„amikor beszélek, a halál beszél belőlem”

Maurice Blanchot azok közé az írók közé tartozik, akiknél szépirodalmi tevékenység és teoretikus reflexió nem különül el élesen egymástól: regényei, kisregényei és elbeszélései gyakran elvont-filozofikus kérdéseket feszegetnek, miközben elméleti szövegei – nem utolsósorban nyelvi megformáltságuknak köszönhetően – szépirodalmi művekként is olvashatóak; a két szövegtípus nála folyamatosan áthatja és értelmezi egymást. De fogalmazhatnánk úgy is, hogy Blanchot-t – írjon bár regényt vagy esszét – mintha mindig ugyanaz a gondolat, ugyanaz a nehezen megfogalmazható tapasztalat izgatná, amelynek legtisztább megvalósulását éppen az irodalomban látja. S itt máris utalnunk kell arra, hogy az irodalom blanchot-i elgondolása meglehetősen eltér az olyan, hagyományosnak mondható irodalomfelfogásoktól, amelyek az irodalomban vagy egy psziché – az írói én – lenyomatát látják, vagy a nemzeti szellem megnyilvánulásaként tekintenek rá, esetleg a kommunikáció egy sajátos formájaként értelmezik. Blanchot számára az irodalom nem az ismeretek vagy az erkölcsi tartalmak közvetítésének közege, de nem is a kikapcsolódás vagy valamiféle magasabb rendű szórakozás egy módja. Az ő irodalomfelfogása inkább azzal a tradícióval mutat rokonságot, amelynek képviselői között Mallarmét ugyanúgy megtalálhatjuk, mint Hölderlint vagy Novalist. Némileg egyszerűsítve, e felfogás szerint az irodalom nyelve nem a megismerés eszköze; az irodalmi közlés nem visz közelebb a (nyelven kívüli) valósághoz, hanem éppenséggel problematizálja nyelv és valóság viszonyát, sőt radikálisan megkérdőjelezi a nyelv kommunikatív természetét.2

Ennyiből is kitűnik, hogy nehéz, szinte lehetetlen (sőt talán nem is érdemes) Blanchot alább tárgyalandó művét – amely magyarul nemrégiben jelent meg Halálos ítélet címen – úgy olvasni, hogy nem veszünk tudomást a szerző irodalomteoretikusi munkásságáról. A L’arrêt de mort először 1948-ban jelent meg, egy évvel az után az esszé után, amely reprezentatív módon foglalja össze Blanchot akkori irodalomfelfogását. Ez indokolja, hogy Az irodalom és a halálhoz való jog című szöveget, amelyből írásom címét is kölcsönöztem, az alábbiakban az értelmezés egyik fő viszonyítási pontjaként fogom kezelni. Annyit azonban már az elején le kell szögeznem, hogy – természetesen – a Halálos ítéletre nem az elméleti fejtegetések igazolásaként tekintek, hanem olyan szövegként, amely nyilvánvaló kapcsolatba lép a szerző más szövegeivel, azokat kiegészíti, illetve – bizonyos értelemben – újragondolja.

A kisregény két, egymással első pillantásra csak lazán összefüggő, valójában azonban rafinált módon egybekapcsolódó részből áll. Az elbeszélő egy férfi, aki maga is részese az általa elbeszélt eseményeknek. Maguk az események – akárcsak az elbeszélőjük – végig meglehetősen titokzatosak maradnak. Az elbeszéltek nem állnak össze történetté, s értelmük az olvasó számára nem egykönnyen hozzáférhető. Az első rész középpontjában egy fiatal nő, J., pontosabban J. és az elbeszélő kapcsolata áll. A névtelen elbeszélő már az elején utal zavarára, valamint arra, hogy a hét évvel korábbi eseményeket olyannyira különösnek és megrendítőnek tartja, hogy ez idáig még nem sikerült megfelelő formába öntenie azokat. „Az alábbi események 1938-ban történtek meg velem. Végtelenül zavarban vagyok, hogy beszélek róluk. Már többször megpróbáltam írásba foglalni, és könyveket is azért írtam, mert reméltem, általuk lezárhatom mindezeket a dolgokat.” (7./5.)3

Vajon milyen eseményekről lehet szó? Mi lehetett az, ami annyira traumatizálta az elbeszélőt, hogy még évekkel a történtek után is annak feldolgozásán munkálkodik? Első pillantásra csak annyi bizonyos, hogy mindez kapcsolatban áll J. haldoklásával, illetve halálának körülményeivel. Arról azonban, hogy pontosan miben áll azoknak a különös eseményeknek a természete, amelyekre az elbeszélő utal, nem sok minden derül ki. Egy helyen például „titokzatos események” bekövetkezéséről beszél (23./16.), amelyek titokzatossága a későbbiekben is titok marad. S hasonlóképpen homályban marad az is, hogy a történtekkel kapcsolatban milyen „»eleven« bizonyítékot” őriz az elbeszélő a szekrényében (9./6.).

