A szökevény

Czesław Miłosz: Családias Európa. Fordították: Bojtár Endre, Cservenits Jolán, Mihályi Zsuzsa, Pálfalvi Lajos, Szathmáry-Kellermann Viktória. Kalligram, Pozsony, 2011
                                               
A cím nagyon is megtévesztő, hiszen a Nobel-díjas lengyel író, a huszadik század első felének európai viszonyairól beszámoló szubjektív hangvételű tanulmányai mindennek nevezhetők témájukat illetően, csak (a magyar fordítás szerint) „családiasnak” nem. Aki e keleti tájékon látta meg a napvilágot, és ötven évesen (1959) foglalja össze tapasztalatait, az forradalmakat, polgárháborút, világégéseket, a történelemben majdnem egyszeri, szisztematikus népirtást, haláltáborokat és az újabb rend kivirágzásakor ismétlődő eszelősségeket, újabb és újabb diktatúrák létrejöttét mesélheti el. Bátran kijelenthetjük, hogy irodalmon túli szövegek ezek, a megformálás egyszerűsége, az írói én háttérbe állítása, az életpálya teljes negligálása arra figyelmeztet, hogy itt valami sokkal fontosabb dologról van szó. Márpedig kétséges azt állítani, hogy egy írónak lehetne más szempontja is, mint az irodalmiasság, az esztétikai álobjektivitás szövegbeli érvényességére tett próbálkozás. Miłosz szinte vakon indul el az ismeretlenbe, amelyet szülőföldje, a szűkebb és tágabb környezete, majd a nagyvilág jelent számára. Vakon és ártatlanul szemléli a tényeket, a történelmi eseményeket, a litvánság és a lengyelség determinálta személyisége ösztönös reflexióit. Beleszületett valamibe, amiben élnie kell, és hamarosan kiderül, hogy nagyon is szűkre szabták a mozgásterét, ha a külső feltételeket, a számára adottakat automatikusan elfogadja. Márpedig ez nem is tehetség, inkább lehetőség kérdése. Kevés szóval intézi el a családi gyökereket, litván származását, amely vilnai lévén (a fordító kizárólag ezt a megnevezést használja a magyarban talán megszokottabb vilniusi helyett), elszakítja az ősök anyanyelvétől, hiszen a fővárosban három nyelv dívik: a lengyel, a jiddis és az orosz sokféle változataként jelenlévő fehér-orosz, ukrán; a litván kizárólag a falusi lakosok nehezen megtanulható rétegnyelve. Szüleit egyáltalán nem ábrázolja írásaiban, annál bőbeszédűbb az iskolai tanárokat illetően, hiszen a hittantanára, Hörcsög, aki egy megrögzött jezsuita, és a latint oktató Rożek egy egész fejezetet kap a könyvben. Ők ketten hivatottak arra, hogy az eddig egységesnek látott kozmoszt a kisfiú szemében kettészeljék. A vallás a több ezer éves megismerhetetlen alapokra épülő kötelesség, az irodalom az elsajátítható fegyelem és morál, a tökéletesség kézbe vehető, tapintható anyagszerűsége. Már amennyi eljut mindebből egy kelet-európai iskolába. A vallás az ego lefaragása, megszüntetése, külsőségek és kötelességek (gyónás) értelmezhetetlen túlhangsúlyozása, az irodalom az én építőkövenként magába emelhető kiismerése, a személyiség feltárulkozása a mások által megtapasztalt létezésben. Szerencsés kapocs lehet (a Biblia elemző értelmezése mellett) Szent Ágoston antikvitásban gyökerező, az emberi eltévelyedéseket felülíró személyes vallomása. A roppant mélyre ható belső küzdelem magyarázataként az életére visszatekintő író a földrajzi sajátosságokat említi: „A konfliktus egyik nem jelentéktelen okaként a lengyel katolicizmus bizonyos sajátosságait lehetne megjelölni. A felekezeti perifériára szorult országok történelmi helyzete formálta, különösen a XIX. században: vagyis ellenállt a protestáns poroszoknak és a pravoszláv oroszoknak.” (83.) A fő tengelye mindeme hitbéli csatáknak tehát Vatikán, a hozzá való viszony terelgeti az ostoba túlzások felé a hitoktatókat. S mint már annyiszor, ez kegyetlen leszámolásokkal is jár, amikor a Rómához visszacsatolt görög katolikusok újra orosz (pravoszláv) fennhatóság alá kerülnek.
