Kalligram / Archívum / 2013 / XXII. évf. 2013. április / So it goes!

So it goes!

1.

Pakfon

                           

Pozsony, 2004. január 1.          Szürke, esős, jellegtelen nap. Ha a tegnapi temetés nincs (a tragikus halállal, fiatalon elhunyt Zalabai Zsigát temettük), azt hihetném, még mindig 2003 van, a temetés azonban mégiscsak olyan, amilyen határ volt az ó és új év között. A rádióban Réz Pál Weöres Sándorról beszél: Mikor Weöres a Kossuth-díját szétosztotta, egy gyengécske verseket író fiatal költőnek is akart a pénzből adni. Én azt mondtam a gyenge költő verseire: ez pakfon (hamis ezüst). Mire Weöres felvisított: Az a jó benne, hogy pakfon, hogy nem olyan, mint a többi. Eddig Réz Pál. S még mindig Weöresről, de már valaki más: W. akkor akart Sztálin-verset írni (mintegy bizonyítandó, hogy nem a téma minősíti a művet, hanem a forma), mikor az már egyáltalán nem volt divat (azaz valamikor a hetvenes években). Azt mondta, hogy hány szobor vagy festmény ábrázol gyilkos zsarnokot (például Asszurbanipalt, Caligulát vagy Nerót), műalkotásként mégis nagyra értékeljük őket. Az egykori Sztálin-verseket az olvasók többsége valóban gépiesen azért ítéli el, mert Sztálinról, azaz egy zsarnokról szólnak, s nem azért, mert egyszerűen rosszak. Fónod Zoltán előkaparta valahonnan a feledésből az én, 16 éves koromban írt Sztálin-versemet is. Gyötrelmesen rossz versike. Nagy kedvem volna újraközölni, s írni melléje egy „jó” Sztálin-verset. (Mint ahogy a Vezér-monológok c. ciklusomban anno már meg is próbáltam.) Bizonyítandó, hogy az én egykori bűnöm is csak annyi, hogy akkor még nem tudtam verset írni. – Apropó: és most tudok? Várom a Holmi-szerkesztők véleményét a legújabb – „kórházi” – verseimről. A Születésnap és variációk c. szövegemről (amely kicsit Weöres Sándor Téma és variációkjának a variációja) a jó múltkor meglehetősen rossz véleménnyel voltak. Réz P. valami olyasmit írt, hogy túlságosan atelier jellegű, azaz: pakfon. Még megérem, hogy egyszer l’art pour l’art leszek a számukra.

                             

Január 9.    Az előbb felhívott Duró Győző, a Nemzeti Színház vezető dramaturgja. Elmondta, mennyire tetszik neki a darabom (a Faustus Prágában c. drámai költeményem, amelyet a pályázatukra beküldtem), s hogy ők (mármint a dramaturgok, a színház belső emberei) az én győzelmemet várták, de a zsűri másként döntött. Ő mindenesetre szeretne megismerkedni velem, mondta, mert rajta lesz, hogy adandó alkalommal a drámám bemutatásra kerüljön. Erre én, talán elhamarkodva, azt válaszoltam, hogy a dolog már tárgytalan, mert a kéziratomat beküldtem egy másik pályázatra, s ezzel a dolog számomra egyelőre lezárult.

                               

Január 12.  Tegnap késő este az ötvenéves Parti Nagyról sugároztak műsort a tévében. Kukorelly Endre, Varró Dániel és Závada Pál beszélt róla. Közben három dologra lettem figyelmes: 1.) hogy Parti Nagynak, a vérbő „urbánusnak” mennyire „echte népi” feje van, 2.) versei-prózája-drámái tele vannak társadalmi-szociográfiai információval, jelentéssel, de mennyire nincs ennek az új „valóságanyagnak” ma kritikai nyelve, nem lehet róla relevánsan beszélni; még egy nyelvteremtő PNL sem tud róla úgy szólni, hogy ne legyen sültrealizmussal vagy népiséggel vádolható, hogy ne legyen a „posztmodernsége” veszélyben, s így inkább hallgat róla, 3.) PNL Mallarmé-szervezettségű költő: csak a költők olvassák, rájuk hat, az olvasók számára csak a prózája létezik.

                               

Január 13.  Szaddám Huszeint mindenki „Szaddámozza”, mintha engem Árpiznának, de állítólag a „Huszein” is csak az apja személyneve volt. A „Szaddám Huszein” tehát eredetileg olyan megszólítási forma lehetett, mint az oroszoknál a bizalmaskodó „Joszif Visszarionovics” vagy a „Vlagyimír Iljics” volt. Aztán kivált belőle a „Szaddám”, s lassan csaknem fogalommá, a hatalom szinonimájává kezdett válni, mint korábban a császárok, királyok keresztneve: a Caesar, a Károly (király formában), a Napóleon. Aztán jött a patkánylyuk, s megállt a folyamat. Szóval Szaddám Huszein, az iraki diktátor, mikor valami nyomorúságos gödörben elbújva megtalálták, nem lőtte magát főbe. Most mindenki gyávának tartja. Persze nem olyan könnyű magunkra kezet emelni. Való igaz, hogy korábban „Szaddám” így fenekedett: ő nem kerülhet az amerikaiak kezébe, mert előtte végez magával. Aztán úgy húzták ki a föld alól, megtörten, szakállasan, rongyosan, ázottan, mint egy patkányt. Igaz, már az Ezeregy éjszaka hősei sem voltak éppen római jellemek.

                                   

Január 17.  Drámám kéziratában lapozgatok. Egy helyen ezt olvasom: „A másik sarokban egy csontváz, fején a tanszék Wagner nevű papagálya tollászkodik”. Szó, ami szó, ha szerkesztőként egy kéziratban meglátom ezt a helyesírási szarvashibát, én is gyanakodni kezdek. (Mint ahogy a Nemzeti Színház nagyérdemű zsűrije is rosszallóan húzhatta itt föl a szemöldökét.) De hogyhogy nem figyeltem föl korábban e lapszusra? S egyáltalán: miért írtam „papagály”-t, amikor tudom, hogy az helyesen „papagáj”? A magyarázat egyszerű: nálunk, otthon, Gömörországban a „papagáj” bizony „papagály”. Így, elipszilonnal ejtve. Még ötvenéves száműzetésem más nyelvjárásokba, idiómákba, dikciókba, duktusokba, nyelvekbe sem volt elég ahhoz, hogy az „ly” atavizmusát levetkőzzem. Más szempontból viszont akár örülhetnék is neki. Mint ahogy a váratlan örökségnek szoktunk.

                             

Január 18.  Spiritus ubi vult spirat – mondja a Vulgata, a latin nyelvű biblia. S ebből csinálták a magyar szállóigét: A Szentlélek ott fúj, ahol akar. Csakhogy a magyar „lélek” sehol sem fúj, a kijelentésnek csak latinul van értelme: a latin „spiritus” egyszerre jelent levegőt, szelet és lelket. A Sanctus spiritus tehát fújhat, a Szentlélek nem. Talán mégiscsak el kellett volna fogadni a néhai Tamás és Bálint papok javaslatát, akik bibliájukban (a 15. század legelején) a „Spiritus Sanctus”-t Szent Szelletnek fordították. (Aztán egészen Moldovába kellett futniuk az inkvizíció elől.) Persze eredetileg a magyar lélek szó töve, a lél is levegőt, gőzt jelentett, de ki érzi-érti azt ma már!

