Kalligram / Archívum / 2013 / XXII. évf. 2013. január / Bátorságpróba

Bátorságpróba

Darvasi László: Vándorló sírok. Magvető, Budapest, 2012

 

 

MígDarvasi László korábbi novellásköteteiben általában egy viszonylag egységes,kompakt kis világ mutatta meg magát, addig a Vándorló sírok egykifejezetten sokszínű, heterogén könyv. Az öt ciklusba rendezett húszelbeszélés több korban és sokféle helyszínen játszódik. Az első és az utolsóciklus (Az Édenkert, A szomszéd halála) a jelen világából merít,s mintegy keretezi a múltbeli történeteket tartalmazó egységeket. A másodikciklus az ókori Kínába vezet, s címével (Kína visszatér) is utalarra, hogy Darvasinak nem ismeretlen és járatlan ez a terep. Az ezt követő Holm-féleelőadás novellái Jézus életének idejére datálhatóak, a negyedik nagy egység(Jézus-manökenek) pedig a középkorba kalauzol. Kulturális kaleidoszkópez a kötet, sokféle hagyományt, tradíciót és korszakot idéz meg, a Messiáskorától a spanyol inkvizíción, a trubadúrköltészet fénykorán át egészennapjainkig. A Vándorló sírok ráadásul nem csupán tematikájábanszerteágazó, de a struktúra, az elbeszélésmód, a stílus, a szövegek ritmusa éshangulata is nagy változatosságot mutat. Az első novellák például (Fa, Árulás,Teregetés) letisztultak, puritánok, szerkezetileg szinte áttetszőek,ugyanakkor vannak jóval összetettebb struktúrájú, több szálon futó (AHolm-féle előadás), vagy több idősíkot egymásba játszó (Fernando Asahartökéletes élete) szövegek.Egyes írásokban a tragikum uralkodik (Szegény Henrik), máshol atragikomikum, az irónia a meghatározó (Tanácsok kutyatartóknak). Anovellák szinte egy fejlődési ívet rajzolnak ki, hiszen a kezdő, allegorikus,tragikumot hordozó szövegek a kötet vége felé haladva szerkezetilegbonyolultabbá válnak, stílusuk pedig az abszurdhoz, a szürreálishoz közelít,egyes írásokban (A Nagy Hullakereső Verseny) a szintén szegedi gyökerű Podmaniczky Szilárd korai szövegeit,vagy akár Samuel Beckettet (Ha Wagner ferdébben tartotta volna) juttatva eszünkbe

Közöspont is jócskán akad ebben a sokszínű szövegvilágban. A szépséges, erős,aforizmaszerű mondatok, melyek mindig is Darvasi védjegyei voltak, megmaradtak.Ugyanúgy a csodák iránti vonzalom, a rothadás, a borzalom szépséggé oldása, afantázia, a képzelőerő kivételesen erőteljes jelenléte, a meseszerűség – azokaz elemek, melyek miatt a szerző írásait gyakorta a mágikus realizmussalrokonítják. Összekötik az elbeszéléseket a szövegről szövegre vándorlómotívumok, melyek erős hálót képeznek a kötetben. Ilyenek például a szereplőkarcán mászkáló legyek, darazsak, bogarak, melyek vélhetően a halál előhírnökei.A konkrét motívumokon túl van néhány probléma, mely szintén rokonná teszi a heterogéntörténeteket: a halál – más-más aspektusból – szinte mindegyik elbeszélésben központihelyet foglal el. Ugyanez elmondható a szerelemről, a művészet hatalmáról, avalóság és ábrázolás viszonyáról. Darvasi most sem adja alább, a lét legvégsőkérdéseire keresi a választ, némileg ellentmondva ezzel annak a mai trendnek,mely irónia és szarkazmus mögé rejti az ezen kérdésektől való félelmét, akérdések értelmetlenségét azok megválaszolhatatlanságával indokolva.Természetesen nem ad válaszokat és definíciókat, „csupán” felmutat néhánylehetséges változatot, valamiképpen a szavak mögé rejtve a lényeget. Egészenmás szerelemkép rajzolódik ki például a Szegény Henrik és a JaufreRudel című novellákban, mégis, a lényeg ugyanaz: a szerelmet felemésztő,irányíthatatlan és uralhatatlan, tragédiába tartó folyamatként, érzéskéntláttatja. A Szegény Henrik leginkább A veinhageni rózsabokrokvilágát idézi, főhőse egy kislány, aki olthatatlan szenvedélyre lobban aszomszéd birtokos iránt, s aki minden szörnyűségen át követi, halálos betegségeutolsó stádiumában is kitart mellette. A megpróbáltatásokkal teli gyerekkort,az incesztust, a folyamatos nemi erőszakot szinte természetesként elfogadóZsófia a szerelmet a teljes önfeláldozással, a megsemmisüléssel azonosítja. Azegyébként kiváló ütemű és erőteljes hatású novella elején a következőket jegyzimeg: „Azt szeretném legelőször kijelenteni, hogy én, Berthold Müller lány,Zsófia Müller, pontosan tudom, mi a szerelem. (…) A szerelemben annyi titoksincs, mint amennyi a frissen kisült cipóban, éppen csak értelemmel felfogninem lehetséges.” Ez az első látásra paradoxnak tűnő kijelentés a szerelemmibenlétének meghatározására törekszik, s kiválóan érzékelteti azt is, hogyDarvasi az értelemmel fel nem fogható, a racionalitás eszközeivel birtokba nemvehető vidékről kíván hírt hozni. A Jaufre Rudel alapja egyegészen másfajta szerelemkoncepció: a főhős itt ismeretlenül szeret bele egynőbe, kinek létezéséről egy dalból szerez tudomást. A remegő kezű dalnokévtizedekig ápolja magában ezt a plátói szerelmet, semmi nem veheti rá, hogyHodernia hercegnővel találkozzon, úgy véli ugyanis, hogy a szerelem „a távolságszívének legmélyén lakozik”, s csak a lélek által teljesedhet ki, a testektalálkozása csak elronthatja, elveszejtheti az érzést. Az egyik novellábantehát a szerelme bomló, bűzlő teste mellett ülő kislányt, a másikban atávolról, ismeretlenül szerelmes trubadúrt láthatjuk, két ellentétesmagatartás, mégis kézzelfogható bennük az az őrület, az a megszállottság, melyvalószínűleg minden szerelem sajátja.

