Posztmodern – ünnep vagy kísérlet?

A posztmodern sok olyan új dolgot hozott, amelyeket Baudrillard szimulákrumoknak, saját eredetijüktől tökéletesebb „másolatok”-nak nevezett el. Többségük befogadása és interpretációja már nem jelent gondot a közönség számára, vannak azonban közöttük olyanok is, amelyeket „nem ért”. A kísérleti művészet azon alkotói törekvéseiről van szó, melyek a posztmodern kultúra nem-konvencionális „közegét” képezik. Miben is áll ezek nem-konvencionális jellege? A kérdés megválaszolásához olyan posztstrukturalista gondolkodók elképzeléseit szükséges felidézni, mint Foucault, Derrida és Deleuze. Ők ugyanis a gondolkodási folyamatok dekonstrukciójával feltárták azok immanens „közegét”, ami az emberi kommunikáció és a posztmodern kor újszerű értelmezését tette lehetővé. Felfogásukban a posztmodern az emberi kultúra új korszakába való átmenet, dekonstrukciójuk tehát kritikája annak, amit összefoglalólag európai tudásnak nevezhetünk. Ha az európai gondolkodás korszakát a projekció és a szellemi betekintés és felemelkedés létmozgásainak megvalósulásaként fogjuk fel, akkor fel kell tenni a kérdést, hogy mi az, amit a posztstrukturalista dekonstrukció „lebontott”, mi az általa gyakorolt kritika tárgya. Ez nem más, mint az intencionalitás (szubjektum beállítódása) és annak rejtjeles formája, az inszcendencia (az ember átalakítása a lét értelmévé). Az európai gondolkodás egyik utolsó fázisa, a fenomenológia a felemelkedés és betekintés intencionális folyamatait a lét fenoménjaivá vagy horizontjaivá írta át (rejtjelezés). Ezt az átírást a visszatartás (fenomenológiai nézés) és a beteljesedés (a lét értelmének megragadása) közt fennálló univerzális korreláció keretében vitte véghez. Az intencionalitást inszcendenciával (az ember lét értelmévé való átalakítása) helyettesítette.

A 60-as években a lét értelmének keresésébe bekapcsolódik az egzisztencializmus is, s az ily módon „feltöltődött” inszcendencia a posztmodern ember léthelyzete megértésének „feljavított” eszközévé válik. A posztfenomenológiai gondolkodók ezen felül elhivatott vendéglátóknak érezhetik magukat a posztmodern lét mezején, mely az ő értelmezésükben az emberi lét „új” (rekonstruált) territóriumát jelenti. A posztmodern életvilágok nyilvánvaló sokfélesége és azok rekonstruált inszcendens szemlélődése felvet egy régi-új problémát, mely a fenomenológiai megfigyelőnek a lét bizonyos fenoménjére való beállítottságán alapul.

Ez teszi lehetetlenné, hogy a posztmodern lét mezejére átkerült lét-lokalitások eredendő hierarchiáinak viszonylagosságát elfogadják, mint ahogy azt is, hogy megértsék a posztmodern környezetben végbemenő „globális” kulturális változásokat. Ezen a problémán a posztfenomenológusok átsiklanak, és a posztmodern lét pluralitását úgy értelmezik, mint a posztmodern ember szabad cselekvésének eredményét, melynek hátterében a lét értelmének megalkotására irányuló szükséglet áll, s ez a posztmodern lét territóriumának legkülönbözőbb „végein” valósul meg.

Az említett problémára Deleuze egy sajátos geofilozófiai koncepció kidolgozásával reagált. Az emberi tudatot újszerűen, a maga „vertikális kiterjedésében” mutatta meg, melyet immanenciasíknak nevezett el. Ezt a káosz „metszetéhez” hasonlítja, miközben a káosz olyan valami, ami felbont mindenfajta összetartást. Így aztán az immanencia nem kötődik a fenomenológiai lényeghez, hanem a Valósághoz, amely végtelen fél-mozgások forrása (a begyűrődés és a kibomlás folyamatairól van szó). Az immanencia síkjának alapvető adottsága az a végtelen gyorsaság, ahogy „benne” valamilyen meghatározottság feltűnik, majd elenyészik. Deleuze ezzel megújította az ember létbeli integritását: a Valósághoz, tehát az emberi lét exterioritásához és interioritásához való viszonyt virtuális exterioritásában fogta fel (emberi létszférák fraktalizációja). Az inszcendens szemlélődés – bergsoni értelemben vett – intuivitását a begyűrődés (holonomikus folyamat) és a kibomlás (fraktalizáció folyamata) folyamatosságával helyettesítette, miáltal a szemlélődést áthelyezte a virtuális exterioritás területére.

