„Pedig meghalt, mondta”
Szabó Róbert Csaba: Fekete Dacia. Libri, Budapest, 2012
„Erdélyi rémtörténetek”: fontos, a műfajt meghatározó alcímmel állunk szemben, nem véletlenül került a borítóra, jól látható helyre. Ha meglátjuk a könyvet a bolt valamelyik polcán, esetleg vendégségben, egy asztalon felejtve, azonnal vonzónak, érdekesnek tűnik, az alcím pedig határozott udvariassággal terel minket egy, a marketing szempontjából minden bizonnyal jól kitalált irányba. Ezzel nincs is semmi baj, jó könyvnek is kell a blikkfangos cím és alcím kettőse, nem szégyen az, pláne, ha működik, és a lényegét tekintve még igaz is. Hiszen valóban erdélyi tájakon járunk, és a fülszövegnek is igaza van, amikor azt mondja, kevés olyan hely akad a ködös brit szigeteken kívül, ahová a gótikus jellegű rémtörténetek ennyire otthonosan be tudnák fészkelni magukat, hacsak nem éppen Erdély és Románia ködborította, sziklákkal és sebes folyású vizekkel szabdalt vidékére. Hogy valóban klasszikus értelemben vett rémtörténetekkel van-e dolgunk, az már sokkal inkább kérdéses, és ha valami, akkor valójában ez a dilemma adja a kötet izgalmát, és nem a gyakran kiszámítható, komoly csattanó híján inkább valami erkölcsi, egzisztenciális megoldással, végkifejlettel kecsegtető egyes történetek.
Hogy jól kimunkált, rendben lévő prózával lesz dolgunk, azt már a szerző neve láttán sejthetjük, aztán a könyvet olvasva többször felrémlenek Az egész Antarktisz kontinens (2006) nyersebb, keményebb szövegei, vagy éppen a Kutyák birodalma (2009) jól szerkesztettsége. A Fekete Dacia alapja is erős koncepció, és ez még akkor is igaz, ha csak részben beszélhetünk rém- vagy horrortörténetekről, a novellák rendszere és a szövegek ennél ugyanis valamivel azért összetettebbek. Ha egy kötetről az mondhatjuk, hogy miközben ezer szállal kötődik már bevált zsánerekhez, nagy elődökhöz, egy folyamatosan meg-megújuló popkulturális műfajhoz, és ezzel együtt mégis saját, külön zárt világa van, afféle belső mitológiája, akkor alighanem kellőképpen dicsérő szavakat választottuk. Persze ez még nem jelenti azt, hogy a mű hibátlan lenne, de legalább abban biztosak lehetünk, hogy az alcímmel messze nem lettünk becsapva, és jól érezzük, hogy a szövegeknek komolyabb mélységük is lehet.
A Fekete Dacia történetei, eseményei olykor valóban rémisztőek, de nem rémisztőbbek, mint amilyen maga az ember tud lenni kicsinyes, féltékeny, alattomos, magából kifordult állapotában. Szabó Róbert Csaba könyvében az úgynevezett áldozatok a legtöbb esetben nem valamilyen sötét, pokoli vagy természetfölötti erő áldozatai lesznek, hanem leginkább saját kisszerűségük (és egyben nagyravágyásuk) miatt járnak pórul, méghozzá elég rendesen. Ha pedig be is szüremkedik a történetekbe a természetfölötti, a megmagyarázhatatlan, az gyakran tűnik inkább megalapozatlan hiedelemnek, vagy még inkább metaforikus sorscsapásnak, máskor pedig az emberi gonoszság költői leírásának. Továbbá két olyan novella is akad, a Lelkiismeretünk bekötőútjain és Az emeleti szobák lakói címűek, amelyekben a „gonosz”, a „titok” afféle kelet-közép-európai, vasfüggönyön túli, megnyomorodott Ozként