Kalligram / Archívum / 2013 / XXII. évf. 2013. január / Pályaeltérítés

Pályaeltérítés

Hogyan lett Tutsek Annából lányregényíró?
                                                                                               
A magyar irodalomban a 19. század végén megjelent első, úttörő írónő generáció tagjainak többsége vidéki származású volt, s többen az Osztrák–Magyar Monarchia távoli régiójában látták meg a napvilágot.  Már fiatalkorukban elhagyták szülőföldjüket Budapestért, reménykedve, hogy a pezsgő szellemi életű fővárosban írásból és/vagy újságírásból meg tudnak élni. Döntésük meghozatalában sokuknál rossz anyagi helyzetük is szerepet játszott, s ha számításaik nem váltak be, akkor sem volt hova visszatérniük. A kényszer, hogy Budapesten boldoguljanak, nem egy esetben eredeti álmaik feladásához vezetett; megélhetésük érdekében a pályájukat érintő súlyos kompromisszumokat kötöttek.
Társadalomtörténeti megközelítésű dolgozatomban Az én utam című önéletrajzi írásának referenciális olvasata segítségével azt vizsgálom, hogy a szűkebb régiójukat elhagyó első nők egyike, a két világháború közti időszak sikeres írónője, az 1865-ben Kolozsvárott született Tutsek Anna miért költözött Erdélyből Budapestre, s a fővárosban mint kezdő író miféle alkuk megkötésére kényszerült.

                                             
                                                             *
                                                       
Tutsek Anna 79 éves korában, 1944-ben hunyt el Budapesten. Neve az úri középosztály kamaszlányainak szóló Magyar Lányok című lap felelős szerkesztőjeként, illetve a híres Cilike lányregénysorozat szerzőjeként vált ismertté, pedig nem a másodrangúnak számító, lekicsinyelt női sajtóban kezdte. Az 1880-as években állandó munkatársa volt a Fővárosi Lapoknak, és a folyóirat indulásától kezdve írt tárcákat és elbeszéléseket a Herczeg Ferenc szerkesztette Új Időkbe is. Huszonkét évesen, még Erdélyben adták ki első könyvét, az Elbeszélések és rajzokat (1887), amit hamarosan két másik követett, melyek már egy budapesti kiadónál láttak napvilágot – Az Ilva-folyó partján (1890), A fenyvesek közül (1893) . Szerelmi csalódásokról, kudarcokról, halálról írt – tartalmuk alapján mindháromnak a novelláit felnőtt olvasóknak szánta.
Hetvenévesen, 1935-ben jelent meg Az én utam című memoárja, amelynek „Túl a Királyhágón” című első része kolozsvári gyerekkoráról és ifjúságáról, a második, „Budapest” címet viselő része fővárosi útkereséséről szól. Bár életútja egyes állomásainak felidézésénél tetten érhető törekvése az „én emlékművének” (James Olney) felállítására, könyvéből a megbízhatatlan narráció ellenére is kiderül, hogy miért hagyta el Kolozsvárt.
A női narrátor, a Cilike-regények történetmondójához hasonlóan, egy helyütt tegező formában szólítja meg olvasóit ; az írónő feltehetően arra számított, hogy önéletrajzi műve főként törzsközönségének, fiatal lány olvasóinak érdeklődését fogja felkelteni. A memoárban minden bizonnyal azért hallgatta el egyes történések időpontját és a sorsát alakító események fontos elemeit, mert nem akarta, hogy kitudódjon: saját élettörténete nem felelt meg az írásaiban az úri középosztály lányai számára javasolt életvezetésnek. Saját imázsának megőrzésén, építésén túl a manipulációk nem kevésbé fontos célja lehetett annak megakadályozása is, hogy kiderüljön, nem önszántából, hanem a körülmények kényszerítő hatására kezdett a lányoknak szóló rétegirodalommal foglalkozni.
                                                 