Az életvilágok pluralitásának kérdését azután azzal próbálta magyarázni, hogy az immanencia részleges síkjainak egyidejű jelenlétét tételezte a posztmodern kor emberének tudatában (a lét fraktalizációja). Az immanenciasíkba helyezi a platókat (plateaux) – lét-affinitások, -intenzitások és -intencionalitások keletkezésének és elmúlásának e vibráló közegét. Ezeknek a platóknak vagy fennsíkoknak bizonyos konstellációi, az ún. rizómák, az emberi lét egész interioritásán és exterioritásán átívelő kommunikációt tesznek lehetővé. Az ún. globális kommunikáció alapját képezik. Globális abban az értelemben, hogy rizomatikus formája a tudat és ezáltal a lét minden szférájában lehetővé teszi a kommunikációt. Fordulatról van itt szó, egyrészt az emberi lét integritása, másrészt az emberi kommunikáció folyamatszerűsége tekintetében. Ez a fordulat valamiféle vertikális göngyölődés az emberi kultúra fejlődésében.

A gondolkodás immanens folyamataival foglalkozó koncepciók közül elsőként a tudás Foucault-féle archeológiáját kell megemlíteni. Ez ugyanis az európai tudás kritikai keresztmetszetét nyújtja, miközben feltárja a létrejöttében kezdeményező szerepet játszó immanens folyamatokat. Foucault azt mondja, hogy a fenomenológiai redukció a transzcendentális redukció folyamatának rejtjele, azon összetett folyamaté, amelyhez az emberi létre vonatkozó szellemi (intencionális) látásmódok megalapozása köthető. A redukció ezért felfogható úgy, mint minden empirikus és ambientális (testi) dolog kritikájának kezdeményezője, a transzcendentális gondolkodás immanens folyamata. Foucault itt használja az amplifikáció fogalmát is, amit olyan immanens folyamatként tarthatunk számon, mely a létintenciók és azok rejtjeleinek megsokszorozódását viszi véghez, mégpedig léthorizontok formájában.

Másodikként Derrida dekonstrukció-felfogásáról kell említést tenni, mely a létfenomének és a nyelvi struktúrák „közegébe” bevezette a differálás folyamatát. A differancia a gondolkodásnak egy olyan „módja”, mely a jelteremtés immanens folyamatainak leleplezéséhez vezet. Konkrétan két folyamatról, a lét intenzitásának időbeli megőrzéséről (temporalizáció) és a lét identikusságának térbeli kiterjesztéséről (spacializáció) van szó. S végezetül újra meg kell említeni Deleuze geofilozófiai koncepcióját. Szó esik benne arról is, hogy az immanencia részleges síkjainak eddigi „elrendeződése” a mai ember tudatában már felbomlott. Épp ez a felbomlás jelzi, hogy egy új kulturális korszakba való átmenet idejét éljük, melyet az immanens folyamatok átalakulása (fraktalizációja) és az emberi kommunikáció új eszközeinek keresése jellemez. E helyzet megértéséhez Deleuze betekintést enged a gondolkodás immanens folyamatszerűségébe, konkrétan a rizómák „szférájába”. Szerinte a rizómákban két folyamat – a kommunikáció platóinak (plateaux) bezáródása (deterritorializáció) és kiterülése (reterritorializáció) játszódik le. A platók beazonosítása és strukturálódásuk megértése érdekében kiegészíteném még itt azzal, hogy egyéb (fentebb már említett) immanens folyamatok jelenlétével is számolni kell. A beazonosítást illetően a létintenzitás temporalizációjáról és spacializációjáról, a strukturálódást illetően pedig a lét intencionalitásának redukciójáról és kibővítéséről van szó.

A posztmodern helyzet ezen új felfogásával kapcsolatban Deleuze arra hívja fel a figyelmet, hogy épp a művészeknek kellene érzékenyebben reagálniuk az emberi kommunikáció immanens folyamatainak átalakulására. Közelebbről a holonomizáció és fraktalizáció transzferjellegű immanens folyamataira, és az emberi kultúra eddigi átmeneti korszakainak immanens folyamataira. Ezt húzza alá az a gondolata, hogy manapság az alkotás aktusának csak immanens kritériumai léteznek.