A másik, a benne születettek helyzetét súlyosbító probléma, hogy az egykor negyed Kelet-Európát kitevő Litván Nagyfejedelemség a XX. századra, amikor Oroszország testéből kivált, egy jelentéktelen, önmeghatározásra képtelen, vallásában, nyelvében, nemzetiségében teljesen összekeveredett emberek kisebb-nagyobb közösségéből állt. Döntő a szláv elem, amely – Miłosz szerint – nem pontosan tudja, hogy melyik nyelvet is beszéli. Ahány falu, annyi nyelvjárás, mind a lengyel és az orosz között, és ott van a városi lakosság jelentékeny hányadát kitevő, az Orosz Birodalom terjeszkedése elől ide menekült zsidóság, amelynek európai jelentőségű központja Vilna. A lengyel a mindezen nyelvi tarkaságon áthidaló kapocs, amely összeköt, de ugyanakkor mérhetetlen szakadékot is képez azok számára, akik vallásukban, nemzetiségükben elkülönülnek. Ők elsősorban a zsidók, akikkel szemben a lengyel nacionalizmus és katolicizmus nem tud megbékélni. Másodjára az oroszok, akik ugyanakkor pravoszlávok, és az író itt nem képes teljesen objektív értékítéletre. Míg a zsidóság az író teljes rokonszenvét élvezi, hiszen európai világpolgárként, akivé utóbb vált, nem is mondhat mást, addig az orosz kultúra iránti ellenszenve, amely Puskin és Dosztojevszkij ejtette sértésekre vezethető vissza, nyíltan megfogalmazódik. Ki ne emlékezne a Karamazov testvérek örökké részeg és sunyi pánjaira, akik az egész lengyelség őstípusaiként vannak jelen, és jobbára Európában is ez a kép él az örök tivornyákra áhítozó honfitársairól. „Akár igazságos vagyok, akár nem, bevallom, mi a rögeszmém. Mindig is gyanús volt nekem az orosz irodalom ’mélysége’. Mit ér a mélység, ha túl nagy árat kell fizetni érte? Akkor már nem jobb két rossz közül a mi ’felszínességünk’, ha ezzel együtt rendesen megépített házakban, jóllakott és elővigyázatos emberek között élünk?” (142.) Tekinthetjük ezt Miłosz Európa-felfogásának mélypontjaként is, ha nem lenne még árulkodóbb, hogy egy francia diplomata leveleiből idéz hosszan (144–148.), amelyekben az orosz nép barbár rabszolgaként néz a felvilágosodott, rá kíváncsian vetülő tekintetekre, vagy Mickiewicz „kegyetlen verses pamfletje” (129.), amelyet nagyvalószínűséggel nem fordítottak le orosz nyelvre. Mindeme árulkodó megnyilvánulások az olvasót annak a felismerésére kényszerítik, hogy valóban vannak a társadalomban és a természetben törvényszerűségek, és ezek a legpregnánsabban a nacionalizmus jelenségében és a folyók medreinek évezredek óta tartó állandóságában a legszembetűnőbbek. Ami a zsidóságot illeti, itt már jóval visszafogottabb Miłosz. Egyrészt gyermekként adózik a népszokássá vált zsidógyűlöletnek, csak az éber tanár akadályozza meg, hogy a zsebében rejtett parittyából nem lövi ki néhány, május elsejét ünneplő zsidó honfitársa szemét, másrészt bőven él a zsidó-kommunista közhellyel, amennyiben a litván, vallását és hagyományát megtagadó izraelita családok sarjai mind a baloldalt, a marxizmust választották. Nem az egyedi sorsok, személyek érdekesek számára, hanem egy egyetemi közösség, a diákok egy jól körülhatárolható csoportja, akik nem csak a tehetségük, hanem a lehetőségük szerint is a társadalmi osztályok és privilégiumok megszűntét áhították.