                               

Január 21.  Tegnap ilyenkor a pokolban voltam. A neurológusom ún. mágneses rezonancia-vizsgálatra küldött, amely abból állt, hogy betoltak egy sötét csőbe (mint valami koporsóba), s egy óráig a lehető legváltozatosabb zajokat próbálgatták rajtam. Vörösmarty is ilyen csőben érezhette magát, mikor a Vén cigányt írta: „Mi üvölt, sír... / Ki dörömböl az ég boltozatján, / Mi zokog, mint malom a pokolban?” De hát hol volt még akkor a mágneses rezonancia!? – Más. (Vagy talán nem is annyira más?) Varga Lajos Márton barátom, a Népszabadság versrovatának a szerkesztője panaszkodik a telefonba: tömegével kapja a rossz verseket. A magyar költők hideg szívvel írnak, mondja. S a kritikusok hideg szemmel olvasnak, teszem hozzá én. Valahonnan ismerős ez a „hideg szem” szindróma. Megvan! Mikor Kölcsey megtámadta Berzsenyit, a megtámadott költő így védekezett (ezt természetesen már nem emlékezetből írom le): „Valjon nem válik-é az egész poézis sült bolonsággá, ha azt hideg szemmel nézzük?” Valószínűleg minden jó versnek megvan a maga mágneses-rezonanciás csöve (érzelmi minősége), a kritikust, mielőtt a verset elolvassa s írni merészel róla, néhány percre mindig be kellene tolni a megfelelő csőbe.

                           

Január 25.  Meghalt Kmeczkó Miska is. Költő volt, halála előtt már prózát is írt, nem is rosszat. Ezenkívül egy volt azon kevesek közül, akik fiatalabb koromban, mikor életformám (főleg családtalanságom) és mentalitásom miatt nehezen találtam helyemet a közösségekben, élni segített. Mennyit fociztunk együtt (ő kitűnően futballozott, én gyatrán, csak miatta vettek be maguk közé a jó futballisták), mennyit jártunk strandra (a Duna-parti lidóra), lányok után, az Inovec-hegyre, sízni! S most nincs többé! Rákban halt meg, hatvanéves volt. Akkoriban, mikor barátságunk tetőzött, az Utas és holdvilágot olvastam. Újra meg újra. Harmincegynéhány éves voltam (mint a regény Mihály nevű főhőse), s én is féltem, hogy megölöm magamat, s a Szerb Antal-regényben egy helyen találtam meg a halálproblémáimat és a kibúvókat: „De mégis élni. És ha az ember él, akkor még mindig történhetik valami.” Miska nagyokat nevetett rajtam: Ennyit én is tudok, ehhez nekem nem kell Szerb Antal, mondogatta. Akkor ő még nem volt Mihály-alkat, nem szerette a misztikát. Én Miskának hívtam, de ha rám jött a „holdvilág-hangulat”, s a Szerb Antal-regényhez menekültem, elkezdtem Miska barátomat „mihályozni”. S ebből mindjárt tudta, hogy megint az Utast olvasom. A halála előtti utolsó években valószínűleg már ő olvasta többet a regényt, s nem én: olyan elbeszéléseket küldözgetett az Irodalmi Szemlébe (néha álneveken, a szerző kilétét magam is csak később tudtam meg), amelyekben a halál, a misztika és a szexualitás à la Szerb Antal volt egymás mellett. Miska a halálában teljesen „Mihály” lett. „Halál, halál, halál, mindenütt csak halál”, ahogy Devecseri Gábor írta anno az Utas és holdvilágról.

                           

Január 31.  Monoszlóy Dezső, bécsi magyar költő és prózaíró nyolcvanéves. Nyugtalan és menekülő lélek, 1946-ban Magyarországról Csehszlovákiába (Pozsonyba) menekült (állítólag az akkor kezdődő „lakosságcsere”-akciót használta ki az áttelepülésre, azaz „szlovákként” jött át, de amint volt alkalmam megtapasztalni, csak gyengén beszél szlovákul, az áttelepüléséről ő maga, míg Pozsonyban élt, sohasem beszélt), 1968-ban Jugoszláviába emigrált, 1970-ben Bécsbe költözött, azóta ott él. Szereti magát üldözöttként feltüntetni, csak azt nem tudja senki, hogy tulajdonképpen miért és kik üldözték/üldözik. Mindenesetre mikor régen, az Irodalmi Szemlében megjelent egy félresikerült versem, benne ilyen két sorral: „Mindig azt ütik, ki menekül. / Az erősnek béke hegedül”, felcsillant a szeme, s attól kezdve jó költő voltam a számára. Ő maga, szerintem, rutinos poéta, Kosztolányi és a nyugatosok örököse, prózaírónak jobb, sőt helyenként egészen kitűnő. Csütörtök este a Magyar Intézetben a Szlovákiai Magyar Írók Társasága és társadalma köszöntötte. Az öregeket Dobos László, a fiatalokat Csehy Zoli képviselte. Valaki azt mondta, a szlovákiai magyar írótársadalom visszafogadta tékozló fiát. Monoszlóy sohasem tekintette magát a szlovákiai magyar írótársadalom „fiának”, inkább volt „tékozló”, mint „fiú”, bárkinek is a „fia”. Közép-európai pikaró és valamiféle „közép-européer” keveréke ő, akinek az élete érdekesebb (lehetne, ha ismernénk), mint az életműve.

                               

Február 5.  Beteg vagyok, forró áhítattal térek meg Istenhez, fogadkozom, alázatosan beismerem, hogy alulmaradtam a küzdelemben. Aztán ha egy-két percre alábbhagy a bajom, azonnal eretnek szférákba lendül az értelmem. – Az Isten és az ember dilemmája egyenlő a tyúk és tojás talányával: melyik volt előbb? Az Isten teremtette az embert vagy az ember az Istent? Mikor a papok megteremtették isten és a túlvilág filozófiáját, feltehetően csak annyi volt a céljuk: az ember ne akarjon a környezete, a természet fölé emelkedni, ismerje el, hogy része annak. S ez eddig tiszta, szép panteizmus (az egyetlen komoly filozófia a létezők közül), csakhogy aztán később erre az alapra ráraktak mindenféle komolytalan mágiákat is. – Az egész isten-filozófia addig komoly, de addig halálosan az, amíg a jelentése: a természet okosabb, mint az ember. A felgyűlt emberi ismeretek egy kritikus tömegen túl ugyanis ellenőrizhetetlenekké válnak (az egyetlen ember értelme is ellenőrizhetetlen, hét milliárdét ellenőrizni pedig teljességgel reménytelen vállalkozás), s az ember és a természet ellen fordulnak, s idővel egyiket is, másikat is elpusztítják. S az ember tehetetlenül nézi a saját kezét, amely a nyakára teszi a hurkot. (Amely végső soron az értelem hurka.) – A homo sapienst egyedül a betegség és a halálfélelem tudja újra alázatossá tenni: visszavetni az evolúció mágikus-mitikus-vallásos fokára. Sajnos, csak akkor, amikor alázata társadalmilag már nemigen hasznosítható. Mert vagy távozik az élők sorából, s akkor az alázatát is magával viszi, vagy felgyógyul, s akkor pillanatok alatt elfelejti a korábbi alázatát. – Az értelembe mintha valóban bele volna kódolva hordozójának, az emberi fajnak az öngyilkossága.

