Falusi elidegenedés avagy individualizáció

Olyan elképzelés is felbukkan időnként a történészek körében, mely szerint, bár a regény és a történelem különbözik egymástól, ennek ellenére egyes regényekből inkább meg lehet ismerni a múltat, mint magukból a történeti forrásokat kamatoztató történetírói munkákból. John Lukacs fejtette ki 1983-ban Kosztolányi Édes Annája kapcsán, hogy még ma „sincs olyan mű, amely oly tökéletesen és mélyenszántóan ábrázolná nemcsak az 1919–20-as évek eseményeit, hanem az egész ún. korai ellenforradalmi korszak légkörét, társadalmát, retorikáját, nyelvhasználatát, jellemteleneit és jellemeit, mint ez a magyar regényíró, kinek e munkája a történésznél is maradandóbb, mélyebb, nagyobb és megdöbbentőbb történelmi – igenis történelmi, s nem csupán irodalmi – dokumentum, a valóság és az igazság szolgálatában”1. Romsics Ignác úgyszintén megjegyzi országtörténeti munkája Irodalmi kalauzában, hogy az „irodalombarátok emellett számos irodalmi értékű önéletrajzból is kielégíthetik a magyar társadalom egy-egy rétegének az élete iránti érdeklődésüket”2. Majd pedig utal Bánffy Miklós, Hatvany Lajos, Lesznai Anna, Márai Sándor, Babits Mihály, Kassák Lajos, Németh László és Móricz Zsigmond egy-egy regényére.

Jellemző persze, hogy mint ahogyan az idézett esetekben is láttuk, gyakran olyan történészek emelik piedesztálra a szépirodalmat a társadalom- és mentalitástörténeti tudás letéteményesének a szerepében, akik maguk nem végeznek érdemben társadalom- és mentalitástörténeti kutatásokat; könnyen ajánlgathatják tehát a szépirodalmat a társadalom- és mentalitástörténeti irodalom mellett, sőt olykor a helyett mint a tudás úgymond igazi kútfőjét.

Amikor – elméleti igénnyel – felvetjük az irodalom társadalmi referencialitásának a kérdését, nem abból indulunk ki, hogy a fikcionális reprezentáció a történetírói megismerés igazságigényével és relevanciájával szól(na) a szerző saját koráról (vagy éppen a régmúltról, mint teszi a történelmi regény). Ha referál egyáltalán valamire a szépirodalom, különösképpen a prózairodalom, akkor a valóság egy lehetséges, érvényét tekintve nem általánosítható öntudatával szolgál.3 Az irodalom mint valóságtudomány vagy annak pótléka olyan elképzelés, amely leginkább a pozitivista tudományosság naiv episztemológiájának felel meg, és mint ilyen, redukcionista felfogás nyilatkozik meg benne.4

Ha vizsgálni kezdjük Németh László Gyász című regényének a társadalmi referenciáját, nem tűnik igazán döntő kérdésnek, hogy mit tanulhat(ott) belőle a néprajz, a szociológia és szociográfia vagy éppen a társadalom- és mentalitástörténet a tárgyára nézve. Bár ez a kérdés is bekerül valahogyan a diskurzusba, amikor Németh művének a hatástörténetét latolgatjuk (amire azonban ezúttal nem kerítünk sort). A fő kérdés, vagy inkább a kérdések fő sora így szól. 1. Mi volt, mi lehetett az irodalmi reprezentáció tapasztalati forrása az írónál, milyen viszonyban állnak egymással Németh társadalmi (életvilágbeli) tapasztalatai és a fikciós életvilág tartalma? 2. Hatott-e Németh falu- és parasztságképe a népi írói mozgalom társadalomszemléletére? 3. Milyen kapcsolat fűzi a falu és a parasztság Gyászban megjelenített képét az erről a valóságról táplált tudományos (néprajzi, antropológiai, társadalomtörténeti) elképzelésekhez? Az itt felvetett kérdések igen szerteágazók, ezért lehetetlen kielégítően megtárgyalni őket ebben a fejezetben. Ez okból utalásszerűen térek ki csupán legtöbbjükre, hogy az utolsóként említett problémát járjam inkább körül alaposabban.

