Kosztolányi verseinek szlovák fordításáról

„Kosztolányinak meglepően kevés versét fordították le szlovákra.”

„Kosztolányi Dezső Szlovákiában inkább regényíróként ismert, de valódi helye a költészetben van.”

Mindkét idézet egy 1943-ban megjelent antológiából való (Na brehu čiernych vôd – Sötét vizek partján), mely a modern magyar költészetből nyújt inkább a poétikai sokféleség, mintsem a kiegyensúlyozott teljesítmény szempontjából reprezentatív válogatást, Ady Endrétől Kassák Lajoson és Erdélyi Józsefen át Berda Józsefig. Az előbbit a kötet szerkesztője, Szalatnai Rezső írta,[1] az utóbbit az előszót jegyző és a gyűjteményben fordítóként is résztvevő Emil Boleslav Lukáč.[2]

Hatvankilenc év telt el azóta, indokolt tehát feltenni a kérdést, hogy történt-e lényegesebb változás a költő Kosztolányi szlovák recepciójában. A válasz pedig, sajnos, minden mérlegelés és megszorítás nélkül megfogalmazható: nem. Ezúttal, egy folyamatban levő kutatás részeredményeit összefoglalva, ennek a helyzetnek a feltérképezésére és a lehetséges okok feltárására teszek kísérletet, röpke kitekintéssel a költő cseh fordítottságára és a mai magyar megítélésében beállott változásokra. Írásom alapvetően egy felhívásba kifutó helyzetfelmérés és állapotrajz kíván lenni, ezért a konkrét fordításművek kritikai értékelésétől ezúttal eltekintek.

Kijelenthető, hogy a szlovák fordításirodalomban a versíró Kosztolányi alulreprezentált a prózaíróval szemben, de ugyanúgy a többi nyugatos, illetve a nyugatos tradícióhoz kötődő pályatárs költői teljesítményével szemben is. Míg Ady Endre, Babits Mihály, Juhász Gyula, illetőleg József Attila, Radnóti Miklós és Illyés Gyula versei önálló válogatáskötetekben jelentek meg, addig Kosztolányi verseinek csupán töredéke olvasható szlovákul, az is szubjektív válogatási szempontokat érvényesítő egyszemélyes fordítói antológiákban,[3] vagy olyan gyűjteményekben,[4] ahol a széles merítés igénye vagy a szűk keretek miatt csak meglehetősen szegényes ízelítőt kaphat belőle a befogadó. Egy kimerítő hiányjegyzék összeállítása helyett elegendő itt arra utalnom, ahogy ezt már másutt is megtettem, hogy hiányzik a lírai életmű alaptémáit, visszatérő kulcsmotívumait összegző nagy versek szlovák fordítása. Hajnali részegség, Halotti beszéd, Szeptemberi áhítat, Marcus Aurelius, Esti Kornél éneke, Őszi reggeli, Ének a semmiről. Aligha tudunk ma elképzelni egy valamennyire is hiteles, árnyalt Kosztolányi-válogatást ezek nélkül. Ráadásul az egyébként is ritkaságszámba menő szlovák–magyar fordításkritikai vagy fordítástörténeti tanulmányok is mindenekelőtt Petőfi, Ady és József Attila műveinek átültetésére és célnyelvi fogadtatására fókuszáltak. Kosztolányiról, tudtommal, nem született ilyen jellegű elemzés vagy szintézis sem.