                   

                           

2.

So it goes!

                           

Február 15.         Tegnap a Csemadok székházában ún. Kempelen-vetélkedő volt (szegedi, soproni, marosvásárhelyi, székelyudvarhelyi, komáromi középiskolások, egy-két fiú, de annál több gyönyörű lány részvételével), dedikáltam szakadásig (főleg a Finnegan halála c. verskötetemet, de volt, aki régebbi könyveimet íratta velem alá), utána pedig meghívták a társaságot a Magyar Intézetbe, fogadásra, s én nem mentem, nem mehettem, rohannom kellett haza, lektori jelentéseket írni a Madách Kiadó 2004-es pályázatára. Most (21,25 óra van), az előbb fejeztem be az utolsót, régen voltam ennyire kifacsarva. S miért? Egy Hekubáért! Mit nekem a Hekuba-Madách!? S mit az egész ún. szlovákiai magyar irodalom! Fél életemet beleöltem a rossz és még rosszabb kéziratokba. Öltem volna inkább szép lányokba és Michelangelóba. Közben ugyanis Koncsol Laci telefonált. Tegnap Rómában volt, valami papi küldöttség tagjaként (országos gondnoka ugyanis a Szlovákiai Reformátusok Gyülekezetének), kezet fogott a pápával, s közben fülébe súgta (szlovákul), hogy „Máme Vás radi!” (Szeretjük Önt), mire a már suttogni is alig tudó II. János Pál olyat kiáltott, hogy zengett a hatalmas VI. Pál aula: „Ďakujem!” (Köszönöm – szlovákul). S László barátom természetesen volt a sixtusi kápolnában is, s színről színre látta Az utolsó ítéletet és az Ádám teremtését. – Kinek Róma és Michelangelo, kinek a Csemadok és a szlovákiai magyar írók rossz kéziratai! So it goes!, mondaná Vonegut.

                             

Február 16.         Kinyitottam az internetet, s a Litera hírportálján ott a nevem: Krasznahorkai László és Bertók László társaságában Kossuth-díjra jelöltek. E hó 13-án, amikor én még javában körmöltem a Madách-annotációkat, Pesten, a kormány irodalmi szakbizottságában azt vitatták, érdemes vagyok-e rá, hogy a magyar irodalom felkentjei közé lépjek. Mintha bizony azt néhány ember a jelenben eldönthetné. Szerintem dönteni csak az utókornak van joga, s ha a díjakat nem az élők, hanem a holtak kapnák, a különböző nagyérdemű bizottságok kevesebbet tévednének. Akkor most talán Tolsztoj, Ibsen, Proust, Kafka, Joyce és Paul Valéry is Nobel-díjas volna.

                             

Február 21.         Állok a Régi Városháza és az Európai Utas kamerája előtt, reszketek a hidegtől, kékülő ajakkal próbálom elmondani, hogy a kapu fölötti rejtélyes kép Lükorgoszt vagy Szolónt ábrázolja, de vannak, akik azt állítják, egy hamisan esküdő pozsonyi bíró képe ez, akit a következő pillanatban éppen elvisz az ördög. Erőlködöm, de nem mozog a szám. Mi az, autista lettem? Segítség, emberek!, egy leendő Kossuth-díjas író haldoklik a kamera előtt! A kameraman mérhetetlen közönnyel néz rám, látszik rajta, mennyire nem érdekli Lükorgosz. Végül, mintha égi rendelésre, kifogy a film a gépéből. Futok a Magyar Intézetbe, Alexa Károlyt kell bemutatnom a közönségnek. Mért ajnározom én ezt az embert? Soha egy sort rólam le nem írt, most is Grendelt és Dobost dicsérgeti. Ugyanazzal a szájjal. Ami valahogy zavaró: aki Dobost olvassa és szereti, az általában nem szereti és nem olvassa Grendelt, és viszont. Én annak idején elismerő tanulmányt írtam Alexa kritikagyűjteményéről, A szerecsen komornyikról. Miért? Azért, mert Alexa az egyetlen népi érdekeltségű irodalomteoretikus, akinek műveltsége és nyelve aránylag (a posztmodern irodalomtudományok értelmében is) korszerű. De éppen a Dobosról és Grendelről szóló véleménye bizonyítja, hogy ezen a korszerű nyelven is lehet egymást kizáró, ellentmondásos dolgokat mondani. A bemutató előadásom után Grendel odasántikált hozzám (fáj a térde), s gratulált. De nem az Alexa-portrémhoz, hanem ahhoz az ötletemhez, hogy előadásomban Thököly-Tőzsér Sebestyén (a kuruc vezér dédapja), az első magyar származású polgár leszármazottjának mondtam magamat.

                             

Március 15. Budapest, Deák tér.   Pedig ha felismernének, legalábbis leütnének. Ötmilliós csekk a zsebemben, aranyozott Kossuth-szobor a táskámban. Ülök a Deák tér egyik padján, nagy békességben, s derűsen nézek bele a napfényes március 15-ébe. Gorcsev Iván, Rejtő ismert hőse érezhette így magát a göteborgi gőzös fedélzetén napozva, miután Noah Bertinus professzortól kártyán elnyerte a fizikai Nobel-díjat. Egyenesen a Szent István-bazilikára látok, zúgnak a harangok a tornyában, előttem, körülöttem 1848-as lovas huszárok parádéznak – s mintha még ez mind az én tiszteletemre történne: egy órája sincs, hogy a parlament kupolatermében átvehettem a Kossuth-díjat. Végre most már elhiszem, hogy Kossuth-díjas vagyok, de annyi huzavona és megszégyenülés után (vö. egy éve hogyan húzta ki a kormány szakbizottságának a javaslatából a nevemet valami fő-fő „államféreg”, s lett belőlem Janikovszky Éva) még mindig van bennem egy kis ambivalencia: nem szaladnak-e utánam az országházból, hogy adjam vissza az ötmilliót meg az aranyos szobrot, tévedés volt az egész! Nna, élvezem a napot, március 15-ét és a glóriámat. Annak külön örülök, hogy Mádl Ferenc, az eddigi legsemlegesebb köztársasági elnök kezéből vehettem át a díjat, nem kínzott dilemma, hogy elfogadjam-e a paroláját vagy sem. S az is nagy örömemre szolgált, hogy néhány percig az ország politikai vezetése, a Medgyessy Péter-féle politikusok is az irodalomról voltak kénytelenek beszélni. – Gyönyörű idő van, s nagyvonalú, felemelő márc. 15-i ünnepségek. A magyarok nagyon tudnak ünnepelni (a pompaszeretet talán még ázsiai örökség) és legendákat teremteni: 1848-at és Petőfit, az egykori nemesi insurrectiót és egy tót suhancot nagy, magyar és európai mítosszá álmodták. Ez bizony nem semmi. Csaknem olyan csoda, mint az én Kossuth-díjam.