                                                                    *
                                             
Tutsek Anna szülei nem voltak jómódúak, ő mégis kiváló neveltetést kapott Kolozsvárott, hála olajgyáros nagybátyjának. „Sándor bácsi” anyja fivére volt, aki a tizenegy testvér közül apjuk halála után átvette a lenolajat előállító üzemet, s ezzel ő lett a családfő. Pater familiasként magára vállalta, hogy gondoskodik rászoruló testvéreiről. Családneve nem ismert, anyai felmenői vezetéknevét Tutsek Anna ugyanis nem árulta el; a testvérek keresztnevükön, illetve férjeik vezetéknevén szerepelnek, s mivel az írónő kislánykori emlékeihez tartoznak, „nénik” és „bácsik”. A tizenegy közül csak hatról esik szó részletesebben, mert akiknek jól ment a sora, azok eltűntek Sándor bácsi, és így a fennhatósága alatt nevelkedő unokahúga látóköréből. A nőtlen Sándor bácsi főként nőtestvéreit vette gondjaiba. Háztartását Mari néni és Emmi néni vezették. Mari néni házassága rosszul sikerült, fivére „rövidesen elhozta férjétől, aki méltatlan volt hozzá” (19) – az írónő az okokat elhallgatta olvasói előtt, s a fenti fél mondaton kívül egyebet nem írt a kor normái szerint elítélendő különélésről. Emmi nénit, megkérdezése nélkül, fiatal lány korában a bankár foglalkozású legidősebb testvér, Károly Bécsbe vitte, hogy felesége halála után félárván maradt gyerekeiket felnevelje. Amikor évek múltán újranősült, háromszobás lakást bérelt húgának, s fényes apanázzsal látta el, de az 1873. évi „nagy bécsi krach” következtében tönkrement, és a paternalista „Sándor bácsi azonnal Bécsbe utazott” a már harmincas éveiben járó, házasságkötési esélyeit elvesztett nőért (24). A patriarchális viszonyok közt a két nővér életének alakulása bátyáik döntéseitől függött, a harmadik lány viszont, talán épp az alárendeltség ellen lázadva, szerelemből mehetett férjhez, ugyanis vagyontalan embert választott magának. Így ő, Tutsek Anna anyja lett a harmadik, támogatásra szoruló lánytestvér a családban.
Tutsek József származásáról és élettörténetéről lánya keveset tud, illetve keveset árul el, iskolai végzettségéről hallgat. Csak annyi derül ki, hogy Torockón született (60); nagyapjának (az írónő dédapjának), Tutsek Kristófnak volt egy vasbányája, és ő volt az egyetlen torockói bolt tulajdonosa is. Halálakor, neve alapján talán román származású felesége, Florianna (Floriana?) hét gyerekkel maradt özvegyen. A bányát eladta, „a boltot megtartotta, napestig szakadatlanul dolgozott”, Ferenc fia – Tutsek József apja – segített neki. Az írónő a memoárban nem említi, mi történt a bolttal, csak annyi tudható, hogy Ferenc halála után „gyermekei eladták az ősi házat”, és valamennyien szétszéledtek (67). Tutsek József Kolozsvárra már az eladásból származó csekély vagyonnal vagy vagyontalanul érkezhetett. Kislányának gyerekkorában sógora kolozsvári gyárának könyvelőjeként, irodavezetőjeként dolgozott, aki talán azt követően alkalmazta, hogy Cecil nevű húgát elvette feleségül. Az írónő megjegyzése, miszerint apja a „kolozsvári ’Dalkör’ egyik alapítója és a pénztárosa, lelke, vezetője, legbuzgóbb