1. Egyszerű életrajzi tény, hogy Németh városban született és városi miliőben nőtt fel, akinek kétségkívül volt azonban egynémely tapasztalata, és ezen nyugvó tudása a faluról, közelebbről Szilasbalhásról, ahol az író apai nagyszülei éltek, és ahol gyermekként, majd kamaszként rövidebb-hosszabb időt töltött az iskolai szünidőkben.5 A fiatalon írt, a gyerekkorára emlékező könyvében meg is jegyzi egy helyt: „Minden embernek van egy házi anthropologiája (vagy ha úgy tetszik szociológiája) s ehhez elsősorban családja tagjait használja példatárul; csak itt ismeri teljesen az alakok mellett a kapcsolatokat és a titkokat is.”6 Ez az antropológia (vagy szociológia) történetesen Szilasbalhás világát érinti.

Továbbá: Németh értelmiségi családba született és szüntelenül (legalábbis ennek a regényének megírásáig) városban, sőt Budapesten élt. Korai prózai munkáinak folytonosan visszatérő tárgya a falu és a parasztok világa, amihez, már volt róla szó, a nagyszülei és az a falu szolgáltak modell gyanánt, ahol Németh nagyszülei éltek. Az 1956-ban papírra vetett Az író és modelljei című írásában a Horváthné meghal című novellájával kapcsolatban Németh kijelenti: nagyanyjának a jelleme és a falu valóságos állapotai nem feleltethetők meg közvetlenül a novella alakjainak és eseményeinek, bár kétségkívül ők voltak a novella modelljei.7 Hasonló megállapításokat tesz több más regényével kapcsolatban is, ami alól a Gyász sem kivétel. „A Gyász Kurátor Zsófija például elég kevéssé hasonlít modelljéhez; nem is ismertem annyira, hogy vívódásaiba láthattam volna.”8 Jóllehet Kurátor Zsófi életbeli modellje, az író unokanővére maga is fiatalon megözvegyült, és a fiát szintén korán elvesztette, ezt követően pedig „hosszú évekig olyasformán zárkózott el az új házasság elől, mint az én Kurátor Zsófim”.9 A fikció Németh által relevánsnak tartott referencialitása így annyi csupán, hogy a társadalmi miliő regénybeli rajza és a modellként tekintetbe vett világ mimetikus kapcsolatban áll egymással: „a család azonban, amely büszkeségén és becsületérzésén át gyászába tokolja [Kurátor Zsófit]; az életből kiemelt összefüggő szövet, tagjai olyan viszonyban voltak egymással s a makacs özveggyel, mint Zsófi és családja”.10 Az író ez utóbbi állítása közvetlenül nem ellenőrizhető persze, hogy igazat mond-e ez esetben, tágabb kontextusban mégis vizsgálható a kérdés, amire hamarosan vissza is térek.

2. Kimutatható-e vajon valamiféle hatástörténeti összefüggés a Gyász falu- és parasztképe, valamint a népi írók és szociográfusok falu- és parasztképe között? Lehetetlen kézzelfoghatót állítani erről kellő filológiai bizonyítékok híján. Ha felütjük például Erdei Ferenc A magyar paraszttársadalom című szociológiai munkáját, nincs benne hivatkozás Némethre és erre a regényére az Irodalom címet viselő paratextusban. Holott Erdei megvallja itt, hogy közvetlenül is hatottak rá a szépírók: Móricz Zsigmond, Veres Péter és Illyés Gyula nevét említi. Érdekes, hogy Móricztól az Életem regényét, Illyéstől a Puszták Népét és a Lélek és kenyér című könyvet, Verestől pedig Az Alföld parasztságát említi példaként. Egyik írásmű sem szorosan fikciós alkotás, műfajuk szerint inkább a dokumentum- vagy ténybeli irodalomhoz állnak közelebb. Amikor pedig egészen olybá tűnnek, mint Veres idézett munkája, akkor viszont a fikcionalitás felé látszanak közelíteni: „Bár Veres Péter szociológiai fogalmazást vesz segítségül, könyve nem mint szociológiai fogalmazás, hanem mint írói megjelenítés értékes és hiteles.”11 Figyeljünk csak az alkalmazott retorikára: azért valóban értékes és azért hiteles Erdei szerint Veres idézett munkája, mert nem fikcionális benne a megfogalmazás módja, és kivált azért, mert az élettapasztalatait szólaltatja meg benne a szerző. Márpedig Németh kétségkívül fikcióként alkotta meg regényét, a Gyászt, ráadásul nem az életben szerzett saját hiteles tapasztalatait dolgozta fel benne, hiszen az író nem paraszti ivadék és nem is faluból származik. Gondolom, ezért nem jutott, nem juthatott ki neki Erdei elismerése, amiből azonban nem következik, hogy ne hatott volna ténylegesen a szociológusra Németh falu- és parasztságképe, még ha mindez rejtve marad is Erdei előtt. A kérdésre szó kerül még a következő fejezetben.