                           

Március 27.            A Várady Szabolcs-féle dolgozatommal gyötrődöm, persze már itthon. Nem merem azt írni, hogy „tanulmányommal”: a jegyzeteim nem akarnak összeállni tanulmánnyá. Nem vállalok több kritikát, a kritikus tulajdonképpen a lehetetlenre vállalkozik: azt a szintézist, amelyet az alkotó vagy nem tudott vagy nem akart megteremteni, őneki, a kritikusnak kell megkreálnia. A Kossuth-díj átadási ünnepségén Réz Pál, a Holmi gazdája is jelen volt, nem felejtette el megsürgetni a készülő Várady-írásomat. – Közben fél füllel a rádió Irodalmi Újságát hallgatom: várnám, hogy ha már engem nem kerestek meg, legalább Krasznahorkait vagy Bertókot megszólaltatják, de se szó, se hang. Mintha kicsit fumigálnák az idei irodalmi Kossuth-díjakat! Helyettünk Takács Ferenc beszél (annak idején írt a műfordításkötetemről egy fanyalgó recenziót), azt mondja: az Ulysses a 20., a Finnegans wake a 21. század regénye. Ez érdekes. Megvan bocsátva az egykori fanyalgása.

                               

Április 7.     A Magyar Intézetben itt volt Csoóri Sándor, Dobos László mutatta be. Egyik Matuzsálem a másikat. Dobos már a negyedik mondatában Trianont emlegette, Csoóri meg rendre nem tudott visszatalálni a feltett kérdésekhez. Mikor elment mellettem, megjegyezte: Majd jövök gratulálni (mármint a Kossuth-díjhoz)! S még most is jön. A matuzsálemi kortól ments meg, Uram, minket!

                             

Április 17.   Garamkövesden jártam, meghívtak az ún. Gyurcsó-napokra. Az Esztergom és Szob közötti község ugyanis arról nevezetes, hogy saját költője van, az idevaló születésű Gyurcsó István. S a „saját”-ot úgy kell érteni, hogy a néhai „munkásköltő” csakis az övék. (A „munkásköltő” az ötvenes években rangos irodalmi cím volt. Rendszerint a vidéki levelezőkből, munkásokból, parasztokból költőkké avanzsírozott műkedvelő írástudókat hívták így.) Gyurcsót egy ideig az egész szlovákiai magyar irodalom is magáénak vallotta, sőt a Péter László-féle Új Magyar Irodalmi Lexikonban is szerepel, az újabb névsorokból, seregszemlékből azonban már hiányzik a neve. A szülőfaluja viszont most fedezte föl magának, de annyira, hogy még szobrot is állított az életében amúgy kitűnő és eredeti humorú embernek – helyesen, mert a község így, ha közvetve is, mégiscsak érintkezik az eleven irodalommal. A költő halálának huszadik évfordulójára meghívtak néhányunkat, hogy beszéljünk az irodalom aktuális kérdéseiről. És mi beszéltünk. Én nevezetesen arról, hogy a teremtés egyik fele Shakespeare, a másik fele Petőfi, a „harmadik fele” – a jelenkori irodalom. Azaz nincs és van, s jó, hogy van, mert aki a mai magyar irodalmat (és mondjuk Gyurcsót) keresi a könyvtárban, az leveszi talán a Hamletet s a Petőfi-összest is a polcról. Délután át akartunk sétálni a Mária-Valéria hídon Esztergomba, de nem volt nálunk útlevél, így csak a híd feléig mehettünk. Győzködtük a vámosokat, hogy május 1-e mindjárt itt van, s akkor már úgyis mindnyájan Európai Unió-tagok leszünk, előlegben engedjenek át bennünket, de hajthatatlanok voltak. Garamkövesden egy üdülő faházaiban voltunk elszállásolva. Éjszaka egy ideig Szeberényi Zoltán barátom, a jeles nyitrai irodalomtörténész rettenetes horkolását hallgattam, hajnal felé kiköltöztem a fürdőszoba kádjába, de még ott is hallottam az égzengést. Azzal vigasztalgattam magamat, hogy Petőfi Sándor és Tompa Mihály emlékezetes murányi esete óta (amikor is Tompa ahelyett, hogy a „táj páratlan fönségén s a múlt idők nagyszerű eseményein” merengett volna, „aludt és hortyogott”), szóval Tompa óta már a horkolás is irodalomtörténet, de nemigen vigasztalódtam meg.

                             

Április 21.   Ha nekem valaki harmincéves koromban azt mondja, hogy hatvankilenc évesen majd háromszor annyit fogok lótni-futni, dolgozni, mint fiatalon, akkor a szeme közé röhögök: hol leszek én már hatvankilenc évesen! Hát itt vagyok, lótok-futok, három munkahelyem van és három ember helyett dolgozom, és számtalan helyen vagyok jelen egyszerre, mint a buddhisták Atmája, Világszelleme. Nem egész egy hete valahol a Garam partján, Kukutyinban halásztam, aztán a bátai bíró lányát szerettem (a gyengébbek kedvéért, ez egy népdal: „Kukutyin mellett halásztam, / a rózsámmal vele háltam. / A bátai bíró lánya / egy pendelbe ment az ágyra”), tegnapelőtt meg Budapesten voltam, a Szlovák Intézetben, a Milétoszi kumisz c., napokban megjelent tanulmánykötetem bemutatóján. Olasz Sándor beszélt a könyvemről, így egy fokkal nemzetibbnek tűnt, mint amilyen valójában. Este tízkor már itthon voltam, Pozsonyban, az ágyamban, most, reggel meg, mintha misem történt volna, megyek a Madáchba Fónod Zoltánnal és Cselényi Lacival veszekedni, vitatkozni.

                               

Április 27.   Gorcsev Iván tegnap vásárolt a Nobel-, pardon: Kossuth-díjából egy autót, ha nem is Alfa Romeót, de egy vadonatúj Škoda Fabiát. Az elegáns autószalon, ahol a kocsit kinéztem, véletlenül azon a Bajkál úton van, ahol 35-40 éve minden nap, minden reggel lógó nyelvvel futottam, tornásztam, edzettem, gyógyítottam magamat. Ott laktam ugyanis, egy garzonban (akkor persze az autószalon helyén még gyümölcsöskert volt, s a Bajkál út két oldala beépítetlen, kopár, holdbéli táj), s a pszichiáterem azt mondta, hogy ha kedves az életem, fussak minden reggel két-három kilométert. S most ím, a kör bezárul, a világfutó Gorcsev Iván visszatért, győztesen, egy tizennégy karátos Škoda Fabián.

                                         

Április 29.   Gorcsev Iván tovább kísérti az istent: ma beváltottam Kossuth, pardon: a Kossuth-díj forintjait szlovák koronára, s a zsebeimet 400 000 koronával kitömve sétafikáltam a városban, egyik bankból a másikba, hogy utalják át az autó árát az autószalonba. Közben annyira felmelegedett az idő, hogy szinte rosszul lettem, s egyre az járt az eszemben, hogy ha valahol az utcán elájulok, holtbiztos, hogy a félmillió nélkül térek magamhoz. Tegnap a német tanszéken Jano Buzássyt, a kitűnő szlovák költőt ünnepeltük. Én is köszöntöttem, most talán ő az egyetlen szlovák költő (csak a neve magyar, nem is tud magyarul, de büszke rá, hogy a felmenői a „natio Hungarica” tagjai voltak), akit talán a mai magyar versízlés bevenne. Fordítom néhány versét. Jano egyébként kortársam, ő is 1935-ös évjárat, s éppen olyan öreg, feledékeny ember lett, mint én. Megköszönte a tósztokat, s Senecát idézte („Ha nem vagy elégedett azzal, amid van, akkor nyomorult vagy, még ha tiéd is az egész világ”), de Seneca neve nem jutott eszébe. Ott ültem az orra előtt, megsúgtam hát neki, hálásan megköszönte. – Egyébként azzal jöttem haza, hogy most pedig egy időre pihenj!-t vezényelek magamnak, felfüggesztem a programjaimat, de alig léptem be, csengett a telefon: június 2-án Debrecenbe várnak, könyvnap, holnap meg a Duna tévének lesz valami rendezvénye, itt, Pozsonyban, egy hajón. A debreceni utam előtt új útlevelet és személyazonossági igazolványt kell csináltatnom, a régi okmányaim lejártak. Tíz évre adják őket, újabb tízéves életszakaszt kezdek hát. Kezdem, de végzem-e vajon? Tíz év múlva hetvenkilenc éves lennék.