lepleződik le a történet végén, és a rettegés vagy a megkönnyebbülés helyett, a horror műfajtól igencsak idegen, csöndes szégyenérzet marad utána. Hogy jobban eligazodjunk ezek között az ál- és kvázi-rémtörténetek között, érdemes úgy tekintenünk rájuk, ahogy A Boglyas-szikla rejtélye című elbeszélés segédfogalmazó főhőse tekint titokzatos vendégének lázálomszerű sztorijára: „A tutajos időközben végigdőlt a priccsen, és mint aki nagy tehertől szabadult meg, hortyogva aludt, az írásnak nekiveselkedő fiatalember szeme előtt, mint festő előtt az ábrázolás tárgya, modellje. A segédfogalmazó annak is hitte, mert továbbra sem tartotta egészen hihetőnek a hajós fantaszta elbeszélését, azt gondolta, az előtte fekvő ember rémálmait jött el közölni hozzá…” Az persze más kérdés, hogy a túlságosan is kíváncsi fogalmazó végül saját becsvágya áldozata lesz, és feltehetőleg beleveszik a folyóba, nagyjából úgy, ahogy a tutajos azt előrevetítette, ám ez nem mond ellent korábbi feltevéseinknek, sőt. Úgy tűnik, ezeknek a szereplőknek a legtöbb esetben a hübrisz, a birtoklási vágy, a kiválasztottságtudat a legnagyobb démona, máskor meg a titok, a szégyen, a hazugság. Ha jobban belegondolunk, ezeknél sokkal rusnyább szörnyetegekre nem is nagyon van szükségünk, épp elég lesz ezekkel is elboldogulni.
A kötetet nyitó, A rettenetes víz urai című elbeszélés nagyszerűen megalapozza a kötet hangulatát. A témamegjelölés több mint alapos, a jókora vidéki szálló szobáiban fekvő (üdülő) vízihullák képe rémisztő, mennyiségük pedig valóban grandiózus történetfolyamot vetít előre, és ez részben teljesül is. Az egyes szövegeket sok esetben összeköti az álló- és folyóvizek, a sodrások és a mélységek világa, nem beszélve a rendre visszatérő és új erőre kapó vízihullákról. (A léghajó utasaitól kezdve A Boglyas-szikla rejtélyéig számos történetben lesz alakító és befolyásoló tényező a víz.) És ebben, a nyitószövegben kell hozzászoknunk a kötet egészét meghatározó, valóban a gótikus rémtörténetekből kölcsönvett, kissé terjengős, túlstilizált beszédmódhoz is, ami ugyanúgy jellemző az egyes szereplőkre, mint magára az elbeszélőre. Talán nem árulunk el titkot azzal, hogy a sokszor megszeppent, életünk legsúlyosabb történeteit előadó naiv vagy álnaiv karaktereknek ez sokkal jobban áll, mint az elvileg bölcs elbeszélőnek, aki a hosszúra nyúló, gyakran túlbonyolított leírásokban olykor az időzítés, a késleltetés nem éppen legsikerültebb eszközét látja. Így jöhetnek létre az efféle, elsőre stílusjátéknak tűnő, mégis gyanúsan döcögős megoldások: „…a halak, amelyeket valószínűleg a holttesttel azonos időben, közös hálóban emeltek ki a vízből, külön hevertek tőle, gondosan elválasztva attól, amivel vagy akivel sokáig közösködni kényszerültek előbb a rettenetes vízben, később pedig a háló nyomasztó, reménytelen kétségbeesést szülő csapdájának bénító kuszaságában.” Vagy másutt: „A felgyulladó hold pedig hosszú kabátot aggatott rájuk.” (Lelkiismeretünk bekötőútjain) Ezek olyan túlzó megoldások, amelyek szétfeszítik a játék kereteit, és már nem következetes, tudatos rontásról, hanem valódi túlírtságról beszélhetünk.
