„Komédia? Tragédia?”

Thomas Bernhard: Egy innsbrucki kereskedőfiú bűne. Fordította Adamik Lajos. Kalligram, Pozsony, 2012

A Kalligram Kiadó indította Thomas Bernhard életműsorozat Összegyűjtött elbeszélések kötete egyszerre több problémát is felvet a magyar olvasó számára. Miután nagyon alapos és a témában eligazító tájékoztatást kapunk az utószóban a kötet és a sorozat szerkesztőjének, Bombitz Attilának a jóvoltából, ennek alapján kíséreljünk meg rendet tenni Bernhard magyar nyelven megjelent elbeszélései között. A kiadás a Suhrkamp kiadó új életműsorozatának tizennegyedik kötetén alapul, ha a novellaciklusok közötti sorrendben van is eltérés. A legfőbb gondot talán az jelentheti, hogy az Európa Kiadó 1987-ben Az erdőhatáron címmel már kiadott egy Bernhard-kisprózákat tartalmazó könyvet Elbeszélések műfajmegjelöléssel. Ebben három hosszabb és ugyanannyi rövidebb írás szerepelt. A jelen kiadás, amely a fent már említett alcímmel elbeszélésekként jelöli önmagát, csak három művet emel át a jelen kötetbe, német címük szerint ezek a Midland in Stift, An der Baumgrenze és a Wetterfleck. Van tehát két kötetünk, amely az életműből merítve válogatott elbeszéléseket tartalmaz, ám láthatóan más-más szempontok alapján készült. A német kiadás logikája szerint ez a kötet azokat az elbeszéléseket tartalmazza, amelyek nem önállóan jelentek meg. Itt terjedelmi korlátokról van szó, az Alsózás, az Ungenach, az Igen hosszabb terjedelmű, ha tetszik, kisregény formátumú művek, amelyeket az új német kiadás más kötetekbe gyűjtötte egybe, a hasonló terjedelmű egyéb írásokkal, mint a későbbi Járás, Beton stb. A nehézséget tovább fokozza, hogy a bernhardi életmű legjobb darabjai is kimaradnak ebből a kötetből, amelyek terjedelmük alapján ide volnának besorolhatóak, mint Az olasz férfi és a Kulterer. Ezek a darabok a Kalligram Az olasz férfi című kötetében kaptak helyet, mert Bernhard utóbb filmforgatókönyvet is írt belőlük, s logikusnak tűnik, hogy a két, szorosan kapcsolódó darab egymás mellett legyen megtalálható. Ezért a megoldásért és kötetszerkesztésért a magyar kiadó egyáltalán nem hibáztatható, hiszen egy másik, és indokolt szempontnak akart megfelelni. Az már csak a magyar olvasó számára kényelmetlen, hogy mért nincs egy, a bernhardi életmű legjobb darabjait tartalmazó kötet, amelyben elférnének a nagyobb lélegzetű elbeszélései is. A további, félreértésekre okot adó megoldásokért azonban egyértelműen a Kalligram szerkesztői a felelősek. A tartalomjegyzékben nem tüntetik fel az eredeti német címeket, így a két magyar nyelvű elbeszéléskötetben csak a műveket már jól ismerők képesek eligazodni. A Midland Stiftben itt Az angol férfi címmel szerepel, míg A körgallér A viharkabát cím alatt (Erdőhatáron). Az első esetében a kötetet fordító Adamik Lajos nem vette át Győrffy Miklós magyarítását, a másodiknál pedig a korábbi, saját fordításának a címén változtatott. A helyzet még ennél is komikusabb, ha látjuk, hogy a Hangimitátor rövidpróza-gyűjteményben található egy Lódenkabát című kisremek is, amely éppen a fenti novella kiindulópontjának tűnik, s amely további címvariánsokra gerjesztheti az olvasó fantáziáját. Nagyon zavaró ugyanakkor a tartalomjegyzék tipográfiai hibája, hogy Az Ortleren című elbeszélést félkövér betűkkel emeli ki, mintha kötetcím lenne. Így az utószóban említett, három, még Bernhard életében megjelent kötet négy kötetnek tűnik, s igen csak megtéveszti az olvasót, ha ezek között el szeretne igazodni. (Próza, Az erdőhatáron, Az angol férfi a három kötet címe helyesen, míg Az Ortleren az utolsó kötetben, tehát Az angol férfiban jelent meg.) Itt már szóba is alig érdemes hozni, hogy az eredetileg Midland in Stift című novellát miért kellett az új címvariánssal a fordításban párhuzamba állítani Az olasz férfival, miközben a két elbeszélés között semmiféle tematikai hasonlóság sincs.