                       

                           

3.

A szélirány

                             

Május 1.       Az Európai Unió első napján az első élményem a pofára esés. Elmentem a Duna tévé feljátszására (gyönyörű tavaszban, orgonaillatban sétáltam át az Új hídon; a Balaton nevű hajó a Duna-partnak kb. azon a részén horgonyzott, ahol 160 éve, pontosabban 1843-ban, a Nemzeti Aréna nevű győri magyar színház faépülete állott, s a part egyik padján éjszakánként Petőfi húzta meg magát), szóval elmentem a feljátszásra, de inkább ne mentem volna, mert csak staffázsnak kellettünk mi oda, ingyen statisztáknak. Dobos beszélt, meg a politikusaink beszéltek, nekünk, íróknak meg azt sem mondták, hogy köszönjük, hogy eljöttetek. De azért minden rosszban van valami jó: a Liget gyönyörű volt, a Duna meg „mosta a város minden szennyesét”. S mi is mostuk Molnár Pállal, a Vasárnapi Újság szerkesztőjé­vel, főleg a politikusainkét, kár, hogy nem volt bekapcsolva a szerkesztő úr mikrofonja. – Délután kiváltottam az új személyazonosságimat, már nincs rajta, hogy meddig szól, csak annyi, hogy „platnosť neobmedzená”, ami szabadon fordítva annyit jelent, hogy a „halálomig”. (István fiam meg is jegyezte mindjárt, hogy micsoda morbid papír!) – A Balatont és az Európai Uniót közelítve egyre Várady Szabolcs járt eszembe:

                                   

A szélirány szerinted kedvező?

A szélirány nem érdekes szerintem.

Zsugorodik a zsugori idő.

                                   

Ha a hajón engem is felkértek volna, hogy mondjak valamit az uniós csatlakozásunk tiszteletére, valószínűleg ezzel kezdtem volna a mondókámat.

                                         

Május 3.       Hosszú idő után Canetti Musil c. tanulmánya az első írás, amelyet végig tudok olvasni. „Az Ausztriai Birodalmat újból megalapítani, mégpedig egy regény által: kinek lett volna mersze ilyesmibe belefogni?” – Mi, magyar írók még a történelmi Magyarországot sem tudjuk „újból megalapítani”. Sem regény, sem más műfaj által. Ami kép az irodalmunkban él róla, az többnyire hamis, mert színmagyarnak és permanensen függetlenségi harcot folytatónak mutatja az országot, azaz tiszta „politikumnak”, a heideggeri ún. nem tulajdonképpeni létben leledző emberek közösségének, s nem emberi drámák színpadának. – Bécsben létezett egy ún. Musil Társaság, folytatja Canetti, „tagjai havi adományokra kötelezték magukat, hogy az író A tulajdonságok nélküli emberen dolgozhassék. Amikor Hitler megszállta Ausztriát, ennek befellegzett, a Társaság többnyire zsidókból állt.” Érdekes, a zsidók csalhatatlan érzékkel minden közép-európai tehetség mellé odaállnak. Virtuális Zsidó Társaság állt Ady mellett, József Attila mellett, s folytathatnám a sort. Canetti egyébként hatéves koráig spanyolul beszélt, aztán angolul, s nyolcéves korában tanulta meg írói anyanyelvét, a németet. Bevallása szerint egész életében a nyelvét s az identitását kereste. Íme, gyermekeink és unokáink sorsa az Unióban!

                                     

Május 14.   Poszler György mondja a rádióban Joachim Köhler Nietzsche utolsó álma c. könyve kapcsán: Ady és az egész Nyugat és Nyugat-nemzedék Nietzsche jegyében született. – Nietzsche A tragédia születése c. korszakos tanulmányát 1872-ben írta, az ő személyes tragédiája pedig (megbetegedése, ismert torinói esete az igáslóval) 1892-ben történt. A közbe eső húsz év alatt teremtette meg az individualista 20. század filozófiai projektumát. A 21. század viszont terv nélkül, posztmodern halmazként épül, nincsen „projektora”, tervezője, filozófusa, nincsen Nietzschéje – teszem hozzá Poszler eszmefuttatásához én. Nietzsche totális eszméit a 20. század elbukott totalitarizmusai temették maguk alá, s a bölcselőnek még azt a gondolatát is rom takarja, amely pedig ma az ember egzisztenciális mentőöve lehetne: „A létezés és az élet csak mint esztétikai jelenség, mint művészi szemlélet és ábrázolás tárgya igazolható” (A tragédia születése). A 21. század kezdeteiben határozottan van valami művészetellenesség.

                                   

Május 20.          Megyek Dunaszerdahelyre, a Szép versek 2004 és a Szlovákiai magyar szép versek 2004 c. könyvek bemutatójára. S ezzel kezdetét veszi a könyvheti őrület. Június 2-3-án Debrecen, 4-én Zalaegerszeg, 5-én Budapest, Szent István tér. Előtte, 24-én Szülőföld Alap-kuratórium, Szerdahelyen, 28-án érettségi találkozó, Komáromban, 29-én Posonium-díj-kuratórium, Pozsonyban, 29-én Petőfi-szoboravatás, Rimaszombatban – kész téboly. Ha volna itt közelben egy ló, én is a nyakába borulnék, és sírnék. Csakhogy az én tébolyomban én vagyok a ló is, a lovat ütlegelő fuvaros is, meg Nietzsche is.

                                   

Május 21.   Megvolt a tegnap esti Szép versek- és Szlovákiai magyar szép versek-bemutató, Szerdahelyen. Közönség alig volt, de költők szép számban összegyűltünk, s mint a régi szép időkben, verseket olvastunk föl egymásnak. S nemcsak saját verseket, hanem olyan mások által írtakat is, amelyek a két antológiában különösen tetszetek. Bevezetőként én mondtam néhány értékelő szót a két könyvről. Összehasonlítva őket olyasmit próbáltam megfogalmazni, hogy az egyikben több az olyan vers, amely a világirodalom minden jó versével közös, szimultán térben született, a másikban kevesebb. Az ún. szlovákiai magyar vers általában zárvány, mindentől elvágva létezik, se rokona, se ismerőse senkinek és semminek. Néha és kivételesen persze Szlovákiában is írnak olyan magyar verseket, amelyekben így vagy úgy ott visszhangzik a világlíra. Például Csehy Zoltán Öregségről c. verséből ki lehetne elemezni nemcsak a nyilvánvaló Füst Milánt és Németh Andort („halkan sírdogáló halott”), hanem akár a Lear királyt vagy a Goriot apót is. Szóval én Csehy Zoli versét olvastam föl. Remélem, nem tévedtem.