A legtöbb Kosztolányi-verset Valentín Beniak fordította szlovákra. Neki köszönhető A szegény kisgyermek panaszai című, hatvannégy darabból álló ciklusnak és további tizenegy versnek az átültetése is. Ez utóbbiak kapcsán egy korábbi tanulmányom idevonatkozó részét kell idéznem: „Az Őszi koncert Praeludiuma, a Mélyek a kutak, a Csatakos virradat és A rossz élet megítélésem szerint nem tartoznak Kosztolányi kiemelkedő versei közé, bár témájuk és hangulatuk felől nézve jellegzetesnek mondhatók. A Francia lány és a Vendégség közben a Meztelenül kötet rímtelen szabadverseiből adnak ízelítőt. Az Ilona a szózsonglőrt, A vad kovács, Kivégzés a Száz sor a testi szenvedésről pedig már a fájdalommal és az egyre közelítő véggel tusakodó kései Kosztolányit mutatják. Az utolsó az 1927-es keltezésű Vázlat című költemény, mely a Réz Pál szerkesztette Kosztolányi Dezső összes verseiben a »Hátrahagyott versek« között szerepel,[5] s eleddig nem igazán vívta ki az értelmezők figyelmét (véleményem szerint nem véletlenül).”[6] Emil Boleslav Lukáč az Anyákat (Matky), a Februári ódát (Februárová óda) és az Európa (Európa) című költeményt,[7] Vojtech Kondrót a Zászlót (Zástava) tolmácsolta a szlovákoknak.[8] Egy hiányos hivatkozás szerint T. D. Štítnický is fordított verset Kosztolányitól, de ezt még nem sikerült fellelnem.

Az adatokat összegezve tehát kijelenthető, hogy hiányos, egyoldalú, a valódi költői magaslatokat szinte egyáltalán nem láttató a fordításművekből és tanulmányokból kirajzolódó szlovák Kosztolányi-portré. Valamivel jobb a helyzet a prózaíróval. Tanulmányomnak ez nem tárgya, ezért csak utalok rá, hogy a Pacsirta, az Édes Anna és a Nero, a véres költő (ez utóbbi két átültetésben is) hozzáférhető szlovákul, mint ahogy az Esti Kornél és az Esti Kornél kalandjai című novelláskötetek is. Hiányzik viszont számos további jelentős, kanonizált novella és nem utolsó sorban az Aranysárkány fordítása.[9]

A nyelv közelsége és az irodalmi kapcsolatok szoros volta miatt érdemes egy bekezdés erejéig kitérni a Kosztolányi-versek cseh fordítottságának kérdésére. 1985-ben Blažená, smutná píseň (Boldog, szomorú dal) címmel jelent meg egy kis Kosztolányi-kötet a prágai Odeon Kiadónál, Rákos Péter válogatásában és Václav Daněk tolmácsolásában (Anna Rossová közreműködésével).[10] A negyvenhárom verset tartalmazó könyvecske anyaga hét kötetből áll össze, számszerűleg a következő arányban: Négy fal között (2), A szegény kisgyermek panaszai (10), Mák (3), Kenyér és bor (2), A bús férfi panaszai (12), Meztelenül (2), Számadás (11), Hátrahagyott versek (1). A szlovák nyelvű korpusszal szemben Kosztolányi második kötete csak töredékesen van meg, viszont négy nagy vers olvasható itt csehül (Hajnali részegség, Halotti beszéd, Szeptemberi áhítat, Esti Kornél éneke), ami hiányzik Beniak antológiájából. Összességében tehát elmondható, hogy a kevesebb fordításmű ellenére a cseh válogatás differenciáltabb képet nyújt a magyar költő lírai életművéről, mint a szlovákoké.

Mi okozhatta a Kosztolányi-líra háttérbeszorulását a szlovák irodalomban? Minden tekintetben meggyőző, szövegekkel is alátámasztható válaszom még nincs a kérdésre, ezért csak néhány – teljesen alaptalannak azért remélhetőleg nem tekinthető – feltételezést fogalmazok meg ezzel kapcsolatban.

Közrejátszhattak benne nyelvi-poétikai okok. Halász Gábor találóan úgy fogalmazott, hogy Kosztolányinál „nem a vers fogja igába a nyelvet, hanem a nyelvi lehetőségek fakasztják ki a költészetet”, mert „legigazibb ihletője a nyelvérzéke”.[11] Költészete tehát annyira a magyar nyelvhez kötött, a szövegek oly mértékben a hangzósságból és a szó belső formájából fakadó jelentéslehetőségeket aknázzák ki, hogy ennek szlovák (vagy bármilyen más célnyelvi) újrateremtése szinte lehetetlennek tűnik. Ellenvetésként viszont hivatkozni lehet az Ilona kiváló szlovák és cseh fordítására vagy Ady költészetének szlovák hatástörténetére: nem hinném, hogy Kosztolányi nehezebben lenne fordítható, mint Ady, akinek nem egy verse több szlovák fordításban is olvasható. Inkább csak más jellegű fordítási problémákat vet fel, mint amaz, de – talán – korántsem leküzdhetetleneket. (Persze könnyen beszélek, nem vagyok versfordító.) És ne feledkezzünk meg a Meztelenül című kötet puritánabb, rímvarázsról és szómágiáról lemondó (vagy azt legalábbis nagyban elfojtó) „prózaibb” versbeszédéről, mely könnyíti valamelyest a fordító dolgát.