3. S végül a fő probléma így hangzik: mit kezdjünk Németh regényének a társadalmi érvényességével? Nem adhatunk a kérdésre érvényes feletetet anélkül, hogy ne értelmezzük magát a regényt, különös tekintettel a falusi és paraszti társadalom itt megjelenő reprezentációjára. Az utóbbi kérdés nem foglalkoztatta eddig különösebben a Gyász irodalomtörténész elemzőit; többnyire a gyászmunka mint mentalitás és viselkedésforma társadalmi és személyiség-lélektani ecsetelését tűzték feladatul maguk elé. Sándor Iván szerint a főhősnő és a falusi közösség közötti kapcsolat alakulását, helyesebben viszonyuknak a megromlását közvetlenül a tartós gyászba merevedő hétköznapi viselkedés idézi elő. A regény problémavilágának előterében ez okból az emlékezés mozdíthatatlan életformaként rögzülő gyakorlata áll. „Emlék, emlékezés, emlék- és emlékezéshiány, egykori események visszavillanó képei, amelyek töredékvoltuk ellenére töredéknyi tartamra jelenidejűeknek rémlenek; […] képek elhomályosodásai, a visszavetítéssel-megőrzéssel küszködő értelem fölé kerülésük, mindezeknek az inkább érzékelt, mint vaskos eseményeknek foszlányokra szakadozó kísérete, és lebegésükben a lassan önmagába záruló tudat” eredményezi, hogy idővel felbomlanak Kurátor Zsófi emberi kapcsolatai. Kurátor Zsófi végső elmagányosodása abból fakad tehát, hogy nem tartja többé szükségesnek a közösség elvárásainak a teljesítését, amire – időközben átalakuló lelki alkata folytán – nem is lenne már képes.12

Később is gyakran találkozunk ilyen vagy hasonló argumentációval. Hadd említsem Takács Miklós elemzését, melynek már a címe is roppant árulkodó: Léthé, Mnémoszüné, Melankólia. Emlékezés és felejtés Németh László Gyász című regényében. A regény, a szerző szerint, Kurátor Zsófi személyiségvesztéséről, személyi identitásának a fokozatos, majd pedig a végérvényes eltűnéséről szól. A folyamat az én és a közösség emlékezetmunkájának a terében zajlik, a kettő közötti konfliktusban kulminálódik. „Kurátor Zsófi történetét nem egyszerűen az emlékezés és a felejtés ellentétének modelljébe illeszthetjük be. Sokkal inkább a személyes és közösségi emlékezés és felejtés konfliktusáról van szó, ahol először a személyes felejtés áll szemben a kulturális elvárt, tehát mintaként szolgáló emlékezéssel (ilyen például az előírt gyászév kitöltése), hogy aztán később a kollektív felejtés konfrontálódjon a személyes emlékezettel.”13 A gondolatmenet, némi kis ugrással, később így folytatódik: „Ez a személyes emlékezet a regény végére gyakorlatilag megszűnik, mert Kurátor Zsófia alakjának már nem lesz személyes identitása, helyét átveszi egy »szobor« […], amelynek »talapzatát« a közösség adott kulturális emlékezéstechnikája adja.”14 Ezek az inkább csak a hermeneutikai értelmezésnek megfelelni igyekvő regényolvasatok, helyesebben a szerzőik semmilyen érdeklődést nem tanúsítanak a referencialitás kérdése iránt.