Miłosznak megadatott, hogy korán kivackolódjék ebből a keleti métellyel átitatott perspektívátlanságból, és a híres rokon, a francia költészet meg nem értett, de valóságos súllyal bíró nagyjához forduljon segítségért. Oscar Milosz, a család által megítélt zsidó anyával, már rég odahagyta ősei földjét, és anyanyelvét is elvetve, francia költővé vált. A nagybácsi, egykor ukrán erdőrengetegek ura, most a kivételesen létező Litvánia párizsi nagykövete, egész életére szólóan meghatározza további sorsát. Ekkor lesz igazán szökevénnyé, aki a háború kitörése előtt elhagyja Párizst, visszautazik a történelem által már évszázadok óta végérvényesen megpecsételt boldogtalanságba. A háború kitörése, Lengyelország lerohanása Varsóban éri, innen menekül vissza Vilnába, a családjához. A mindennapi élet ezen túl léggömbszerűvé válik. Mintha Litvániának nem lenne többé helye a térképen, már csak súlytalanságánál fogva létezik, kiszorítva a valóságos időből. A németek uralta és felszabdalta Lengyelország, az oroszok által elfoglalt lengyel területek labirintusszerű átjárhatatlanságot képeznek a még látszólag független, de minden területen megbénított kicsi országnak. A távoli tájakról szerencsésen idemenekült zsidók, a nacionalista lengyelek és a szovjeteknek behódoló baloldaliak tagolják három jellegzetes csoportra az értelmiséget. Történelem utáni időket élnek itt az emberek, mintha a véres nap soha nem akarna lenyugodni. Egy Feluś nevű varsói zsidó lesz a társaság központja, aki jó időben ráérzett az anyagi javak hiábavalóságára, és minden bérházától megszabadulva aranyba fektette pénzét. Joseph Roth első világháború utáni Bécse, a kései Róma juthat eszünkbe erről az időtlenségbe oldódott hedonista életszemléletről (Kavafisz: A barbárokra várva), amikor a mindennapi ételek és italok korlátozzák az emberek képzeletét, hogy a pillanatokon kívül ne reménykedjék semmiben, és ne is gondoljon semmi másra. Miłosz azonban hamarosan útra kell, kalandos körülmények között, több határon is átszökve visszatér a németek által halálra ítélt Varsóba. A megsemmisülés különböző állomásain kell áthaladnia azokhoz, akik a General Gouvernement-nak nevezett német közigazgatási területen voltak kénytelenek rostokolni. A haladó szellemű értelmiséget, a politikai baloldal prominenseit már harminckilenc szeptemberében meggyilkolták. A zsidóság felszámolása nagy ütemben folyt, de egyelőre a gettóba zárva várták, hogy sor kerüljön rájuk. A németek nagy találmánya, hogy semmi reménnyel nem kecsegtették a leigázottakat. Megszűnt az oktatás, bezártak a színházak, és egyáltalán minden intézmény, amely a civilizációt jelentette. Sajátos munkalehetőség kínálkozott Miłosz számára, amikor a lebombázott Francia Intézet könyvtárának maradékát mentették ki a romok alól. A nulla egzisztenciával rendelkező, ám hamarosan a földalatti önszerveződésbe kezdő lengyel társadalomban szinte ad abszurdum élt a remény, hiszen tapasztalniuk kellett, hogy a legbarbárabb és legcéltalanabb hatalom rabszolgái lettek, s Hitler rémképzete nem evilági, így hosszabb időn keresztül talán fönn sem tartható. A költő-Miłosz számára egészen különös kegyelem kínálkozik, amikor a könyvtár romjai között rádöbben a műveltségbeli hiányosságaira. Felfedezi maga számára az angol irodalmat, a klasszikusat és a modernet, Shakespeare-t fordít, majd egész életére döntő befolyással lesz, amikor kezébe veszi Eliot Átokföldjét.
