Narradíva

„Amit néven nevezünk, léteznie kell.
Azt, amit néven nevezünk, le kell írnunk.
Amit leírunk, arra emlékeznünk kell.
És amire emlékezünk, az él.
Egyiptom földjén Ozirisz lélegzik”
(egyiptomi sírfelirat)

Az október is eljött aztán: úrrá lett mindenen a semmitmondó, őszi barnaság. Mit sem jelentett, ha öreges magányában gyakrabban elérzékenyült az eső. Az íróasztalok alatt idegesen bólogató lábfejek regényes erotikával süppedtek kényelmes félcipőkbe, akár meglett férfiak dőlnek hátra egy-egy mélybarna karosszékben – rejtett megelégedéssel ropog az újságpapír, s kényes pontosan idéződik fel némely térdkalács hetyke magamutogatása.

Lujza szerette ezt a renyhe magába borulást, az őszt. Igaz, mindent szeretett. Vasárnap délután, ha felkelt – puszta illendőség okán. Fenntartani a látszatot, életelve volt, ennek vetette alá minden mozdulatát. Valami belső rend után vágyakozott, amely sose volt sajátja, de elképzelt és soha meg nem valósuló szabályait elszánt mazochizmusában rendszeresen a saját fejére olvasta. Kettő felé már semmiképp sem tudta felmenteni magát, hanyag dekadenciával vágott át a szoba romjain – félredobott harisnyák, könyvek, jegyzetlapok, párnák omló bástyafalait kerülve jutott a konyhába, hogy magába erőszakoljon némi motivációt sok tejjel két cukorral.

– Miféle tejes kávéról beszél így, vasárnap? – horkan fel Lujza váratlanul. Míg ráncba nem szedi az öngúnnyal telt grimaszt, megvetéssel mered a tükörbe, s lám, a keserű irónia elnézést kérőn mosollyá ravaszodik.

Valóban, miféle tejes kávéról is lett volna szó? A kelés fárasztó ceremóniája rendre fölöslegesnek bizonyult: sosem volt tej vasárnaponként Lujza boszorkánykonyhájában. Törvényszerűség ez, melyre megfelelő hasonlatot találnom lehetetlen.

– Talán, mert ezúttal sem pontos – veti ide félvállról, mivel volt tej. Hősnőnk hűtőkultúrája – felszólíttattam, nem szépíthetek – amolyan megtört tejtermékek idősek otthona volt. Lejárt dobozos tejek, miket a gasztronómia szavatos diktatúrája a fogyasztotti társadalom perifériájára szorított, Lujzánál hajdan bontott, szelíd nyugalomban tölthették végső heteiket, míg értük nem jött a Nagy Takarítás.

Milyen édeskésen kiábrándító egy-egy körömcipőből kikacsintó női bokát követni, nemde? A Hauer cukrászda habos-fehér kirakata csábítja így a kisiskolást. Aszketikus megtartóztatás után, ha összegyűlik a malacperselyben a rávaló, ugyan a csokoládéhuszár kakaós bevonata még megnyugtatón olvad el a szájban, ám a nyugalom a totális nem értésnek adja át helyét, mert a falat hamar élvezhetetlenné válik. Egy elcsent kockacukor kaland-íze, lám, jobban megérte volna, s a persely is tele lehetne. A vásárt azonban kivétel nélkül megkötik, a sikerorientált patriarchátus pedig megköveteli a félmosolyt. A nők így bájolnak csipkés szemvillanásokkal, pliszírozott sóhajtásokkal, de lássuk be, nem elég vonzó a grófkisasszonyok finom eleganciájával megáldott, éteri kellem. Ha a háztartás a feje tetején áll, csak bosszúság a nő, kihez jó képet vágni férfiúi kötelességünk. Mégis, Lujza makrancos bokái…