A halál jelentősége a kisregényben nyilvánvaló, éppen csak azt nem tudjuk, milyen értelmet tulajdonítsunk neki. Segítségképpen felidézhetjük, hogy a halál fogalma milyen összefüggésekben jelenik meg Blanchot esztétikai és filozófiai gondolkodásában. E kontextus figyelembevétele talán hozzájárul ahhoz, hogy a kisregény értelmezése során áthatoljunk a felszíni rétegen, és közelebb jussunk az elbeszélő által emlegetett titokhoz. A szerzőnek a negyvenes években írt – és többször újraközölt – reprezentatív esszéjében, Az irodalom és a halálhoz való jogban a halál kérdése a megnevezés és az irodalom kapcsán jelenik meg. Blanchot egyértelműen és radikálisan elveti a tükrözéselvet, amikor azt mondja, hogy az irodalom megnevez, azaz formát és nevet ad annak, aminek korábban nem volt neve, illetve formája. Ez egyrészt egy új tárgy születését eredményezi, másrészt azonban az „eredeti” tárgy eltűnését vonja maga után: amint kimondjuk a „macska” szót, már nem a megnevezett dolog áll előttünk, hanem maga a szó, pontosabban maga a szó válik azzá a dologgá, amivel a megnevezésben (az irodalomban) dolgunk van. A beszéd ennyiben a létezők tagadása. Erre a tagadásra, illetve hiányra Blanchot a halál metaforáját alkalmazza. „Csak a halál nem engedi meg, hogy megragadjam, amit el akarok érni; a halál benne van a szavakban, ő a szavak értelmének egyetlen lehetősége.”4

A halál mint megnevezés nem tiszta negativitás; kettős jellege abban rejlik, hogy egyszerre tünteti el a dolgot, s ugyanakkor fel is ruházza azt értelemmel. Ez az értelem azonban sosem végső értelem. Az egyik oldalon ott található a dolog megragadásának igénye, illetve vágya, a másikon pedig a totális megragadás kudarca. A megnevezés sosem képes teljesen lefedni a megnevezettet, s e sikertelenség újabb és újabb megnevezésekre késztet. E ponton lép be a gondolatmenetbe a visszatérés, az örök körforgás mozzanata. Blanchot egyik legzavarbaejtőbb gondolata, hogy a halál nem egy meghatározott esemény és nem is egy „dolog”, hanem az esemény (illetve a dolog) megragadhatatlanságának képtelensége. Nem egyszeri pillanat, hanem szüntelen ismétlődés, a kezdet és a bevégződés lehetetlensége. Érdemes felfigyelni arra, hogy Blanchot a halált nem lehetőségként – vagyis a heideggeri Sein zum Tode értelmében –, hanem egyfajta lehetetlenségként értelmezi. A halál az az idegenség, amelyet sosem tudunk uralni, mindig kívül marad, s minduntalan ebbe a kívüllétbe, a kívülbe [dehors] szólít bennünket. A halál az, ami mindig közeleg, közeledése pedig nem más, mint a „meghalás lehetetlensége”.5 Szempontunkból a továbbiakban mindenekelőtt az a gondolat lesz fontos, hogy a halál szoros kapcsolatban áll a megnevezéssel, vagy – ahogy maga Blanchot fogalmaz – a halál „a nyelv mélyén munkálkodik”.6

Induljunk ki tehát a megnevezés kérdéséből, hiszen ez képezi az elbeszélő kiindulópontját is. Történtek bizonyos események 1938-ban, amelyek hét év elteltével is megfogalmazásra várnak. Az elbeszélő zavara és az általa használt kifejezések („egészen szörnyű”, „borzalmas”, „csodás esemény” stb.) arra utalnak, hogy nem mindennapi eseményekről van szó. Igyekezete, hogy szavak révén adjon értelmet a történteknek, magától értetődő. Ha történik velünk valami különös, megmagyarázhatatlan, zavarba ejtő vagy traumatikus dolog, az egyik legkézenfekvőbb módszer ennek feldolgozására, ha szavakba öntjük. A megfogalmazás ennyiben az ismeretlen idegenségének megszüntetését, a trauma legyőzését, a történtek értelmének utólagos elrendezését célozza. Láthattuk azonban, hogy Blanchot szerint a megnevezés funkciója korántsem merül ki ebben. Előfordul, hogy maga a megnevezés lesz akadálya a dolgok birtokba vételének.

