda Kázmér-hívő vagyok, amivel, persze, azt is mondtam, hogy Szindbád. Csak valahogy Rezeda még szomorúbb és öncélúbb, ott már a figura is szét-szétesik, nem csak a történet. De annál több erő jut a helyzetekre. Vagyis túl a leírások gyönyörén, a versszerű megmunkálás finomságán, azért villanófénynyi jelenetek mégis vannak. Pazar helyzetek. Mikor mindenkinek van már szeretője, csak egy asszonynak nincs. És ezt akkor elegánsan meg kellene oldani, hogy neki is legyen. És hogy néz ki egy ilyen beszélgetés. Vagy kitör a háború, és pezsgőt bontanak, csak Kázmér áll az Andrássy utat nézve…

‒ Sőt, nemcsak a Krúdy-szövegek kuszálódnak össze az emlékezetünkben, de a regények és novellák hőseinek helyén a Huszárik Szindbád-filmjében játszó színészeket látjuk…

– Én nagyon nem. Kifejezetten nem szeretem a Huszárik-filmet, haragszom rá. Ráült Szindbádra, ami, persze, már magában elismerés, és jelzi, hogy zseniális narratíva, de számomra semmit nem ad vissza a Szindbád-történetek derűjéből, életszeretetéből. Egy szerelembe örömmel halunk bele, nem úgy, ahogyan a szívbajba. Krúdynál egy élet múlik egy ölelésen, és az ölelés nagyon nagy dolog, de az élet nem. Könnyebb, fűszeresebb, önfeledtebb és habosabb ez a történet, Huszárik vérfagyasztóra rajzolta át. Casanovát csinált Don Juanból. Óriási tévedés!

‒ Krúdy is a vidékről Budapestre felkerülő íróink egyike – vannak, akik azt mondják, azért tudta olyan varázslatosan irodalommá írni Budapestet, mert mindig kívülállóként csodálkozott rá a városra. Krúdy (irodalmi) Budapestje mennyire vált számodra fontossá?

– Érthetetlen rajongással csodálom. Különösen a korai Krúdyt. Három hónap vagy három év, édesmindegy, úgy beszél a városról, mint akinek minden zugához köze van. Honnan? Hogyan? Az ő fejében története van a városnak, a köveknek, az elhagyott kalapoknak, és a kapualjak titkos szerelmeinek. És ez nem csak megfigyelés kérdése. Az nem elég. Ehhez sokkal több kell, mint jó szem, hiszen a város lelkét nem lehet látni. Egy nyíregyházi ficsúr teremti meg az irodalmi Budapest mítoszát. Ő miatta olyan ez a város, amilyen, és ez csodálatos. Nekem Molnár derűje is szimpatikus, és, persze, még tucatnyi szerzőt lehet emlegetni, akiknek szilánkjai a fejemben vannak, de az egységes városmítoszt ő építi föl. Ez azért nagyon érdekes, mert azt látom, hogy a mai világvárost részleteiben érzékeli csak az, aki idevetődik. Garaczi szemében ez lehet egy város, az enyémben ezer apró.

‒ Krúdyt a közönséghez (is) forduló író példájaként szoktuk emlegetni, különösen az Álmoskönyve miatt: mi lenne, lehetne a te „álmoskönyved”? Mit gondolsz Krúdynak erről az olvasóknak szánt, nagy példányszámot elért kötetéről?

– Ez egy nagyon pimasz dolog. Annyira pimasz, hogy nevetnem kell az egészen. Persze, a játék nem ilyen egyszerű, hiszen, hogy komolyan vegyék, ott van kockára téve mögötte az írói tekintély. Egy életmű cserében néhány ostoba sorért. A grafomán író teljes anyaga, az íróé, aki ismeri a lélek minden rezdülését. Az álmainkat is. És világot képzel az álmaink mögé, ami mögött semmi tudományosság nincs, és ezt még rovatszinten is folytatja. Annyira képtelen és kedves! Mi mást találhat ki egy ember, aki mindent tud az életről, csak élni nem tud. Megírja azoknak, akik remekül boldogulnak a kulisszák között, mi van a szívükben. Ma egy ilyenért kitagadna a szakma. És bennem nincs is ennyi ötlet és merészség. Ezt őszinte irigységgel és csodálattal mondom.

A beszélgetőtárs: Szilágyi Zsófia