Kalligram / Archívum / 2013 / XXII. évf. 2013. január / Paradise now

Paradise now

Bodor Ádám: Verhovina madarai, Krasznahorkai László – Tarr Béla: A torinói ló
                                                                                               
Vallásos témára térve, érdemes bizonyos alaptényezőket tüzetesen szemügyre venni. Például a sokat emlegetett, fájdalmasan elvesztett Paradicsomot. Korabeli leírás nincs róla, a Teremtés Könyvéről pedig nem tudható, hogy emlékezetből idézi-e az idillbe illő helyet, vagy csupán a képzeletre támaszkodik. Akár emlékezik rá, akár képzelődik róla, fukarkodik a részletekkel kínosan.
Ádámról tudja, hogy ehet a kert fáiról, vagyis hogy növényevő, de hogy ama bizonyos almán kívül minden növény ehető-e, az nincsen tisztázva. Azok a mérges piros bogyók, amelyektől a mai gyerekeket óvják, vajon léteztek, csak akkor még nem voltak ártalmasok? És a nadragulya, attól sem kellett félni? És a kaktuszfüge, abba csak úgy beleharapott-e, mert ajkán a kérges bőrt nem kellett féltenie, és éles nagy sárga fogai voltak? És, ha nem volt kedve fára mászni, lent a földön hogyan vágta fel a dinnyét? Volt-e bicskája? És a túlzott gyümölcsfogyasztástól nem kapott-e hasmenést? Egyáltalán, székelt-e Ádám, és mit tett a székletével: elásta vagy hagyta bűzleni a szabad levegőn?
Még általánosabban fogalmazva, volt-e szar a Paradicsomban? Hogyan bonyolították le az állatok az anyagcseréjüket? Hiszen nekik is kellett enni. Azoknak is, amelyek nem tudtak fára mászni. Ide kapcsolódva vetődik fel a vad állatok kérdése. Hiszen a Szentírás szerint jönnek Ádámhoz a mezeiek és a vadak. Nem minden állat egyforma. A vadak mit ettek? Az oroszlán, a sas, a krokodilus? És lehet-e azt gondolni, hogy Ádámra nem szottyant olykor a kedvük? Tudott-e ilyenkor Ádám védekezni? Vagy az Úr védte meg attól, hogy a ragadozók ne essenek kísértésbe tőle? Ám ha Ádámot nem is a vérengző vadaknak teremtette, a kérődzőkről, a rágcsálókról, a csipogókról ugyanezt nem lehet mondani. A kis énekes madarakat, melyeket a kígyó nyilván befaszolt, elvégre az almát csupán ajánlotta, de ő maga nem ette. Nem is szólva arról, hogy magát a kígyót is a Teremtő hozta létre a semmiből.
Elég a szar jelenléte felől faggatóznunk, egyik botrányból a másikba botlunk az Édenkertben. Még jó, hogy az egészről semmi biztosat nem tudunk. Feltehetően annyi nem kétséges, hogy maga a történet is gyanús. Hogy volt, hogy nem volt. Miért is akarnánk visszajutni olyan helyre, ahová legfeljebb eljutni lehet? Oda is minden garancia nélkül.