A kisregény elbeszélőjének tétovasága több esetben erre enged következtetni. Először is feltűnően gyakran tesz bizonytalan kijelentéseket önmagával kapcsolatban. Igaz, ezek egy része magyarázható az emlékezet törékenységével: „Lehetséges, hogy akkor eszembe jutott, én is elutazom, de ebben nem vagyok egészen biztos.” (24./16.) „...J. mindvégig szeretetteljes és beleegyező tekintettel nézett rám, s tekintetét még ma is magamon érzem, bár sajnos ebben egyáltalán nem lehetek biztos.” (52./34.) „Könnyen lehet, hogy éppen készültem kimenni a lakásból, de talán mégsem...” (74./48.) Ha el is fogadjuk, hogy nyilván nem mindenre emlékszik vissza az ember pontosan – különösen hét év távlatából –, akkor is találunk olyan kijelentést, amelynek bizonytalansága már nem magyarázható az emlékek megkopásának természetes folyamatával. Ilyen például a következő: „Egyáltalán nem voltam beteg, bár az is lehet, hogy még a betegségnél is súlyosabb bajom volt.” [...peut-être un peu plus que malade.] (16./11.) A mondat a későbbiekben nagyobb jelentőségre tesz szert; a második részben kiderül, hogy egy sikertelen orvosi beavatkozás „súlyos vérelváltozást idézett elő” az elbeszélő szervezetében, aminek következtében annak vére „egészen különleges lett, mindenféle analízis eredménye szerint meglepően instabil” (78-79./51.). Ennek az „instabilitásnak” köszönhetően lép fel nála az a jelenség, amit ő „kirakatüveg-effektusnak” [phénomène de la vitre] nevez, s ami magyarázatot adhatna arra, hogy miért beszél különös eseményekről ott, ahol az olvasó ilyet nem észlel.

Nem kizárt tehát, hogy a megnevezés (az események elbeszélése) korábbi kudarcai magának az elbeszélőnek – s nem feltétlenül az elbeszélendő eseményeknek – a számlájára írhatók. Ez a válasz azonban csak részben kielégítő, hiszen továbbra is megválaszolatlanul hagyja a kérdést, hogy milyen események állnak a megszólalás (a könyv megírása) hátterében. Tudjuk, hogy J. már tíz éve súlyos beteg, s hogy mindvégig heroikus küzdelmet folytatott – az elbeszélő szavaival: „Iszonyúan küzdött” [Elle luttait trop.] (13./9.) – a halállal. Csodás esemény itt mindenekelőtt az lehetne, ha J. felépülne betegségéből. Az elbeszélés egy pontján felvillan ennek lehetősége: egy kirológiával és asztrológiával foglalkozó fiatalember rejtélyes módon gyógyulást jósol J.-nek. Csakhogy a felépülés nem következik be, az első rész végén J. meghal.

Érdemes itt megjegyezni, hogy bár a halál a maga hétköznapi értelmében is lehet megdöbbentő, borzalmas és rettenetes – sőt az is –, az elbeszélő azonban mintha nem okvetlenül a borzasztó véget látná benne. A halál számára nem egyszerűen az élet befejeződése, könyörtelen lezárulása. Olykor meglepő közönnyel beszél a halálról, például amikor arról ejt szót, hogy egyszer meg akarták ölni, vagy amikor orvosát emlegeti, aki szerint neki már régen meg kellett volna halnia. Egy figyelemreméltó szöveghelyen pedig arról beszél, hogy van valami, ami a halálnál is súlyosabb [quelque chose de plus grave] (17./11.). Nem olyan embernek tűnik tehát, akit a haláltól való félelem kerget kétségbeesésbe. A halálra a megszokottól egészen eltérő módon tekint, mintha egy különös fajta „viszonyt” ápolna vele.

Nézzük tehát, mi is történik valójában J. haldoklásakor. Amikor az elbeszélő végre megérkezik a haldoklóhoz, a nő „szinte már halott volt”, „pulzusa elhalt, akár a szétfolyó homok” (34./23.). Ekkor az elbeszélő a lány fölé hajol és hangosan a nevén szólítja, mire J. lassan megmozdul, kinyitja a szemét és megpillant „valami egészen szörnyű dolgot”, „a legborzalmasabbat, amit csak élő ember megpillanthat” (36./24.). Az ezt követő néhány óra leforgása alatt közérzete sokat javul: egy időre visszatér vidámsága, sőt étvágya is. Vajon mi játszódhatott le a lányban, és mi lehetett az, amit megpillantott? Ez utóbbiról az elbeszélő csak annyit jegyez meg, hogy nem fog róla beszélni, J. állapotának javulását pedig úgy értelmezi, hogy a lány az ő hívására tért vissza az életbe. Valóban ez a titokzatos visszatérés lett volna az a rendkívüli esemény, amelyre az elbeszélő is utal? A férfi később így vélekedik erről: „Én magam semmi fontosságot nem tulajdonítok annak a ténynek, hogy ez a fiatal lány, aki halott volt, hívásomra visszatért az életbe. De valóságos, számomra még ma is felkavaró csodát jelent mérhetetlen bátorsága és lelkiereje, ami elég erős volt ahhoz, hogy semlegesítse a halált mindaddig, amíg csak akarta.” (52./34.) Eszerint a halál semlegesítése nem (vagy nem kizárólag) az elbeszélő érdeme; volt még valami, ami J. számára lehetővé tette a halál feltartóztatását. (Talán éppen az az „egészen szörnyű dolog”, amit a lány az elbeszélő szólításakor megpillantott.)

