Pentameron

Második nap
                       
                           
Előszó
                               
Midőn elékecmergett a Hajnal, hogy a Nap szekerének kerekeit megolajozza, s fáradozásának eredményeképpen, melynek során a kerékagyhoz tapadt fűcsomókat egy bottal kiebrudalta, úgy felizzott, mint egy pirospozsgás alma, előbújt Tadeusz is, nyújtózott egy nagyot, magához intette a rabszolgalányt, s négy szemhunyás nem sok, annyi se telt bele, máris felöltöztek, aztán lementek a kertbe, ahol már várta őket a kofánék serege, s minekutána négy-négy frissen szedett fügét tukmáltak magukba, melyek koldusgúnyájukkal, hátratört nyakukkal, no meg a szajhák könnyeivel igen csak felfakasztották az étvágyakat , kifogni akarván a múló időn ezer és egy játékba kezdtek , még véletlenül se hagyván ki a hosszú sorból akár csak egyet. Sem az Anca Nicolát , sem a Rúgások kerekét , sem a Védd a feleséget , sem a Kotlóstyúkot , sem a Bújócskát, sem a Megsérültem, cimborát , sem az Úgy hirdetem, úgy parancsolomot , sem az Isten hozta mesterünket , sem a Fecském, fecském, kicsi fecskémet , sem a Verd a hordót csapra , sem az Ugorj egy tenyérnyit magasba , sem a Megy a kavicsot , sem a Tengeri nagyhal, vesd rá magadat , sem a Csicseribú, csicseribá, pizzatészta, vízlajtorját , sem a Botok királyát , sem a Vakmacskát , sem a Lámpást a lámpássalt , sem a Feszítsd ki a vásznamat , sem a Seggrepacsicskát , sem a Bakugrást, sem a Tyúkocskákat, sem a Nem jött el az ükapámat , sem az Ürítsd ki a hordót , sem az Anyunak a mogyorót , sem a Hinta-palintát, sem a Rabló-pandúrt, sem a Bírósági eljárást , sem a Bújj elő, bújj előt , sem a Tűt-cérnát a kezébe nevűt , sem a Madárka, madárkát , sem az Édes görögöt vagy balzsamecetet , sem pedig a Nyissatok kaput a szegény sólyomnak elnevezésű játékot .
De alighogy eljött a déli habzsolás ideje, valamennyien az asztalhoz ültek, s miután csillapították étvágyukat, Tadeusz szólt Lukréciának, hogy jóravaló asszonyként viselvén magát, fogjon is bele a történetébe. Amaz pedig, minthogy fejében oly sok mese volt, hogy már-már a fülén eregette őket, egyetlen fejezetbe fogta az összeset, majd kiválasztotta a legjobbikat, melyet most én is elmesélek.
                         
                       
Petrezselma
Második nap első meséje
                                   
Egy várandós asszonyság kieszi a petrezselymet egy bökötörné kertjéből, ám midőn tettén rajtakapják, mindent odaígér, mit hasából fial. Aztán megszüli Petrezselmát, akit magához is vesz a bökötörné, és egy toronyba zár. Egy herceg azonban elrabolja, három makknak hála kiszabadulnak a bökötörnétől, Petrezselma pedig a szerelmes ifjú palotájába kerül, ahol hercegné válik belőle.
                               
„Mivel abbéli vágyam, hogy a hercegnőt nevetni lássam, igen erős, az elmúlt éjjel, midőn már a hangok itt is, amott is elültek végre, mással sem vesződtem, csak felforgattam elmémnek régi ládapadjait, s belekurkásztam emlékezetemnek összes szurdokába, kiválasztván valamennyi történet közül, miket a jámbor lélek, nagybátyám öreganyja, Chiarella Vusciolo nagysága regélt – hogy tartsa meg kegyeiben az Ég, továbbá szolgáljon mindnyájunk egészségére! –, azokat a meséket, melyekből napjára egyet közölni érdemesnek ítélek, s amelyekről úgy vélem, hacsak nem a fonákjukba fúródott tekintetem, hogy bizton elnyerik tetszésteket. S ha egy lovas századdal, mely megfutamítja a bánatos kedélyeket, nem is vetekedhetnének, trombitaszóként bőven elegendőek lehetnek, felserkentve, s az ütközet mezejére parancsolva társnőimet, hogy az enyémnél nagyobb harci erőkkel, továbbá gazdag tehetségükkel orvosolják szerény szónoklatomat.”                        
                                           
