„Mors peccatorum pessima” , avagy „a szerelővel – azzal nem …”

Jóry Judit: Szerelem és gyászdal. Kalligram, Pozsony, 2011

A vignetták, epizódok, a szekvenciális szerkesztésű művek hatóerejénekegyik komoly feltétele, hogy az elemenként akár teljes értékű poétikaiintenzitás miképpen sokszorozódik-sokszorozódhat minőségében is, amikor példáulrészegységként valamely tagolt, tágasabb irodalmi keretbe kerül. Aszonettkoszorú, a szabadvers és Wittgenstein Tractatusa[1]már biztonsággal eligazítanak a gondolkodási és poétikai-retorikai dilemmában,hogy tudniillik bizonyos mondandók adagolása közben miképpen lehetséges akötött vagy éppenséggel független terjedelmi egységekben megjelenő, dealárendelt szövegrészeket a „nagy egész” által sugározandó jelentésintenciójával összefogni.

Kezünkbe került most egy könyv,aminek áradó és személyes prózaíve a belső gondolat és kifejezés párhuzamokra,rokon értelmű vagy hasonló hangalakú szavakra, képzettársításosjelentésrokonságra építve alakít ki egyidejűleg egy diffúz-széteső, másrésztbelső kapcsokkal mégiscsak egyben tartott szövegszerkezetet. Jóry Juditnak a pozsonyi Kalligram Kiadónál 2011-ben megjelent könyvedíszítmények nélküli, mai próza. Valamelyest a naplóirodalmi örökségre utalóemlékezési gyakorlat. Olyan emberi figyelem és olyan írói törekvésekérvényesülésének terepe, ahol az őszinteségnek az ázsiója mindennél nagyobb. Akönyv egyik jelentésrétege a képzőművészeti érdekeltség szociológiai ésesztétikai jelenlétéből következően emlékeztet Bernáth Aurél Így éltünkPannóniában kötetére [2].A művészet és művészek világában fogant élményeket fogalmazza tovább Jórymunkája egy megváltozott magyar valóságban, jobbadán a személyes és nőimikro-valóságok felé fordulva. Korfestő jelentősége miatt különösen kihívószembenézésre provokál. Szemléletünk vakfoltjaira kérdez rá, amiben egyesállításainak van, másoknak meg nincs helye, ezért vitára is késztet olykorfinom diszfunkcióival. Amik talán éppen a poétikai természetű kíváncsiságnyomán létrejövő határátlépések eredményei. Az avantgárd minden művévelkapcsolatban ugyanezt éreztük. Ezt vélelmezve kérdezzük kényszeresen: kinekszól az írás? Lesz válaszunk rá.

És próbára tesz a szöveg, mert miközben a telefonbeszélgetésekreemlékeztető lüktető és nem formál-logikai rendezettségű, de szemantikaiértelemben véve mégis világos üzenetek után kapkodjuk a fejünket, majd adózunkaz előadott bájos egyoldalúságok eredetiségének, észleljük saját és felidézhetőbelső világunknak az itt felmutatottnál sokkal együgyűbb mozgásait,differenciálatlanabb megnyilvánulásait. Ami aztán bizonyos kétségbeesésrekésztet az önnönmagunkkal szemben alkalmazható analitikus igényesség – sajnosáltalánosnak tűnő – hiánya miatt. Olyan intenzitású személyesség –szinkronizáltan a minden irányú figyelemmel és a felidézési technikákban rejlőpoétikai súlyú ismétlődésekkel –, néha bizarr bensőségesség árasztja el azolvasót, mintha a Tiresias emlői[3]közelében jöttek volna létre a jelen passzusok. Amelyeknek cizellált díszletelemeionnan nézve mintha egy nyolcvan évvel későbbi, budapesti időutazás fantáziáltleleményei lennének.

Később – az olvasás közben ez magától értetődik ­– nyugtázzuk azt is, hogymégsem lejegyzett telefonbeszélgetésről van szó, vagy szövegládaként feneketlenszófosásról, ami barát–barátnő között jellemző mediális sajátosságokkalfelruházva folyhat, hanem a szertelenség látszatát frissességbe olvasztó nyelvikalandról is, ami a szlengek és az argó dekórumaitól a veretesművészettörténeti szakzsargonig a legteljesebb szertelenséggel tocsogvégtelennek tetsző lehetőségeiben.