Mindezen apróságok azonban eltörpülnek a kiadó és a fordító érdeméhez képest, hogy valóban újabb anyagokkal gazdagodott a magyar nyelvű Bernhard-életmű, s arányaiban, elrendezésében jól áttekinthető, miként is alakult fokozatosan az ötvenes-hatvanas években ez a próza, s hogyan lett talán az Amrasszal (1964) kezdődően Bernhard a világirodalom meghatározó, egyéni hangú írójává. A legtöbb tanulsággal szolgáló rész éppen a kötet végén egybegyűjtött, Bernhard által megtagadott elbeszélések, amelyek a különböző helyi újságokban jelentek meg. Az egész életmű hangos és ripacskodó hangvételével szemben, itt még nagyon is bensőséges színekkel festi le gyermekkorának helyszíneit, nyoma sincs a táj és az osztrák néplélek ostorozásának. Még az Önéletrajzi írások keserű hangvételének is alig találjuk nyomát, éppen ellenkezőleg, úgy érezhetjük, hogy a bécsi éveket szenvedte meg leginkább, s onnan visszatekintve a gyermekkor vigasztaló, biztonságot nyújtó melegségére emlékezik. E korszak kiemelkedő műve A disznópásztor, amely már minden tekintetben megelőlegezi a későbbi elbeszélések írójának elementáris látásmódját. Móriczos töménységű nyomornovella, pusztulástörténet, amelyben a főhős egyetlen hízójába veti minden reménységét. A Tragédia Kis Jánosa villanhat elénk, mindkét figurában jelen van a földi törvényeket áthágni vágyó akarat, hogy a megsemmisülés érzékelhető közeledése elől a főhősök az irracionális cselekvésbe meneküljenek. Lélektanilag alig feltérképezhető, hogy Korn, történetünk hőse, miért is veri félholtra a rohadt hagymán hizlalt szemefényét. Talán épp azért, mert beszűkült életének egyetlen lehetősége, és a szabadságának egyedüli érvényes terepe a disznójához való viszonya. Ambivalens és mélyről fakadó düh ez, nyomorúságának hiteles bizonyítéka, az állatias létbe való lassú süllyedése. Szerelemmel ver, és mindketten belepusztulnak. Érdekes a novella végének öngyilkosságba menekülő víziója, amely Cholnoky László novella-remekét idézi (Prikk mennyei útja). A későbbiekben hajthatatlanul egyházellenes és a katolikus Ausztriából gúnyt űző Bernhard-hős itt Krisztus felé indul meg, a keresztfához érkezik halálában.

A kötetnyitó két, rövidprózákat tartalmazó ciklus is megjelent már korábban, Erdélyi Z. János fordításában (A túlélő feljegyzései, Emberhalász könyvek, 1994). Az első, jobbára Kafka szellemében fogant kis remekek (Események) és a hetvenes években keletkezett, minden tekintetben az érett Bernhard írói világát tükröző A hangimitátor. A két kötet hangneme, írói világlátása a Fagy című regény (1963) előtti és utáni Bernhard világra vetett tekintetének élesen különböző poétikai mibenlétét tárja az olvasó elé. Az első ciklus még a folytonos kisiklás szellemében fogant, ahol a pusztulás oka a külső és a belső viszonyok eredőjeként egyéni tragédiák sokasága, az Egy gép mechanikus működésében a kések alá eső munkásnő testét is darabáruként becsomagolják. A nagybirtokos álmában hullák sokaságát ásatja ki a földjén, majd a megbízott hatóság ugyanannyi gyilkost talál, és ezek hulláját a földjébe visszaássák. A színészt, a mesejáték gonosz figurájaként a gyereknézők halálosan összerugdalják. A paradigmatikus történések éle a valóság látszatának érvényes felületeként mutatkozik, mintegy a hamisság takarásában éled újra a valóság. Az értelmezhető felületek mindig álságosan hitelesek, mint Az iskolaigazgató tévesen pedofíliával megvádolt tanára, aki az üldöztetések elől öngyilkosságba menekül. A második ciklusban már erőteljesen megjelenik az Amrasban még csak felsejlő, a Mészégetőben már tivornyázó, az emberi lélek mechanizmusainak túláradó tragikomédiája, amennyiben hasonló a hasonlóban nem engedi kiteljesedni az író sötét tónusú, legpesszimistább