Az utolsó reggelen

Könnyen lehet, hogy egyszerű a magyarázat, csak arra gondoljon, Szmirnov, hogy Jana két évvel idősebb volt Pityunál, és ez a két év olyan vihart kavart, hogy elvesztette az orientációt, besült a fegyver, meg a Jóisten a megmondhatója, hogy micsoda nyavalya áll itt fönn. Ez így van, tudta ezt még az ősember is. De a szerelmes ifjúval nem lehet beszélni. Pláne a Pityuval. Szerelmes lett a húszéves Janába, és számára a gályarab, az arab menekültek és a mosatlan edények egyetlen dolgot jelentettek – üres szövegek voltak, hiszen „mi”, ha úgy gondoljuk, elmegyünk a világ végére is, mert tökéletesen megbízunk egymásban. És punktum. Még középiskolás volt, Jana meg már nagylány, ki otthagyta a szerelmét, pedig már meg volt gyűrűzve az ujja, de a vőlegénye roppant veszekedős volt és részeges, és akkor az utolsó pillanatban Jana meggondolta magát, és kiadta az útját. Csakhogy a vőlegényt sem ejtették a feje lágyára, elkapta az iskola mögött Pityut, és úgy megdöngölte, hogy kórházba kellett szállítani. Jana pedig mindennap elment hozzá, és úgy becsavarta Pityut, hogy az mást se látott, mint a közeli esküvőt. A Takácsnak csak ekkor jutott a fülébe a dolog. Hazajött a fiú, és az esküvőről kezdett beszélni, mintha már meg is állapodott volna a pappal, hogy hányadikán és miféle esküvő lesz. A Takácsnak úgy fölment a vérnyomása, hogy tiszta lila lett. Úgy kellett a Pityut kimenekíteni, nehogy másodszor is a kórházba kelljen vinni. S akkor elköltözött a Janához. A Jana volt vőlegénye ismét helyben hagyta, de ott termett Jana unokaöccse, és Pityu megúszta néhány sérüléssel és zúzódással. Nemcsak szlovák az istenadta, hanem még idősebb is. Mi lesz az ilyen házasságból? A gyereknek csepeg a tej a szája széléről, a lány meg irtó rafinált. Ha új szeretője támad, úgy rázza le, mint kutya a vizet – dühöngött a Takács, és meg lehet érteni a bölcsességét.
Az esküvő nem hagyta békén Pityut, Jana csak nevetett, de amikor már huszadszor elmondta, hogy esküdni akar, hogy kacsasült meg krumpli, meg ízes csokoládétorta, Jana is fontolóra vette a dolgot. Nem kell doktornak lenni, csakis jó állást szerezni – és érettségi után az asztalosmesterséget is kitanulta. De inkább az esküvőről beszélnék, mondta Noszlopy, mert ez igen cifra esküvő volt, Mária, a Takácsné eljött rá, de a Takács nem. A Takács haragudott a fiára. Takácsné többször is szóba hozta, persze titokban és suttogva, hogy ne hallja más, így aztán mindenki tudott róla, ha másként nem, hát a pillantásokból. Mária különösen viselkedett, mondhatni, megbotránkoztatóan, de ott, a rendkívüli eseményen elmerült a hangja a sok közhely között. És később már minden tök mindegy volt, a társaság mind egy szálig berúgott. Másképpen nem ment nekik a szlovák nyelv. A kérném szépen egyszerűen „vyprosím si” volt, az eleget ettem „napchal sem se”, már ugye a helyesírási szempontok szerint nőnemű, és nem hímnemű. Ha alaposabban körülnézett az ember, már az esküvőn meg volt írva, hogy dugába dől az egész. A magyar és a szlovák fél becsukta egymás előtt az ajtót, senki se ide, se oda. Az asztalfőn mi, magyarok hatan-heten, a többi szlovák egy kupacban. Néha udvarias szavak kíséretében, mosollyal és egy kis kárörömmel, érdeklődtek, hogyan telik az idő, jó volt-e a vacsora, s Takácsné mindig megfelelt: „napchal sem se”.