Reménytelen kísérletet teszünk a 66-os szám kaballisztikájánakmegközelítésére, amit az epizódok egyértelműen helytörténeti krónikásüzeneteiből, a „nő” általános porhüvelyébe bújtatott „én” önvallomásainak éskizárólagos használatú mellékadatainak áradatából, a szerző írás közben megéltéveinek számából, a Bulgakov idézetek pozíciójából vélünk deriválhatónak. Majdbizonytalanul nyilvánvalóvá lesz, hogy az olvasónak ez a válaszra valóképtelensége is a jelen lévő, de megfejthetetlen titokzatosság zónájáhoztartozik, ami egyébként az egész írásművet átitatja, annak minden érzékisége éskézzelfoghatósága ellenére. A titokkal, mint a csak sejthetőenergia-középponttal szemben nem tétetik fel a banális kérdés – mert a szerzőfelismeri a műveletnek giccsbe torkoltató veszélyeit –, hogy miért is úgyrendeződtek megidézett alakjainak sorsai, ahogy azt feljegyzésében részletezi:a szerelem gyötrelmeinek, küzdelmes szépségének, és közvetlen közelében ahalál, a gyász magasztos perspektívájának megfelelően? Ahogy az utolsó epizódhéjanász-szerű kavarodásának és a Bulgakov leírta Koponyák hegyének Mesteriösszekopírozódásában ennek tanúi leszünk. (66. epizód) Amit persze az író a mármitikussá lett „délelőtt tíz óra” történésének felidézésével a 60. epizódbanravaszul előkészít.

A könyv a köznapok ellenállhatatlan és egyirányú sodrásánakfelidézésével egy újkori danse macabre méretes allegóriájaként is hat.Az emlékezés és számbavétel epizódjainak szinte rondó formájú összekapcsolódásaaz élők sztereotip viselkedésének, a fizikai és szellemi javaknak, a műveltségiés cselekvési formáknak viszonylag zárt közösségre kiosztható változataitteljes értékűen megmutatja. Jellemzően torlódik Jóry epizódjaiban egymásramindez, az élet anyagának együttese, kaotikus színessége. Vitális expanziója atelítettségnek éppoly benyomását kelti, mint a Villon költészet („az évekszállnak, mint a percek…”), mint Arany Hídavatásának(1877) kavargó felvonulása vagy a Lédávala bálban című Ady-vers (1907). A számvetést ennek ismeretében és jegyébenelvégző ember megkerülni sem tudja a kavargás irányát kijelölő kordont, hagyjavezetni magát és a profán, dicsőséges, kegyetlen, véletlen, buta stb. halálokraemlékezik. Gyászdalt ír.

Jelen méltatás címe az ifjonti szerelmi futamok életteli választásait isidézi, e csapásokon a szerző és tanulmányait folytató bölcsész, színész, másművész és a művészet felé iparkodó pályatársak bukdácsolnak – többek mellett –a testi szerelem felfedezésének és működtetésének titkokkal teli csodái éscsapdái között. Elszólás, ha tetszik, mégis megcsillan benne a valahovátartozás és a valahová nem tartozás evidenciájából valami, ami a sorsműködésének – itt baljós – bizonytalanságai miatt különös közvetettséggelrajzolja ki Jóry kompetenciájának kontúrjait. Határokról van szó, amitlátszólagos magabiztossággal át-átlép, de amin túlról inkább csak megérzések,vélelmek formájában tehet közlést. Amíg a kopulációs aktusok sokféleségében ésa tetszőleges előjelű, kombinációjú szexuális összeműködések kombinatorikájábantájékozódunk, lelünk rá a méltatás címében tartózkodó mondatra. (2. epizód) Makirekesztőnek is mondhatnánk a jelen tágas kapcsolati esélyhalmazának közepén akijelentést. Felsorolás: „...tanárával, a pasija barátjával, orvosával,kollégájával, főnökével, unokatestvérével, a barátja nőjével...” Sokakkal. A„szerelővel nem...” De ne tegyünk elhamarkodott lépéseket. A Jóry általkijelölt élettér műveleti területeinek topográfiája ugyanis ab ovo kizárja asíkon elterülő térség népességével a tartós érintkezést, így a keveredés, azelvegyülés bekövetkezése a szociológiai és morális inkonzisztencia ténye miattsem esélyes. (Jóry ebben a helyzetben – für alle Fälle – nagy biztonsággalszánna néhány oldalvágást az inkontinencia eseteinek... Ahogy nem hagyja ki acsukló-csikló szópár csiklandó felsiklását sem... Egyebek mellett...) A„szerelők” pőre (27. epizód) világa még a rettenetesen közönséges osztályharcotis valószínűsíti, az ököljogot és/valamint az otthonos dekórumok nélkülberendezett interieuröket, amikre a legteljesebb idegenséggel, ezértfélreértésekkel terhelten tekinthet a szerző. Nincs, ami nem dédelget. Nincs,vagy kevés az ismerete erről, ne akarjon bajt az ember lánya magának, mondjatehát: „szerelővel nem”.