Számításba kell venni továbbá a magyar költészet szlovák recepciójából, annak értékpreferenciáiból következő belső okokat is. Itt mindenekelőtt Ady népszerűségére lehet hivatkozni, melynek kialakulása – mind a magyar, mind a szlovák irodalmi közegben – nemcsak költészettörténeti tényekkel, hanem legalább annyira társadalmi és politikai eszmék befolyásával függött össze.[12] Megfontolandó ebből a szempontból Karol Wlachovský észrevétele, mely szerint főként Kosztolányi Ady-kritikájának a számlájára írható az, hogy a szlovák fordítók kevesebb figyelmet szenteltek lírájának, mint szépprózai alkotásainak.[13] Jelzésértékű ebből a szempontból, hogy a bevezetőben említett Sötét vizek partján című antológiában a legtöbbet (tizennyolc verset) Adytól fordítottak, s tőle származik a kötet címe is, Kosztolányi viszont ugyanitt – Szabó Lőrinchez hasonlóan – csak 3 verssel szerepel. Csupán az összehasonlítás végett teszem még hozzá, hogy Juhász Gyulától 12, Babitstól és Tóth Árpádtól egyaránt 4, József Attilától pedig 6 vers olvasható szlovákul e gyűjteményben.

Nagy valószínűséggel a költő hazai, értsd magyarországi kritikai fogadtatását és irodalomtörténeti kanonizációját hosszú évtizedekre meghatározó, több vonatkozásban is torzító ideologikus olvasatok okolhatók a leginkább azért, hogy a Kosztolányi-líra a szlovák irodalmi tudatban és a fordítói gyakorlatban is a perifériára került. Ezek kialakításában, eszmei és kultúrpolitikai megalapozásában Lukács Györgynek volt irányadó szerepe, átörökítésüket pedig a közeli tanítványok (Heller Ágnes) és a későbbi, magát marxistaként meghatározó irodalomtudomány képviselőinek írásai biztosították. A Kosztolányival szemben megfogalmazódó, és hallgatólagosan vagy kimondva a mai napig továbbélő kifogások többsége nem is műveinek valamely poétikai sajátosságára vonatkozott; sokkal inkább volt (és van) szó erkölcsi számonkérésről, amit főként a szerző szerkesztői és újságírói szerepvállalása váltott ki: a Horthy-rendszer hivatalos lapja, az Új Nemzedék Pardon-rovatának[14] és a Vérző Magyarország című „irredenta” költői antológiának a szerkesztése,[15] A Tollban publikált éles hangú Ady-bírálat. Így alakul ki és hagyományozódik át egy, az égető társadalmi problémák ábrázolásától magát tudatosan távol tartó és a nyílt politikai véleménynyilvánítástól tartózkodó, hol dekadensnek, hol reakciósnak, hol egyszerűen elvtelennek és cinikusnak bélyegzett homo aestheticus portréja. S így szorulnak aztán háttérbe életművének más, hatástörténeti szempontból egyébként sokkal lényegesebb sajátosságai. Arany Zsuzsanna így ír erről a költő fogadtatásának ideológiai mintázatait feltáró tanulmányában: „…a tiszta esztétizmus, a szépség fogalmát középpontba állító gondolat a művészetet öncélként tekintve, mentesíti azt a társadalmi szerepvállalástól, attól a forradalmi szereptől, melyet Lukács Petőfi és Ady költészetében felfedezni vélt. Nem véletlen, hogy a főként Lukácson felnőtt hazai irodalomértés- és történet éppen Adyt értékeli fel, s Kosztolányi művészetét mindössze néhány kérdéskört illetően tekinti alapnak, mint például a szegények ábrázolásának kérdésében vagy az Édes Annában ábrázolt cselédsors problémáját illetően, amit az elnyomott osztályok kontextusában értelmez. Míg Kosztolányi költészete felértékelődik, addig a homo aestheticus magatartás meglehetősen problematikussá válik, nyelvfelfogása és esztétikai nézetei részint elfelejtődnek, publicisztikájának értekező jellege nem lesz hangsúlyossá, illetve a fin du siècle képviselőinek – Oscar Wilde-nak és Jean-Karl Huysmansnak – munkásságát Magyarországon is megismertetni igyekvő műfordító tevékenységéről sem igen esik szó hosszú évtizedeken át.”[16]