A nosztalgia nem megalapozott, az utópia nem célravezető. De lehet-e nélküle élni, és ha igen, akkor hogyan? Mintha a jelenlegi magyar képzeleti narráció néhány jellegzetes alkotása ennek a ki nem mondott kérdésnek a színpadán játszódnék. Mintha létrejöttük, letargiás színezetük, töretlen borúlátásuk erre a kérdésre adott válaszban találná meg indoklását. Veszem például a Verhovina madarait. Olyan események zajlanak, olyan személyek cselekszenek, amelyeket a korabeli, európai civilizáció normái érintetlenül hagynak. Nem csupán a primitív életkörülmények jellemzik a szerző által színre vitt világot, hanem a beszélt nyelv szegénysége, az elzárkózás a szellem legszerényebb magaslataitól is. Azt sem lehet állítani, hogy valamilyen állati sorba visszahátráló emberiség neandervölgyi módijáról olvasunk. Hogy mi az, amiben részt veszünk, arról inkább akkor alkothatunk fogalmat, ha azt keressük, miért bővelkedik ez a szöveg a tömény letaroltságban. Az okról semmilyen elbeszélő nem világosít fel, és ha a történeten belül körülményesebb magyarázatot igényel valamelyik szereplő, mindig megjelenik valaki más, aki a választ megtagadja, elsikkasztja, használhatatlanra nyomorítja. „Mutatóujja a szája előtt: nincs miről beszélni” – mondja a narrátor, mikor érzéki vágyainak elérhetetlen tárgya egy zárt ablak mögött kihívóan megjelenik (236). És maga a narrátor nyitja meg ennek a jellegzetes intelemnek a történeten végigvonuló sorát, mikor a javítóintézetből a településre irányított fiatalembertől megtagadja a választ: „Gyanakodva rám emelte tekintetét, de közben látta a szám elé tartott mutatóujjamat, ezért ha akart volna is, már nem kérdezett semmit” (18).
Bravúros stilisztikai hitelt az elhallgatásnak, másfele nézésnek, kibúvó talányosságnak a magyar paraszti nyelv mesterségesen általánosított szófukarsága nyújt. A manírnak ez a szándékossága árulkodik végül is arról, hogy a magyarázat megtagadása – hogy ez az elénk tárt világ miért ilyen letarolt, milyen okból és céllal – azt a negatív jelentést hordozza, amit Beckett lessnessnek, nélküliségnek, talan-telenségnek hívott. Se múlt, se jövendő. A jelen van, amelyből a szerző rendszeresen kiszűri, bizonyos szadizmussal kilúgozza a lelkesítőt, a felemelőt, az örvendetest, s ennek következményeképpen a szereplők számára az élvezhetőséget. Nem a Sartre-féle rossz lelkiismeretről van szó, amely feltételezi, hogy valamilyen fontos ügy melletti elkötelezettség elmulasztása vagy félreismerése hozza létre, inkább arról, hogy ügy már egyáltalán nincsen, a szükségét sem érzi senki, legalábbis a narráción belül, ám annál inkább érzi a narrációt élvezettel ugyan, de növekvő hiányérzettel követő olvasó vagy néző. Mert előbb-utóbb nyilvánvalóvá válik, hogy a sivárság állhatatos felvonultatása nem mentes a didaktikus szándéktól. Két dolog szúr itt szemet. Az egyik a végek hiányérzete, a másik a nemzetközi divattá kinövő ökológia.
A végeknek maguknak nincsen hiányérzetük. A végek lakói depressziósak, kicsinyesek, számítóak, érzéketlenek, igénytelenségükben és közönyükben elesettek. Nem tartják magukat elidegenedettnek, a polgári környezetben élő, pallérozott olvasó érzi és észleli őket annak, aki elvben képes az élet minőségének javításával törődni, vagy legalábbis erről álmodozni. Vagyis tudomása van egy magasabb színvonalú életről, vágyakozik is erre. Az életviteli szándékok közötti különbség folyamatos kiaknázása biztosítja a narráció hatását, a groteszk látvány szórakoztató (Jablonska Poljana a tolsztoji idillikus falusi utópia parodisztikus ellenképének látszik), de egyúttal az allegorikus olvasás kísértése riasztó is. Nem mozgósító, ahogyan Bunuel Los Olvidadosainak nyomora volt. Riasztó. Hiszen az olvasó is a jólétben színvonalasan bővelkedő Európa peremvidékén él, neki is sorsa a már-már természetesnek érzett sivárság és silányság. Függőség láthatatlan erőktől, sunyiság, ideálnélküliség.