Élt valamikor egy várandós asszonyság, név szerint Pascadozia, aki egy napon az ablakba könyökölve, mely oda rúgott egy bökötörné kertjére, szemet vetett egy szépecske petrezselyemágyásra, s lévén a petrezselymet úgy megkívánta, hogy majd’ belealélt kívánalmába, lesben maradt, majd midőn a bökötörné elment hazulról, kanyarított egy maréknyit belőle. Ámde kevéssel azután, hogy a bökötörné hazaérkezett, s éppen elkevergetett volna egy kis öntetet, látja ám, hogy a sarlóját annak rendje és módja szerint használta valaki, mire kifakadt:
– Nyugodtan letekerhetik a fejem, ha fülön nem ragadom ezt a sarlónyelet, s meg nem leckéztetem, hogy megtanuljon a saját tányérjából enni, de leginkább, hogy eszébe se jusson másnak a fazekában csörömpölni.
A szegény asszony azonban továbbra is lejárt a kertbe, míg egy reggelen a bökötörné rajta kapta, és dühösen neki rontott:
– Megvagy, elkaptalak, tolvajok némbere! Te fizeted tán az árendát erre a kertre, hogy ily kevés illendőséggel nyesegeted a növényeimet? Szavamat rá, hogy nem foglak Rómáig küldeni egy kis penitenciáért !
A nyomorult Pascadozia egyre csak könyörgött, esengett, mondván, hogy hát nem az éhség, sem pedig a testi sóvárság ördöge vakította el, miközben e gyalázatos tettre vetemedett, hanem mert várandósságában attól rettegett, nehogy születendő gyermekének arcán petrezselymet veteményezzenek, s hogy a bökötörné valójában még hálás is lehet, amiért ő maga nem rakott egy-két árpát a szemére .
– Szavaknál több kell az arának!  – felelte erre a bökötörné. – Nem fogsz a horgodra tűzni holmi mesebeszéddel! Ha nem adod nekem, mit magadból fialsz, legyen bár lányka, avagy fiúgyermek, életednek bérét tekintsed máris befejezettnek.
Szegény Pascadozia, hogy a fenyegető veszélyt elhárítsa, egyik kezét a másikra helyezte, s megesküdött, a bökötörné pedig szabadon engedte.
Hanem mikor eljött a szülés órája, olyan gyönyörűséges leánykát hozott a világra, hogy szépsége még egy ékszeren is túltett, s lévén a mellén egy petrezselyempamacs fityegett, el is nevezte Petrezselmának, majd miután a gyermek egy arasznyit nőtt naponta, hétévesen iskolába adta. Csakhogy valahányszor iskolába ment a lányka, folyton belebotlott a bökötörasszonnyba, amaz pedig a következőket mondta neki:
– Szóljál anyádnak, hogy emlékezzen az ígéretére!
És addig-addig ismételgette ezt a szólamot, hogy a szerencsétlen anya, miután megelégelte már a dallamot, beadta a derekát, és így szólt:
– Ha még egyszer találkozol a banyával, és szóba hozza azt az átkozott ígéretet, te csak annyit felelj: Vedd el, ami jár!
Petrezselma pedig, aki az egészről mit sem tudott, alighogy a banyával újfent találkozott, és amaz nekiszegezte a szokásos szólamot, ártatlanul megfelelt neki, miképpen az anyja buzdította, mire a bökötörné a hajánál fogva egy erdőbe cibálta – hol a Napnak paripái még sosem jártak, lévén nem akarták megfizetni a legelőbért, amit a sötét árnyak szabtak –, majd egy toronyba zárta, melyet bűbájnak erejével emelt, s amelynek nem volt se kapuja, se lépcsősora, csak egy picinyke ablaka, a bökötörné pedig megtelepedett Petrezselma hosszú haján, merthogy igencsak hosszú haja volt a lánynak, s úgy kúszott fel, ereszkedett alá, úgy járt ki-be a haján meg az ablakon át, mint hajósinas az árbockötélen.
Történt azután egy napon, midőn a bökötörné a tornyot odahagyta, Petrezselma pedig kihajolt azon a picinyke likon, és felkencézett haját a Nap gondjaira bízta , hogy épp arra vetődött egy hercegnek fia, s amint megpillantotta a két aranylobogót, melyek Ámor seregébe toborozták a halandó lelkeket, majd a becses fürtökből kiváló Szirén-arcot is észrevette, ami a szíveket megörvendeztette, ennyi szépség láttán módfelett megnövekedett a vágya, s minekutána egy egész emlékiratnyi sóhajtozást menesztett a lánynak, úgy rendeltetett, hogy az erődítmény nagy kegyesen megadta magát.
A béketárgyalás igencsak jól sikeredett, az ujjbegyre lehelt csókokért a herceg apró biccentéseket kapott, meghajlásaiért cserébe kacsintásokat, busás ajánlataiért hálás köszöneteket, továbbá minden egyes szalemalejkumért  kedves szavakat. S minthogy e ténykedés során, mely több napon át tartott, felettébb egymáshoz szoktak, úgy döntöttek, megérett az idő egy kiadós légyottra. A nevezett dolgot be is ütemezték egy éjjeli órára – mikor a Hold Két szál pünkösdrózsát játszik a Csillagokkal –, ráadásul azt is kiforralva, hogy a lány altatót ad a bökötörasszonynak, a herceg pedig majd szépen felkapaszkodik a haján.