és leglelkesebb tagja” volt (44), arra enged következtetni, hogy a gyári hivatalnoki munka nem elégítette ki, nem is próbált feljebb jutni és vagyonos rokonától független, valóban önálló egzisztenciát teremteni, inkább művészi ambíciói kötötték le. Gyerekei jövőjéről sem igyekezett előrelátóan gondoskodni: „kuruc magyarként” viselkedett, aki „világért nem szólna egyetlen német szót sem” (14), s hogy az öt gyerek mégis megtanulja a nyelvet, Sándor bácsi és nővérei kizárólag németül beszéltek hozzájuk; még a szintén velük élő, feltehetően gyenge szellemi képességű Ferdinánd bácsi is. (Nem teljesen kizárt, hogy a család anyai ágának tagjai közt azért folyt németül a szó, mert német származásúak voltak, s a névmagyarosítási divat, sőt elvárás idején az írónő célszerűnek látta eltitkolni a vezetéknevüket.) Tutsek József a városban „nagyon népszerű ember” volt, a névnapján – nyilvánvalóan Sándor bácsi kontójára – minden évben nagy mulatságot rendeztek (43).
Sándor bácsi nyolcszobás házat építtetett magának a Szamos partján, a Sétatér szomszédságában, ami akkoriban az „úri közönség” korzójául szolgált (32), de a belvárosban is vásárolt több épületet. A Tutsek családot ezek egyikébe, egy öt szobás, a központban fekvő, Bel-Monostor utcai házba költöztette. Ő gondoskodott a gyerekek – Sándor, Jóska, Margit, Irmuska és Anna – neveltetéséről is.
A családi tanács, amelynek döntéseibe Tutsek Józsefnek és feleségének valószínűleg nem lehetett túl sok beleszólása, a fiúkat Brassóba küldte tanulni, hogy német tudásukat tökéletesítsék – az apa „kuruckodása” tehát az omnipotens sógorával, a tanács fejével szembeni lázadás megnyilvánulása lehetett. A két tanköteles korba ért lányt nem engedték iskolába járni (az ötödik gyerek, Irmuska ekkor még túl kicsi). Pedig lett volna miből választani: a Pallas nagy lexikona szerint a századforduló előtt Kolozsvárott összesen 24 állami, községi, illetve magán elemi iskola volt, közülük 7 katolikus.  Mégis inkább Párizsból hozattak nevelőnőt, akár a nemesi családok, hogy a lányok franciául és zongorázni is megtanuljanak, de a cigarettázó és kisminkelt arcú, férjezetlen fiatal nőt két nap után elbocsátották. Ezt követően egy lutheránus esperest kértek fel, aki a város egyik legjobb tanárának számított. Máday bácsitól számtant, történelmet, mitológiát, földrajzot, majd fizikát tanultak. Visszatekintve, az írónő őt okolta a számtant illető tudatlanságáért, mert amikor tanítója látta, hogy a többi tantárgyban jeleskedő Annának ez nem megy, inkább megoldotta helyette a feladatokat maga – Tutsek járatlansága a matematikai alapműveletekben leszűkítette későbbi munkavállalói lehetőségeit. Ekkoriban a kislány szenvedélyévé vált az olvasás. Tízévesen nemcsak az otthon talált Petőfi-, Arany- és Tompa-verseket olvasta, hanem Sándor bácsi „óriási könyvesszekrényéből” Goethe, Schiller, Heine, Lessing, sőt a tudománynépszerűsítő csillagász, a francia Flammarion műveit is, eredeti nyelven. A kedvence Jókai – ám az írónő arra nem emlékszik, hogyan jutott a korabeli felfogás szerint fiatal lányok kezébe nem való, ráadásul magyar