Továbblendítheti az értelmezést a holtponton, ha felidézzük azt a jelenetet, amely nem sokkal előzi meg J. csodálatos – bár kétségkívül ideiglenes – visszatérését az életbe. Az életéért küzdő J. egy ízben a következő kérdéssel fordul az ápolónőjéhez: „»Látta már a halált?«” Majd hozzáfűzi: „»Hát akkor hamarosan látni fogja.«” (30./20.) A fentebb idézett „csodás” események bekövetkezése után pedig így szól az ápolónőhöz, miközben az elbeszélőre mutat: „»Akkor most láthatja a halált.«” (48./31.) Az elbeszélő azonosítása a halállal akár meglepőnek is tűnhet (noha a későbbiekben erre is találunk magyarázatot), itt mégis azt a (talán még az előbbinél is meglepőbb) gondolatot emelném ki, hogy a J. által megpillantott dolog, ami lehetővé tette számára, hogy halogassa saját halálát, nem más volt, mint a halál. J. az elbeszélőn keresztül (vagy inkább az elbeszélőben) megpillantotta a halált, amely onnantól fogva tovább élt benne és segített neki távol tartani saját halálát.

Ez pedig már valóban zavarba ejtő gondolat, amely azonban mégsem áll olyan távol Blanchot-tól. Korábban utaltam rá, hogy a halál Blanchot értelmezésében nem egyenlő az élettani funkciók megszűnésével; több helyen is úgy beszél a halálról, mint a meghalás lehetetlenségéről. Nem könnyen érthető gondolatról van itt szó, hiszen az így értett halál – mint láthattuk – végső soron nem akadályozza meg a halál mint bevégződés eljövetelét. Jelentőségét a szövegben ezért nem is annyira J. szempontjából kell felvetnünk, hanem az elbeszélőéből. Mi történt az elbeszélővel, amikor „visszahívta” J.-t a halálból? Az egyik lehetséges értelmezés szerint – az átélt események hatására – beléköltözött, vagy pontosabban megszületett benne a halál (gondolata).7 „Az éjszaka csendjében (...) egészen boldogtalannak és nyomorultnak éreztem magam, talán éppen a véghezvitt csodás esemény miatt. Akkor született meg bennem először az a gondolat [une pensée], amely később is rendszeresen visszatért és mindörökre a hatalmába kerített.” (47./30.) Megszületett benne a gondolat, amely aztán rendszeresen visszatért és hatalmába kerítette őt. De vajon miféle gondolatról van szó? És miért nem lehet megnevezi vagy leírni?

Visszatértünk tehát a megnevezés kérdéséhez. Az elbeszélő már az elején hangsúlyozza, hogy semmi más célja nincs, mint az, hogy – minden nehézség ellenére – kimondja az igazságot: „Tisztességesebb dolog lenne békén hagyni az igazságot. Az igazság számára végtelenül jobb lenne, ha nem derülne ki. Most mégis bízom abban, hogy hamarosan pontot tehetek a történet végére, ami szintén tisztességes és fontos dolog.” (7./5.) Okkal feltételezhetjük, hogy ennek az igazságnak köze van ahhoz a bizonyos gondolathoz (talán azonos is vele), amely J. visszahívásakor született meg az elbeszélőben. Milyen igazságra céloz az elbeszélő? Annyit talán megállapíthatunk, hogy – bár „tíz szóban el lehetne mondani” (8./5.) – mégsem valamiféle szentenciaszerű igazságról van szó. Nem tudunk ugyanis választ adni arra a kérdésre, hogy melyek azok a szavak, amelyekre az elbeszélő gondol. Ugyancsak kérdéses, hogy narratív természetű igazságról lenne szó – ha ezalatt egy történet igazságát értjük –, hiszen nem bontakozik ki – a szó hagyományos értelmében vett – történet. S végül azt is látnunk kell, hogy a szóban forgó igazság nem tényszerű: „Ám az igazság nem a tényekben rejlik.” (126./83.) Egyik megközelítés sem visz bennünket közelebb a kérdés megválaszolásához, éppen ezért talán érdemes magát a kérdést átfogalmazni. Milyen természetű igazságról van szó, ha az tünteti ki, hogy nem lehet megragadni?

Blanchot értelmezésében a halál a par excellence megragadhatatlan, amennyiben – mint utaltam rá – a nyelvben munkálkodó halál lehetetlenné teszi a dolgok megragadását, illetve az igazság kimondását.8 Az elbeszélőnek is be kell látnia, hogy az igazság megfogalmazására tett kísérlete nem az igazság kimondását eredményezi, hanem eltávolodást attól: minél inkább ki akarja mondani, annál távolabb kerül tőle. Mindez azonban nem az igazság természete, hanem a szavak természete miatt van így. A szavak, amelyekről hagyományosan úgy vélekedünk, hogy a káosz megszüntetésére, illetve az összefüggések megteremtésére szolgálnak, hajlamosak csalókává és ravasszá válni, ravaszságuk pedig éppen a megnyugtató erejükben rejlik. Érthető, hogy az igazság kimondása komoly erőfeszítést igényel; ezért is figyelmezteti magát az elbeszélő: nem szabad engedni a szavak csábításának, amit úgy is értelmezhetünk, hogy nem szabad behódolni semmiféle könnyen jött jelentésnek.