Egy csekély jelentőségű elszólás jelzi, hogy amiről Jóry a maga szűkösvényeit bejárva beszélni fog, az egy majdhogynem dezideologizált felsőbbvilág szigeteiről származó gyűjtés. A Gellért hegy oldalán, a római Gianicolón,a Rózsadombon tenyésző, vagy ott nemesített, majd gén-kezelt démonok ésmitológiák termőhelyétől csak véletlenül távolodik el. De még ilyenkor isfel-felpillant a művészettörténész felsőbb „én”, Keserü Katinka vérmezeiablakára, jóváhagyó biccentést remélve. A „felső világba” való gyorsvisszatérés garanciája a terra incognita (szerelők földje) több ismeretlenesképletével való találkozás. Ami a rettenet maga. A könyvben ezért mi már csak avisszatérés utáni kalandokkal, emlékekkel és áldozati szertartásokkaltalálkozunk. Itt már nincsenek és nem is fognak előfordulni szerelők. Ennek afelsőbb világnak azonban éppoly akcióképes szabályai vannak, mint mindenmásképpen berendezett világnak. Fogadjuk el, hogy létezik, és hogy több okmiatt inkább zártnak, mint nyitottnak létezik. Létezik egy varázslatos személyiségés egy biztonsággal leírható társadalmi kör, amelynek ellentétes (szerelem–gyász)és rokon irányú (szeretet–szerelem–önszeretet–utálat stb.) megnyilvánulásaibólaz elbeszélés epizódjai származnak.

Az írásban a könyvről szólva előfordult a diszfunkció kifejezés.Valamelyest magyaráznunk kell. Jóry akkor lép fel művével, amikor már nem atehetségek számában, az invenció eredetiségében és kelletekorán feltűnő időszerűségében „megkésett” a modern magyar művészet. A hazaiprogresszív kultúrabefogadás közege sajnálatosan nem mérhető azokhoz azországokhoz, ahol a polgárosodás gyökérverése százegynéhány éves előnyökkelkövetkezett be, vagy ahol messianisztikus – spekulatív társadalmi-politikaitechnikák nem oltották ki erőszakosan a szellemi (fizikai) felszabadulásfel-fellobbanó és művészetekben kiválóan kifejezhető vágyát. Gyenge vigasz.Miért? Mert a mű tényleges megvalósulása „közönség” nélkül alig értelmes, aligészrevehető. Jóry könyvének első és durva olvasata szerint a bennfentesínyencek számára értékes adathalmaz csupán. Megerősíti sokak számára mindazt azértéktelenséget és hiábavalóságot, amit a modern művészet kifejezés takar. Ne legyünk azonban igaztalanok! Valóság az, amiveltalálkoztunk. A térség, amin az így felidézett „élet” fenntartásának forrásaita szerző megtalálja, a kultúrában megvalósított vegetáció kultúrája, akifinomult történeti tapasztalat mindig stilizált és mindigtovább-interpretált, esztétikai természetű és igényű megnyilvánulásaival, amikminden gesztusra rátelepednek, minden kijelentést körbefonnak, mindenérvelésben az így, és ebben a közegben létrejött kapcsolatok rendszerét kérikszámon. De mert élőlények művelik mindezt, akiknek az esztétikai és lelkitermészetű teljessé válás mellett fizikai szükségleteik, testük van, vonatkozikés jellemző rájuk az organikus rendszerekben többnyire megtalálható nyerseségis.