Talán tizenegy tájban, még az emberek nem voltak túlságosan berúgva, egy kövér mókamester, egy újonnan jött, piros fazon egy kecskegidát hozott, melyet a sok ember úgy megrémisztett, hogy kitépte magát a piros fazon merev szorításából, és picikét öklelve a díványon termett. Pityu ezúttal hősként mutatkozott meg. A rémült jószágot elvezette a kamrába, és izzadva, de győztesen odaállt a felesége mellé, aki először tanácstalan volt, de a végén megcsókolta, amolyan selymesen, ahogy a csókot csak a legodaadóbb feleségek, és a legodaadóbb kurvák adják. „Persze szó sincs róla, Szmirnov, hogy kurvának titulálnám, de a nőknek van egy csodálatos tulajdonságuk: mindig másutt vannak, hóbortos, hófehér ködökben táncolnak az ismerős férfiakkal, akiknek fogalmuk sincs róla, hogy a nőszemély éppen behálózza őket.” Persze a kecske kecske volt, olyan buta, mint egy hóbortos, öreg, százéves néne, akinek mindegy már, hogy az illető férfi-e vagy nő. Egy darabig kétségbeesett mekegést hallottak, aztán csönd lett. Csak éjfél után jutott az eszébe egy kelekótya atyafinak, hogy milyen irtózatos magányban szenved az oktalan állat. Már jól be volt rúgva, és irtó nagy cirkuszt rendezett. Huszonnégy éves voltam, mondta Noszlopy, öreg doktornak éreztem magam, felőlem a kelekótya akár rá is törhette volna az ajtót. Az atyafi kikönyörögte a kulcsot a menyasszonytól, illetve a fiatalasszonytól, és büszke testtartással levitte a kecskét az udvarra, és kikötötte az almafához. Hát, egyesek el voltak ázva, mint az út menti fa, én viszont nem, én kőkeményen álltam az italt, mivel épp csak belekóstoltam, mert olyan savanyú volt, mint az ecet. A nagynéni, a Takácsné viszont itta, mintha világéletében szomjas lett volna. És berúgott, de csak egy picit. Éjfél után egy perccel Pityu lépett a mikrofonhoz.
– Nos – kezdte zavartan. – Egy piros csíkot húzok az életemben. Volt, ami volt, elfelejtem.
– Én is – mondta egy kicsit hamiskásan Jana.
– Aki ezek után is velem tart, üdvözlöm a fedélzeten.
– Úgy van – rikkantotta egy-két hang.
– Tengerre – kiáltotta Jana, most már hamisság nélkül.
Szép pár, gondolta Noszlopy, egy cseppet gúnyosan, voltaképpen irigykedve.
Mély éjszaka volt, mikor a nagynéni már fölszedelődzködött, és nagy puszikkal, valóságos csókokkal árasztotta el az ott maradt társaságot. Beültek a taxiba, egy 603-asba, mint a miniszterek és az államtitkárok. „Micsoda flanc”, jegyezte meg epésen a nagynéni, s a magyarul is tudó taxisofőr felfortyant. „Még egy megjegyzés, és kiszállítom magukat.” A nagynéni halkabbra szerelte tehát a mondanivalóját. A sofőr nem volt fölháborodva, úgy lenézte az egész társaságot. „Hajjaj! Sajnáljam-e vagy összeverjem, mint a hátas lovat.” Előbb szálltam ki. Apám is, anyám is élt még. Apám túl érzékeny ember volt, olyas valaki, aki szereti a tömött, nehéz borokat, a túrós csuszát, de kacsapecsenyével, és olykor-olykor magyar nótára fakad és egyéb búsromantikus vacakra, amely főleg engem idegesített, ha épp rám jött az idegbaj, mondta Noszlopy, és csengő hangon, a távolból hallotta az apja hangját, mintha szél birizgálná a háztetőkön a drótot. Ezt Szmirnovnak ismernie kellett, mert a magyar nem egyfajta, hanem sokszínű, mint a mezei virág. Apja és anyja is részt vettek az esküvőn, de a lagzira már nem mentek el. Nem nekem való a mulatás, szabadkozott az öregúr és Noszlopy mamája. Csak nem a meghívó miatt? A meghívón parasztasszony volt és munkásfiú, ez volt a legolcsóbb. Apámnak nem volt kifogása a menyasszony ellen, még az sem, hogy idősebb Pityunál. Szűrőn keresztül nézte a világot, ami tetszett neki, azt bizalmába fogadta, ami meg nem, azt nem, holott tíz okos ember is megerősítette, hogy téved. És ehhez Jana is hozzájárult. Ha nagy ritkán eljött hozzánk, mindig kiügyeskedte magának azt a néhány percet, amíg egyedül maradhatott az apámmal, és tetszett is apának, noha vigyázott, hogy ne váljék settenkedő bikává. Az apám elhatározta, hogy Jana szép, és ha szép, akkor okos is, és ebben nem tudta senki sem megingatni. Az anyám legyintett, Krisztus sem ivott alkoholt, miért az én férjem igyon, jelentette ki büszkén. És ezzel azt is mondta, hogy hiába szelel a lány, mint az autógumi a baleset előtt, az ő férjét mégse fogja meg. Jana amolyan második apjának tekintette az apám. Az öreg rájött erre, és büszke is volt rá.