A jelentés távol tartása és az igazság kimondásának elodázása pedig csak egy másfajta, a hagyományostól eltérő – mondhatnánk: a halállal terhes – nyelv segítségével történhet. A Halálos ítélet – akárcsak Blanchot más művei – pontosan ezt a nyelvet keresi: egy olyan nyelvet, amely nem megszelídíti az idegenséget és megszünteti a traumát, hanem egy folytonos ismétlődésben elmélyíti azt. Egy olyan nyelvet, amely a kezdeményezés, az irányítás, s végső soron a megnevezett „dolgok” elvesztését eredményezi, cserébe pedig a megfogalmazás örök kínját és gyönyörűségét adja, s amelyet Blanchot magával az irodalommal azonosít.9 Ennek fényében az elbeszélő tétovaságának okát sem csupán az emlékezet törékenységével magyarázhatjuk, hanem az állandóan elbizonytalanodó, önmagát folytonosan megkérdőjelező nyelv megtalálásának gondját is felismerhetjük benne: „Könnyen lehet, hogy teljes egészében tévedek. Könnyen lehet, hogy mindezek a szavak csak függönyt [rideau] alkotnak, amely mögött ezentúl örökösen az történik, ami egyszer már lejátszódott.” (54./35.)

J. halálának körülményei és halála az elbeszélőben egy olyan gondolat (igazság) megszületését eredményezi, amely egyszerre gyötrelem és egyszerre adomány. Az egykori események egy olyan nyelv létezésének felismerését vonják maguk után, amelynek birtokbavétele örök terhet ró a férfira – miközben megajándékozza a szavakban rejlő csenddel. Amiképpen a halál nem csupán a véget jelenti (hiszen a könyv folytatódik), ugyanúgy a csend sem feltétlenül a végső elnémulásra utal. „Látnunk kell: nincs semmi különös vagy meglepő abban, amit elmeséltem. A különös ott veszi kezdetét, ahol én abbahagyom. De arról már valóban nem tudok beszélni.” (53./34.) Az első rész utolsó szavai nem annak a wittgensteini gondolatnak a kifejeződéseként értelmezhetőek, amely szerint: „Amiről nem lehet beszélni, arról hallgatni kell.”10 Hiszen a következő rész első szava a „Folytatom” [Je continuerai] (54./35.). Az első rész vége és a második kezdete között csak látszólag van ellentmondás: a folytatás annak bizonyságaként szolgál, hogy akiben egyszer megszületett a halál, annak számára többé nem lehetséges a hallgatás.

Mint korábban utaltam rá, a kisregénynek nincs összefüggő története; az elbeszélt események lineáris sorba rendezését a könyv második részében tematikus, illetve motivikus ismétlések teszik lehetetlenné. Időről időre egymásra emlékeztető események történnek (pl. valaki tévedésből egy idegen szobában találja magát), egyes mozzanatok pedig vissza-visszatérnek (kézfej, szoborszerűség, mérgezés, maszk stb.), a közöttük levő időbeli és okozati összefüggések azonban homályban maradnak. Érvényes ez a későbbiek során megjelenő női szereplőkre (Colette, Simone, Nathalie) is, akikről – talán az utóbbi kivételével – nem sokat tudunk meg, s ez nagymértékben hozzájárul ahhoz, hogy akár egymás lenyomataiként, illetve variációként tekintsünk rájuk. Az emberek és a tárgyak az említett ismétlődéseknek köszönhetően elveszítik szilárd körvonalaikat, elmosódó árnyképek lesznek csupán egy szállodai szoba falán. Egyes események pedig a déjà vu érzését kelthetik az olvasóban, azzal a kiegészítéssel, hogy sosem derül ki, mi volt az eredeti esemény, amelyet megismételnek.

Olvasóként nehezen szabadulunk attól a gondolattól, hogy itt minden megtörtént már egyszer, s minden csak az ismétlődés révén van jelen. Illetve kérdés, hogy jelen van-e egyáltalán. Az ismétlődéseknek ugyanis nem akar vége szakadni. Éppúgy nincs megnyugtató lezárulásuk, mint ahogy eredetük sincs: öröktől fogva vannak, és az örökkévalóságig ismétlődnek. Az örökkévalónak ebben a betörésében a halál nyer kifejeződést. A bevégződést lehetetlenné tevő halál a nyelvben, a szavak révén folytatja egyszerre iszonytató s ugyanakkor üdvözítő munkáját. Hiszen – ahogyan fentebb utaltam rá – a szavak teszik ugyan lehetővé, hogy valami egyáltalán megjelenhessen, ám a szavak tehetnek arról is, hogy ami megjelenik, ne legyen megragadható.