Ami a nemek közötti vonzódásban és a halálban fejeződikki, majd a szerelemben és a gyászban kulturális-morális intézménnyéstilizálódik.

A művek és azok körforgása, a művész, a történész,születésük és haláluk, szerelmeik és más érzelmeik pedáns lajstromozása pedigegy nagyon is érdekes tér-idő csapon át csöpögteti az olvasóhoz részeredményeita könyv epizódjaiban. A nyelv ismerős, az üzenet részben ismeretlen. Ez avalóság ugyanis legtöbbünk számára alig megismerhető, alig érdekes. De akikövetkezetesen és folyamatos rákérdezésekkel, utómunkálatokkal a közelébe kívánkerülni, amellett, hogy nem érdektelen művelődéstörténeti korpusz közepébepottyan, rájöhet arra is, hogy a „szerelem és a halál játékai” itt isemlékeztetnek a lenti világokban kiosztott lépésváltozatokra. Beavatásiszertartás is lehetne ezért a könyv, amely – ha már nincs más esély – akultúrába visszamenekülés életmentő gyakorlatára oktat. Drámai szerelmek,érzékeny személyes miliő, nagy áldozatok sejtelme, példamutató életek ésváratlanul kegyetlen halálok, halálnemek szövik a sűrű hálót... A magyar művész(magas-értelmiség) közelmúltja vergődik benne.

Lehetséges persze szárazabban is meghatározást írni róla. Nincs egyébrőlszó, mint arról, hogy Jóry Juditnak negyedik könyve a Szerelem és gyászdal.A „negyedik” már az avatott író kéznyoma, amelynek letapogatása során csekélyhelye van a zsengét megillető türelemnek, miközben a vele szemben támasztottvárakozás akár fokozottabb is lehet, hiszen korábbi munkájával komolynak tetszőnemzetközi nőművészeti elismerést is kapott. (Women-díj, New York). A látszólagszerkezet nélküli hatvanhat epizódból egymásra rakódó szövegkoszorú a szerzőáltal megélt, nagyjából a hatvanas évek közepétől az ezredforduló utáni elsőévtized végéig megfigyelt idő élményeiből és tapasztalatából kiszűrt mondandótad közre. Olvasás közben kézenfekvő lesz azonban, hogy a kérdéses munkarejtőzködő struktúráját a címet adó két, nagy kapacitású fogalomhoz: aszerelemhez és gyászhoz kapcsolható speciális nézőpontok szervezik. Számosjelenet viszont köztes tereket rajzol ki, amelyekben a műtörténész végzettségűszerző mestersége, szakmai kapcsolatai, egy-egy arcmás-töredék vagyjelentékenynek gondolt olvasmány kivonata kínál „átszállást” a lételméletisúlyú, ámde gyilkosan valószerű és nyelvi megjelenésében az emelkedettet a„mindennapival” keverő jelenetekhez. A lapidáris korábbi meghatározásértékmentes halmazán túl olyan megközelítéseket is kínál azonban a 66 epizód,amelyek az új magyar próza változatos és változékony közegének teljesebbáttekintését is segíthetik.

