A kakassal kezdődött

Darvasi László: Vándorló sírok. Magvető, Budapest, 2012

Hogy Darvasi László legutóbbi novelláskötete sokkal inkább a hiány, mintsem a vándorlás könyve, az elég hamar kiderül. És itt nem csak a hátsó-külső borító frappáns idézetére gondolunk („Akkor vagy, ha hiányzol”), hanem sokkal inkább arra a Jézus- és leginkább Isten-képre, ami már a kötet elején szépen kirajzolódik. Illetve dehogy rajzolódik, éppen ez a lényeg. Már a gondos fülszöveg is Jézusról tesz említést, mint titkos főszereplőről, és ezzel valamelyest irányt is próbál mutatni, miként tájékozódjunk az utalások, motívumok és sejtetések nem egyszer becsapós rendszerében. A kérdés ugyanis mindezek alapján elsősorban az, hogy olvasható-e a Vándorló sírok afféle tematikus kötetként, valóban létezik-e az egyes novellák, apróbb történetek összefüggő hálózata? A kötet felépítése már a ciklusok alapján is kristálytisztának, egyszerűnek látszik: az Édenkertből eljutunk A szomszéd haláláig, tehát nagyjából az emberiség kezdetétől napjainkig, a metaforikus kertből a valódiba, a sajátunkba. Közben kisebb-nagyobb léptekkel végighaladunk a világtörténelmen, és bőven van mit látnunk, tapasztalnunk, de nem pont úgy és nem pont abból a nézőpontból, ahogy azt megszokhattuk. Darvasi most nem a semmiből építkezik, hanem nagyon is közismert, akár közhelyes kulturális alapmotívumokat, beidegződéseket keres, amelyekkel ugyan játszani éppen nem tabu (miért is lenne az?), de attól még korántsem egyszerű feladat. Túlsúlyos fogalmaknak kell újra novella-alapanyaggá válniuk.

A gyanúnkat, hogy a kötet szövegei szinte végig szoros egységet alkotnak, erősíti az a tapasztalat, hogy egyáltalán nem mindegy, hol kezdünk bele. A Vándorló sírok nem a szemezgetős könyvek közé tartozik. Ha konkrét történetszálak nincsenek is, néhány gondolat kifejtéséhez, kibogozásához bizony több szövegre is szükség van. A kert, a kakas, a fémpénz, az állon lecsorgó bor képe, a vér színe, a darázs zümmögése, férfi és nő alakja, vándorló sírok, rezzenő faágak és a legkülönbözőbb testi és szellemi fogyatékosságok, betegségek ismétlődése, felbukkanása végig azt az érzést kelti, hogy valójában ugyanabban a történetben járunk, és mintha a karakterek is folyton ismétlődnének, csak éppen más korokban, más nevek alatt cselekszik lényegében ugyanazt. Erre utal a negyedik ciklus címe, a Jézus-manökenek is, ám mégsem ez a néhány szöveg mondja el a legtöbbet a kötet egészéről. Az előzmények sokkal érdekesebbnek látszanak.

Szinte közhely Darvasi Lászlóval kapcsolatban, hogy afféle rövidtávfutó, a novella (abból is a rövidebb) az igazi terepe, meg hogy a sokat író írók közé tartozik. Az első állításra cáfolat A könnymutatványosok legendája, valamelyest igazolja viszont a Virágzabálók vegyesebb kritikai fogadtatása. Utóbbi állítás pedig valószínűleg elsősorban a tárcákra vonatkozik (és részben magából a műfajból adódik), hiszen, ami végül kötetben megjelenik Darvasitól, az soha nincs apropó nélkül, az nem az utóbbi időben született írások egymás mögé helyezése. Ez igaz a most tárgyalt kötetre is, nagyon kevés benne a véletlen szöveg.