Nehéz tragikusabb víziót elképzelni, mint a lengyel költőt a halálra ítélt Varsóban, amint a romokból kiemelt Eliot-kötet fölé hajol. Eddigi életében Miłosz mindig távolságot tartott, és mindig menekült. Szellemi horizontját a szélsőségektől való tartózkodás határozta meg. Akár csak kiváló kortársa, a szintén önkéntes száműzetésben élő Gombrowicz, ösztönösen undorodott a lengyel nacionalizmustól és a Honi Hadsereg távolról sugallt ideológiájától, ugyanígy korlátoltnak és veszélyesnek találta a Szovjetunió felé rajongással tekintő baloldali mozgalmakat is. Művészi horizontja a Párizsban töltött években kitágul, ám a kései avantgárdban semmi örömét nem leli, a lengyel irodalmi kortársait a nácizmus elpusztítja, vagy éppen önkezével vet véget életének a háború kitörése előtt, mint talán egyetlen kedves írója, Witkiewiecz, aki Az ősz búcsúja című regényében ezt az ideológiáktól eltorzult világot mutatja be, egy olyan kései állapotában, ahol az egyéniségnek már semmi esélye nincs a végsőkig racionalizált barbársággal szemben. Nem véletlen, hogy róla írta Miłosz ebből a korszakából származó legkitűnőbb tanulmányát. Kivételes esztétikai ízlésére és gondolkodói nyitottságára vall, hogy a körötte pusztuló világban megérti az elioti üzenet lényegét. Ahogy a szintén kortárs és a költőnknél nagyobb szociális érzékenységgel bíró Auden megfogalmazza e költészet egyedülállóan felszabadító és új dimenziókat megnyitó hatását Eliot hatvanadik születésnapjára írott költeményében: „Mikor kezdtek megesni kedvenc helyszínünk dolgai, / egy hiányzó kulcs, egy csonka könyvtári mellszobor, / …a mindig / üres nap-a-napra, a hallatlan aszály, te voltál, / aki nem megnémultál, de a jó szót megtalálva a / szomjra és rettegésre, segítettél / megelőzni a pánikot.” (Orbán Ottó fordítása) „Szó sem lehetett utánzásról – magyarázza e poétikai hatást Miłosz –, annyira mások voltak az élményeink, T. S. Eliot költeménye pedig, az Átokföldje, amelyet akkor olvastam, amikor az égő gettó fénye lebegett a város fölött, szinte káprázatos olvasmány volt.” (231.) A költőnek meg kell barátkoznia azzal a gondolattal is, hogy emberi gyöngesége, másként fogalmazva, a gyávasága teszi lehetetlenné a fegyveres ellenállókhoz való csatlakozást. Számtalan kibúvót talál, de leginkább azzal ért egyet ebben a mások részéről számon nem kérhető passzivitásban, hogy a földalatti mozgalom lassan már a háború előtti pártstruktúrák szerint osztogatta a lapokat, s hogy a számára mindig kétes illetőségű jobboldal uralmát készítette elő. A háború alatti, majd a háború utáni évek élményeinek egyik középponti figurája így lesz Tigris, aki meggyőződéses baloldali demokrataként közelebb áll hozzá, mint az ellenállás jobboldali alakjai. Jellegzetes kelet-európai karrier vár majd rá az újjászülető Lengyelországban. Míg költőnk a háború végét egy paraszt krumpliföldjén dolgozván átvészeli, miután immár másodjára is sikerül kiszabadulnia a németek kezéből, Amerikába kerül és Lengyelország nagykövetségén másodtitkárként dolgozik. Alkotóművészként nehéz elszakadnia az otthonától, de mégis könnyebb dolga van, mint Tigrisnek, aki filozófusnak született ugyan, de igazi fegyvere a személyisége, amellyel idegenben képtelen boldogulni. Míg Miłosz végleg leszámol magában a baloldallal, különösen pedig a létező kommunizmussal, addig Tigris titokban olvas Orwellt, és egyre inkább szerepjátszásra kényszerül, karrierje a kommunista párt jóindulatán múlik. Amerikában azonban könnyebb őszintének lenni, még ha meghasonlással jár is ez költőnk számára, hiszen egy általa mélyen megvetett társadalmi berendezkedésű országnak a képviselője. Az Amerikában is egyre népszerűbb baloldali elvárásoknak nem felel meg, míg a jobboldali ideológiától ugyanúgy undorodik, mint a háború előtt. 1950-ben tér vissza hazájába, és elborzadva látja, milyen ellenszenvvel és dühvel tekint a háború megharmadolta lengyel társadalom az új rend képviselőire. Sok ideje nincs, hiszen ha boldogulni szeretne, ugyanaz a sors várna rá, mint Tigrisre, aki lassan az új rend megfellebbezhetetlen ítéleteket megfogalmazó csinovnyikává válik, 1951-ben ezért, egy párizsi utazást kihasználva, végleg szakít az orosz despotizmus igája alá került hazájával. A szökevény utolsó nagy morális döntése ez, most válik végképp talajtalanná, hiszen eddig mindig vendégnek érezhette magát. Szembe kell néznie a francia kultúrfölény keletről jöttek iránti megvetésével, s hogy a csak az anyanyelvén boldoguló író érvényesülése miféle nehézségekkel is jár. Párizs 1945 után már nem a világcsavargó írók sokszínű csapatának olvasztótégelye, nem a szellemi szabadosságban tündöklő művészet európai fővárosa, komoly politikai csaták színhelye, ahol a lenini ideológiának is egyre mélyebb, a társadalmat is polarizáló szerepe van. Népszerűtlen utakra téved, de egy pillanatra sem gondolja úgy, hogy ne lenne igaza. A Sartre–Camus jelentette polémiában nem kell állást foglalnia, vélhetően nem is igen kíváncsiak egy névtelen jött-ment, egy kelet-európai menekült véleményére, ám a Rabul ejtett értelem amerikai megjelenése kapcsán már jól kivehetően és élesen vetődik fel a kérdés, hogy az antikommunista bürokrácia és a baloldallal kacérkodó nyugat-európai értelmiség kínálta lehetőségek mindegyikére egyformán mond nemet. E képtelenségnek tűnő őszintesége olyan véleményekre ragadtatják olvasóit, amelyekre alig lehet válasza. „Azt írta rólam az egyik amerikai recenzens, hogy mivel egyaránt bírálom a Keletet és a Nyugatot, Gandhi útja marad nekem, ami végül is nem volt helyes következtetés.” (279.)