világlátását, a saját korlátai között vergődő hős itt sokszor egy nagyobb játék komikus figurája lesz, ha maga képtelen is ennek belátására. Miközben rengeteg későbbi elbeszélés csírája is ott lapul ezekben az „egypercesekben”, még két egészen Örkény-szerű novella is bekerül ebbe a ciklusba (Néhány ember, Őrület). Nehéz elképzelni, hogy az 1979-ben megjelent írás a Tóték postásától függetlenül kelt volna életre, amolyan örökmotívumként, amely írónkat is megihlette, hogy a levélkihordó csak a kedvező híreket tartalmazó leveleket kézbesíti, mint afféle sorsokat szövő Párka, a rossz a világ feledhető, ekként jelzésekkel el nem látott süllyesztőjébe kerül, mintegy megmásítva, enyhítve a világból folytonos erőszakkal az ember felé áradó tragédiákat. E két, önállóan megjelent kötet írásai annyira gazdagok, és a bernhardi világlátást, a későbbi írások ötletcsíráit olyan töménységben tartalmazzák, hogy részletes kifejtésük e kritika terjedelmét alaposan meghaladnák. Így csak néhány hevenyészett utalást tehetünk e filológiának az osztrák irodalomban közhelyszerű eredményeire. Az Amras témája többször is feltűnik (Két fiatal, Komolyan, Két fivér), és némileg magyarázatul szolgál, hogy a későbbi regény két, a szülők öngyilkosságát túlélő fiatal kissé félreérthető testi kapcsolata eredetileg kétféle nemű testvérpárt zárt be a pusztulásuk szimbólumává lett toronyba. A Kiszolgáltatva az Igen, a Felfedezés a Korrektúra, a már említett Lódenkabát a Viharkabát művek problematikájának első, szűkszavú megfogalmazása. A salzburgi kerületi bíróságon tudósítóként dolgozó Bernhard számtalan feljegyzést készített a legabszurdabb perekről: a Túl sok, Gyanú, Példa, Félelem, Az irodista stb. Mindezen gyilkosságok elkövetői vagy az oktalanul megvádolt személyek öngyilkossággal végződő tragédiájának irodalmi rögzítése. A lélektani, kriminalisztikai motívumoknak lényeges szerepük van, bátran állíthatjuk, az egész életműben is, mintegy behatárolják és rögzítik az emberi normalitáson túlmutató cselekedetek hétköznapi jelenlétét. Bernhard műveinek nagyszámú különce, lelkileg deformált alakja innen nézvést lesz érthető, és írói szemléletének örökös devianciája attól lesz hiteles, hogy nem kizárni és zárvánnyá változtatni akarja az efféle figurák belső mániáját, hanem leköveti és végtelen empátiával, humorral nekifeszül, hogy megértésük felé egy végtelen nagy lépést tegyen. Mivel a kis írások majd mindegyike rügybe zárt, ki nem bontott remekmű, csak egyetlen, néhány soros novelláját idézném. „Egy terhes nő meggyilkolásával vádolt postahivatalnok a bíróságon úgy vallott, nem tudja, miért ölte meg a terhes nőt, de áldozatát a lehető leggondosabban ölte meg. A tanácselnök összes kérdésére folyton csak a gondosan szót hajtogatta, mire beszüntették ellene az eljárást.” (Gondosság) Nyilvánvaló, hogy egy gyilkosság esetében a gondosság szónak a kegyetlenség lenne az ellentéte. Nem valódi ellentéte azonban, hiszen ha valaki nem a legnagyobb brutalitással gyilkol, az még nem mondhatja el magáról, hogy a legjobb lelkiismerete szerint cselekedett, különösen nem, ha az áldozat egy terhes nő. A gyilkosságok minősítésekor a nyelvi kifejezések lehetősége tabuszerűen korlátozott: lehet hirtelen felindulásból, aljas indokból, előre kitervelten, kéjjel, hidegvérűen stb. gyilkolni. A gondosság szónak ebben az esetben a mentő szándékkal végre hajtott gyilkosság lehetne a megfelelője. Míg a cselekedet megítélésének egyik serpenyőjében áll a kegyetlenség, a másikban, vele szemben nem áll semmi. A gondosság szónak, ebben az esetben a jelentése kitöltetlen. A gyilkos motivációja teljesen értelmezhetetlen, és mivel következetesen kitart emellett, Bernhard szerint a tett maga nem is értelmezhető.