De térjünk rá a novellagyűjtemény valódi erényeire, hiszen ezekből is akad bőven. Mint az elején már utaltunk rá, a legsikerültebb történetek azok, amelyekben különösebb elvonatkoztatás nélkül, a maguk nyerseségében, egyszerre jelennek meg az emberi gonoszság, butaság és gyarlóság jól felismerhető tünetei. A már többször említett Lelkiismeretünk bekötőútjain, amiből a kötet címe származik, és ennek köszönhetően a hatásos borító is, kétségkívül az egyik legerősebb sztori a könyvben, és elég jó példaként is szolgál arra, hogy a legrémisztőbb titkoknak bizony gyakran elég kiábrándító a feloldásuk. A fekete Dacia kétséget kizáróan szimbólum, ezzel járja ugyanis a falut és környékét az egykori „szekus” kísértete, és hozza a csengőfrászt még húsz év elteltével is a falubeliekre. Pedig a rendszerváltás, a modern kor haszonélvezői és elszenvedői látszólag mindent megtesznek, hogy leszámoljanak a múlttal és az egykori, dicsőnek nem éppen mondható, lincseléssel. Túlerőben voltak: egy egész falu egyetlen besúgó ellen. A lelkiismeret pedig, még ha kollektív is, olyan kísértet, amelyik nem hagyja magát: „Megvolt ugyanis az a szokása a kísértetnek, hogy örökké azt az utat használja, pedig ott egy árva lelket sem találhatott közlekedni, és ezen még az sem segített, hogy három éve a polgármester pályázati pénzekből rendbe tetette, mert abban bízott, hogy a falubéliek fölhagynak a rémmesékkel, és újra használni fogják az utat. Hogy a minőség egyben az ésszerű választást is kikényszeríti belőlük.” De hogyan is lehet ésszerűségre, tudatos választásra számítani akkor, amikor a múlt, szekussal, lincseléssel, rendszerváltással együtt lezáratlan, a pályázati pénzekből épülő jelen pedig teljesen érthetetlen. Csoda-e, ha a végén kiderül, kísértet nincs és nem is volt, vagy ha igen, akkor az bármelyikünk lehet? Csak a fekete Dacia igazi, de az nagyon is, meg az újabb lincselés, amibe ez az egész rettegéssel és önváddal teli falusi történet torkollik. Nem nagyon olvastunk ennél pontosabb tanmesét a múlttal való szembenézés elodázásnak kelet-európai sajátosságairól.
Amikor aztán később Szabó Róbert Csaba valóban belelendül, megmutatja, hogy a primer rémisztéshez is igazán ért, és el tudja érni, hogy az efféle jelenetek után például a csonkolást érezzük az úgynevezett legkisebb bajnak; az ok, a következmény és a körülmények sokkal kétségbe ejtőbbek: „Én még mindig nem értettem semmit, mire ő bevezetett egy eddig előttem feltáratlan szobába, ahol orvosi asztal, mindenféle sebészeti eszközök és gyógyszerek voltak felhalmozva, és azt kérdezte, vajon hajlandó volnék-e valamelyik testrészemet feláldozni azért, hogy gyerekem születhessen. Hogy akkor talán elhinné, hogy komolyan akarom, és akkor egyetlen éjszaka alatt teherbe ejtene, úgy magyarázta, hogy ez az ő akaraterejére is serkentőleg hatna, és hogy csupán ez az egyetlen járható út” – olvasható A sebész című szövegben, és akkor itt most a leendő olvasó zavartalan szórakozása, borzongása és okulása érdekében meg is állunk. Elég, ha annyit közlünk, hogy a reményt, a kétségbeesést és a butaságot nem szünteti meg egyetlen csonkolás, hogyan is szüntetné meg, ha már egyszer elkezdődött?
A Fekete Dacia bíztató kötet, abból a szempontból legalábbis mindenképpen az, hogy megmutatta, van esély meghonosítani a magyar irodalomban a duplafenekű, megdöbbentő tanulságokkal (is) szolgáló majdnem rémmeséket. És a Fekete Dacia egyben rendkívül lehangoló kötet is, mert emlékeztet minket a köztünk furikázó fekete autókra, a folyton visszatérő vízihulláinkra, a lezáratlan, feldolgozatlan múlt időnkre. Nagyon is élő tehát a figyelmeztetés: „Bármennyire is szerette volna meggyőzni magát, hogy rosszul látta, amit látott, tudta, hogy önámítás lenne, hiszen gyerekkora óta azt sulykolták a fejébe, hogy ha az autót meglátja, akkor a legkevésbé se engedje magát meggyőzni az ellenkezőjéről. Ne hagyja azt gondolni, hogy ilyesmi többé nem fordulhat elő, mert igenis előfordulhat.”
Igenis, elő.