Pityu ebből nem vett észre semmit, mert Jana ott kotkodácsolt a fülébe. Örökké a Takácsot szidta, no, nem gorombán, csak úgy módjával.
– Tulajdonkeppen nem szívlelem, és pont.
A Kék Pipában egyszer, amit azóta már rég elfelejtettek, most egy csúfos aluljáró van a helyén, sötét folyosó, nos, egyszer panaszkodott Pityu a Kék Pipában, csak úgy ömlött belőle a panasz, öngyilkos akart lenni, meg miegymás, Noszlopy pedig még félig gyerek volt, túlságosan a szívére vette a dolgot, nem is tudott miatta aludni vagy egy hétig. Mert Jana úgy lenézte Pityut, mint a pisiseket szokás. De aztán nem lett öngyilkos, és nem is adta föl. De ott, a Kék Pipában nagyon elkeseredett volt, ráadásul nem vették föl az egyetemre, és munkát is csak nehezen tudott találni. Végül is sürgönykihordó lett a postán, nagyon szégyellte szegény. Nos, akkoriban zúgott bele a Janába, mint a kutya, követte éjjel-nappal. Janának tetszett a dolog, minél gorombább volt hozzá, titokban annál jobban tetszett neki. Ott, a Kék Pipában Pityu elpanaszolta, hogy milyen gyakran kitolt vele, hogy szánt szándékkal nem jön el a randevúra, meg kicsi póráznak nevezi. Egyszer húsvétkor nem nyitott ajtót, de tudja, hogy miért nem, összeédeskedett az új krapekjával, aki negyvenéves volt és kövér, mint egy nagyra fújt buborék. Szóval csak úgy ömlött belőle a tengernyi panasz. Csilingelő kávéháznak hívtuk a Kék Pipát, mert az ajtó minden be- és kimenetkor halkan csilingelt, míg a végén megunta a főnök, és leszereltette. De akkor már nagyok voltunk, és ritkán jártunk az olyan köpködőkbe, mint az egykori csilingelő kávéház. És már Janával járt a buksi Pityu, akin rajta maradt a buksi név, ahogy szerelme hívta. Jana jó helyre is járt, de rosszra is, ilyenkor buksi nem tudta megvédelmezni, csupán a rosszállását fejezte ki, hogy sok körülötte a csúnya és lecsúszott lány, kivált a fogatlan Terka. Őt különösen utálta, mert ki akart kezdeni vele. Még a kávéház csilingelő korszakában, mikor még fuldokló pillantással fogadta a részvétlen Janát, mert az keresztülnézett rajta – nos, még szabad volt, bár nem tudott a szabadságáról semmit sem. A szabadságot hosszú évekkel később, Jana mellett fogta fel. Nos, jobb későn, mint soha. A szabadságot mint hiányt. Talán megérti, Szmirnov úr, ha egyszer túl lesz a harminchármon.