Ebben maradtak, s mikor eljött a megbeszélt óra, a herceg a toronyhoz sietett, füttyentésére a lány leengedte a haját, ő két kézzel megragadta, és felszólt, hogy „Húzzad!”, majd mikor fenn volt végre, az ablakon át a szobába ugrott, rávetette magát az Ámor öntetébe illő petrezselyemre, fejedelmit vacsorázott belőle, s még mielőtt a Nap kitaníthatta volna paripáit, hogy a Zodiákus karikáját átalugorják , aláereszkedett az aranylajtorján, s avval ment is a maga dolgára.
És ez így ment nem egyszer, míg végül a bökötörasszony egyik szomszédja nem csak kiszagolta, de Rosso módjára bele is ütötte orrát a mások szarába , mondván a bökötörnének, hogy legyen résen, mert Petrezselma egy bizonyos ifjúval hentereg, s hogyha a gyanúja meg nem csalja, a dolgoknak bőven lesz folytatása, hiszen hallotta ő a zsongást, látta a koslatást, ami zajlott odafent, de még ennél is nagyobb abbéli félelme, miszerint ha elrendelnének egy razziát, kilakoltatnák őket még május előtt .
A bökötörné megköszönte szépen a szomszédasszony jó tanácsait, mondván, hogy megtesz majd mindent, mi Petrezselma útjába áll, meg hogy különben se lenne könnyű a dolga, ha szabadulásra adná fejét, hiszen egy bűbájjal megbabonázta, s ha csak meg nem kaparintja a három makkot, miket a konyha gerendélyébe dugott, eleve elbukott minden próbálkozása.
Ám míg amazok ketten javában tanácskoztak, Petrezselma, akinek igencsak éles hallása volt, továbbá a szomszédasszonyra is gyanakodott, kihallgatta az egész beszélgetést, s mikor az éjszaka magára kapta a fekete gönceit, hogy a molylepkéket elriassza, majd szokása szerint betoppant a herceg is, a lány mindjárt felparancsolta a mestergerendára, ahonnan megszerezte a makkokat, s minekutána értette csínjukat, lévén a bökötörné őt is elbájolta, egy madzaglétrán leosontak szép kettecskén, majd felvették a nyúlcipőiket, s szedték a lábukat a város felé.
Csakhogy a szomszédasszony mindezt észrevette, és akkora sivalkodásba fogott, olyan hevesen óbégatott, hogy a bökötörné megébredt kisvártatva, s amikor meghallotta, hogy Petrezselma megszökött, leereszkedett ő is a létrán, mely ott himbálódzott az ablakhoz kötve, majd tüstént a szerelmesek nyomába eredt.
Azok pedig, látván, hogy megbokrosodott ménnél vadabbul közeledik, máris úgy érezték, bevégeztetett, de Petrezselmának eszébe jutottak a makkok, amiből egyet maguk mögé hajított, s hát ott termett helyében egy véreb vicsorogva, de az olyan ordas volt, szűzanyám, s úgy nyargalt vadul csaholva a bökötörné felé, hogy ha utoléri, menten darabokra szaggatja, annyi szent.
No de a bökötörné se tétlenkedett, lévén gonoszsága az ördög fattyáéval vetekedett, kezét a zsebébe dugta, előhúzott onnan egy cipót, s alighogy a vérebnek adta, amaz a farkát csóválgatva lecsillapodott.
Majd loholt tovább a menekülők után, ámde Petrezselma, midőn meglátta, hogy újfent a nyomukba férkőzik, a második makkot is elhajította, s íme, láss csodát, a makk azonmód egy ordas oroszlánná vált, mely farkát a földhöz csapdosva, sörényét vadul lobogtatva akkorára meresztette száját, hogy aki látta, azt gondolhatta, menten lenyeli egyetlen darabban a bökötörnét.
Erre a bökötörné sarkon fordult, megnyúzott egy szamarat, ami a rét közepén legelt, bőrét magára öltötte, s avval már indult is vissza, neki egyenesen az oroszlánnak, amaz pedig, mivel ténylegesen szamárnak hitte, úgy megijedt, hogy még ma is menekül előle, ha azóta meg nem állt.
Ennek okáért, vagyis azért, mert legyőzte a második akadályt, a bökötörné ismét üldözőbe vette a nyomorult fiatal párt, akik csak meghallották a csoszogást, s látták a porfelhőt, mi az égig emelkedett, rögvest tudták, hogy a bökötörné ismét a nyomukban van.
De mikor Petrezselma elhajította a harmadik makkot is, amiből egy farkas bújt elő, a banyának pedig, aki a szamárbőrt továbbra is magán viselte, miután azt hitte, hogy az oroszlán még mindig követi őt, már nem volt ideje újabb fondorlatokra, ekként, mintha csakugyan szamár lenne, a farkas be is kapta nagy mohón.
Kinn volt hát a slamasztikából a szerelmes pár, s szépen-lassacskán elérték a herceg birodalmát, ahol a herceg, apjának kegyes beleegyezésével, nőül vette Petrezselmát, beigazolván megannyi orkán, s egyéb izgalmak után, hogy:
                                   