nyelvű regényeihez. Nem csak olvasással töltötte az idejét, öt felvonásos, komor színdarabokat is írt, még Offenbach A gerolsteini nagyhercegnő című operettjét is tragédiává alakította – pedig nem látta színpadon, mert szülei a kolozsvári előadásra csak nála két évvel idősebb nővérét, Margitot vitték el (55). Memoárjából nem derül ki, hogy mi okozta befelé fordulását, bár valószínűleg a mellőzöttség érzése szerepet játszhatott benne; szülei mindenesetre észrevették, hogy könyvmolysága nem természetes. Először eltiltották az olvasástól, amibe belebetegedett (57), ezért, feltehetően 1875-ben, elküldték Tutsek József Tordán élő húgához, és megígértették vele, hogy a három hét nyaralás alatt nem olvas egyetlen betűt sem (59). A kirándulást Sanyi bácsi finanszírozta – más, Kolozsvárott élő rokongyerekekkel tizennégy szekéren utaztak. Két szekéren cigány muzsikusok kísérték őket, s mindez arra utal, hogy az utazásnak egyéb célja is lehetett, mint a sápadt, étvágytalan, kedvetlen gyerek egészségének feljavítása (62). Élete egyik legfontosabb erdélyi élménye ez a délkelet-erdélyi utazás, a lenyűgöző szépségű táj, a torockói lányok arany-ezüst hímzéssel, gyöngyvarrással díszített népviselete. Önéletírása szerint ide vágyik vissza, Székelykő kopár hegycsúcsára, a tordai hasadékhoz, de hetvenévesen szelíd lemondással jegyzi meg: „Földi szemeim már nem látják meg soha többet az idők forgatagos viharában elsodort virágzó völgyet Erdély sziklabércei között, hol a kis ősi házban a tulipános bölcső ringott” (apja bölcsője) (71).
A tordai vakációról hazatérve „visszaesett”, a tragédiák mellett verses drámákat és népszínműveket kezdett írni, és lefordította Goethe Die Geschwister (A testvérek) című drámáját (76). A szülők Sándor bácsihoz és két nővéréhez fordultak, s a családi tanács úgy döntött, hogy többé nem próbálják megakadályozni az önművelésben, sőt tizenkét éves korától a kolozsvári születésű Haraszti Gyulától (1858–1921), a későbbi budapesti egyetemi tanártól, a hazai francia filológia megalapítójától vehetett különórákat (78). A piarista rendből éppen akkoriban kilépett, világi pályára készülő fiatalembernek megmutatta műveit, s ő csak a színdarabírásról beszélte le, mondván, hogy „olyan nő még nem született a világra, aki jó színdarabot tudna írni” (79). Egyik elbeszélését tanára a család engedélye nélkül elküldte Vadnay Károlynak, a Fővárosi Lapok című, igényes szépirodalmi napilap szerkesztőjének (88). Amikor a fiát váró, haldokló öregasszonyról szóló novella megjelent, Mari néni, a lap hatezer előfizetőjének egyike, felfedezte unokahúga írását, de szülei és nagynénjei dicséret helyett önérzetébe gázoló megjegyzéseket tettek, mert attól féltek, hogy a kolozsváriak illetlenségnek tartják nemcsak a leánygyereknek nem való témát, hanem magát a tényt, hogy egy fiatal lány írásra vetemedik – s nyilvánvalóan ők maguk is így vélekedtek. A memoárjából leszűrhetően kiegyensúlyozatlan, boldogtalan kiskamasz lelki sérülése élete végéig nem múlt el, kisebbségi érzése, hibás önértékelése hosszú időre rögzült:
                                           