„Nos, hogy is kezdjem. Liptószentmiklóson nem volt magyar iskola, mikor végre Pozsonyba költöztünk, én már iskolás voltam, és az apám úgy döntött, hogy ha van is magyar iskola, egyszerűbb lesz, ha szlovákban folytatom, mert úgy beszélek szlovákul, hogy senki rá nem jön, hogy magyar vagyok. A Takácsék is szlovákba íratták Pityut, de elég gondjuk volt vele, míg a Pityu rendesen megtanult szlovákul. Szerintem sosem, de ezt hagyjuk. Szóval róla mindjárt lehetett tudni, hogy magyar. Már sok barátom volt, amikor kiderült, hogy magyar vagyok, nagyot néztek, volt, aki káromkodott, de a barátság erősebbnek bizonyult. Ha viszont összevesztem valamelyikükkel, rögtön a családfámat szidták. Te szemét magyar, satöbbi. Egy idő után négyen-öten nagy haverok lettünk. P., nem árulom el a nevét, zsebes lett. Piacokon és nagyobb áruházakban találkoztunk, és, hm, megloptuk a szegény embert. Olyan fortélyos volt P., hogy a bűvész keresztnevet adtuk neki. Egy évig tartott ez a cirkusz. A gimiben jó gyerekek voltunk, de a gimin túl hétpróbás gazemberek. Aztán lebuktunk. Én nem, mert éppen beteg voltam, középfültő-gyulladásom egy haszonnal járt: megúsztam a lebukást. A többiek nem árultak el, de a tanári kar egyik-másik tagja sejtett valamit. A Prior áruház előtt történt, már nem tudom, hogy azelőtt hogy hívták, a társaságot elvitték a rendőrségre. P.-t kirúgták a gimnáziumból, B. és Z. megrovást kapott, pedig utolsó évesek voltunk. P. a kommunizmus után meggazdagodott, de otthagyta a fogát egy autóbalesetben. Mit ér az élet? Ötvenen túl mintha roppant kiterjedt álom volna, mintha meg sem történt volna, mintha csak egy Tibi bácsi meséje volna, a gyerekkor, Pityu, Jana és a többiek, mit ér az élet ötvenen túl, ha csupa kificamodott sorsú emberi roncsot talál az éhenkórász csavargó, aki tán jobb napokat is megélt, de most már biztos, hogy nem fog.
De ez harmincöt évvel ezelőtt volt. Pityu szerelmes volt. P.-nek meg lópofája volt, szemben a berezelt Pityuval, a lányos, szőkésbarna hajával, a virtiglien sovány testével, mely még fiatalabbá tette. Ha akartam volna, se tudtam volna komolyan venni, pedig hát rászolgált nem egy alkalommal. Nem volt gyáva, aki csak addig ugrál, amíg szembe nem kerül egy súlyosabb emberrel.”
– Alighanem úgy összenőttünk, hogy egy balta sem tudna szétválasztani.
Hát ez rém nevetséges volt, Pityu és a balta, de P. csak legyintett.
– Ha ezt mondod tíz év múlva, lehet, hogy elhiszem.
Sértőn és megalázón mondta, de ezt a hangvételt már megszoktuk tőle, szinte föl sem vettük. De nem úgy Pityu. Úgy vágta szájon P.-t., hogy az hanyatt esett a betonon.
– Bocsánat, nem akartalak megbántani.
– Semmi gond – mondta Pityu. – Csak elszaladt a kezem.
P. meg fogta a bal kezével az arcát, de a jobb villámgyorsan működött. A következő pillanatban Pityu gubbasztott a betonon, és csodálkozva nézett szembe P.-vel.
– No, most már elég volt – lépett közbe Jana. – Nem játszunk addig, amíg hulla nem lesz valakiből.
A Prior (mostanság Tesco) környékén történt, egy rendezetlen környéken, ahol sötét volt, mint egy kuplerájban. Nem voltunk díszpintyek, de vagányok sem. „Tulajdonképpen a vagány szót nem is értettem, amíg az apám meg nem magyarázta. Az olyan. Milyen? Hát olyan, mint ti vagytok. Most már értettem. Faszkalapok.” Az apja töprengő éleselméjűségével nem tudott vitába szállni. Az utolsó gimis évfolyamban sokat császkáltak éjszaka, a csajokat keresték buzgón, és „rá is repült” a vállaikra egy-kettő, néhány napig, sőt hétig ottmaradtak, de aztán odébbálltak. Ki tudja, miért? Primitívek voltak? Vagy egyszerűen csak csórók? Vagy néhány nap múlva unni kezdték őket? Három-négy évig tartott ez a nagy barátság, aztán a befejezték gimit, és úgy szétrebbentek, mintha sosem találkoztak volna. Bohus még eljött Pityu esküvőjére, állt a fagerendás mennyezet alatt, és egyszer összerázkódott, mert a templomban hideg volt. Bohus érettségije kitűnő lett, jogász lehet belőle vagy közgazdász, álmukban sem gondolták volna, hogy rendőr lesz. Mint a flekktífusz, mondta csodálkozva és nevetve Noszlopy.