A gyűjtemény legerősebb darabjait kétségkívül az első három ciklus tartalmazza, és itt mutatkoznak meg leginkább a tematikát adó összefüggések is. Az Édenkert című ciklusba összesen három novella került, ezek a történetek valóban a kezdeteket, az ősállapotot mutatják. Nincsen más csak a férfi, a nő és (a bűn helyett) a halál. Egy kifordított, profán, negatív szentháromság. A férfi és a nő feltétlen bizalomban, de már nem naivitásban élnek egymás mellett, a kor nem számít, nincsenek is konkrétabb utalások évekre-évszázadokra, hiszen a helyszín a fontos: a kert, a ház. A kísértést, a bűnbeesést, az árulást pedig a halál helyettesíti: először a nő öngyilkossága (Fa), aztán a férfi hirtelen halála (Árulás, Teregetés). Hiszen, ezek szerint, hiánnyá válni a legnagyobb bűn. Hogy Isten létezik-e, valóban szereplője-e, irányítója-e az eseményeknek, az csak a ciklus utolsó szövegében vetődik fel, jellemzően akkor, amikor egy pap is belép a szereplők közé (furcsa mód viszont éppen egy megközelítőleg kísértő szerepkörben). Ezt követi a Kína visszatér című ciklus, ami ugyan időben és térben mintha messzebbre vinne minket, hangulatában és tematikájában mégis meglepően közel áll az ezt megelőzőekhez. A Csin Akadémia, a kínai bölcsek, az álanekdoták és maga a cikluscím is A lojangi kutyavadászokat idézi meg, de még így sem kerülünk messzebb az eredeti témától. A Kína visszatér szövegeiben két új elem jelenik meg, ami korábban hiányzott: a férfi és a nő szereplő már nem csak férfi és nő, hanem jelzőket is kapnak, a halál pedig nem a semmiből jön, hanem akad elkövetője is, ami nem csak a rossz szellem, a babona vagy az átok, hanem maga az ember is lehet. Az öntudatra ébredt ember tudatosan, csoportosan és szisztematikusan gyilkol: a Tündérdomb kivégzőosztaga egyre közelebb araszol a főhős kertjéhez, házához, míg végül saját otthona lesz a gyilkosságok helyszíne. A festő és a szomszédja című szövegben a szomszéd annyira irigyli kertjének vászonra festett szépségét, hogy inkább elpusztíttatja minden növényét, A szencseni agyag átkában pedig a szobrász hiúsága és önhittsége okozza saját és alkotásainak vesztét is. Ezen a rengeteg tragédián nem csodálkozhatunk, hiszen az ember először itt mutatkozik meg teremtőként, először bitorolja a teremtő helyét. Közben vízzel, sárral, agyaggal játszik, és ebben látja mindenhatóságát. Pontosabban egy igazi mindhatónak a hiányát. „S akkor nem jön az ihlet, ha nem hívják?!, tudakolta Luj kapitány, és nyújtotta az üres poharat. Inni is fontos, de még fontosabb a szomjúság, kapitány úr, mondta erre ő, és nevetni kezdtek.” (Tündérdomb)