Hogy ezek az átpolitizált és moralizáló olvasatok milyen mértékben hatottak a szlovák irodalmi közegre, s befolyással voltak-e a Kosztolányi-líra megítélésére, egyelőre még feltárásra vár. Valentín Beniak saját fordításkötetéhez írott (tanulmányomban részletesen elemzett) utószava, a prózaíró Kosztolányi, elsősorban az Édes Anna és a Nero szerzőjének (el)fogadtatása,[17] illetve Ady Endre és József Attila költészete szlovák kritikai recepciójának szellemisége viszont azt mutatja, hogy ilyen irányú befolyással (különösen az 50-es évektől kezdve, a közös politikai táborba való tartozás okán) nagyon is számolni kell.[18]

A kommunista diktatúra azonban már a múlté, és Kosztolányi irodalomtörténeti kánonban elfoglalt helye is nagyban megváltozott. Túlzás nélkül állítható, hogy manapság a kultikus viszonyulásoktól sem mentes népszerűség jellemzi, amiről nemcsak a megjelenő kommentárok és tematikus összeállítások, illetve az életmű különböző szegmenseit elemző rendezvények nagy száma árulkodik, hanem a kortárs irodalom reminiszcenciáktól az allúziókon át a pastiche-ig terjedő Kosztolányi-újraírásai is. Művei a modern magyar költészet és – hatástörténeti távlatból nézve – a posztmodern próza egyik kulcshagyományává váltak, felértékelődtek publicisztikai írásai, illetve (főként a nyelvről, az irodalmi művek elemzéséről és a fordításról szóló) esszéi. A kritikai kiadás sorra megjelenő kötetei egyrészt számos új értelmezési szemponttal, textológiai, életrajzi és alkotáslélektani adalékkal gazdagítják az ismert művek recepciótörténetét, másrészt új művek felfedezésével is. Az egyre terebélyesedő Kosztolányi-filológiának köszönhetően a korábbiaktól sokkal árnyaltabb kép van kialakulóban a huszadik század e sokoldalú, különféle műfajú alkotásainak egyenletes színvonalával kitűnő szerzőjéről.

Kell-e ennél kedvezőbb alkalom egy eligazító, akár kommentárértékű jegyzetekkel ellátott szlovák fordításkötet elkészítésére? A válogatás szempontjainak kijelölésében és a fordítási megoldásokban kamatoztatni lehetne a Kosztolányi-újraolvasás eredményeit, poétikai, retorikai, irányzati, komparatisztikai és transzlatológiai észrevételeken alapuló olvasási javaslatait. Úgy gondolom, hogy fiatal műfordítókra kellene bízni ezt a feladatot, s indokoltan merül fel a Lukáč és Beniak által korábban már átültetett darabok újrafordításának a lehetősége is.

Írásomat Emil Boleslav Lukáč Kosztolányiról mondott szavaival zárom: „Úgy tűnik nekem, hogy e költőhöz és szenvedőkkel való közösségvállalásához még gyakran, fordítások gazdagabb termésével fogunk visszatérni.”[19]

Úgy legyen!

[1]Na brehu čiernych vôd. Výber z modernej maďarskej lyriky. Elán, Bratislava, 1943, 73.

[2]Na brehu čiernych vôd... 13.

[3] Beniak, E. B. Lukác, Kondrót

[4] Na brehu

[5]Kosztolányi Dezső összes versei. Osiris – Századvég, Budapest, 1995, 644.

[6] Benyovszky Krisztián: Magyar nyugatosok szlovákul. Kalligram, 2012/6, 57.

[7] Lukáč, Emil Boleslav: Spoveď Dunaja. Antológia maďarskej poézie od najstarších čias po dnešok. Slovenský spisovateľ, Bratislava, 1976, 140–143.