Nyomasztó álom ez a kilátástalan világ, úgy is jelenik meg, mint egy kilátástalan álom, az író részéről rendkívüli tehetséggel, Eronim Mox (Hieronymus Bosch?) képzeletével létrehozott álom. Amelyben a figurák a maguk apró különcségeivel otthonosan élnek, falusias maguktól értetődőséggel a vadregényes táj díszletei között. A természet egyszerre életelemük és megélhetésük, a kénes forrásokból előbugyogó termálvízzel való kereskedés biztosítja betevő falatjukat. Az égbolt látványai a költészetük, ha nem is azonosítják így. Nem is vágyódnak el máshova. Mások viszont szemet vetettek és folyamatosan vetnek is az ő gazdagságukra, olyannyira, hogy titokzatos és álnoknak észlelt beavatkozásaik a környék madarainak durva elűzéséhez vezetnek, majd életébe kerülnek a telep alapítójának. Ezek az erők az idegenből próbálják felforgatni a község onirikusnak látszó életét, valamiféle modern, kapitalista hasznot hajtó, kizsákmányoló szándék keretében. Az utolsó, már nyíltan tőkés érdeket képviselő feltérképezőt maga az elbeszélő nem menti meg a vízbefúlástól, miután vízbeugrását kiprovokálta. Erre jelképes válaszul visszajönnek az elűzött madarak.
Az igazi élet képviselői? Fészket építenek aprólékos módszerességgel – mint az író a könyvét? Vagy úgy, ahogyan a természet a maga védelemre szoruló rendjét, mely biztosítja, egyedül biztosítja az önmagában méltatlan emberi élet minőségét? A papok esendőek, fölöslegesek: kitaszítják a hívő nélküli pópát, a kiugrott lutheránus lelkész gyilkolni indul. Majd a madarak megmutatják.
Föloldozó, vigasztaló, némileg bátorító az ő visszatérésük. Egy pillanatnyi hangulat, a Paradicsoméra emlékeztető. Ennél sokkal vigasztalanabb az az ótestamentumi ökológia, melynek hátterében egy sértett, bosszúálló Hatalom a Harag Napját rendezi meg. A torinói ló című lenyűgöző filmalkotásban a forgatókönyvíró s a rendező azt a fikciót mutatja be, hogy Nietzsche megőrülése után – aki nem viselte el, hogy egy kocsis agyba-főbe veri a lovát – mi lett a szóban forgó lóval és kocsisával. Ez a történet is a végeken játszódik, egy isten háta mögötti elszigetelt tanyán, ahol a kocsis lakik egy nővel, feltehetően a leányával, s a lóval, melyet a pajtába kötnek éjszakára. Szélvihar dúl a nemezis erejével kitartóan. A ló egyre nehezebben mozdul ki a pajtából, fölmondja a szolgálatot, elpusztul. Félelmetes földhözragadtságban zajlanak a kocsisék napjai, a nő öltözteti és vetkőzteti a férfit, aki (a ló verése miatt?) megbénult karjával nem tudja gombolni ruháját. Ezekhez az egyhangúan ismétlődő jelenetekhez kapcsolódnak ugyanazok az étkezések: főtt krumpli pálinkával. Csak egy farsangi, őskajánian mulatós cigánykaraván megjelenése töri meg a halottasházi hangulatot; a dionüszoszi csoportot a kocsis durván elküldi, minekutána kiapad a pusztasági kút, kialszik a petróleumlámpa, s az elköltözésre képtelen két embert fokozatosan elnyeli a világvégi sötétség. Megkapja a magáét a kocsis, aki bántalmazta a lovat, az ember, aki embertelenül bánik a természettel, s akit a természet szőröstül-bőröstül kitagad. Ebben a rendkívüli képerejű, fekete-fehér filmben már a színek száműzése is az okra és okozatra leegyszerűsített séma hangsúlyozását jelképezi: bűn és bűnhődés. A kettő közötti időben nincsen egyéb, mint egyfajta halál az életben, fantáziátlan, egyhangú, örömtelen napok, lemondások sorra, kifejezéstelen, merev arcok, szófukarság s a nincstelenek tápláléka. Fel-feltörő durvaság. Súlyos egykedvűség. A kellem és a szellem távolléte. A néző nem tudhatja, hogy mindez miképpen tartozik a büntetéshez: ezzel büntetik a kocsisékat vagy ezért is? A nézőtéren ki-ki a maga érzékenysége s elvárása szerint felmérheti, hogy mi ebben a semmibe vesző életben a száműzetés, és akármilyen irányból kiindulva észreveheti a Paradicsom teljes, nyomasztó távollétét. Sem képileg, sem szóbelileg nem fér hozzá a két elkárhozott ember életéhez. Egyetlenegyszer, a cigányok hejehujás berontásakor szembesülnek vele, mint tengődés a duzzadó élettel, de akkor is az apa úgy űzi el őket, ahogyan a kereszténység tanította a kígyót eltanácsolni, az apage satanas indulatával.