A minden megnevezésben ott munkálkodó halál egy különös teret nyit meg: az üresség, a kívüllét, a semlegesség terét. Ebbe a térbe belépni pedig csak végérvényesen lehet. (Akárcsak egy gondolat esetében, amely ha egyszer megjelent, többé már nem lehet tőle szabadulni.) Az „elveszíteni a csendet” formula, amellyel az elbeszélő utal e különös tapasztalatra, jól érzékelteti ezt a visszavonhatatlanságot. Amint megszólalunk, máris elveszítjük a csendet, amelyben a dolgok még önmagukkal azonosan, bár tagadhatatlanul egyfajta némaságban léteztek. Kérdés azonban, hogy vajon képesek lennénk-e megőrizni a csendet, lehetséges volna-e mindörökre csendben maradni. Másképp fogalmazva: vajon a megnevezés nem éppolyan szükségszerű, mint amennyire visszavonhatatlan? Az elbeszélő számára mindenképp. „Bezárkóztam egyedül egy szobába, és rajtam kívül senki nem volt a házban, még a közelében se nagyon, de akkor maga a magány kezdett el beszélni, s nekem is beszélnem kell erről a beszédes magányról, nem azért, hogy csúfot űzzek belőle, hanem mert ezen a magányon túl van egy még nála is nagyobb magány, azon túl pedig egy még nagyobb, s ezek a magányok nem fojtják meg a szót, nem hallgattatják el, hanem visszhangozzák a végtelenbe, s a végtelenség maga is visszhanggá lesz.” (57./37.)

A csend, a magány csendje itt nem a beszéd ellentéte, sőt – a szó szoros értelmében – nem is előzi meg a beszédet. Inkább azt mondhatnánk: a beszéd a csendből fakad, vagy még pontosabban: maga a csend beszél. Ha pedig ez így van, akkor a séma, mely szerint a nyelven kívüli tapasztalat az első, amit az őt megragadni kívánó nyelv csak utólagosan érint, némi korrekcióra szorul. Lehetséges, hogy a tapasztalat éppen a nyelv által válik igazán tapasztalattá (mint amikor az ember egy addig önmaga előtt is ismeretlen érzést vagy gondolatot mond ki – a szövegben erre is találunk példát: 100./66.). Lehetséges, hogy azok a titokzatos események, amelyekre az elbeszélő utal, illetve az a tapasztalat, amelyet az elbeszélő ezen események során elsajátít – bizonyos értelemben – nem előzi meg azokat a szavakat, amelyekkel megpróbálja mindezt kifejezni. A halál tapasztalata Blanchot-nál a nyelv által és a nyelvben nyílik meg, pontosabban az irodalomban, amely nem más, mint a nyelv (és nem a kommunikáció!) egy sajátos működési módja.

Ennek a nyelvnek a fenyegető mivoltát aligha lehetne tagadni, mivel egy olyan „határtalan mélységbe, az üres és irreális mélybe [taszít], ahonnan már nem lehet visszatérni valamiféle külső érintéshez” (112./74.), s még kevésbé egy bensőséges, megnyugtató jelentéshez. Az irodalom nyelve megnyitja az éjszaka terét, amelynek csendjében néma, jéghideg testek ütköznek egymásnak, félelemmel és szorongással telten attól, ami elől elfutni nem tudnak, s amit még megnevezni sem képesek. Aki egyszer engedett a hívásnak, az űr csábításának, és írni kezdett, annak számára nincs megnyugvás, sem célba érés – csak a megfogalmazás állandóan visszatérő munkája.

Van azonban a fenti tapasztalatnak egy affirmatív oldala is, s egyoldalúan kezelnénk a szöveget, ha azt állítanánk, hogy a kisregény kizárólag a hiány, a semmi és a kívüllét nyomasztó mivoltát hangsúlyozza. Ez az affirmatív mozzanat különösen az utolsó oldalakon válik szembeötlővé, s a zárlatban elhangzó felhívásban összegződik: Jöjj! [Viens]11. Ennek figyelembevételével további fontos szempontokkal gazdagodhat az értelmezés. A Másik és az idő szempontjairól, pontosabban ezek összefüggéséről és sajátos jelentéséről van szó. Érdemes lehet ennek kapcsán Jacques Derridához fordulni, aki több szövegében (Pas, Survivre, En ce moment même dans cet ouvrage me voici) is foglalkozott a „Jöjj!” lehetséges jelentéseivel. Ezek mindegyikére itt természetesen nincs mód kitérni, de utalni szeretnék legalább arra, hogy Derrida ebben a felszólításban egy olyan „jelen nélküli idézetet” lát, „amely a másiktól már mint válasz érkezett”.12 Szempontunkból különösen az lehet fontos, hogy a „Jöjj!” mindig mint válasz, illetve – még pontosabban – mint a Másiktól érkező felelet jelenik meg.

Derrida észrevétele Emmanuel Lévinas elemzései felől válhat még beszédesebbé. Lévinas, akinek művei folyamatos párbeszédet folytatnak többek között Blanchot és Derrida szövegeivel is, úgy véli, hogy a minden megismerést és tudatos megnyilvánulást megelőző (általa etikainak nevezett) reláció kizárólag a Másik (azaz a másik ember) révén teremtődik meg. Csakis a Másik az, akinek megjelenése lehetetlenné teszi az „én” totális és önelégült elszigetelődését, mégpedig azért, mert a Másik hívására mindig felelnünk kell. A felelet Lévinas értelmezésében magában rejti a felelősség mozzanatát is: én annyiban vagyok „én”, amennyiben felelős vagyok a Másikért. Ilyen értelemben tehát szubjektumlétem mindig a másik embernek köszönhető.