…az én első nyomtatásban megjelent novellámnak a gyászos hatása örökre nyomot hagyott bennem.
Sohasem tudtam leküzdeni magamban a félelmet, a kétkedést, az elégedetlenséget magammal szemben, azt a lesújtó érzést, hogy sohasem tudom azt adni, amit kellene, amit szeretnék, amit akarok… (89)
                                         
Egyéb eseményekre vonatkozó elejtett megjegyzései alapján körülbelül tizenegy éves lehetett, amikor 1877 körül apja megbetegedett, s állapota másfél év alatt egyre romlott. Sándor bácsi a sógora gyógyulása érdekében a gyalui havasok tövében, a Kolozsvárhoz közeli Gyaluban kivett a családnak egy nyári lakást (83), de a kúra nem segített, Tutsek József fél évre rá meghalt.
Az apa halálát követő évtizedben Tutsekék fokozatosan elszegényedtek. Eleinte Sándor bácsi lakásában maradhattak, a fiúk tovább járhattak gimnáziumba, a tizenhét év körüli Margit pedig porcelánfestést és varrást tanult. Az úri középosztály lányainak író Tutsek Anna szerint merő kedvtelésből tette, hiszen „[k]éptelenség, lehetetlenség lett volna úri leánynak arra gondolni, hogy abból meg is lehet élni!” (92) – nem elképzelhetetlen azonban, hogy a tanulást a családi tanács szorgalmazta, arra az esetre, ha nem találnának a számára megfelelően gazdag férjet. A csonka család romló anyagi körülményeire utal, hogy Irmuska mellé nem fogadtak tanítót, hanem iskolába járt, s Annát is be akarták íratni De Gerando Antonina felsőbb leányiskolájába . Ez a lányok középfokú oktatását szolgáló intézmény 1880-ban nyílt meg, tehát Annának ekkor legalább tizenöt évesnek kellett lennie. Az életkorára tett szándékosan pontatlan utalások segítségével valószínűleg azért igyekezett a szülővárosában töltött évek leírásakor fiatalabbnak beállítani magát, mert elképzelt fiatal lány olvasói előtt szégyellte, hogy mielőtt elhagyta volna Erdélyt, már vénlánynak számított.
A visszahúzódó, nem túl előnyös külsejű Anna nem mert közösségbe menni, inkább autodidakta módon otthon tanult franciául, angolul, olaszul és zongorázni (93).
Amikor az Osztrák–Magyar Monarchia fővárosában élő legfiatalabb nagynénjének, Pólinak meghalt bankigazgató férje, „a derék, germán óriás”, Hancke Vilmos, „Sándor bácsi azonnal felutazott Bécsbe”, és négy gyerekével hazaköltöztette Kolozsvárra (109). Bár Margitot, aki némi rábeszélésre egy gazdag háromszéki földbirtokossal kötött érdekházasságot, még Bécsből hozatott kelengyével stafírozta ki, az újabb öt emberről gondoskodni kénytelen pater familias egyre kevesebb pénzt adott a Tutsek családnak.  Az idősebb fiú, Tutsek Sándor még ügyvédnek tanulhatott, de Jóskát, aki szintén egyetemet szeretett volna végezni, már nem támogatta, ő ezért a vasútnál helyezkedett el Losoncon. A legkisebb, „Irma a tanítóképzőbe került Budapestre. Mert most már kezdett mindenfelé az a nézet kialakulni, hogy jó, ha a leányoknak is van valami kenyérkereseti lehetőség a kezökben” (116). Sándor bácsi egy idő után már csak havi húsz forintot tudott felajánlani a háztartásra (123), és Anna – akit egy kudarcba fulladt jegyesség után rokonai egyre inkább kékharisnyának néztek (112) – kénytelen volt gyámoltalan anyja helyett átvenni a háztartás irányítását. Állítása szerint ő főzött és takarított, még a bérlőjükre is, mert az öt szobából kettőt sikerült kiadnia egy kereskedelmi utazónak. Amikor az idősebb Tutsek fiú közölte, hogy vagyontalan lányt vesz feleségül, és a családfői szerepet továbbra sem tudja átvenni (132), Sándor bácsi haragjában Cecil húgától is megvont minden támogatást, még a belvárosi lakást is el kellett hagyniuk. Bár Tutsek Annának ekkor – az 1880-as évek második felében – már rendszeresen jelentek meg írásai A Hétben és a Fővárosi Lapokban, állítólag mint kezdő és rá nem szoruló úrilány nem kapott értük honoráriumot (139). Világossá vált számára, hogy az irodalomból nem tud megélni, és tanítónőként sem tud elhelyezkedni, mert a tudása ugyan meglett volna, képesítése azonban nem volt hozzá, pedig „Kolozsvárott ez az egy pálya volt némiképpen illendőnek elismerve leányok számára” (140). Annak ellenére, hogy írói tehetségét elismerték, hiszen nő létére, mindössze huszonhárom évesen beválasztották a Bartha Miklós és Petelei István kezdeményezésére Kolozsvárott 1888-ban alakult Erdélyi Irodalmi Társaságba (135), állás reményében kénytelen volt a vasútnál elvégezni egy tanfolyamot (egy elszegényedett grófnő, Csáky Vilma tanította gépírásra a vasúti üzletvezetőség Kül-Magyar utcai irodájában), és arra készült, hogy jegykiadóként helyezkedjen el a vasútállomáson (141). Ekkor anyja, talán mert félt a nyilvánvaló társadalmi lecsúszás kiváltotta megvetéstől, úgy döntött, Pestre költöznek. Tutsek boldog volt, hogy elmenekülhet Kolozsvárról:
                                           