[8] Kondrót, Vojtech: Zostaňte v tejto básni. Antológia z maďarskej poézie XX. storočia. AB-ART, Bratislava, 1997, 19.

[9] A regény nem teljesen hozzáférhetetlen a szlovák olvasók számára, hisz 1974-ben megjelent csehül Anna Rossová kiváló fordításában (Zlatý drak, Odeon, Praha).

[10] Ennek előzménye a nyugatos költőket (köztük természetesen Kosztolányit is) bemutató Velká generace (1982) című terjedelmes antológia, melynek fordítója és szerkesztője is ugyanaz volt, mint a Kosztolányi-köteté.

[11] Halász Gábor: Az ötvenéves költő. Kosztolányi Dezső összegyűjtött költeményei. In: uő: Válogatott írásai. Magvető, Budapest, 1977, 724.

[12] Vö. Csukás István: Ady Endre a szlovák irodalomban. Akadémiai Kiadó, Budapest, 1961.

[13] Wlachovský, Karol: Doslov ako úvod do čítania. In: Kosztolányi, Dezső: Večerné romance. Tatran, Bratislava, 1983, 332.

[14] Lásd Lengyel András (Kosztolányi „latin világossága”, Kalligram, 2009/2, 66–74., Kosztolányiról, avagy „művészet, érdek, politika” viszonyáról. Válasz Szegedy-Maszák Mihálynak. Kalligram, 2009/4, 92–97., Egy s más az Új Nemzedék Pardon rovatáról. Kalligram, 2010/ 6, 89–99.); és Szegedy-Maszák Mihály (Lehet-e névtelen cikket tulajdonítani Kosztolányinak? Kalligram, 2009/2, 75–77.) egyes cikkek szerzőségével kapcsolatban lezajlott vitáját, illetve Arany Zsuzsanna hozzászólását: „Pardon, Kosztolányi”. Dokumentumok és kérdések egy rovat körül, Kalligram, 2009/11, 60–61.

[15] Erről lásd: Bíró-Balogh Tamás: A vérző Magyarország második kiadása. Kalligram, 2009/11, 65–70.

[16] Arany Zsuzsanna: „Lucifernek is neveztek…” Kosztolányi befogadástörténetének ideológiai vetületei. In: Jeney Éva és Szegedy-Maszák Mihály (szerk.): A kultúra átváltozásai. Balassi Kiadó, Budapest, 2006, 179–180.

[17] Rudolf Chmel még 1986-ban is „haladó, bár nem forradalmi” íróként aposztrofálja őt. Úgy fogalmaz, hogy Kosztolányi művei szerzőjük „szubjektív apolitikussága ellenére […] objektíve társadalmilag haladókká” váltak, mégpedig azért, mert „leleplezték a burzsoá világ és az általános emberi problémák ellentmondásosságát a legjobb humanista hagyományok szenvedélyes védelmezőjének szemszögéből.” Humanistické posolstvo kritického realizmu. In: uő: Paralely a konfrontácie. Slovenský spisovateľ, Bratislava, 1986, 102–103.

[18] Elegendő itt annyit megemlítenem, hogy Ján Smrek szlovák Ady-kötetét Lukács György Ady, a magyar tragédia énekese (1939) című terjedelmes tanulmánya vezeti be (Lukács, György: Ady, veľký bard maďarskej tragédie. In: Endre Ady: Básne. Preložil Ján Smrek. Slovenský spisovateľ, Bratislava, 1950, 9–45.), József Attila válogatását pedig a költő „legjobb magyar értőjének és elemzőjének” titulált Horváth Márton írása zárja (Horváth, Márton: Proletársky básnik József Attila. In: Attila József: Nie ja volám. Výbor básní, preložil Ján Smrek. Slovenský spisovateľ, Bratislava, 1952, 181–201.). Ez utóbbi három előadásként elhangzott cikkből (József Attila költészete, József Attila, A kommunista József Attila) összeállított-kivonatolt montázs. Kötetben: Horváth Márton: Lobogónk: Petőfi. Irodalmi cikkek és tanulmányok. Szikra, Budapest, 1950, 27–77.

[19]Na brehu čiernych vôd... 14.