A feltételezett főszereplő, Jézus, csak mindezek után jelenik meg, és egyáltalán nem tűnik úgy, mintha a jókora hiányt feledtetni tudná. Hétköznapi, szinte komikus figura, akit eleinte csak furcsa szokásai különböztetnek meg a többi prófétától. A Jézus-manökenek előtt feltűnik egy Jézus-bagatell figura, aki soha nem kérdez semmi személyeset, különösen szereti a fügelekvárt és meglepően gyorsan belehal a szenvedéseibe. A keresztfán „általában tovább bírják”. Júdás pedig így próbál visszaemlékezni egyik tanítására: „Ezt talán éppen Jézustól tanulta. De lehet, hogy csak neki jutott az eszébe. Az is lehet, hogy Jézus éppen fordítva mondta.” (Júdás) Miközben három novellán keresztül végigéljük az elárultatás, az elfogatás és a passió eseményeit, egy pillanatra sem találkozunk Jézus nézőpontjával. Júdás, Malkus (a társait a kertbe vezető katona, akinek végül Péter levágja a fülét) és az ismeretlen sírásó a valódi főszereplőnk; hétköznapi, kicsinyes nehézségeik és leginkább sértett önérzetük. Emberi kicsinységükben, esendőségünkben pedig ironikus helyzetekbe kerülnek, még a tragédián belül is. Júdás szitát próbál javítani, és ócska szögekkel kell bajlódnia, Malkus tulajdonképpen szerelmes a Getsemáné kertbe, a vén sírásó pedig annyira megsértődik, hogy hibátlan sírját nem találják alkalmasnak Jézus számára, hogy a jelek szerint képes lenne a sziklát is elmozgatni a bizonyos barlang elől, hogy helyére tegye a becsületét. Darvasi ebben a ciklusban a legeredetibb, itt állítja leginkább a feje tetejére az általunk ismert világot, miközben ilyen befejezésekre képes: „A fiú megcsóválta a fejét, majd visszagyalogolt a városba. Különben az ünneplő köpenyében volt, büszkén lépkedett a nyüzsgő, ordítozó utcán. Szebb lett a világ. És azt is gondolta, föltétlenül elbeszélget az öregemberrel. Hogy is volt azzal a hatalmas sziklával a barlang előtt? Hogy is volt?” (A sírásó)

A Jézus-manökenek ciklus szövegei már jóval terjedelmesebbek, jóval lazább szövésűek. Ezzel együtt a kötet korábbi szikár, kevés szóból, apró jelekből épülő feszültsége is múlni kezd. Több lesz a történelem és kevesebb az első kézből elmondott, valódi történet. Az őszinte riadalmat és meghökkenést felváltja a sokkolás. A kereszténység elterjedésének, a keresztes háborúk időszakában vagyunk, amikor a hiedelmek helyére lassan és erőszakosan bevonulnak dogmák, a műveltség terjesztése pedig még nem békességgel, hanem háborúval és pusztítással jár. Amíg a Júdás-történetből szinte teljesen hiányzott a garas- és a kakasmotívum, addig a továbbiakban jut belőle bőven. „Mint mondtam, a kakassal kezdődött” – meséli a Szegény Henrik főszereplője, az ártatlanságát föláldozó fiatal lány, hogy aztán ezzel együtt az emberiség is elveszítse ártatlanságát, és a legszörnyűbb kórok, borzalmak jussanak neki: lepra (Szegény Henrik), hidegrázás, csonkítás (Jaufre Rudel), téboly (Peppo, a Jézus-manöken), testvérgyilkosság (Ricardo de Cruz vándorló sírja), átok (Fernando Asahar tökéletes élete). A ciklusnak van funkciója és akadnak erős pillanatai: például az írástudatlanság elmúlása, a szó, a mondat értékének fölerősödése, az ember művésszé válása ezekben a szövegekben sűrűsödik össze apró történetekké, de ez a szakasz még így is csak terjedelmes, mintsem fajsúlyos a köteten belül. A záró ciklus (A szomszéd halála) egy-két kivétellel szintén remekbe szabott elbeszéléseket rejt, mint például a címadó novella, vagy éppen A Nagy Hullakereső Verseny című, de ha arra kéne válaszolnunk, hogy a kötet egészéhez mindez mit ad hozzá, azon túl persze, hogy néhány motívumot továbbvisz és tovább csiszolgat, akkor bizony bajban lennénk. A konklúzió, a végkifejlet persze sejthető, a kiszolgáltatottság és a szenvedés révbe ér: a szereplők teljes szenvtelenséggel, szinte érzelemmentesen szemlélik a halált, akár a sajátjukat is (Ha Wanger ferdébben tartotta volna). Ekkor azért valamelyest visszatér a Jézus-történetek groteszk mosolya, és ez jó.

Ezzel együtt is, a Vándorló sírok a tavalyi év fontos könyvei közé tartozik, efelől nincs kétségünk. És persze a kiemelkedő Darvasi-kötetek sorában is ott a helye, csak egy kis hiányérzet hiányzik még nekünk: ez a gyűjtemény ugyanis egy picit talán túl teljes lett.