Odaborultam édesanyám vállára és sírtam.
Budapest! Álmaim városa, ahova ébren és alva szálltak a gondolataim, az élet városa, ahova szabad levegő áramlik, a fény városa, ahol György  lakik, s ahova olthatatlan szomjúsággal, sóvárgó vággyal vágytam mindig. Szólni sem mertem volna soha erről, tudtam, hogy teljesíthetetlen álom csupán ez a vágy… (152)
                                               
A fővárosban a megenyhült – netán a rá mint családfőre rossz fényt vető esettől megijedt – Sándor bácsi átmeneti anyagi segítségével háromszobás lakást béreltek egy nem túl előkelő környéken, a kőbányai Kinizsi utcában, amiből egy szobát brassói rokonoknak adtak ki. Tutsek Anna vezette a háztartást, emellett különféle folyóiratoknak dolgozott. Írásaiért a Fővárosi Lapok, a Pesti Napló, a Budapesti Szemle most már tisztességes honoráriumot fizetett (172), és egy „szegről-végről rokon” örmény parlamenti képviselő még egy kétszáz forintos kultuszminisztériumi utazási és tanulmányi ösztöndíjat is kijárt neki (173). Bár kimondani is illetlenség lett volna, hajadon létére Budapesten ő vette át Sándor bácsi családfői szerepét.
Már majdnem egyenesbe jutottak, amikor anyja váratlanul meghalt, s az írónő kilátástalanabb helyzetbe került, mint valaha. A kolozsvári temetést követően Jóska testvére felszámolta Kinizsi utcai otthonukat és a két rokon fiúval, akik addig Tutsekék harmadik szobájában laktak, „kivettek egy kis garzon-lakást” (184). Viszonylag fiatal, férjezetlen középosztálybeli nőként nem tarthatott velük, ám külön lakást sem bérelhetett magának. A századfordulón a fővárosi középosztály életét is meghatározó patriarchális normák nem tették lehetővé számára önálló egzisztencia megteremtését: „mindegyik testvéremnek nagy probléma volt, hogy mihez is fogok én most kezdeni, hogy fogok elhelyezkedni. Mert hiszen az édesanyámmal elvesztettem az otthonomat is.” (183–184) Margit nővére és a férje felajánlották, hogy költözzön hozzájuk, a Monarchia egyik legtávolabbi részébe, a Háromszék vármegyei Kőröspatakra – Tutsek Anna azonban megalázónak érezte volna rokonainak kiszolgáltatottan tengődni: „a sógorom kegyelemkenyerén nem akarok élni!” (184) Noha már három novelláskötete is megjelent – ezekről a memoárban nem tett említést, hiszen nyilvánvalóvá vált volna, hogy kezdetben nem nőknek szóló irodalmat kívánt írni –, biztos jövedelmet jelentő állás nélkül albérletben húzta meg magát egy József körúti, negyedik emeleti, lépcsőházra nyíló, fűtetlen udvari cselédszobában, mint Lux Terka 1906-ban megjelent Leányok című, realista igénnyel írt regényének vidéki származású dzsentri lányalakja (186, 194). Szívós kitartása váratlanul elnyerte jutalmát: meglepetésére 1894-ben a Singer és Wolfner Rt.-től – kötetei kiadójától, akik ekkoriban kérték fel Herczeg Ferencet is az 1895-ben indult Új Idők című folyóirat szerkesztői feladatainak ellátására – megbízást kapott egy fiatal lányoknak szóló folyóirat szerkesztésére. Ugyan az ajánlatot Wolfner József tette, személyét Az Én Újságom című képes gyereklap szerkesztője, Pósa Lajos ajánlotta, aki még szegedi segédszerkesztő korából jól ismerte Tutsek ott jogot tanuló idősebbik bátyját (188). A női olvasótábornak szánt Új Idők és „Pósa bácsi” hattól-tizenkét éves gyerekeknek szóló lapja mellé már csak egy fiatal lányoknak írt sajtótermék hiányzott, hogy teljessé váljon a cég lapjainak a láncolata, amelyben, mint Wolfner halálakor Elek Artúr a Nyugatban leszögezte, „mindegyik lap a másiknak nevelt közönséget”.  Erre a feladatra a harmincadik évében járó nő, aki tehetségét a novelláival, újságcikkeivel már bizonyította, megfelelőnek tűnhetett. A Singer és Wolfner cégnek dolgozó szerzőgárdából Tutseknek (nyilván Wolfnerék hathatós közreműködésével) sikerült jeles írókat megnyernie. A Magyar Lányokba rendszeresen kezdett írni Mikszáth Kálmán, Benedek Elek, Endrődi Sándor, Pósa Lajos, a nők közül Czóbel Minka, Lengyel Laura, Szabóné Nogáll Janka, és a lap hamar népszerű lett. Az Új Időkbe is bedolgozó Tutsek Anna befutott, s a kiadóvállalat egyik mindenesévé vált:
                                           