Aszerelemnél is fontosabb probléma itt a halál, mely szinte minden írásbanközponti helyet foglal el, valamint a művész-lét kérdései, a művészet ereje, azábrázolás és a valóság különös összefonódásának problémája. Szobrászok, festők,írók bukkannak fel, s illusztrálják a lehetséges művészsorsokat. A FernandoAsahar tökéletes élete hőse sokáig nem ír, mikor felfedezi azt, hogy leírtszavai szinte azonnal valósággá válnak. De az elátkozott szencseni agyagbólgyúrt szobrok életre kelése, a tökéletes Jézus-ábrázolásra törekvő festő,Jacinto példázata mind arra reflektálnak, hogyan válik a művészet valósággá,hogyan képes sokkal több lenni puszta ábrázolásnál. A képzőművészetek melletttöbbször tematizálódik a költészet, az írás mestersége, az írott szó és avalóság viszonyának problémája. A Júdás című elbeszélés így magyarázza acímszereplő írástudatlanságát: „Nem akart megtanulni írni. Aki ír, másképpenemlékszik, mint ahogyan az ember számára szabadna. Aki ír, kiengedi lelkét a testéből,hová pedig annak tartoznia illene a halála pillanatáig. Ha a lélek kiszabadul,bármi rossz történhet vele.” Bár az elbeszélő itt nem csupán a művésziértelemben vett írásról beszél, az értelmezés kitágítható és az idézettelgondolás érthető minden olyan tevékenységre (elsősorban művészetre), mely avalóságot igyekszik megfogni, s a világról időtől független lenyomatot hagyni.Ennek értelmében a művész-lét veszélyt hordoz magában, a test és a lélekösszetartozását zavarja meg, szétválasztva, ami egybetartozik. Az írás ráadásuldokumentál, de nem képes identikus ismétlés lenni, szükségszerű, hogy mindigmódosít ábrázolni kívánt tárgyán.

Máraz eddigi idézetekből is látszik, hogy az európai kultúra és bölcselet számárameghatározó test–lélek viszony is az érdeklődés kiemelt tárgya. A szövegek sokesetben reflektálnak erre, arról elmélkedve, vajon ez egy szoros összetartozás,netán egy egybe kényszerített, de kényelmetlen oppozíció? A különböző terek isfontos szerepet kapnak, az elátkozott hegyoldalak, a kertek, tengerpartok mindtúlmutatnak önmagukon, nem csak a cselekmény helyszínei, hanem titokzatosszimbólumok, metaforák is egyben.

Azelbeszélések közös jellemzője még a sűrítettség, a kihagyásos szerkesztésmód. Acsodák, a transzcendens, a dolgok mögötti lényeg irányába történő tapogatózásballadai szerkezetet kíván, nem beszélve arról, amit az egyik elbeszélő állít:„A világ tele volt hibával, töréssel, repedéssel és hiánnyal.” Ha a világilyen, nyilvánvalóan nem ábrázolható teljességet sugalló eszközökkel. Ahomályok, elhallgatások, az ok-okozatiság időként előforduló felszámolása, azérthetetlen történések és félmondatok bátorságpróbára hívják az olvasót. Olyankérdéseket vetnek fel, melyekről szavakkal aligha hozható hír, s épp ezért –mert eszközként mégsem áll rendelkezésre más – olyan paradoxonokkal,megmagyarázhatatlan űrökkel szembesíti a befogadót, melyek kitöltéséhez szinténnem kevés bátorság szükségeltetik.