– Boldog? – kérdezte a gerendák alatt, mint aki rendre azt várja, hogy kételkedjem. De ki kellett ábrándítanom.
– Nem. Nem játssza meg magát.
– A fene tudja. Tulajdonképpen jó, hogy ennyire összejöttek. De hogy tíz év múlva is így legyen…
Gyorsan el is felejtette, ha ugyan képes az ember elfelejteni a dolgokat. Egyszer csak itt termett a tíz meg néhány év múlva, mint egy mesebeli huszár.
Az eddig jóindulatúan hallgató Szmirnov most közbeszólt:
– Nem volt a barátja, ugye?
Noszlopy megrázkódott, mint aki nem erre várt, sőt az ellenkezőjére számított volna.
– Rosszul ismersz. Épp hogy a barátja voltam. Sokkal jobb, mint a seggnyalói.
– Igen? De hát csupa gonoszat mondasz róla.
Noszlopy csöndben káromkodott, hogy ne hallja meg Szmirnov.
– Pityu a legjobb barátom volt. Éppen ezért néha az idegeimre ment.
Szmirnov tudomásul vette, mint egy csöndes bogarat, mely annál büdösebb, minél jobban szereti a társát. „Én pedig beláttam, hogy másféle módszerhez kell folyamodnom. Ágnes, Pityu húga, telebeszélte a kisfia fejét a jóságos nagybácsiról. Úgyhogy csak lassan a kijózanodással. Mert Pityu nem volt sereghajtó, de ugyanakkor az élbolyba sem tartozott, hogy finoman fejezzem ki magam. Valaha én is csodáltam.” – Feszengve mondta ki, holott ez természetes. Óvatosan szemügyre vette Szmirnovot. Semmi visszataszító nem volt benne, legföljebb a hirtelen szőke haj, az ritkaság errefelé. Magyarul jól beszélt, kissé lágyan és oroszosan, és olykor hátravetette a hangsúlyt. Finom volt, túl lányos. A mozdulatai is, mintha csupa lány vette volna körül. Noszlopy egy pillanatig csodálkozott, hiszen nemhogy gróf nem volt az apja, de a nagyapja tajgai paraszt volt, szenet pusztító földműves, aki még csak írni sem tudott. És mégis, a fickóban volt egyfajta bátorság és kurázsi. Oly lányosan mondta, és ugyanakkor oly keményen kérdezett.
Noszlopy elhatározta, hogy ha törik, ha szakad, kiugrasztja a nyulat a bokorból, hadd lássa, kivel van dolga. Hisz nem is tudott erről a Szmirnovról semmit. Másod vagy hányad unokatestvére volt, és úgy nőtt fel, hogy a létezéséről is alig tudott. Közben odakint besötétedett, Noszlopy nem gyújtott továbbra sem villanyt, csak a levegő vibrált Szmirnov körül, és a fehér pulóvere világított. Nagy nyugalom terjedt Szmirnov körül, a végzet vagy a közöny nyugodalma, a cigarettafüst az ablak fele kanyargott, majd visszafordult a szobába.
– Mondd, te jó orosz vagy?
– Mi az, hogy jó orosz? – kérdezte nagy csodálkozva, mert nem értette a kérdést.
– Hát a jó orosz az, aki ha fölfordul is a világ, csakis orosz tud maradni.
– Marhaság – mondta Szmirnov határozottan. – Először is, vagyunk annyian, hogy eszünkbe sem jut ilyen kérdést föltenni. Majd ráérek gondolkodni, ha majd olyanok leszünk, mint ti vagytok.
– Pityut közömbösen hagyták a dolgok. Az, hogy nem is szlovák.
– Hát persze. Szlovákiában élünk, szlovákul kell megtanulni. Ezt még a Jóisten is úgy akarja.
Noszlopy azonban nem hagyta magát, előjött a tromffal.
– De most már egészen mást mond. Sajnálja, hogy nem tud a fia magyarul.
– Hát persze, szabad ember. Megváltozott a véleménye. Úgy gondolom, hogy most is igaza van. Mindkettő igaz. Nem is fontos a nyelv, a gondolat fontosabb. Márpedig a gondolkodásnak nincs határa. Érted?
– Nem egészen. De majd gondolkodom fölötte – és sürgősen másra terelte a szót.