A jó kikötőben töltött óra feledteti száz év viharát.
                                               
                         
                       
Zöldmező
Második nap második meséje
                                   
Nella egy herceg szerelmese, aki egy kristályalagúton közlekedve naponta kedvét leli benne, de mert az alagutat az irigy nővérek összezúzzák, megsebzi magát és már-már elhagyni készül a földi életét. Egy furcsa fordulatot követően azonban Nella tudomást szerez a megfelelő gyógyírról, ellátja a beteget, majd férjül veszi.
                                             
Uramatyám! Akkora élvezettel hallgatták végig Lukrécia történetét, hogy egy szemhunyásra se taksálták volna az idejét, ha további órákba tellett volna még a végére érni, most pedig, midőn Franciska következett, amaz előállt, s ekként folytatta a beszélyt: „Felettébb furcsa, gondoljunk csak bele, hogy isteni szobrokat s bitófához tartóoszlopot, továbbá királyi trónust és budifedőt egyazon fából lehet megfaragni, s hasonlóképpen az sem kevésbé rendkívüli, hogy egyazon cefet papírlap, melyre korábban szerelmes sorokat róttak, ugyanúgy issza egy szépasszony csókjait, miként a legrandább segget törülgeti. Mindez a világ legjobb asztrológusát is az őrületbe kergeti. De beszélhetnénk akár egyazon anyáról is, aki egyik lányát jónak, a másikat gonosznak szüli, egyiket henyének, másikat dolgosnak, szépnek vagy rondának, irigynek, adakozónak, szűz Dianának vagy Kacsa Katának , nyomorultnak vagy szerencse lányának, holott az ésszerűség úgy kívánja, hogy a dolgoknak, melyek egy tőről fakadnak, megegyezzen a természetük is. De hagyjuk az érvelést arra, ki jobban érti, én mindössze csak annyit szeretnék elbeszélni, mit példaként fentebb is felemlegettem, vagyis egyazon anyának három leányáról fogok mesélni, kiknek szokásai annyi eltérést mutattak, hogy a rosszak a tönk szélére jutottak, a jóravaló leány pedig most is ott ücsörög Fortuna kerekén.”
                                             