                                 

Május 23.   Noam Chomsky a Gondolatjelben. Én azt hittem, hogy ez az ember már régen meghalt. Aztán kiderül, hogy csak irodalomtudósként halt meg (én valamikor a hetvenes évek elején szemiotikusként ismertem meg, nem személyesen persze, hanem a gondolatait, az olyan emlékezetes nyelvelméleti leleményeit, mint a „mondat mélystruktúrája”, a „magmondat” stb.), de politológusként-politikusként nagyon is él: ma ő a globalizmus legelszántabb ellenfele, bírálója. Szerinte a múlt században három totális rendszer alakult ki, kettő közülük (a fasizmus és a kommunizmus) megbukott, a harmadik, a monopolkapitalizmus (a nagyvállalat mint politikai rendszer) él és – pusztít: megöli az emberi individuumot. Pontosabban: a nagyvállalatok az individuumok, a személyek szabadságjogait vindikálják maguknak, de azokkal rendszerekként élnek. És visszaélnek. Volt egy átmeneti időszak, amelyben az állam vissza tudta szorítani a nagyvállalatok totalitarizmusát, s kialakult az ún. jóléti állam, a szociális háló, de a szociáldemokrácia háttérbe szorulásával megint a nagyvállalatok (s bankjaik) kezébe került a hatalom. A mai féktelen globalizmus már ennek az új fordulatnak az eredménye. – Chomsky kicsit csodabogár, született ellenzékiségét hajlamos látványos gesztusokkal meghangsúlyozni: mikor díszdoktorrá avatták, az avató ünnepségen mezítláb jelent meg. Kicsit a mi Hankiss Elemérünkre emlékeztet, aki annak idején szintén szemiotikusként szerzett magának nevet, s most ő is lázadó, kellemetlenkedő politológus-szociológus-filozófus. – Tegnap este egyébként Hankiss is hallatta hangját. A tévében volt jelenése, a buddhizmusról adott elő. A nyelvről is beszélt persze. Az embernek s az állatnak is számos kommunikációs rendszere van, mondta, de a nyelv (nem szükséges kitennünk a megszorító „emberi” jelzőt, mert az állatnak nincs nyelve) nemcsak egy ezek közül, hanem teljesen más funkciója van, mint a többi rendszernek. Aránylag ritkán használjuk kommunikációra, alapvetően a gondolkodás s a valóságmodellálás eszköze. Ez a magyarázata például annak a jelenségnek, hogy gyakran magunkban beszélgetünk. Ilyenkor tulajdonképpen gondolkodunk: eltervezzük, hogy a következő percekben, napokban mit fogunk csinálni, hogyan fogunk viselkedni, mit fogunk mondani. A nyelv segítségével helyzeteket képzelünk el: modelláljuk az életünket. Más példa: állunk az autóbuszmegállóban, s megszólítunk valakit. Nem akarunk kérdezni tőle semmit, nem akarunk közölni vele semmit, nem akarunk „kommunikálni”, pusztán csak a kapcsolatot kívánjuk fölvenni vele. Feltehetően a magányunkat vagy a feszültséget oldandó. S még egy példa: Hankiss szerint a nyelvi műalkotás (a vers, a regény, a novella) sem kommunikáció, az is valóságmodellálás: alternatív valóság.

                               

Május 30.   Fáradtan, de sikerélményekkel: itthon, Pozsonyban. Két napig otthon voltam: Rimaszombatban, Péterfalán – a gyermekkorom és kora fiatalságom világában. (A jelen és múlt érzelmi ambivalenciáját, a terek időbeliségét is csak a magyar nyelv tudja érzékeltetni, legalábbis a szláv nyelvek és a francia nem ismerik az itthon és otthon meghitt különbségét.)

Otthon rengeteg elérzékenyülés, kellemes benyomás ért. Karol Wlachovsky barátommal (aki szintén Gömörország szülötte) felavattuk Petőfi szobrát Rimaszombatban (az életnagyságú szobor Izsó Miklós egykori eredeti gipszmintája alapján készült). Az ünnepség hatalmas tömeg előtt zajlott, felemelő érzés volt, bár pokoli napsütésben két és fél óráig baromian buta köszöntő szövegeket is végig kellett hallgatnunk: politikusaink defilíroztak, közben az egyiknek a köszöntőjéből megtudtam, hogy a Huszt c. verset Petőfi írta, és a legismertebb sora így hangzik: „Messze jövendőkkel vess össze jelenkort!” Én tettem egy szerény javaslatot: legyen a Tompa tér (ahol mostantól a Toldi Miklós-szerű, óriás Tompa úgy néz le a cingár Petőfire, mintha másfélszáz éves késéssel akarná megtorolni nagynevű barátja egykori sértéseit, de hát kicsire nem adunk, ugye!), szóval azt javasoltam, legyen a Tompa tér mától Múzsák ligete (a „múzeum” szónak ugyanis ez az eredeti jelentése), s kapjanak itt még helyet a szintén rimaszombati kötődésű Mikszáth Kálmán, Janko Jesenský, Kiss József, Ferenczy István, Blaha Lujza és mások is. Visszafelé Mács Jóska hozott bennünket, végigszekereztük a gyönyörűséges Garam-völgyét, s meg sem álltunk, csak Komáromban, ahol nekem érettségi találkozóm volt. Gimnáziumi éveim megfiatalodott, megszépült városát viszontlátni mindig élmény számomra (1951–54-ben, mikor itt diákoskodtam, a háború utáni Komárom még félig romokban hevert), a megöregedett, szinte elnyomorodott egykori osztálytársaimat látni már kevésbé volt felemelő érzés.

                               

Június 1.     Az elmúlt két nap, különösen pedig a szoboravatás részletei csak lassan, fokozatosan jönnek föl bennem. Nekem az ünnepi ebédnél Pekár István, a Duna tévé igazgatója mellett mutattak helyet, nem messze tőlem valamikori komáromi osztálytársaim és barátaim, Erdélyi Géza, a felvidéki magyar reformátusok püspöke és Koncsol Laci (az országos gondnok) ültek, szemben velük pedig Demszky Gábor, Budapest főpolgármestere foglalt helyet, s láttam, gyakran átbeszélnek egymáshoz. Az ebéd végeztével megkérdeztem Lacit: milyen ember ez a Demszky? – Üres, felfújt hólyag! Gézától, a püspöktől azt kérdezte, hogy miféle vallás az a „református felekezet” – jött a válasz. Nos, ez az üres, felfújt hólyag állítólag foggal-körömmel küzdött, hogy ő leplezhesse le a Petőfi-szobrot. A rimaszombati polgármester hathatósan támogatta, de a küzdelemből B. Kovács István (helybéli kitűnő történész) és az irodalom került ki győztesen, így lepleztük le a szobrot végül is mi, Wlachovsky és én. Ha mindezt korábban tudom, talán nem is vállalom a feladatot. Felfújt hólyagoknak még vetélytársuk sem szeretek lenni.

                           

                             

4.