A könyv sűrűn rétegzett műfaji karakterjegyekkel rendelkezik, hiszenalapvetően naplószerűen lejegyzett történéseknek, tudósításnak tűnőfeljegyzéseknek, műtörténeti ihletettségű interpretációnak, vagyfilológia-gyanús lábjegyzetek aktivizált tónusainak tetszenek egyesmegfogalmazásai. Értelmező szótári meghatározás, bibliaidézet, az epizódokfolyamataira jól vonatkoztatható irodalmi és művészettörténeti forrásbetétekszínezik az „így éltünk...” program megvalósítását. Egyes szám harmadikszemélybe transzponált előadás a 66 epizód, amelyben az „én”, következetesen„nő”, „asszony”, „lány”, vagy egyszerűen „ő” lesz. Ravasz grammatikaitermészetű látásmód átalakításra kerül így sor, aminek hozadéka, hogy mindvégigőrizheti a szerző személyes ihletettségének, megrendülésének és egyéni módon szerzetttudásának szentimentális erejét. De gyakorolhatja az elkötelezett szemlélőimpassibilitéjét is, amint egy kényelmes zsöllyéből szólítja elő szereplőit,játszathatja el velük önnön történeteit, használhatja a szavakat, amiket nagyvalószínűséggel sohasem ejtene ki a száján, de amelyek – amúgy – jól festikakár „elvegyülésre” is alkalmassá tevő hajlamait. Nem véletlenül szentel Jóry a18. epizódban egy teljes bekezdést a Gustave Flaubert levélnek, ami a Bovarynéírása közben született. Vagy a Marguerite Yourcenar-idézetnek, amit, mint Jórykönyvének egyik lehetséges kulcsát, magunk sem tarthatjuk az irodalmi lábtörlő alatt.„...Minden irodalmi mű így, látomásoknak, emlékeknek és tetteknek,elgondolásoknak, az élet során hallott vagy könyvekből szerzett információknak,no meg életünk töredékeinek elegyéből épül fel.” Csak azért említem, mert akönyv támogatói között találjuk az ELTE 1968-ban végzett művészettörténetszakos hallgatóit, és ebbe az évfolyamba járt Beke László, aki Véletlen-naplójában[4]az okozatiság logikáit bámulatosan felülíró, izgalmas dologi, szellemi stb.együttállások lejegyzését hozta, aminek mint szemnyitó élményaktusnak mintátadó szerepe lehetett abban, ahogy Jóry epizódjainak belső történéseit és tárgyimozgásait megformálta.

Akarva-akaratlan kapcsolja össze a vizuális művészetekkel is barátságbanlévő olvasó Jóry kompozíciós gyakorlatát éppen a hatvanas évek közepén „csúcsrajáró” Fluxus egyik európai főszereplőjének, Wolf Vostellnek a munkásságával.Hogy nem önkényes e tételt idézni, arra magyarázatot és felhatalmazást magaJóry könyve ad, amiben felidéződik az Indigó-csoport. (51. epizód) Az pedigközismert volt, hogy Erdély Miklós Vostellel találkozott, kapcsolatban voltak.Vostell egymás mögé állított röntgen lemezein a századközép „látleletei”.[5]Exemplumok. Egyiket sem látjuk a másik takarása nélkül, mindegyikre rávetül azelőző és következő jelenetből egy-egy kis részlet. És mindegyik dokumentum. Asaigoni rendőrfőnök, a szépségszalonok, vízisízők, halott gyerekek,meggyalázott vietnami asszonyok, amerikai reklámok, hentesszerszámok stb.Sokféleségük egymást fedő, egymáshoz kapcsolódó figurációja csak az elszigeteltlátást nem teszi lehetővé egyedül. Jóry előadásmódjában – avval, hogy az oráliskifejezés természetes lazaságait, váratlan betéteit, képzettársításokban gazdagés kötetlen esetlegességeit teszi írói nyelvének alaptónusává, mindenszínezéket és jelzést hordozó talapzatává – a nyitott mondatok és gazdagképzettársítások mindenre rávetülő, elszigetelhetetlen formája válikuralkodóvá. Ha szabad újra képzőművészeti párhuzammal élni, ahogy Joseph Beuys Zsírsarok (Fettecke), vagy Zsírszék[6]címűművének metaforizációs terében a zsír felszívódásának, el nemidegeníthetőségének fizikai ténye a művészeti aktivitásra vetítve tételeződik,úgy találja meg Jóry a nyelvtani szerkezet réseit, a szóalakok hasonlóságát, azidőbeli egyezés tényét stb., mint az új közegbe, egy új jelentés-térbe történőátszivárgás lehetőségét, amivel aztán él is. Nem szertelenül teszi ezt,szövegét nem rombolja szét, csak a káosz közelségét érzékelteti. És az életanyaga nem áll ellent ennek a kísérletnek, sőt, mintha még kínálná is magátbizonyítékaival. Az írói nyelv és az élet egymásra találásának hátterében pedigmély világnézeti bizonyosságok vannak, amikre az epizódok között is történnekutalások. Biblikusak, de saját felismeréseken alapulók is.