Élt egyszer egy anya, kinek volt három leánya, de kettő közülük olyan szerencsétlennek született, hogy az életük folyton zsákutcákba tévedt, ezenfelül minden tervük félresikeredett, s minden ábrándjukat végül belelögybölték a moslékba. A legkisebbiket azonban, kinek Nella volt a neve, már az anyja hasában elkényeztette a jó sorsa, és szentül hiszem, hogy amikor világra jött, minden jó összefogott, hogy a dolgok legjavában részeltesse őt: legfényesebb sávját neki juttatta az ég, Vénusz neki adta szépségének legelsőbbikét, Ámor a szerelem leggyönyörűbb hevét, a Természet pedig minden virágának legszebbikét adományozta oda. Nem akadt olyan dolog, amibe ha csak belefogott, ne a legelőnyösebb oldalát mutatta volna, nem volt olyan tette, ami ne sikeredett volna tökéletesre, miképpen egyetlen tánc sem hagyott foltot a becsületén.
Ennek okáért a nővérei, kiket már a sérv gyötört, nem győzték annyira irigyelni őt, amennyire mindenki más odavolt érte, s minél inkább elpaterolták volna a föld alá, annál inkább tenyerén hordozta őt a világ.
Élt azonban a környéken egy elvarázsolt herceg is, aki gyakorta tengerre szállt, hogy e szépséget kifogja, s egy alkalommal olyan hévvel vetette be a szerelmi rabság szigonyát, hogy eltalálta véle az aranydurbincs epedő kopoltyúját, majd kifogta és magáévá tette. S hogy szorgoskodásaikat a lány anyja meg ne orrontsa, lévén furmányosabb volt, mint az ördög maga, a herceg egy bizonyos port adott neki, majd megépíttetett egy kristályjáratot, mely a királyi palotától Nella szobájába torkollott, ámbár a hossza legalább nyolc mérföldre rúgott, s a következőket mondotta neki:
– Valahányszor kedved szottyanna, hogy édes bájaiddal úgy etess, mint ivadékát a madáranya, csak szórj e porból a tűzre, én pedig hívásodra azonmód felkerekedek, átalvágok a kristályjáraton, hogy belemerüljek arcodnak ezüstjébe.
A megállapodás ekként megszületett, s nem telt el olyan éjszaka, hogy a herceg ne koslatott, siklott volna ki-be a járaton, addig-addig, hogy a nővérek, kik Nella ügyei után kémkedtek, elhatározták, hogy félrenyeletik vele ezt az ínyencfogást, s összegubancolni akarván a szerelmesek fonalát, több helyütt is megrongálták a kristályjáratot, majd mikor a szerencsétlen leány a port a tűzre hintette, hogy szerelmesét magához rendelje, amaz pedig mezítelenül, s nagy hevesen nekivágott az alagútnak, olyannyira felsebzette magát a kristályszilánkokban, hogy még nézni is fájt, s mivel nem tudott már haladni, visszafordult, csak úgy lifegett rajta a bőr, mint német harisnyaszár felett a paszomány , hazavonszolta magát, majd befeküdt az ágyba, és odacsődítette a világ valamennyi orvosát.
Csakhogy a kristályon átok ült, a sérülés pedig olyan súlyosnak bizonyult, hogy holmi emberi gyógymód immár nem segíthetett, ennek okáért a király, midőn látta, hogy fiának helyzete egyre kétségbeejtőbbé vált, dobra verette, hogy aki balzsamot talál a herceg sebeire, lett légyen asszony vagy férfi bár, előbbit a herceghez nőül adja, utóbbi pedig a fele birodalmát kapja meg.
Amikor mindez Nella fülébe jutott, lévén a hercegbe teljesen belehabarodott, fogta magát, arcát feketére kente, álruhába bújt, majd suttyomban, a nővéreit kijátszva, elinalt otthonról, hogy a herceget még egyszer utoljára lássa, de mert a Napnak aranygolyói, melyekkel az égi pályákon játszott, immár nyugatra gurultak, egy erdő közepében, ráadásul egy bökötör háza tövében meglepte őt az éjszaka, s hogy a leselkedő veszélyektől megmenekedjen, felkapaszkodott gyorsan egy fára.
A bökötör meg a neje épp az asztalnál ültek, s mivel hűs levegőn jobban esik az étek, az ablak tárva-nyitva állt, a bokályt már kiitták, továbbá kikészítették a borhoz a lámpásokat , majd cseverészni kezdtek erről-arról, s minekutána olyan közel voltak a lányhoz, mint orrhoz a száj, minden egyes szavuk kivehetővé vált.