Úgy vélem, Blanchot kisregényének fentebb elemzett epizódja valami nagyon hasonlót fejez ki. Agóniája során J. egy időre visszanyeri teljes emberi mivoltát, s ez az esemény az elbeszélő hívására adott feleletként is értelmezhető. Lévinas is úgy vélekedik, hogy a Másik megjelenése képes elnapolni a halált, s lényegében ez történik Blanchot-nál is.13 Anélkül, hogy erőltetnénk itt a két gondolkodó közötti párhuzamot (amelyről már egyébként több, könyvnyi terjedelmű elemzés született)14, egy dologra még mindenképpen utalnunk kell. Lévinasnál a Másik nemcsak a halál elnapolását teszi lehetővé, hanem az idő beiktatását is. Mint arra kiváló tanulmányában Bendl Vera rámutatott, ez az idő szoros rokonságban áll a bibliai időfelfogással, pontosabban azzal az idővel, amit a héber nyelv a zemán szóval fejez ki, s amit a magyarban a „rendelt idő” szókapcsolattal adhatunk vissza.15 Röviden összefoglalva, a rendelt idő az időnek egy olyan felfogására utal, amelyben az idő nem választható el attól a tartalomtól, amely benne jön létre. Erre utal a Prédikátor, amikor arról beszél, hogy mindennek megvan a maga rendelt ideje.16

A Halálos ítélet időértelmezéséről szólva korábban csupán az örök visszatérés gondolatát, illetve ennek negatív oldalát emeltem ki (az állandó ismétlődést, amely elmossa az azonosságot). Lévinas felől olvasva Blanchot-t, a kisregényben megjelenő időnek immár egy másik mozzanata is láthatóvá válik: a Másik hívására adott felelet az örök körforgásba beiktatja az affirmáció és a megújulás mozzanatát. Ennek köszönhetően minden elmúlt pillanat az örök visszatérés körforgásában újra és újra feltámad, s ezáltal végtelenné válik. Az idő feltámadása pedig nemcsak megújulásként, hanem az idő beteljesedéseként is értelmezhető. S itt újra Jacques Derridára kell hivatkoznunk, aki a „Jöjj!”-ben felfedezi a Jelenések könyvére történő utalást.17

A kérdés, ami a fentiekből fakad, így hangzik: vajon a Halálos ítéletben a Másik ugyanúgy transzcendencia, mint Lévinasnál? A „Jöjj!” által sugallt összefüggések ezt sejtetik, s nyilván az sem véletlen, hogy a Prédikátor könyvének szavai parafrázisként megjelennek a kisregényben: „ideje van a tanulásnak, ideje van a nem-tudásnak, ideje van a megértésnek és ideje van a felejtésnek” (61./40.). Ezeknek az összefüggéseknek a teljes körű feltárása azonban meghaladja e tanulmány kereteit. Itt mindössze utalni tudok arra, hogy a bibliai intertextusok vizsgálata minden bizonnyal tartogat még meglepetéseket a Blanchot-kutatók számára.18