Nagyszámban vannak a Hangimitátorban roppant mulatságos, a bernhardi fagyos koppanást nélkülöző írások is. A Karaktergyilkosság, Prospektus, Pisa és Velence, Limában, A legsikeresebb koncert, Igaz szerelem az előbbi példákhoz képest ártatlan humorral bírnak. A legtöbb novellában azonban ott rejtezik egy bizonyos, nem teljesen indokolt végzetszerűség. Verbális, a képzelet kiteljesítésére szánt tragédiák ezek, fekete humor, ha úgy tetszik, amely egyként tartalmaz komor és mulatságos elemeket (Egyszeri út, Csalódott angolok, Egy különc szerző stb.). Mindezeknek a legteljesebb művészi kibontása talán a Komédia? Tragédia? kissé hosszabb terjedelmű bernhardi abszurd. Valamiként keresztút ez az életműben, esztétikai értelemben is kiemelkedő írás. Jelentőségét az adja, hogy itt nyilvánossá teszi írói szemléletének kétarcúságát. Hangsúlyozottan két komédiás küzdelme ez, ha a szó mélyebb értelmében dolgozunk vele. Mutatványosok ezek, akik a Burgtheater közelében lesik az eseményeket, arra kíváncsiak, hogy az előadás elkezdődött-e már, s hogy, úgymond, komédiát vagy tragédiát játszanak ezen az estén. Az íróként jelzett, hezitáló elbeszélő, akinek jegye van az előadásra, nem kívánja a kiüresedő és ezáltal még inkább színpadias utcát egy másik agy diktálta jelenetsor agressziójára felcserélni. A színpadiasság és a mesterkéltség elől menekülve kívül reked, miközben egy ártatlannak tetsző, volksgarteni sétáló a valóságot éppen színházszerűségében kérdőjelezi meg. Számára a valóság nem a valóság önmagában, hanem sokkal inkább az egész létezés groteszk kettőssége, hogy miként is lehet az emberi cselekedeteket, esetleg sorstragédiákat kétféle értelmezésben megjeleníteni. Nagyon pontosan karikírozott előadásában az őt ért, az általa elkövetett cselekedetek a dolgok műviségében, az emberi megértés köntösében nem adnak erre egyértelmű választ. A művészet, a távolság, a stilizáció kívülről hatol belénk, olyan fogalmakat használ, amelyben a személyes tragédiája már alig érvényesül a művészi transzformációk következtében. A valóság a nagy kőépület színpadán feldolgozhatatlan. Ám, amennyiben nem szűkítjük le az emberi cselekedeteket egy mesterséges térre, akkor a dráma, az előadás folytatódik kint az utcán, akkor lépnek fel az igazi szereplők, akik mélyebben képesek a saját közegükben az igazi botrányok bemutatására. A női ruhába bújt férj, aki huszonhat éve a Duna-csatornába lökte feleségét, letöltött börtönbüntetése után megrögzötten járkál áldozata kosztümjében a Burgtheater és az egykori tetthely között, s egyetlen kérdésre szeretne választ kapni, hogy a színházban ma este komédiát vagy tragédiát játszanak. Így tudatosítva, hogy ami belül tragédia, az más nézőpontból, cselekedetét, jelmezét tekintve pusztán a tragédia látszata: színpompás komédia.