Egy lírai elhallgatás, így indult minden. Az Elbeszélő egy ideje már gyanakodott a hősnőre, mikor az végleg megbokrosodott. Afféle fizetett spiclik, apró bűnjelek jelentették napról napra, hogy Lujzával valami történni látszik, noha e bűnjelekkel Elbeszélőnk alig tudott mit kezdeni: megdöbbenéssel, de rendületlenül narrálta őket tovább. A hősnő eztán nem volt hajlandó nadrágot húzni. Még a legszigorúbb szelek sem riasztották el, hogy felöltse viharos sebességgel szélesülő szoknyaválasztéka valamely darabját. Női szeszély, meglehet. De sűrűsödtek a válasz híján baljósnak tűnő jelek, melyek rendre tanúbizonyságát adták, hogy Lujza tetszeni akar. Makacsul változik, imponál, csábít.

Mégis, Lujza makrancos bokái máról holnapra megjuhászodva bújtak a házi papucsba. S attól kezdve mániákus pedantériával sorakoztak a lábbelik az előszobaszekrényben. A könyvespolcon összekapták magukat a szétszórt jegyzetlapok, az ágy feldúlt magánya helyén hívogató kisimultság és kényelem heverészett. A zsaluk felhúzva, az ablakok megpucolva, a párkányon szunnyadó levendulamagok. Az egész lakás megújult tél közepén, friss levegővel és élettel teltek meg a szobák. A szalonasztalon az épp olvasott Puskin könyökölt ki a fedél alól, mintha a kanapé párnáin maga is szívesen dőlt volna végig egy könyvvel, újsággal. Szombatonként Strauss-keringőkre táncolt a partvis és a szemeteslapát – igazán kedvemre való romanticizmus vette át a karmesteri pálcát Lujza életében. Seherezádé és Csipkerózsika gyakori vendégei voltak a konyhának, s „Judit, Judit, jössz-e vélem” dúdolta a mosogató habos forró vize felett, mert „Neki mindez bizonyosan tetszene”.

– Kicsit sok lesz már – somolygott Lujza mágikus határozottsággal – a habból.

Igaza volt, már a cukrászda kirakata is habos-fehérre sikerült.

[s „Judit, Judit, jössz-e vélem” dúdolta a mosogató habos forró vize felett, mert „Neki mindez bizonyosan tetszene”.]

Itt egy pillanatra megtorpant az elbeszélés. Annyiszor szakították meg Lujza akadékoskodó gondolatai mostanában, de eddig halvány utalás se történt Rá. Visszaidézte, hogy is jött. Igen, Lujza komolyzenei pálfordulását taglalta, lehet, kissé émelyítőn, de személyes varázsának tulajdonította, hogy „Hősneje” – így nevezte tréfásan – épp ezeket, a kedvenc dallamait hallgatja. Hány és hány szöveghelyen korholta már zenei ízetlenkedéseiért. S most, pont most, mikor mást is énekelget már, mint elcsépelt operetteket, kuplékat vagy agyonhajszolt áriákat, akkor jön ez a Neki. Híre sincs korábban, s egyszerre mindez Neki szól.

A kobra bűvölheti így a zsákmányt. Kísérteties átalakulás volt ez, amelynek okait az Elbeszélő valami fojtott melegséggel vegyes, erősödő gomolygás miatt alig látta tisztán. Lujza könnyűszerrel hitetett el bármit. Mélységesen értelmes, mi több, érdeklődő, gyakran elgondolkodó tekinteteit oly művészettel váltakoztatta, ha éppen semmi sem járt az eszében, hogy még legközelebbi barátai is megingathatatlanul hittek Lujza tájékozottságában, kiváló elemzőképességében, megfontolt, magvas gondolataiban – miközben, teszem azt, a parazsat figyelte a hamutálcán. Az Ophéliát játszó színésznőhöz hasonlóan, aki még előadás után a taxisofőrnek is a bagolyról énekelt, ki „a pék lánya volt”, Lujza – a négy fal között úgy tűnt, közönség híján – egyszerűen önmagának játszott tovább. Minden mozdulata maga volt a megtestesült gordonkaverseny. Banális tintakísértés – most már látom, hogy hősnőt komponált magából: rejtélyesen anyáskodó házifruska lett kisestélyiben, egyszersmind őszinte nagyvilági démon sütőkesztyűben. Alakításával messzemenőkig elégedett lehetett.