Debreceni disputa

                           

Június 3.Debrecen,Aranybika Szálló.       Az utam jól kezdődött s jól is folytatódik. A vonatban, a Pozsony–Komárom szakaszon egy csinos, hosszú egyetemista lány ült mellettem, felismert, az idén érettségizett, Komáromban, s én voltam az érettségi tétele. Többet tudott rólam, mint én magamról. – Debrecen szebb, mint valaha. Persze itt is főleg a lányok szépek, mellesek és farosak, mint a kazak hajadonok; Komárom után kazak nők szálltak be hozzám, a fülkébe. Tegnap mindjárt, az érkezésünk után elvittek bennünket Hortobágyot látni, végre láttam csikóst is, közelről, meg darut, igaz, azt csak messziről, de azt is a saját szememmel. Este közös vacsora Aczél Gézával, Dobai Péterrel, állítólag mi vagyunk Péterrel a díszvendégek. Ennek megfelelően pazar libamájvacsora az Aranybikában. Utána jóízű „debreceni disputa” hajnal kettőig. Ma közös ebéd a városházán, pohárköszöntőjében Kósa Lajos, a város polgármestere az Alföld folyóiratot bírálta, mondván, hogy hiába Alföld a neve, nem él, nem lélegzik benne a táj, a város, a közélet, túlságosan távoli, egyetemes és elvontan irodalmi témák foglalkoztatják. Láttam, Aczél Géza és Keresztury Tibor (a lap szerkesztői) nagyon tekergetik jobbra-balra a fejüket, nem állhattam meg, hogy ne szóljak, helyettük is. Elmondtam, hogy más véleményen vagyok, mint az általam nagyon tisztelt polgármester úr, mert az Alföld ma az egyik legtekintélyesebb, legmérvadóbb magyar irodalmi folyóirat, én például Pozsonyban is az Alföldből tudom, hogy milyen fontos, figyelemre méltó dolgok történnek a magyar irodalom egyetemében, főleg az irodalomtudományban, s az, hogy ez a kitűnő Specimen Hungariae literatae Debrecenben jelenik meg, már önmagában is nagyot emel a város és táj kulturális ázsióján. A könyvhetet itt egyébként Csoóri Sándor nyitotta meg, beszédében ő is valami olyasmit mondott, hogy az írók menekülését a közéletből nemzeti szerencsétlenségnek tartja. – Na ja!, ismert nóta. De hogy is mondta Esterházy Péter? Az író pedig ne népben és nemzetben, hanem alanyban és állítmányban gondolkodjon! Az Alföld alanyban és állítmányban gondolkodik. S a magyar nép és nemzet pedig ott van a magyar nyelv alanyában és állítmányában.

                                     

Június 6. Budapest. Hatodik napja vagyok reggeltől estig talpon (sőt, ha a rimaszombati és komáromi expedíciómat is számolom, akkor nyolcadik napja; apropó: voltam Zalaegerszegen is, Mezey Kati volt a „sofőröm”, legalább annyira kitűnő sofőrnek is, mint költőnek), s mintha most kezdeném az egészet: friss vagyok, hál istennek, s egészséges. Tegnap este a Szent István téren (most ott zajlottak a könyvhét fő eseményei) tévéfeljátszásom volt, Mészáros Sándor kérdezett – könyveim ismeretében, okosan, értőn és megértőn, nem volt nehéz (reményeim szerint) okosan válaszolni. Szereztem néhány új ismerőst, barátot is: a Litera-szervezte dedikálás (az Eurovízió Kortárs magyar irodalmi antológia 2004 c. könyvet dedikáltuk) jól sikerült, a nagy, hosszú asztal mellett tkp. az egész magyar irodalom egyeteme ott ült (értsd: az ún. határon túliak is). Én a fiatalok közé kerültem, azok közül, akik bemutatkoztak Ficsku Pál és Balázs Imre József nevére emlékszem. Közvetlen mellettem Závada Pál és Balla D. Károly ült. Feltűnt egy pillanatra „Domokos Matyi bácsi” is (Závada nevezte így!), az asztal másik végében pedig Házi Attilát láttam. Nagy híre van, hogy Debrecenben Csoórival és a város Fideszes polgármesterével szemben úgymond „megvédtem” az Alföldet. Szóval egész nap „voltam valaki”. S „lenni valaki” – ez bizony hatalmas energiabefektetés, magyarul: strapa.

                                     

Június 7. Pozsonyban, itthon.         Kifáradtam, kifulladtam. A tegnapelőtti tévéfeljátszás kérdésein rágódom, s hirtelen elbizonytalanodom: egyik válaszomban azt mondtam, Esterházy az egész Iskola a határont lemásolta magának, s most úgy tűnik, Esterházy bizony nem az Iskolát másolta le. De akkor mit? Ellenőrizni akarom, előveszem a Bevezetést, keresem az idevágó fejezetet, nem találom, de megtalálom A szív segédigéit, olvasni kezdem: nem ízlik. Most ez sem tetszik. Halasi irkájával folytatom: „Öntsd hát lábbelimre megbánásod sós vizét, aztán miként én dugtam hüvelybe haragvó kardomat, dugd akként te is hüvelyedbe szerelmes kardomat. Kis múzsám, gyere gyorsan: hadd mártsam meg a pennám!” Zseniális! Itt mozdul meg bennem először a jaussi aiszthészisz, az olvasói (reflektáló) kreativitás: pennám a penádba! De aztán ebbe is beleunok. Túl nagy volt a hajsza az elmúlt tíz napban: Rimaszombat, Komárom, Debrecen, Zalaegerszeg, Budapest – fiatalabb lábaknak, elmének is elég lett volna. Végül Harmos Ilona húz ki a letargiámból, meg Kosztolányi. A Tüzes cipőben, illetve a Burokban születtem és a Tükörfolyosó – ezeket zsákmányoltam az idei könyvhéten. Csak ezeket, csak ennyit! A nagy futásban nem volt időm a lényegre: a könyvekre. Olvasom, olvasom a Burokban születtem lázas emlékezéseit, s egyre az jár a fejemben, hogy a mai íróink között mennyire nincsenek emberként érdekes egyéniségek, hogy az egykori Schlesinger Ilona micsoda színes, szenvedélyes személyiség volt embernek is, írónak pedig kitűnő. Meg arra gondolok, hogy valamelyik bátyját én úgy 7-8 éves koromban valószínűleg színről színre láttam. A Schlesinger családnak fakereskedése volt Losoncon, s a múlt század negyvenes éveinek legelején apám, az asztalos mester odajárt deszkáért, s néha engem is magával vitt, s határozottan emlékszem egy alacsony fekete emberre, akivel apám mindig órákig beszélgetett, alkudozott. – Valamelyik könyvheti sátorban belenéztem Szolzsenyicin: Együtt. Oroszok és zsidók a cári birodalomban c. könyvébe is, s egy adatra felfigyeltem: a 20. században, Oroszországban, az egyetemeken és értelmiségi pályákon 50% volt a zsidók aránya. Hát ez valóban elgondolkodtatóan nagy szám. A szembeötlő aránytalanságot korábban korlátozta a nemesség és papság társadalmi „pozitív diszkriminációja”, a feudális fordított „numerus clausus”, az iskolákból és hatalomból minden más osztályt kizáró „zárt szám”, de a polgárság egyenjogúsodásával ez a „zárt szám” a zsidók számára is kinyílt. S a zsidók éltek a lehetőséggel. A kérdés ma persze nem az, hogy miért és hogyan, hanem az, hogy miért nem élt, miért nem élhetett vele az orosz muzsik is.