Nem biztos, csupán feltehető, hogy a fenn említett három alkotó a Paradicsomot ki nem mondott, meg nem mutatott kontrapunktként kezeli. Többé-kevésbé ironikusan is. Krasznahorkaiéknál a lélektelenség rutinjával vesződő száműzötteknek nem kell az ihletetten mulatozó cigánybohémok érkezése, és láthatóan nem áhítoznak a Paradicsomra. Ha van, aki hiányolja, netalán tudatosítva, az a néző, aki a „büntetőtelepen” gépiesen ismétlődő események fojtogatásából szívesen szabadulna egy eszményi, legalábbis eszményibb helyzetbe. De a világvégébe torkolló események a sötétséggel világítanak rá vágyának bénaságára. Bodor Ádám ukrán illetőségűnek feltüntetett települése lehetne Paradicsom is, ami a hely kies jellegét illeti, csak éppen a lakosok nem élnek a helyzet magaslatán, nem foglalkoznak az ideállal, eszükben sincsen tudatosítani. Elfoglalják őket hétköznapi ügyeik, torz vágyaik, kicsinyes számításaik, összeférhetetlenségeik, melyekből a természetes gonoszság, kegyetlenség, gyilkolás sem hiányzik. Tűrik a kígyó beférkőzési kísérleteit, melyeknek az elbeszélő vet véget majdnem Deus ex machina megoldással. Mondjuk úgy, megöli a kígyót. Ekkor és erre visszatérnek a madarak, a természet kedves dalosai, és ki ne szeretné a rozsdafarkúakat!? Ám ha belegondolunk a fészekrakásba, ami abból áll, hogy ágacskát, pálcikát, fűszálat, hajszálakat illesztenek egymáshoz, egymás után, nem lehet nem észrevennünk a gépies ismétlést, a fantáziátlan rutint. Az unalmat, a történet kimerülését, amikor feldereng a Szkülla és Karübdisz-helyzet: a kétbalkezes választási lehetőség unalom és borzalom között.
Nehéz zöldágra vergődni a Paradicsommal. Noé, pedig talán megtehette volna, nem ott kötött ki, hanem inkább az Ararát hegyén. Ha tovább firtatjuk vele való foglalatoskodásunkat, rájövünk, hogy roppant áldozatot kellene hoznunk az oda való visszatérésért. Úgy tetszik, az emberiség nem sorakozik fel egy emberként a hívő ökológusok mögé, nem siet elkergetni a lángpallosú kerubot, akinek furcsa módon emberi ábrázatot kölcsönöztek a vallásos festők. A paradicsom megmarad hiánynak, távolléte által testesül meg jelenléte, akár azért, mert elveszett, akár, mert ha hozzá is férhető, az ember vele összeférhetetlen. Kiváló közeg olyan művészeti vállalkozások számára, melyek az embert pontos értékreferenciák nélkül óhajtják elmarasztalni, eltévelyedését jelképesen éreztetni, mégpedig úgy, hogy az olvasó, a néző se háríthassa el magától a felelősséget. Ez a körvonalazhatatlanság kedvez a végek közérzeti bemutatásának. Érezteti elsősorban valami jobbnak, tökéletesnek a hiányát, olyanét, amelynek pontos mibenlétét fölösleges firtatni, mert elég, ha a nagy többség feltételezi, s ennek az egyetértésnek mindennemű részletezés tüstént véget vethetne. Ebből a lappangva uralkodó hiányérzetből következik, hogy a végeken az életnek nincsen teljes értéke, hiába nem különböznek a végek lakói a kiváltságosabb területek lakóitól, jelentőségük mégis csak annyi, mint a bolhapiacosoké a fedett piacosokéhoz képest. Megkockáztatható az észrevétel, hogy ehhez a fapados vetülethez kínálkoznak fikciós jelentéshordozóként, és jóllehet művészileg kinagyítva, a nagyon egyszerű anyagi és szellemi szinten elhelyezkedő figurák. Ide