Az Elbeszélőt viszont egyre jobban zavarta. Hogy ő, ki eleddig azt hitte, Lujza egyszerű s kiszámítható szerkezet, hogy nincs olyan mozdulata, melyről ne tudná, miért teszi, most nem ért sokat. Ez a masina, amit Lujzának keresztelt a felettes írói akarat, egyszerre megbolydult, titkolózni kezdett, gondolatai hol zavarosan befejezetlenekké lettek, vagy hiányukkal tüntettek. Aztán mondom, ott voltak a baljós jelek. Már az eleve különös, hogy meglepő rendszerességgel mosogatott az azelőtt nem kevéssé kaotikus hölgyemény. De mi előtt, kérdtem én, és kérdezte az Elbeszélő. Kinek szól mindez, a piruló szoknya, kackiás tűsarok? A háziasítás. Férfi bújik meg talán az előző bekezdésben egy félmondat mögött – ha eléggé vézna, egy igekötő is elég. Valahol mindig férjszagra gyűl az éji had – vagy hogy is írja a költő, de Lujzának nincs férje.

Lujzának olyannyira nem volt férje, sem senkije, hogy komolyan megfordult az Elbeszélő fejében: ez mind érte van, hogy a Neki az tényleg neki szól. Nem találta túl kellemetlen ötletnek. Amúgy is kedvtelve bíbelődik el Lujza idomaival – eddig szigorúan szépirodalmi alapon kereste szintagmatikus formáit, de el kell ismernie, vonzó jelenség, mikor… Már látta is magát Lujzánál: a pesti bérház körfolyosójára lámpafény szüremlik, odanéz a konyha. A háló sötét még, a nappaliban ölelő kanapén a párnák piros puhasága, a szalonasztal Puskinnal és egy pohár brandyvel a fotel mellett, míg a perzsaszőnyeg bordón indázó mintái életre kelnek az esti világításban. A falakon plafonig érnek a könyvespolcok, talán egy hintaszék azért lehetne a sarokban – nem, az mégsem, Lujza lakását változtatások nélkül is el tudja képzelni saját otthonaként – valójában az is volt. A nő a heverőn olvas, a homály eljátszik tarkóján a göndörkés fürtökkel. Váratlan regénymozzanatnál csücsörít, felvonja a szemöldökét, villanó lobogással hangosan nevet fel egy-egy jelzőn. Igen, vonzó jelenség, mikor vele omlik a konty is. Gyakori lapozás, klaviatúrakattogás, némi Schubert vagy halk Chopin, egyébként nyugalom. Mondhatná, idill.

Polgári giccs leginkább mindez, amin az Elbeszélő szívesen képzelgett a mélységes társadalmi, jobbára irodalmi szakadék dacára. S mivel nem is remélte, hogy az ő igézésére szolgálna Lujza fene nagy macacáréja, megcsalatva érezte magát. Megszokta, hogy ezt a nőszemélyt egyedül bírja, hogy céltalan, hosszú kószálásaiban egyedül ő kíséri vasárnaponként. (Elvégre ábrándozás idején mindig szükségeltetik egy lelkes toll, aki a hősnő regényes gondolatait tolmácsolja a nagyérdeműnek.) Szerette ezeket a közös sétákat a körúton a Moszkva térre, a Bécsi kaputól a Bástyasétány palotáit figyelve, vissza a Hunyadi-lépcsőn, át a Tabánon az Erzsébet hídig, aztán hazafelé a Rákóczin. Órákig tartó néma beszélgetések voltak ezek többnyire Lujza ebbe vagy abba a lakásba képzelt életeiről.