                               

Június 15.   A Kalligramban jártam, Szigetivel tárgyaltam – volna, de ő még nálam is rosszabb állapotban volt, ültünk egymással szemben, mogorván, szaggató fejfájással-fájó gyomorral, hallgatagon, mint két süketnéma, ha találkozik. Hrabalt fogom fordítani, ezúttal a verseit, mert költő is volt a maestro. Mért vállaltam el, ha tudom, nem éri meg a befektetést?! – Szigeti mindig megpakol könyvvel, s lelkemre köti: ne felejtsek el írni róluk, ezek recenziós példányok. Aztán rendszerint elfelejtem az írást. De most kettőről legalább itt említést teszek. Gazdag József könyve az egyik (Kilátás az ezüstfenyőkre), Vida Gergelyé a másik (Sülttel hátrafelé). Az első novelláskönyv, a második verskötet. A szerzők egykori tanítványaim. Egyetemistaként mindkettő csudabogár volt, csaknem képtelen a normális kommunikációra, emberi nyelvre. Öt éven át talán ötször sem nyitották ki a szájukat az óráimon. (A vizsgákat leszámítva persze.) Következetesen és makacsul hallgattak. Aztán, az iskolát elhagyva, hirtelen megszólaltak, egy sajátos, enyhén idegennek tűnő nyelven. S ma egyre inkább ők, az ő nemzedékük írja a szlovákiai magyar irodalmat. Nincs itt hely a könyveik elemzésére (az a bizonyos „sült” a Vida-könyv címében mindenesetre zavaró: nem lehet tudni, hogy libasültről van szó vagy kacsasültről, vagy netán a sildes sapka sildjéről), de azt elmondhatom, hogy míg olvastam őket, egyre Borges járt az eszemben. A nagy argentin egy helyen arról elmélkedik, hogy az argentin írók bizonyos értelemben a spanyol nyelv idegenjei, bátran, babonás félelem nélkül, sőt tiszteletlenül élnek Cervantes nyelvével s minden európai témával, s ebből szerencsés eredmények születnek: megújítják a spanyol kultúrát. De ezt az újtó termékenységet, teszem hozzá én, évtizedekig, sőt évszázadokig tartó felejtés (a spanyol kultúra elfelejtése) és hallgatás előzte meg. (Avagy Borges, Garcia Marquez, Vargas Llosa előtt ki tudott bármit is a latin-amerikai irodalmakról?) Úgy tűnik, ahhoz, hogy az író eredeti nyelven szólaljon meg, először nyelvtelennek kell lennie, el kell felejtenie az anyanyelvét és a megtanult köznyelvet. Vida Gergely és Gazdag József tökéletesen más nyelven szólnak, mint amilyet a szlovákiai magyar íróktól, költőktől eddig megszoktunk. Hál istennek.

                                 

Június 16.   Megtörtént az idei Posonium-díjak kiosztása. Idő előtt leléptem, mert egyáltalán nem tudtam mit kezdeni az emberekkel s magammal. Van, aki ebből az egzisztenciális tanácstalanságból költészetet csinál. Bodor Béla állítja a legújabb Holmiban (A veszteglő költő) Várady Szabolcsról: „A veszteglő költőnek nem az a baja, hogy régimódi, hanem az, hogy a régimódi az ő számára már elfogadhatatlan, újat pedig nem tudott vagy nem volt kedve kitalálni helyette”. Azaz nem tud magával mit kezdeni. És másokkal sem. A veszteglésből akar verset csinálni. – Hazafelé, a Kikötő híd alatt hátulról belém futott egy autó. Ha ez a régi Škodámmal történik, darabokra törik a hátulja. A Kossuth-díjas Fabiámon egy karcolás sincs. Illetve egy borsónyi horpadás van a hátsó ütközőn. Pedig olyant csattant a két autó, hogy azt hittem, felrobbantunk, hogy merénylet történt. Majd kitört a nyakam. Na, az is jelentett volna bizonyos megoldást. A lét-tanácstalanságomban.

                           

Június 18.   Tegnap este Szerdahelyen voltunk, friss irodalmi díjasok: Duba Gyula (József Attila-díj), Polgár Anikó (Posonium-díj, Madách-díj), jómagam (Kossuth-díj). Igyekezett mindenki megfelelni a díja ázsiójának s nagyon okosakat mondani. Én valahogy így beszéltem: objektumként születünk, de szubjektumként halunk meg. Azaz az életünket és nevünket még egy formátlan húsgombóc kapja, de a díjainkat már így vagy úgy mi kapjuk, tettünk érte ezt, azt. – Asztalomon egy könyv, címe: Mintakéve. Kiadta a Kalligram, 2004-ben. Költők (s Balla Zsófiától Varró Dánielig nem akármilyen költők) tisztelegnek az ötvenéves Parti Nagy Lajos előtt, közvetve és paradox módon azt bizonyítva, hogy a mai magyar költészet minden jeles vívmánya, eredménye ellenére is átmenet. Saját és sajátos értéket képtelen létrehozni, abból él, hogy a múlt értékeit kifigurázza. (Parvenü-klasszicizmus, mondta anno Robert Venturi, amerikai építész és teoretikus a posztmodern építészetről.) Ma is érvényes hát Arany János és Márai Sándor egykori tanácsa: tegyünk úgy, mint Camoes, aki valahol, a Dél-kínai tengerben hajótörést szenvedve, a Luziada kéziratát a szájában tartva úszott partra. A klasszikus értékeket a fogaink között tartva kell átúsznunk átmeneti korunk túlsó partjára.

                               

Június 19.   Tegnap megint Szerdahelyen, Csallóköz fővárosában voltunk: a szlovákiai magyar irodalom és szellemiség újabban egyre inkább ott „történik”. Most, Tündérsziget címen, háromnapos ünnepségsorozat folyik, a táj múltjáról. Tegnap ennek a megnyitója volt, s mi – Kukorelly Endre, Duba Gyula és én – voltunk a díszvendégek. Tulajdonképpen egy műsoros bál volt ez, ezerdecibeles zenével, csinos nőkkel. Minden pillanatban azt vártam, hogy megjelenik a szerdahelyi maffia, mondjuk „Papajoe”, Barak László (a város erősen politikai indulatú költője) egyik verséből (ugye, még emlékszünk a Pápay-klán tíz tagjának 1999-es kivégzésére?), s halomra lő bennünket. Szerdahelyen most kezd kialakulni az a középosztály (polgárság), amely a pénzt és az irodalmat majdnem egyformán szereti. Erről beszéltem az asztalunknál, ahol rajtam kívül még Barak Laci, Zalán Tibor, Gágyor Péter (a SZEVASZ, Szerdahelyi Városi Színház vezető-rendezője) és Kukorelly Endre ült. Ezután Kukorelly bemutatta a helyi Lilium Aurum Könyvkiadó most kiadott irodalmi antológiáját, s bevezetőben szinte szóról szóra elismételte, amit öt perccel azelőtt tőlem hallott (a város polgárságáról). Jót mosolyogtam magamban. Késő éjszaka indultam hazafelé. Pontosabban: indultunk. Dubát is én hoztam haza. Gyula aggódva szállt be a Kossuth-díjas Fabiámba, s megkérdezte, látok-e sötétben is. Ne félj, mondtam neki, ennek a kocsinak olyan reflektora van, hogy fényénél Szerdahelyről is láthatod a pozsonyi várat, mi több: a Réz utcát is. Gyula ugyanis ott lakik, a vár alatti Réz utcában. Láttam az arcán: egy cseppet sem nyugtattam meg.