1. Maurice Blanchot: Az irodalom és a halálhoz való jog. Ford. Szabó László. Vulgo 2003/2. 19.
2. Németh Marcell így foglalja össze Blanchot irodalomkoncepcióját: „az író azt hiszi, hogy van irodalom, és mond valamit, az olvasó pedig azt hiszi, van irodalom, és mondanak neki valamit – mindketten azt hiszik, hogy a konvenciók létében és a konvenciók tagadásában az értelem dialektikus mozgása mutatkozik meg a nyelvben, és ez vezet végső soron ahhoz a kommunikációhoz, melyet a műben és a mű által tapasztalunk (és ennyiben lehetséges az irodalom). Az irodalom lényege azonban pontosan annak az ürességnek a tapasztalata (és ennyiben lehetetlen az irodalom), mely minden esetben megelőzi ezt az illúziót.” (Németh Marcell: A kísérő [Maurice Blanchot]. Kalligram 2009/6. 58.)
3. Maurice Blanchot: L’arrêt de mort. Gallimard, Paris, 2005 (Coll. L’imaginaire); Maurice Blanchot: Halálos ítélet. Ford. Bende József. Kalligram, Pozsony, 2008. (A zárójelben zegadott oldalszámok közül az első mindig a francia, a második a magyar kiadásra vonatkozik.)
4. Blanchot: Az irodalom és a halálhoz való jog. 19.
5. Uo. 26.
6. Uo. 28.
7. Hasonló módon ahhoz, mint amiről Blanchot egyik kései szövegében beszél. Az önéletrajzi ihletésű Halálom pillanatában az író egy második világháborús élményéről számol be, amelynek során majdnem kivégezték őt: „abban a pillanatban, amikor a sortűz a levegőben lógott”, hatalmába kerítette egy „lebegésféle érzés”, ami nem volt sem boldogság, sem fájdalom, sem a félelem hiánya, s amitől aztán már sohasem tudott megszabadulni. Ezt az „elemezhetetlen érzést” nevezi így – „halálom pillanata”. (Maurice Blanchot: Halálom pillanata. Ford. Szabó László. Vulgo 2003/2. 4.)
8. „A halál Blanchot-nál (...) állandó visszatérése annak, amit nem lehet megragadni, s amivel szemben az »én« elveszíti ipszeitását.” (Emmanuel Lévinas: Sur Maurice Blanchot. Fata Morgana, Montpellier, 1975, 16. Idézi: Alain P. Toumayan: Encountering the Other: The Artwork and the Problem of Difference in Blanchot and Levinas. Duquesne University Press, Pittsburgh, 2004, 46.)
9. Meg kell említeni, hogy a kisregény az írás, illetve az irodalom allegóriájaként is értelmezhető, mégpedig egy Blanchot által igen kedvelt történet, Orfeusz és Eurüdiké mítoszának tükrében. Ha J.-t Eurüdikéként értelmezzük (akit Orfeusznak el kell veszítenie ahhoz, hogy megszerezze az éneklés képességét), az elbeszélőt pedig Orfeuszként (aki a J. halálával kapcsolatos események hatására kezdett – regényeket is – írni), akkor azt mondhatjuk, hogy végső soron maga a halál teszi az elbeszélő számára lehetővé a könyv megírását, egyúttal pedig lehetetlenné azt, hogy sikeresen elbeszélje az eseményeket. Vö. Lynne Huffer meglátásával, aki szerint e mítosznak éppen az lehet az egyik jelentése, hogy Orpheusznak el kell veszítenie „tárgyát”, Eurüdikét ahhoz, hogy megénekelhesse. (Lásd Lynne Huffer: Blanchot anyja. Ford. Dobos Attila. Vulgo 2003/2. 116.)
10. „...Blanchot a Tractatus Wittgensteinével élesen szembenállva nem hiszi, hogy »amiről nem lehet beszélni, arról hallgatni kell«, sokkal inkább azt állítja, hogy épp arról lehet, sőt kell, akár vég nélkül is beszélni, amiről nem lehet beszélni.” (Popovics Zoltán: „Hemiplegia”. Maurice Blanchot Kierkegaard-ról és a szorongásról. Pro Philosophia Füzetek 2002/32. 4.)
11. Bende József fordításában: „Gyere!”
12. Jacques Derrida: A filozófiában újabban meghonosodott apokaliptikus hangnemről. Ford. Angyalosi Gergely. In Jacques Derrida – Immanuel Kant: Minden dolgok vége. Századvég, Budapest, 1993, 88–89.
13. A Teljesség és Végtelenben ezt olvashatjuk: „A halál elnapolása a halandó akaratban – maga az idő – egy elkülönült és a Másikkal kapcsolatba lépett lét létezési módja és realitása.” (Emmanuel Lévinas: Teljesség és Végtelen. Ford. Tarnay László. Jelenkor, Pécs, 1999, 196.)
14. A teljesség igénye nélkül: Joseph Libertson: Proximity: Levinas, Blanchot, Bataille and Communication. Martinus Nijhoff Publishers, 1982; Alain P. Toumayan: Encountering the Other: The Artwork and the Problem of Difference in Blanchot and Levinas. Duquesne University Press, Pittsburgh, 2004; Éric Hoppenot – Alain Milon (szerk.): Emmanuel Lévinas – Maurice Blanchot: penser la différence. P. U. F., Paris, 2008.
15. Bendl Vera: A Biblia, az idő és a Másik. In Bárány Tibor (szerk.): A tarkaság dicsérete. Az Erasmus Kollégium diákjainak tanulmányai. Erasmus Kollégium Alapítvány és Erasmus Kollégium Egyesület, Budapest, 2005, 27–40.
16. „Mindennek rendelt ideje van, és ideje van az ég alatt minden akaratnak. / Ideje van a születésnek és ideje a meghalásnak; ideje az ültetésnek, ideje annak kiszaggatásának, a mi ültetett. / Ideje van a megölésnek és ideje a meggyógyításnak; ideje a rontásnak és ideje az építésnek. / Ideje van a sírásnak és ideje a nevetésnek; ideje a jajgatásnak és ideje a szökdelésnek. / Ideje van a kövek elhányásának és ideje a kövek egybegyűjtésének; ideje az ölelgetésnek és ideje az ölelgetéstől való eltávozásnak. / Ideje van a keresésnek és ideje a vesztésnek; ideje a megőrzésnek és ideje az eldobásnak. / Ideje van a szaggatásnak és ideje a megvarrásnak; ideje a hallgatásnak és ideje a szólásnak. / Ideje van a szeretésnek és ideje a gyűlölésnek; ideje a hadakozásnak és ideje a békességnek.” (Préd 3,1–8.)
17. „A Lélek és a menyasszony így szól: Jöjj! Aki csak hallja, az is mondja: Jöjj! Aki szomjazik, jöjjön; és aki akarja, vegye az élet vizét ingyen.” (Jel 22,17)
18. A Halálos ítélet egyéb bibliai vonatkozásairól lásd Kevin Hart: The Gospel of L’Arrêt de mort. Journal of Philosophy & Scripture. Volume 1, Issue 2, Spring 2004, 10–16.