Az is hozzátartozik, hogy ez a nevezett toll, hát igen megzavarodott a tolmácsolandóktól egy idő után, mikor az elképzelt életmesékben hirtelen feltűnt a Név, az egyes szám harmadik személyű Origó, a minden vektorok Eredője: bizonyos Konrád úr. Akárhogy kereste, semmilyen releváns információt nem sikerült megtudni róla. Személye észrevétlen keveredett az átélt beszéd lexémái közé. Határtalanul idegesítő lett ez a fantom, nincs, de mégis van, s bizonyítéka az elbeszélői hegemónia elleni palotaforradalomnak. Konrád. Semmire sem jutott, bár kívülről fújta Lujza összes gondolatát.

Megundorodott az önáltatástól, és mindentudó balzaci magányának Konrád örökre véget vetett. Mit tehetett mást, az angol és orosz romantikusokkal való rokonságát igyekezett felkutatni levelezés útján. Sikerrel. Levélregénybe is fogott hamarosan egy roppant megnyerő modorú, önmagát kommentáló elbeszélővel. E barátság következményeként lett egyre közlékenyebb maga is Lujza némely cipőcskéje láttán – habár korántsem balettcipőcskéről légyen szó, mit levelezőpartnere mindig is nehezményezett. Lassan minden sor átitatódott az elbeszélő személyes megjegyzéseivel. A leíró mozzanatok mögé-mellé-felé-alá szúrt narrátori értékítéletek nyomán körvonalazódni látszott, mivel is imponálhat Lujza ennek a különcnek, akit annál érdekesebb figurának tartott, minél többet hallott róla. Jó szívvel gondolt e kedves ismeretlenre, ki mással se foglalkozott, mint Lujza testi s lelki valójának hű megragadásával.

De ez a Konrád mindig előbukkant valahol. A legváratlanabb pillanatokban tört rájuk bensőséges sétáik során, egyszer csak ott termett Lujza fejében, és ömlengeni kellett róla, milyen megértő, szikár kíséret etc. etc. Az Elbeszélő tehát mindvégig sziklaszilárdan hitte, kettejük élete nem fonódhat jobban össze, mint a festő és a csendélet tárgyául szolgáló gyümölcstál sorsa. Milyen jogon kérhetné számon Lujzát különben is. Egy hús-vér férfiúhoz képest, mint ez a K. is – már rövidítette, úgy iszonyodott akárcsak leírni is –, ő maga semmi: szó, szó, vessző, néhány szóköz meg pont. Jóvágású tintapaca. Kesernyés apátiában telt hát az idő. Mit idő? Oldal, fejezet! Mígnem egy lapon valamely atyáskodó kolléga mindenféle izmussal és – számára érthetetlen – latin szakszavakkal rogyásig tűzdelt episztolájában felvilágosította: egyes irodalomtudományi elméletek igenis lehetővé teszik regénytérbe emelkedését, ne csüggedjen. „Az elbeszélő, avagy a láthatatlan szereplő. A valaki, aki nincs” – olvasson csak utána. Mihelyt megszereztette Lujzával az ajánlott könyvet, valóságos mámorral falta a sorokat – bekezdésenként hozzávetőleg kettőt, mert hát sietett. Meg is találta a magához torzított elgondolást, mely szerint ő alakítja az elbeszélés fonalát – megfeledkezve fennhatóságomról ezen álomba ringatta magát előszeretettel s kivált gyakran. Gondolta, ha történetesen viszonyt kezd Lujzával, akkor viszonyt kezd és punkt. Ha kedve tartja, bátorságért pöfékelve szivarra gyújt, aztán leszólítja a Blahán, most rögtön. Hát, legyen, megengedtem neki.

– Két évtizede narrálom magát. Hogyne ismerném? Tudja, hogy mindig megjegyzést teszek a pöttyös esernyőjére. Gyengém, mondhatni, ha szoknyában látom, s egy mondatot csak megér az a kirakatüveg, melyben a lábait figyeli. Hasztalan tagadnia, minden tükörben – legyen az fali, álló, boltüveg, tócsa vagy ablak – azt nézi, sugárzik-e már csak a járásából is az a természetes elegancia, amit magáénak akar. Azt se tudom, milyen hasonlathoz kapjak, ha feltűnni látom a tartást, amit magára gyakorol, mióta felfedezte magában a nőt. Hogy mikor? Ötévesen, hát persze, ismertem akkor is.