Hogyan reagálnak tehát a posztmodern kulturális helyzetre a kortárs művészeti törekvések? A posztmodern művészet fő „áramlata” (főként inszcendens látásmóddal megáldott művészek) olyan „sorozatokat” hoz létre, melyek a posztmodern ember léthelyzetét értelmezik. Az ebbe a körbe tartozó művész azonban nem tudatosítja, hogy értelmezéseinek hőséhez hasonlóan maga is az átmeneti (posztmodern) kor transzfer folyamatainak (holonomizáció–fraktalizáció) hatása alatt áll. A posztmodern helyzet intuitív alapozású inszcendens felfogása még nem teszi lehetővé számára, hogy e folyamatokat (bezáródás és kiterülés) mint egészt érzékelje. Ezért a posztmodern kulturális mozgásokat divathullámokként értelmezi. Az alkotói aktivitása megmarad az alapvető immanens folyamatok (deterritorializáció, reterritorializáció és más hasonlók) körében. Újat hozni csak az alapvető immanens folyamatok intuitív kombinációjával képes (deterritorializáció–amplifikáció, temporalizáció–reterritorializáció). E művek hőse „benn”, tehát az új létterritóriumon belül van, léte azonban valami olyan által irányított, ami e területen „átsuhan”. A posztmodern „mainstream” alkotásainak többsége ezért csupán a posztmodern ember dicséreteként hat. A kísérleti művészet alkotóinak a modern és posztmodern kultúra „termékeihez” való kritikus viszonyulás kinyilvánítása a fontos. Ez az inszcendencia (rejtett intencionalitás) posztmodern kultúrateremtő folyamatokban való jelenléte iránti fokozott érzékenységükkel függ össze, ami abban nyilvánul meg, hogy kritikusan tekintenek annak csupán sejtett „potenciáljára” is. Ez az emberi egzisztencia dekonstrukcióján és a szimulákrumok fraktalizációján keresztül valósul meg, ami lehetővé teszi a posztmodern emberi létszituációk mélyen rejlő manipuláltságának leleplezését. A dekonstruktivista látásmód megkövetelte az alkotói eljárások átalakítását. Konkrétan a spontán, bináris elvű immanens alkotói folyamatok elhagyását (deterritorializáció–reterritorializáció, temporalizáció–spacializáció, redukció–amplifikáció) és a hangsúlyok áthelyezését az emberi kommunikáció transzferszerű immanens folyamataira. A holonomizáció (a struktúrák egésszé, szimulákrummá való begyűrődése) és főként a fraktalizáció (a szimulákrum virtuális kinnlevőségbe való kibomlása) folyamatairól van szó. Csak ez utóbbi tesz lehetővé kritikus rálátást az emberi kultúra megelőző átmeneti korszakainak (redőinek) transzferszerű immanens folyamataira. Ide tartoznak a recepció (begyűrődés) és morfózis (kibomlás), unifikáció (begyűrődés) és szubsztitúció (kibomlás), univerzalizáció (begyűrődés) a szublimáció (kibomlás). Magyarázatként hozzá kell tenni, hogy a recepció és a morfózis az emberi tudat olyan miliőjét alapozzák meg, ahol a nyomok hierarchiába rendeződnek, amely aztán formákká bontakozik ki. Az unifikáció és a szubsztitúció az emberi tudat környezeti (ambient) és empirikus, az univerzalizáció és szublimáció pedig az empirikus és a transzcendentális „szférája” közötti átmenetnek tekinthető. A tudat empirikus szférájában az emberi lét spontán manipulációja zajlik, mégpedig a bejegyzések szimbólumokká való begyűrődése és a szimbólumok totemmé való kibomlása útján. A tudat transzcendentális szférájában pedig az emberi lét rejtjelezett manipulációja zajlik a képek harmóniává való begyűrődése és a harmónia rendekbe való kibomlása útján.

Valahol itt keresendő a kísérleti művészeti projektekkel kapcsolatos félreértések forrása. Az átlagos posztmodern befogadó főként csak azt érti meg és azt fogadja el, ami a konvencionális (spontán) alkotói folyamatok eredményeként születik. Rizomatikusan szemlélve – azt, ami szintézis-, szinkrézis- és fúziójellegű immanens folyamatokban jön létre (deterritorializáció, reterritorializáció, temporalizáció, spacializáció, redukció és amplifikáció). Azáltal, hogy az inszcendencia segítségével „felemelkedett” a posztmodern létszféráig, a posztmodern kort az európai civilizáció csúcsának tartja. Ezért igyekszik maximálisan kihasználni mindazokat a lehetőségeket, melyeket e korszak megteremtett a számára. A művészettől pedig saját maga és „kora” dicsőítését várja. Nem veszi azonban észre, hogy a kortárs művészet fő „áramlata” által rekonstruált „új” életvilágok az álláspontok és értékrendek posztmodern viszonylagosságának malmában gyorsan „elhasználódnak”.

Ebben a helyzetben a kiindulópontot a dekonstrukció vezérelte művészi kísérlet jelenti. Szokatlan eljárásaival (fraktalizáció) olyan találkozásokat teremt, amelyek lehetővé teszik a posztmodern kulturális helyzet újszerű felfogásával való azonosulást. Újszerű abban az értelemben, hogy a posztmodern nemcsak a modernség feltörését és rekonstrukcióját, azaz értelmezését és szimulákrummá alakítását jelenti, hanem mindenekelőtt az emberi kommunikáció új virtuális eszközeinek kutatását.

Benyovszky Krisztián fordítása