Nem világos azonban számomra, hogy miért és hogyan következik az imázs által teremtett szoborszerűségből, nevezetesen abból, hogy Kurátor Zsófia alakja „kolosszusként az emberek fölé hatalmasodik, és az elmúlás mementója lesz mindenki számára, aki megpillantja”, az identitás elvesztése. Hiszen attól megőrizheti még az egyén az énjét, hogy a közösség szemében ő csupán már egy életidegen szerepet tölt be feltűnően merev módon. A szociálpszichológia konstruktivista felfogása szerint azért éli, azért élheti át két ember másként ugyanazt a szituációt, mert nem egyféleképpen konstruálják meg (telítik értelemmel) egyazon történést. Így azután valójában nem is ugyanazok a feltételek veszik őket körül, és csak a kívülálló gondolja azonosnak helyzetüket, miután a saját „ablakán” keresztül figyeli az eseményt, és abban a hitben ringatja magát, hogy a másik is ezen az ablakon keresztül fér hozzá a közösnek vélt valósághoz. Ténylegesen azonban: „Mindannyian a saját »ablakunkon« át látjuk saját helyzetünket, különbözünk abban, hogy mit találunk fontosnak benne, fenyegetőnek tartjuk-e, ránk kényszerítettnek-e stb. Tehát kartávolságnyira élhetünk egymástól, mégis egészen különböző világban.”15 Ez okból sem biztos tehát, hogy az a fajta emberi megnyilvánulás, ami kívülről nézve kifejezetten szoborszerűnek hat, belülről is feltétlenül üres és tartalmatlan, és egyúttal az önazonosság biztos tudata is hiányzik belőle.

Megítélésem szerint a Gyász nem az emlékezés és a felejtés gyászmunkával összekapcsolt lelki és társadalmi mechanizmusát jeleníti meg; ez csupán az a felület, amelyen talán könnyebben megfogalmazható a Gyászban megragadott szokatlan emberi léthelyzet. A paraszti (a falusi) szubjektivitás lehetősége, és használatának a sajátos módja foglalkoztatja igazában az írót, ez tehát a kulcsa a regény referencialitásának is.

Ahhoz azonban, hogy kellőképpen elmélyedhessünk a regény jelentésvilágának e rétegében, némi társadalomtudományos kitekintésre van előbb szükség. Mit tart, mit tartott a „valóságtudomány”, a néprajz és a társadalomtörténet a 20. századi magyar faluról és parasztságról? Erről az előző fejezetben is esett már szó egy, ha nem is éppen a mostaninak megfelelő összefüggésben. Nem azért vetjük össze egymással a tudományos diskurzusokban megfogalmazottakat és a társadalom regénybeli vízióját, hogy bíráljuk a valóság fikcióbeli reprezentációját; távol áll tőlünk, hogy akár dicsérjük, akár kárhoztassuk ezt az utóbbit azért, hogy megfelel vagy sem a „tudományos” képzetalkotás kívánalmainak. Nem követjük tehát a konvencionális irodalomtörténeti és történetírói eljárást, amely hol az egyiknek, hol pedig a másiknak juttat elsőbbséget a történeti hűség és az igaz beszéd tekintetében. Ezt tette egyébként a fejezet elején idézett két jeles historikus is.