Esengenék a bocsánatáért, hogy ez okból még esőben is gyakran megsétáltatom. De valljuk be, illik a maga szentimentális fatalizmusához az ázó pesti utcasor. Megragad, ahogy élvezi az arcába futó cseppeket, és azt is tudom magáról, hogy szereti ilyenkor gyerekesen bájosnak feltüntetni magát, s rakoncátlanul belemosolyogni a szembejövő marconába. Ne sértődjön meg, de az infantilis jelzőt mindez messze kimeríti, nem fogok mást használni. Mondom: nem fogok mást használni, kedves Lujza.

Tudom, hogy lett volna bérlete, én ne tudnám? De ha annyira ellenére volt, miért nem szállt fel arra az istenadta hetesre? Én ugyan nem mondtam magának, hogy ácsorogjon abban a koszos buszmegállóban ázva, azt végképp nem, hogy a szemközti megálló felé tekingessen. Mindent ne kenjen rám, kérem. Elismerem, egyes vonzalmairól valóban én tehettem, mert teszem azt, épp úgy keltem, hogy magában romantikus heroikát láttam legszívesebben, s így plátói szerelmének megvallására ösztökéltem a Nyugati pályaudvar második peronján, no, de az rég volt, megbocsátotta botlásom, emiatt kérem, még nem kellene rögvest engem okolnia ezúttal is.

Már hogy a fenébe tehetnék mindenről én? Nem egészen két perce, még mielőtt megszólíthattam volna, végigkövette: „ahogy a férfi zongorista ujjaival eljátszott a szivarcsonkkal, középső s gyűrűs ujja közé fogva komótos mozdulattal mélyen beszívta a füstöt, majd állát megemelve, akár egy sóhajt fújta ki, s mintegy véletlen a nőre nézett” Konrád úr, ha nem tévedek, róla gondolkozott az imént is. Elhiheti, máshoz sincs kedvem manapság, mint hogy Konrád úr így és Konrád úr úgy. Jelentem, meguntam.

Pislogjon csak, látom, meghökkenti a lázadás. Maga nyitott könyv előttem, mademoiselle, a szó legszorosabb értelmében, ha szabad ezt mondanom. Úgyhogy csak ne nagyon zsaroljon engem „pávaszín szemei zöldfátyol lebegésével”. Ezt kijátszani, kisasszony, ritka kellemetlen húzás volna. Ha egyszer tőlem kapta. Gondolja meg, ha le nem írom, vagy – ne adj Isten – átszerkesztem. Az Ön helyében, kedves Hősnőm, vigyáznék, mert a végén még észre sem veszi, s egyszerre máris vérben ázón bandzsít ki egy rögtönzött soromból. Tehát semmi női fortélyoskodás, különben bandzsán-bicén merenghet az öröklétben – egy narratív gesztus kérdése. De örülhet: a kesztyűjét ezentúl úgy veszi le, ahogy kedve tartja, limonádé sanzonokat is hallgathat felőlem napestig minden feddés nélkül. Vegye tudomásul, azt sem írom meg, mit replikázik nekem itt. Viszontgondolásra!

(Zavart spácium.)

– De még egy szóra, mielőtt végleg távozom. Hol van? Erre feleljen! – fordultam vissza feldúltan, s a „minden veszendőbe megy egyszer” felbuzdulással a hóbuckába hajítottam a szivarcsutkát olyan haraggal, hogy még arról is megfeledkeztem, bosszúból nem engedem szóhoz jutni.

– Miről beszél már megint? – játszotta ezúttal a naivát, azt hitte, megtéveszthet, de nem, kisasszony, vége azoknak az időknek, átlátok magán, feleljen, hová dugta, akarom mondani:

– Feleljen! Hová dugta? – akartam mondani.

– Kit, Konrád, kit keres? Nem értem, kedves… – …eltartott egy ideig, míg megértette. A nevét.