kívánkozik Nádas Péter Párhuzamos történetekjeiből az a primitív smasszer is, aki szabad akar lenni egy, a homloka verítékével öntözött, Édennek szánt gyümölcsös-veteményes kertben és megöli az elmegyógyintézetből szökött félkegyelműt, aki az ő barackjait dézsmálja. A fegyőrhöz hasonló, társadalmilag alacsony besorolású lény a kocsis meg a lánya, és az ütött-kopott életet élő és valamennyire mind hangyás falusiak a Verhovina lábánál. Igaz, nem első alkalom a magyar narratívában a szerénysorsú emberek szerepeltetése, de nem tagadható az sem, hogy a Paradicsom fantomképéből ihletre kapó szerzők egész másként mutatják be szereplőiket. Előttük inkább az volt a szokás, hogy az alsóbb néposztályúakat nem irigylésre méltó sorsukért hol szánakoztató célzattal mutatták be, hol programszerűen felháborodás, lázadáskeltés végett. Ezeknél az újaknál a szociológiai elégedetlenség, ha van is, eltörpül a végek lakóinak a természetnek tulajdonított értékekhez való viszonya mellett. Ezeknek a szegénysége nem gazdasági, vagyis nem az a sanyarúságuk, hogy a megkívánható javakból igazságtalanul kevés jut nekik, és úgy kizsákmányolják őket, hogy még a legembertelenebb robottal sem jutnak a létminimumhoz. Ezek nem a fényűzésből vagy a kultúrából vannak kirekesztve, hanem a hegy-vízrajz állat- és növényvilágának erkölcsivé előléptetett javaiból. Szegénységük „jelöltje” a múltbelihez képest megváltozott, és az ökológia készlettárában kell utánanéznie annak, aki a vele kapcsolatos kérdéseket tisztázni óhajtja. Maga a tisztázás nem könnyű feladat, mert a szertárban félhomály uralkodik, gazdagsága pedig zavarba ejtő. Polcain és szekrényeiben ott találhatók tudományos, hitbuzgalmi, egészségügyi, magatartásbeli, politikai, démonológiai, karakterológiai és ideológiai hányadosok, melyek felhasználásával rugalmasan változó összetételekben egy szinkretikus vallásformájú üdvtan majdan szoborkeménységű ábrázatához tervvázlatok készíthetők. Hangsúlyozandó, az üdvtan kidolgozásra vár, jelenleg még nincsen kidolgozva, az elvárások viszont olyan erősek, hogy a kidolgozandóság maga is felér egyfajta hiányérzettel.
Vagyis. A Paradicsom mint hiány s az üdvtan mint hiány összeadódik a végek közérzetében. Annál is inkább, mert mindkettőjük jellegzetessége, hogy elveszett. És mivel egyik sem látszik visszaszerezhetőnek a másik nélkül, a közérzet különlegesen rossz. Rosszabb mindenesetre például olyan tartományokénál, ahol az egymásra utaltság nincs a gondolatok előterében, ahol a Paradicsom dirib-darabkái nem alapvető hiánycikkek, s ahol markánsabb üdvtanra sem tartanak nyomatékos igényt. A közérzetről beszélek, olyasmiről, ami semmiféle statisztikában nem felmutatható, amiről csupán az irodalom képes legalább részlegesen számot adni. S a számadással valamennyire hatni reá. Például úgy, ahogyan a fent említett művészek teszik, a rossz közérzetet rossz lelkiismeretté hangolva át. Nem hinném, hogy különösen vallásos szerzők. Burkolt hivatkozásaik a Paradicsomra sem fogódzkodnak bizonyosságokba. Inkább ijesztgetnek, nyugtalanítanak a maguk jelképesen alacsony besorolású, nem igazán ínycsiklandó falatokon élő jelenségeivel, s a témához illő, posztmodern jeligével:
Eredendő bűn nincsen, de el lehet követni.