Az írott sorokhoz fűződő meghitt viszonyának köszönhető az epizódokbólösszeszőtt szöveg egyedülálló ereje, mélysége, noha az epizódokból szerkesztettformával magával már igen sok helyen találkozhattunk. Jóry a munkában nemhelyez el mesterségének művelésével kapcsolatos autoreflexív fejtegetéseket, semmilyenműfaji, irodalmi, technikai kérdést nem elemez, nem tekint problematikusnak,öntudatlan tehetséggel műveli a retorikát. Az alliterációk és más retorikaifordulatok használata olyan irodalmi nyelv kialakításának igényéből akad, amelykönnyen emlékezetbe véshető, közelsége a beszélt nyelvhez, a személyes éskötött szóhasználathoz nyilvánvaló – mondhatnánk helyenként, hogy szava járásalett néhány fordulat (michmachol, biz gromoboj, a tájak alluviálisak, a nőkfanszőrzete trianguláris stb.). Női látásmódjának emelkedett finomságai ésösztönös valóságközelsége, materializmusa sajátosan eredeti atmoszférájú műveteredményezett. Életből vett exemplumok egész hálózatát nyújtja, mertvégeredményben az epizódok mindegyike potenciális példázat. A „szerelem ésgyászdal” megszületésének hátterében a példázatok erejével kifejezhető rejtetttartalmak vannak, és az epizódok (példázatok) ezeket felszínre hozzák. A szerzőa Bulgakov-idézetekkel – mintegy indexált módon – a gondviselés perspektívájábahelyezi a könyvben életének és a hatvanas években induló értelmiségi nemzedékmúltjának alkalmilag rendszerezett némely tükörcserepét. Ahogy ezt a 20. epizódpéldázata körültekintően érzékelteti.

[1] Ludwig Wittgenstein: Logikai-filozófiai értekezés (Tractatus Logico Philosophicus). Akadémiai Kiadó, 1962, 1989, 1990 és Atlantisz,2004.

[2] Bernáth Aurél: Így éltünk Pannóniában. Szépirodalmi Könyvkiadó, 1956.

[3] A Tiresias emlői (Les Mamelles de Tirésias) Francois Poulenc két felvonásos,szürrealista vígoperája, amit Guillaume Apollinaire 1903-as darabja alapján írt1947-ben. Legutóbb 2011 nyarán játszották az oklahomai (Colorado) Central CityOperában.

[4] Beke László: Művészet/elmélet (benne a Véletlen-napló). Balassi kiadó, 1994.

[5]Wolf Vostell. Elektronisch, Neue Galerie im AltenKulturhaus, Aachen, 1970, Wolf Vostell. Mania, Galerie van de Loo,München, 1973, Vostell. Retrospektive 1958–1974. Neue NationalgalerieBerlin, Staatliche Museen Preußischer Kulturbesitz, Berlin 1974, Vostell. Environments / Happenings 1958–1974,Arc2, Musée d’art Moderne de la Ville de Paris, Paris, 1975.

[6] Joseph Beuys Zsírsarok című munkájáról (1982): Johannes AmEnde, JosephBeuys: Joseph Beuys und die Fettecke: eine Dokumentation zur Zerstörung derFettecke in der Kunstakademie Düsseldorf, Edition Staeck, Heidelberg 1987, Louwrien Wijers: Schreiben als Plastik. 1978–1987. Ernst & Sohn /Academy Editions, Berlin/London1992, A Zsírszékről (1964): Aknai Tamás: Egyetemesművészettörténet 1945–80. Dialog-Campus Kiadó, 2001. 287–289. ld. A Fluxustárgyai fejezet.