A falusi (paraszti) morális rend három döntő komponense a becsület, a szégyen és a rang. A paraszti erkölcs, legalábbis így tartja a néprajztudomány, becsületközpontú; nincs másfajta választható viselkedés ebben a világban, mint az, amit a becsület ír elő az embernek.16 Kurátor Zsófi szoborrá merevedésének a története is úgy indul, hogy a frissen megözvegyült főhősnő fenyegetettnek érzi magát a saját becsületében. Anyjának a figyelmeztetését, nevezetesen: hogy tartsa magát távol a férfiaktól (ami a csendőr udvarlásnak látszó közeledésére vonatkozik), úgy érti Kurátor Zsófi, mint a falu hangját, amit az anyja közvetít számára ezúton. Olyan beavatkozásként tudatosítja a főhősnő a közösségi közvélemény ekként továbbadott üzenetét, ami a becsületében megsértett ember reakcióját váltja ki belőle. „A becsületemet is rágják, motyogta félhangosan […] Csak a sérelem nagyságát érezte […]. Nem bírta ki a gondolatot, hogy ugyanebben az órában talán tíz-húsz házban is róla folyik a beszéd.”17 Egyes-egyedül az elvártnak megfelelő, a helyes özvegyi magatartás biztosítja számára új helyzetében a becsületet, vagy annak látszatát. Ezt pedig úgy igyekszik majd ezek után Kurátor Zsófi magának biztosítani, hogy albérlőt (idegent) fogad a házába. Kiszeláné, a budapesti iskolaszolga özvegye az az általa kiválasztott médium, aki a falu szemeként és füleként korlátlan betekintést enged a tágabb közösségnek a főhősnő immár makulátlan magánéletébe. „Okosabban már meg sem védhetné magát a rossz nyelvek ellen, mintha Pordánné testvérét veszi oda” – adja Zsófi szájába az író belső monológként az ezt illető meggyőződést.18 Ezen az úton-módon kívánná elkerülni a főhősnő a folyton ráleselkedő szégyent, amit akkor kellene éreznie magában, ha ténylegesen vagy csupán a falusiak feltételezése szerint (a kettő ezúttal szinte egyre megy) nem védi meg a becsületét a szüntelen gyanúsítgatásokkal szemben. A megszégyenülés akut veszélye folyton ott leselkedik ugyanis. Amikor például úgy érzi, hogy nincs az elvárt módon telítve özvegyi érzelmekkel, nyomban elfogja a szégyenérzet. Kezdetben is már a miatta érzett szégyen tartotta őt vissza attól, hogy gyakrabban mutatkozzék a falu nyilvánossága előtt. „Szégyenkezéséből annyi maradt csak meg, hogy ritkábban ment ki az utcára, ahol mindenki a gyászát tartotta elé.”19 Máskor viszont azért gyötri a szégyenérzet, mert úgy gondolja: átlagos özvegyasszonyként viseli csupán magát (mások szemében), ami felettébb veszélyes, mert könnyen kieshet az özvegy szigorúan megszabott társadalmi szerepéből. Egy férfival való ártatlan diskurálása után „Zsófi is szégyenkezett valamiért, ami nem volt helyén ebben a jelenetben s megdorgálta magát, hogy olyan akar lenni, mint más özvegyasszony. Egy pár napig mélyebben hordta a fejkendőjét s az anyósának elmesélte, hogy a boldogult uráról álmodott.”20

A becsület és a szégyen a presztízs, a rang miatt oly fontos a paraszti és a falusi életrendben. Mi is valójában a rang? Az a valami, amit a vagyon, a morál és a múlt együtt teremt meg. A vagyon a múltbeli dolgos élet eredménye, ami persze családi és nem egyéni teljesítményből fakad. A rangnak kötelező ereje van a jelenben, amely egyben jutalmaz is, mivel ranggal bíró személyként tartja számon az illetőt az adott közösség. A vagyon az a jószág, amiben a múlt testesül meg, tekintve, hogy kitartó munkálkodásnak a folyománya, és ez okból a felhalmozott tisztesség is kifejeződik benne és általa. Felhalmozás révén keletkezik a vagyon és a morál, amelyek végül a rangban összegződnek, amit pedig az idő érlel, az idő igazol és az idő cáfol meg. A rang a legfontosabb emberi értékek és állapotok afféle gyűlhelye, melynek a megszerzése és a megtartása döntő, ha nem a legdöntőbb mozgatórugója az emberi cselekedeteknek. A méltó élet legfőbb garanciája a ranggal kötelezően együtt járó viselkedés, amelyet a méltó halál követ.21

A rang mondhatni sajátos társadalmi konstrukciója nem az egyes egyénre, hanem a kisközösségre, a családra szabott norma és gyakorlat. „Ez a világ családalapú, szerepei családi szerepek. […] Az egyén leginkább családi szerepében jelenik meg a falu nyilvánossága előtt. […] Ez a közeg szerephiányos, hiányzik belőle a felnőtt szerep: az a szerep, amely nem családtagként, nem apaként vagy anyaként határozza meg a személyt. […] A társ nélküli életnek nincs azonos értékűnek elfogadott életkerete, életvezetési elve. [… Következésképpen: a]z egyedül maradást a környezet nem magánügyként, hanem családi szégyenként kezeli.”22 Az intimszféra szinte teljes hiányát hírzárlattal, a kíváncsiskodást, és a társkeresés, a társra találás folytonos sürgetését pedig a szigorú bezárkózás, a magány önkéntes választásával lehet sikeresen elhárítani.23