És én írtam szívesen, örömmel mindent, amire csak szükség volt. Szerkesztői üzeneteket, fejcikket, novellát, rövid cikket, képmagyarázatot (akkor az volt a divat: az illusztrációkhoz rövid kis hangulatos cikket írni). Azonkívül a premierekről is nekem kellett írni, a főpróbák után, mert én este nem mentem el a színházba. (214–215)
                                                                       
Amikor már nem remélte volna, magánélete is rendeződött. Bár életkorát ez esetben is elhallgatta: harmincöt évesen feleségül vette újságíró kollégája, az Új Idők helyettes szerkesztője, a két gyerekkel megözvegyült Tábori Róbert. Alig fél évtizedig tartó boldog házasságát – melyből egy fiuk született – férje 1906-ban bekövetkezett váratlan halála szakította meg. „A rokonok egy része fölajánlotta, hogy a két kis lányt elhelyezik árvaházba” – legyen esélye legalább a saját fiát eltartani (220). Ő azonban ettől az újabb csapástól sem omlott össze; úgy döntött, „dolgozni fog, mint egy férfi – és felneveli a gyermekeket, mint egy asszony” (220).
Tutsek Anna azért jött el az 1880-as évek végén vagy az 1890-es évek elején Kolozsvárról, mert középosztálybeli férjezetlen nőként, aki szellemi foglalkozásra vágyott, nem volt más választása. A Pallas nagy lexikona adatai szerint a város lakosainak száma 1891-ben 32 756 volt, ebből 1007 értelmiségi foglalkozású, köztük a „tudomány, irodalom és művészet 89 egyénnel van képviselve”. Ebbe a szűk csoportba akkor is nehéz lett volna bekerülnie, ha az akkoriban modernizálódó város már polgáriasabb szemléletű. De memoárja arról tanúskodik, hogy a feudalizmusból örökölt patriarchális szemléletmód még erőteljesen érvényesült – nem csak Sándor bácsi, hanem az általa elnyomott nőrokonai is kivétel nélkül úgy vélekedtek, hogy a nőket a férfiaknak kell irányítani, és a hagyományos szerepkört nem szabad elhagyniuk. Ha Kolozsvárott marad, nem kerülhette volna el sem a deklasszálódást, sem a „vénlány” stigmát. Néhány, nyomorúságos körülmények közt eltöltött év után Budapesten is kompromisszumot kellett kötnie, mert biztos megélhetést csak a kevéssé becsült női rétegirodalom művelésétől remélhetett. A Magyar Lányokban megjelent írásaiban és a Cilike-regényekben, talán sajátos kompenzációként, haláláig azt a nőknek másodrendű szerepet juttató patriarchális szemléletmódot népszerűsítette, amitől fiatalon oly sokat szenvedett.
Ugyan Kolozsvárott szűkebb és tágabb környezete értetlenséggel fogadta írói próbálkozásait, a városról szeretettel emlékezett meg, memoárját is „Erdély megszentelt földjében” nyugvó édesanyjának ajánlotta. Bár 1947 után mint konzervatív írónőt tiltották be, a kor irredentizmusa, származása ellenére, távol állt tőle. Az én utam egyetlen, az első világháborút követő békeszerződésre történt utalása szerint „az idők forgatagos vihara” sodorta el a „virágzó völgyet Erdély sziklabércei között” (71). Budapesten élt a férfi irodalmárok által felajánlott lehetőséggel, és a lányoknak szóló magyar ifjúsági irodalom egyik létrehozója lett.