A mai magyar olvasó számára, aki pontosabban érti Miłosz aggályait, a „családias Európában” betöltött kétes helyzetét, amikor is nem önmagáért, hanem mindig valamely politikai vagy művészi irányzat protesztjeként akarják megzabolázni, helyére illeszteni, szinte megkerülhetetlen olvasmányélménnyé válik a nagyon tartózkodó, az író szellemét csak visszafogottan kibontó mű. Egy fontos, esztétikán túli, de a nagy művekben megkerülhetetlen, bennük mindig, akár kibontatlanul jelen lévő kategóriára azonban mindenképpen felfigyelhet az olvasó. Ez az őszinteség nehezen tárgyiasítható, még kevésbé rendszert alkotó, a valósághoz való személyes viszonyulása. Az érdemesek műveiben mindig megtalálhatni egyrészt a fikciók, a lélegzetelállító bölcselkedések, másrészt a legegyszerűbb realitások ok-okozatilag visszakövethető súlyos problémáit, amelyeknek még az igazsággal sem kell perlekedniük, a művek közege révén, a hősök önkifejtésének, számtalan próbálkozásának eredője ez, amennyiben soha nem találunk végsőkig kifejlett öncsalást. A cselekmények, a szituációk, a létüket fenyegetve érzők képesek arra, hogy, akár egy dokumentált emlékezésben, akár egy szövegekké széteső konglomerátumban, mindig a hamis szó hiánya nélkül képesek az adott helyzet szövegtestté való komponálására. Cervantes mérhetetlenül benne élt Don Quijote lovag kalandjainak ideáiban, ahogy Gogol is szíve teljes hitével adta oda magát a Köpönyeg hősének, Csehov sem talált kivetni valót drámái bukott figuráinak öncsalásában. Flaubert főművében éppen ettől a végső igazságtól szeretné megóvni hősét, hiszen a múltjába visszajáró, és azt egyetemessé növesztő magánember nem érez igazi kiábrándulást eszményei evilágiasságának végső számbavételekor.
Az őszinteség sosem kap választ a feltett kérdéseire. Az őszinteség annak a felületnek a megtalálása, ahonnan számukra már nem vezet előrefelé út, csak visszafele nézhetnek, azon okok és eredetek megtalálásának etikai útvesztője, ahol bizonyossággal tudják, hogy még a jelen zavarodottságának eredete is a bennük létező objektív tudat origója. „De csak az ilyen, mindent más megvilágításba helyező tapasztalatok árán mutatkozhatnak meg új, ragyogó fényben a régi igazságok” (287.) – zárja könyvét Miłosz. A dolgok valós eredetére rábukkanni annyi, hogy többé nem képes követelményekkel előállni a világába vetett, azt morálisan magáévá tevő személyiség. Az őszinteség, miközben a bűn melegágya, egy, a maga ereje szerint túlhordott minőség, s amikor rákérdeznek, elég egy mozdulat, egy gesztus, hogy maga mögé mutatva bizonyságul szolgáljon, minden pillanatban kész az útját befejezni, jelen helyzete, a szökevény moralitásának jelenidejűsége, amelyhez nem szükségesek más érvényességgel bíró tanúk.