A társadalomtörténeti kontextus rövid felvillantásával az értelmezésnek azt az irányát igyekszem megalapozni, amely nem identitásvesztésként, a személyiség eltűnéseként, hanem ellenkezőleg, az individuum választásaként fogja föl Kurátor Zsófi elmagányosodását. Nem tagadható ugyanakkor a dolog paradox volta, ami abból fakad, hogy oly módon teremti meg Kurátor Zsófi a saját belső autonómiáját, amely végül végzetesen eltávolítja őt a közösség természetes rendjétől, hogy végig az özvegyi szereppel szembeni konvencionális közösségi elvárásoknak szeretne jól, az elvártnál is jobban megfelelni. Ebbéli törekvésének a túlzásba vitele, a becsület elvesztésétől, a megszégyenüléstől való páni félelem tolja őt előre folyton folyvást azon az úton, melynek a végén mégiscsak elveszti a közösség megbecsülését. Nem is igen történhet ez másképp annak az élet- és emberidegen életformának a választása során, amely megfosztja az özvegyi társadalmi szerepet a természetesség szinte minden látszatától. Az ez irányú kezdeményezés azonban mindig tőle magától jön; Kurátor Zsófi értelmezi úgy a közösségi jelzéseket, hogy a számára előírt szerepnek való megfelelés érdekében így és ne másként cselekedjen. Holott akár az anyja, akár az apja és mások is (például Kiszeláné) ismételten Kurátor Zsófi tudtára adják, hogy nem ezt a viselkedést várja el tőle a közösség. Ő viszont makacsul ellenáll mindeme sugalmazásoknak, hogy végül már senki akaratát se tekintse magára nézve kötelezőnek vagy valamennyire is megfontolandónak. S ezzel hovatovább saját maga generálja a közösség róla mintázott képét vagy azt, ami ennek az imázsnak szerinte megfelel. A számos idézhető, ezt a megállapítást igazoló szövegrészlet közül egyetlen jellemző passzust emelek ki csupán ezúttal. „Az anyját megalázta, a Marira megmondta, mit ér, s úgy jött be, hogy most az egyszer a Kiszelánéval is szembeáll s kereken megmondja neki: ne ártakozzék az ő dolgába.”24 A falu közvéleményében pedig az a kép alakul ki fokonként vele kapcsolatban, hogy Kurátor Zsófi túlzottan is akaratos, irányíthatatlan, sőt teljességgel befolyásolhatatlan személy.

Egy szubjektum születése követhető nyomon a regénybeli módos paraszti társadalmi miliőben; ez a paraszti-falusi szubjektum részben a tudatosan választott társtalanság, részben a görcsösen betölteni kívánt társadalmi szerep egyéni, sőt extrém kivitelezése miatt nem igazán kelti és egyre kevésbé keltheti a természetesség látszatát. A Kurátor Zsófiban munkáló dac, ami azt eredményezi végül, hogy a hősnő tragikusan magára marad, a saját életideáljaiból, vagy másként kifejezve: a benne túltengő individualitásból ered. Hadd idézzek egyetlen szöveghelyet a regény végéről ennek alátámasztására. Amikor Zsófi anyja lánya szemére veti a barátkozását a bolond Móri Zsuzsival (ami alkalmankénti találkozás csupán), a következő játszódik le a hősnőben, amit újfent belső monológként szólaltat meg az író. „Zsófinak azonban megmaradt a lelkében ez a barátné-szó, s ettől fogva még barátságosabb volt a Zsuzsihoz. Hadd lássák a temetőlátogatók, akik gyors, kutató pillantással surrannak el Sanyika sírja előtt, hogy őneki csakugyan a Móri Zsuzsi a barátnéja. Első lány volt a faluban, Kurátor lány, Kovács Sándorné, s még most néhány hónapja is a messzi faluból jött érte egy jómódú vendéglős, de ő a temetőt választotta, a halottjait, s inkább a Móri Zsuzsival tölti a napot, mint velük.”25 Ő maga választotta a rangvesztést, a saját elhatározása rejlik továbbá annak mélyén is, hogy úgy tekintsen rá a falu közvéleménye, mint valamilyen „megmeredt emberi alakra”, akihez senki és semmi nem tartozik többé mindazon a dolgokon kívül, amiket szüntelenül ébren tart a saját emlékezetében. Mi ez, ha nem egy bár kétségkívül torznak ható, de legalábbis szokatlan emberi individualitás tudatos választása.