Többek között ezt kérdezte a bökötörné az urától:
– Szép, szőrös egyetlenem, mi hírlik mostanság? Miről beszél a nagyvilág?
A férj pedig ekként válaszolt:
– Nem maradt ujj, mi tiszta volna, seggel felfelé állnak a dolgok, vagy fonákul, ezt vesd össze, s csinálj belőle fabulát!
– Jól van, na, de mi történik mégis? – felelte erre az asszony.
Mire a bökötör:
– Nem lenne se vége, se hossza, ha minden cselszövésről szót ejtenék, mert olyan dolgok hírlenek errefelé, hogy az embert menten kiugrasztják a gatyájából: pojácákat díjaznak, széltolókat tisztelnek, lajhárokat imádnak, gyilkosokat pártolnak, pénzvájókat védenek , a jóravaló derék embereket pedig aligha taksálják valamire. S minthogy ezeknek hallatán legfeljebb kinyuvadni lehet, elmesélem inkább, miként esett a király fiával, aki egy kristályjáratot fabrikáltatott magának, s hogy kedvét lelje egy szépséges leányban, azon keresztül császkált hozzá mezítelenül, de mert az útját – hogy, hogy nem – valakik megrongálták, úgy megvágta magát, midőn átalvágni kívánt rajta, hogy mire minden likát megfoltozzák, életének alagcsöve már régen kiürül, s ámbár a király kidoboltatta, hogy busás jutalomban részesül, aki a herceget meggyógyítja, minden ebbéli fáradozása felesleges, mert ezzel az erővel legfeljebb a fogát pucoválhatja, de még annál is jobban tenné, ha elővenné a gyászruhát, s előkészítené a temetési ceremóniát.
Nella, amint meghallotta, hogy mi okozta a sorscsapást, zokogni kezdett hangtalanul, és a következőket mondta magában:
– Mely átkozott lélek lehetett, kitől ez az ármány kitelt, s így megrongálta az átjárót, hol az én ékes madaram közlekedett? S vajon az én járataim, miken az életem zubog szüntelen, miért hasadnak széjjel?
A bökötörné azonban folytatta a kérdezősködést, így Nella elcsendesült, és tovább fülelt. Amaz pedig ekként szólt:
– És lehetséges, hogy a nyomorult herceg számára valóban veszendőbe megy e világ? Hogy semmilyen gyógymód nem kúrálhatja ezt a nyavalyát? Szólj az orvoslásnak, hogy tüzes kemencébe vesse magát, mondd az orvosoknak, hogy nyakukba kötelet hurkoljanak! Szólj csak Galénosznak  és Mesuának , hogy a pénzt visszaszolgáltatni illenék az uraiknak, ha már semmilyen receptúrával nem menthetik meg a szerencsétlen herceg életét!
– Hallgass ide, te kis tajtékzó asszonyság! – felelte erre a bökötör. – Az orvosnak nem az a dolga, hogy túllépje a természet határait, s odaát kutasson gyógymódokat. Ez nem holmi kólika, melyen egy olajkúra segíthet, nem is egy szélgörcs, mit hashajtó fügekúpok vagy egérszarok után kikakálsz, nem is egy fránya láz, mely diétával s gyógyszerekkel odébb hajtható, de még csak nem is egy vacak sérülés, mi terpentines kenderkóccal  vagy közönséges orbáncfűolajjal összébb húzható, mert a rontás, mely a törött üvegen honolt, olyan hatással viseltetik, miként a hagymalébe mártott nyíl hegye : kikúrálhatatlanná válik tőle valamennyi sérülés. Mindössze egyetlen dolog mentheti meg az életét, de ne kérd tőlem, hogy megosszam veled, mert az bizony még nálad is fontosabb.
– Mondd már, agyarkám, mondjad azonnal! – válaszolta a bökötörné. – Belehalok, ha nem mondod el!
Mire a bökötör:
– Csak akkor mondom el, ha megesküszöl, hogy soha senkinek nem adod tovább, különben házunkra dögrovás telepszik, és az életünk romokba dől.
– Efelől aztán szemernyi kétséged se legyen, drága férjem! – felelte a bökötörné. – Hamarabb nő szarva a disznónak, farka a majomnak, szeme a vakondnak, semhogy egyetlen szót is kikottyintanék.
S miután egyik kezét a másikra téve megesküdött, így szólt a bökötör:
¬– Hát akkor tudd, hogy sem ég alatt, sem pedig föld felett nem akad olyan dolog, mely megvédheti a herceget a halál poroszlóitól, hacsak nem a saját zsírunk , mellyel elég bekennie magát, s bennreked a lélek, mi korábban elhagyni készült testének viskóját.
Amikor mindezt meghallotta, Nella türelmesen kivárta, hogy amazok felhagyjanak a csevegéssel, majd lemászott a fáról, bátorságot erőltetett magára, és döngetni kezdett a bökötör ajtaján, a következőket kiabálva:
– Ó, jaj, kegyelmes bökötör urasságok! Bár egy csipetnyi alamizsnát adjatok, legyetek egy szemernyi irgalmassággal, egy leheletnyi könyörülettel irántam, szegény ágrólszakadt nyomorult iránt, kit a szerencse eltaszított magától, a hazája kiebrudalt, ki híján van a segítő emberi szándéknak, az éjjeli vadon pedig magába szippantott, s most menten éhen hal! – azzal dong-dong, folytatta a dörömbölést.
Midőn a bökötörné meghallotta ezt a deszkavakarást, máris kihajított volna egy fél cipót, hogy a betolakodót elhajtsa, ám a bökötör, aki jobban éhezett a keresztény emberhúsra, mint dióra a csíz, mézre a medve, kis halra a macska, sóra a birka, vagy szamár a korpatésztára, így szólt a feleségéhez:
– Engedd be ezt a szerencsétlen leányt, még fel találja falni valami farkas, ha kinn marad éjszakára.
S addig-addig erősködött, míg az asszony ajtót nyitott, ő pedig e rókaprémes könyörülettől nekibuzdulva már előre fente a fogát az ínyencfalatra.
Csakhogy egyféleképpen számol a rozsomák, s megint másként a fogadós, mert miután annak rendje s módja szerint leitták magukat, majd a részegségbe szépen belealudtak, Nella leemelt egy kést a konyhaszekrényből, rittyentett egy nagy kaszabolást, majd zsírjukat vette egy porcelántégelybe, s avval elindult a palota felé, ahol meghajtotta magát a király előtt, s gyógyítóként ajánlotta magát.
A király felettébb megörvendezett a hír hallatán, s máris a herceg szobájába vezettette a leányt, ahol – úgy igaz, ahogy mondom –, minekutána nagy gondosan bekente, mintha csak vizet öntött volna a tűzre, a sebek azonmód behegedtek, a herceg pedig úgy megelevenedett, akár egy hal.
Látván mindezt a király, már mondotta is a fiának, hogy:
– Ez a jóravaló leány megérdemli a jutalmat, mely meghirdettetett – s mindjárt noszogatni kezdte, hogy vegye feleségül.
A herceg, minekutána végighallgatta a fenti szavakat, így szólt:
– Felőlem ezután rábiggyedhet a szája a fogpiszkálóra, mert nincs nekem akkora készletem a szívem tájékán, hogy mindenfelé juttassak belőle. A szívemet én bizony elígértem, s immár egy másik asszony birtokában áll.
Amint Nella ezt meghallotta, ekként felelt:
– Nem kéne törődnöd azzal a másikkal, ki minden nyavalyádnak okozója volt.
– Az én nyavalyámat a nővérek okozták – mondta erre a herceg –, nekik kell kiszarniuk a penitenciát.
– Hát ennyire szereted őt? – feszegette Nella.
Mire a herceg a következőket mondta:
¬– Jobban, mint a cseresznyéimet.
– Akkor hát – felelte Nella –, ölelj át, szoríts magadhoz, mert én vagyok a tűz, mi a szívedet lángra lobbantja.
Csakhogy a herceg, látván a lány sötétre mázolt arcát, így szólt:
– Inkább szén vagy te, semhogy a tűz lehetnél. Állj odébb hát, mert még összemocskolsz.
Ám Nella, midőn rájött, hogy a herceg nem ismerte fel, hozatott magának egy harmatos vízzel teli tálat, megmosta az arcát, lecsutakolta a koromfoltokat, s mire, ímhol, feljött a nap, a herceg, akárha polip lenne, azonmód reácsimpaszkodott, nőül vette, a nővéreket pedig egy kémény kürtőjébe vetvén megölette, hogy mint a nadályok, az irigység gonosz vérét a hamuban purgálják ki magukból , egyszersmind beigazolva az alábbi közmondás igazát is, mely kimondja, hogy:
                                                     
– Minden gaztett elnyeri méltó büntetését.