Nagyon leegyszerűsítenénk azonban a dolgot, ha minden elbeszélésben ezt a kettősséget keresnénk. A Jauregg, az Egy innsbrucki kereskedő bűne a legkevésbé sem említhető eme ábrázolás példájaként, miután ezek az írások még az életmű legsúlyosabb darabja, a Mészégető (1970) előtt íródtak, amelyben mindenképpen a legfinomabban és a legkevésbé egyértelműsíthetően fonódnak össze ezek a látásmódok. Ugyanakkor A sapka már ennek a kettőségnek a szellemében fogant. Az elbeszélő számtalan apró tényből következtethetően maga az író hasonmása, aki az orvos testvérének Unterachban lévő házában próbál megszabadulni rettenetes depressziójától. A beszorítottság, a körülmények legtermészetellenesebb beállítása, amely szerint a gyógyulást keresők mindig a számukra legelőnytelenebb, sőt, legbrutálisabb terápiát választják a szellemi és lelki bajuk orvoslására, újfent ezt juttatja eszünkbe, hogy az életük tragédiáját magukban feldolgozók, akik nem képesek a tökéletes önfeladásra, vagy a túlhordott önsajnálat, vagy éppen a minden korlátot semmibe vevő önkifejezés csapdájába esnek. A valóság tételes megsemmisítése e hősök legabsztraktabb feladata. Aki egy erdei út szélén késő este talált fejfedő gazdájának a nyomába indul, akár több falun keresztül is próbálja fellelni a teljesen közönséges, mindenki által hordott sapka tulajdonosát, igazából egy hatalmas komédiát játszik, amelyben minden lehetséges és nem azonosítható személyhez bekopog, hogy belső gyötrelmeinek némi színteret teremtsen. Magánya mélyén, amikor is senki nem nyit kaput a bajait vélhetően feltárandó színjátéknak, a maga fejébe nyomja a sapkát, és végletesen hozzáidomul a bohóc szerepéhez. Ugyanez a hang szólal meg Az angol férfiban, A viharkabátban, a Jaureggban, amennyiben a cselekedeteik, mániájuk hitelessége nem kérdőjelezhető meg, a magas hegyek elzártságában élő gazdálkodók, vagy a kisváros halotti kelengye-készítőjének családi problémája ész- és okszerű. Kirekednek a körülöttük olajozottan működő, szellemi és gazdasági jólétet is jelentő világból, mivel pedig személyiségükben a legmélyebben hordozzák az emberi kultúra több évszázados hagyományát, sőt, mint a legtöbb Bernhard hős, úgy gondolják, hogy ennek egyedüli letéteményesei, üresen járó malomként pusztán a romlás, az enyészet szimbólumaként gondolhatják el magukat. Az ember izoláltságában is a szellem és az egyetemes gondolkodás alanya, olyan külön univerzum, amely személyesen képes e gazdagság tárolására és továbbadására, ezért az egész világgal való szembenállása sosem tekinthető csupán devianciának.

A tervezett, de az író halála miatt csak 2010-ben kiadott elbeszélésgyűjtemény két legfontosabb darabja a Félnótás Viktor, amely elég meglepő módon egy gyermekirodalmi antológia számára íródott, és a szintén alkalmi felkérésre, Goethe halálának 150. évfordulóján megjelent Goethe meghó (Goethe schtirbt). Az előbbi darab igazi szenzáció lehet a magyar olvasók számára, a nagyon korai írás (1966) feszes atmoszférája, abszurd hangvétele miatt, amelyben egy falábakkal rendelkező félnótás fogadást köt, hogy bizonyos idő alatt elér a vastag hóval fedett erdei úton a szomszédos községig. Itt is az egyéniség mindent magába gyömöszölő ereje próbál túlemelkedni testi-szellemi korlátain. Ahogy a Mészégető Konrádja az individuum végtelen mindenhatóságában bízva szeretne tudósként érvényesülni a hallástanulmány megírásával, itt a valóságtól elrugaszkodó falábú molnár szeretné bebizonyítani lénye minden területre kiterjedő érvényességét. A dilettánsok büntetése az őrület, a magáról nagyot gondoló Félnótás Viktoré majdnem a fagyhalál. A Goethe-novella szintén megjelent már korábban magyarul, Goethe mekhal címen, Györffy Miklós fordításában. A darab az egyik legszélsőségesebben valóság-távoli bohózat. Időket és tereket áthidalva az öreg mester mániája lesz, hogy Wittgensteinnel, a huszadik századi osztrák filozófia fenoménjával megismerkedjék. 1832. március 22-ére hívja meg Cambridge-ből az ott tanító Wittgensteint, tehát éppen az elhalálozása napjára teljesülne e régi vágya. A „goethei haldoklás lesbenállnokjai” közül Eckermann ellenzi e képtelen találkozást, míg Riemer és Krauter helyeslik. Eckermannt ezért eltávolítja maga mellől Goethe, a halálakor jelenlévők pedig úgy állapodnak meg – Bernhard régi mániája szerint –, hogy utolsó szavai helyett (Mehr nicht!) a Goethe-életműhöz sokkal jobban illő Mehr Licht! Szavakat mondja ki a költőfejedelem utoljára, s ekképpen ezt hírelik el a világban, méltóvá igazítva az emberien esetlegest, lezárva a halott szájának utolsó szavaival egy világtörténelmi korszakot.