Egyetlen kérdést kell még megválaszolnunk: mennyiben mondható hitelesnek a paraszti szubjektivitás ilyesfajta beállítása, ha a valóság tudományos (néprajzi, társadalomtörténeti) fogalmát vesszük alapul? Két dologra utalok ezúttal. Németh maga is elismeri utólag, hogy saját magát jelenítette meg Kurátor Zsófiban, önnön zabolátlan emberidegenségét vetítette bele a főhősnő alakjába. „A Gyász tárgya tehát nem a gyász, hanem a büszkeség, amely bennem kétségkívül kóros méretekben volt meg – a modellben pedig legföllebb meglehetett.”26 Ha ő maga is ezt gondolja a dologról, nem az következik vajon ebből, hogy nincs a regénynek érvényes társadalmi referenciája? Szerintem nem feltétlenül ez az eredmény. Németh maga is finomít később az álláspontján. Van-e, lehet-e a regényen kívül érvényessége egy olyan referált világnak, amit nyilvánvalóan felülír az alkotó szubjektuma? Szerinte igen, hiszen „minél elvontabb, merészebb a mondanivaló, annál görcsösebben vigyáz a művész a test anatómiájára”. Németh szerint igazán az a realista író, aki a valóságot „egy magasabb belső valóság érdekében az emberekhez szóló nyelv gyanánt használja”27. S ilyenformán, fűzhetjük hozzá, a regényben megjelenített világ minden további nélkül magára öltheti a valóságnak azt a képét, amelyet a racionális megismerés tár elénk.

1 Lukács János: Történetírás és regényírás: avagy a múlt étvágya és íze. Történelmi Szemle, 1985/2. 288.

2 Romsics Ignác: Magyarország története a XX. században. Osiris, Bp., 1999. 619.

3 Álláspontom bővebb kifejtéséhez ld. Gyáni Gábor: Történelem és regény: a történelmi regény. In: Uő: Relatív történelem. Typotex, Bp., 2007. 260–284.

4 Paradoxon, hogy történetesen éppen olyan, határozottan pozitivista történészek kardoskodnak némely esetben az irodalom mint igazi valóságábrázolat fogalma mellett, aki egyébként éles különbséget tesz a fikcionális és a történeti (tudományos) múltkép között. Romsics Ignác: A történetírás objektivitásának mítoszáról és a múlt mitizálásának elfogadhatatlanságáról. In: Uő: Múltról a mának. Tanulmányok és esszék a magyar történelemről. Osiris, Bp., 2004. 426.

5 Németh László: Magam helyett. (Tanulmány az életemről). Turul, Bp., 1943. 67–95.

6 Uo. 93.

7 Németh László: Az író és modelljei (1956). In: Uő: Megmentett gondolatok. Szépirodalmi – Magvető, Bp., 1975. 316.

8 Uo. 319.

9 Uo. 317.

10 Uo. 319.

11 Erdei Ferenc: A magyar paraszttársadalom. Bp., é. n. [1943] 167.

12 Sándor Iván: A Németh László pör. Magvető, Bp., 1986. 186.

13 Takács Miklós: Léthé, Mnémoszüné, Melankólia. Emlékezés és felejtés Németh László Gyász című regényében. In: Görömbei András, szerk.: A prózaíró Németh László. Debrecen, 2005. 156.

14 Uo.

15 Nygård, Roald: Cselekvő vagy bábú? – az ember önértelmezéséről. Új Mandátum, Bp., 2003. 149.

16 Jávor Kata: A magyar paraszti erkölcs és magatartás. In: Paládi-Kovács Attila, főszerk.: Magyar Néprajz VIII. Társadalom. Akadémiai, Bp., 2000. 640. További irodalom: Nagy Olga: A törvény szorításában. Paraszti értékrend és magatartási formák. Gondolat, Bp., 1989.

17 Németh László: Gyász. Bp., é. n. 37.

18 Uo. 39.

19 Uo. 9.

20 Uo. 11.

21 A gondolatmenet sokat köszönhet a következő antropológiai-néprajzi esszének. Pápay Zsuza: Rang, párválasztás, közvélemény. Jelentés egy mátravidéki faluból. Gondolat, Bp., 1989.

22 Uo. 98–100.

23 Uo. 101.

24 Uo. 124.

25 Uo. 274.

26 Németh László: i. m. (Az író és modelljei) 323.

27 Uo. 327.