Kalligram / Archívum / 2013 / XXII. évf. 2013. július–augusztus – Móricz után / „Lángoló rohamkocsi füstje száll az ég felé”

„Lángoló rohamkocsi füstje száll az ég felé”

Jászberényi Sándor: Budapest–Kairó. Egy haditudósító naplója. Libri Kiadó, Budapest, 2013

                             

„Kollégánk és külső munkatársunk, Jászberényi Sándor haditudósító, telefonon arról számolt be szerkesztőségünknek, hogy csütörtök délután őrizetbe vették az egyiptomi hatóságok a rafahi határátkelő egyiptomi oldalán, miután a Gázai övezetből elindult vissza állomáshelyére, Kairóba. Jászberényi nem tudja, hogy mikor fogják elengedni, elmondása szerint a nála talált, szuvenírként begyűjtött töltényhüvelyek miatt fegyvercsempészettel gyanúsíthatják.” (Részlet a 2013. március 8-i atlatszo.hu portál bejegyzéséből)

„Mit keres egy magyar a forrongó Észak-Afrikában és a Közel-Keleten? Csupa olyan élethelyzetben, amikor a saját élete tudhatóan egy fabatkát sem számít?” (Részlet a fülszövegből)

Jászberényi Sándor költő. Haditudósító a Közel-Keleten. A gonzó újságírás egyik magyar képviselője, ha épp tudni akarom, rákeresek a neten és ezt találom. Több díjat nyert, illetve szerzett, érdemelt ki. Az ilyen jellegű díjakat (Szabad Sajtó Díj, 2005; Minőségi Újságírásért, 2007; Junior Prima Díj, 2009) nem nyerni szokták.

Sosem vennék kezembe egy olyan naplóregényt, amiben haditudósítások vannak. Vagy riportkönyvet. Csak azért veszem a kezembe, mert Jászberényi írta, és ő költő. 2001 óta rendszeresen publikál irodalmi lapokban, versei, novellái jelennek meg. Ismerem a verseit, versek miatt kezdek haditudósítást olvasni, ilyen van?

2007 óta kisebb-nagyobb kihagyásokkal Egyiptomban él. Interjút készített a nemzetközileg terrorszervezetként jegyzett Iszlám Dzsihád palesztin alakulatával, a Muzulmán Testvériség egyiptomi szervezetével, járt Csádban, Jemenben, Líbiában, Nigériában, tudósított a líbiai forradalomról, a 2009-es Öntött ólom hadműveletről, többször megfordult a Gázai övezetben, és így tovább. Ez mind versek miatt érdekel. Van ilyen. (Most például rákeresek arra, hogy „Öntött ólom hadművelet”.)

A gonzó lényege az erős szubjektivitás. Tények és fikció vegyítése, összemosása, hogy a mondandó, az üzenet hatásosabb legyen. A stílus felülkerekedik a tárgyilagosságon, ez jó, ez elég nekem, biztató, bátran veszem kezembe a könyvet, jó lesz ez, elbírunk egymással, a haditudósítások meg én.

Nincs tartalomjegyzék. Ha lenne, biztos fejezetcímek alapján, először valahol a közepébe, a legérdekesebb fejezetcím alatt található szövegbe olvasnék bele. De nincs. Elfelejtették? Kezdem az elején.

Fekete-fehér borító, sok-sok dühödt, ordítozó férfifej. Ködös éjszaka. Nem nőnek való vidék, de már az első rész tetszik. Előjáték a Janbóá utcából.

„Most éjjel van, 2012 júliusa. Folyik rólam a víz, a szobámban ülök és próbálom rendszerezni a gondolataimat. Odakinn folyamatosan fel-felkelepelnek a fegyverek. Már megismerem a sörétesek és az MP5-ösök hangját.” (10.) „Van egy fekete és egy vörös noteszem, tele jegyzetekkel (…) Ütött-kopott mindkét notesz, mert velem voltak mindenhol. (…) Korántsem visznek majd közelebb az igazsághoz. Ellenben annyit el fognak majd árulni, hogy a nevem Jászberényi Sándor, és hogy az elmúlt másfél évben szívtam amerikai könnygázt, kínai könnygázt, idegágenssel manipulált könnygázt. Hogy lőttek rám sörétessel, MP5-össel, pisztollyal és gumilövedékkel.(…) Tudom, milyen az, amikor előállítják az embert, és miért gondolják a szalafik, hogy egy demokráciába belefér a tolvajok kezének levágása.” (15.)

Ezek a mondatok simán eladnának egy amerikai mozifilmet is. Izgalmas és hiteles felütés, nyilvánvaló, hogy narrátor és író ugyanaz. És nem azért, mert egyes szám első személyben ír, hanem mert a saját történetét meséli Egyiptomról. Amellett, hogy Jászberényi kísérletet tesz arra, hogy bepillantást adjon az egyiptomi forradalom közvetlen előzményeibe, okaiba, a térségben élő emberek életébe, gondolkodásába, motivációiba, a politikai erőviszonyok feltérképezésébe, az egész kötetet végigkíséri a haditudósító életének és munkájának kettőssége: mi a dolga, meddig tart az objektivitás és hol hatnak az érzelmek.

„…ha egy újságíró egy olyan országból érkezik, ahol demokrácia van, szólásszabadság, nyilvánvalóan a mellé fogja letenni a voksát, aki ezt követeli. Persze tartózkodhat a hivatalos véleménynyilvánítástól, de nem tud teljesen objektív maradni. Köti a saját értékrendje.” (72.)

Nem érdekel az erőszak. Háború sem érdekel, forradalom sem. Félek tőlük. Ha tehetném, elfordulnék, tudomást sem vennék semmi ilyesmiről, főleg nem a Közel-Keletről. Úgy tennék, mintha nem létezne, úgy is messze van, játsszuk azt, hogy nincs is. De van. Létezik, és muszáj tudni róla, valahogy úgy van összerakva az ember, hogy muszáj neki tudnia erről-arról, még ha utálja is. Mások meg úgy vannak összerakva, hogy muszáj nekik nézni, megnézni, látni, megélni, átélni, elmesélni. „…a nyugati világ nem igazán kíváncsi arra, hogy az egyiptomiak hogyan látták a saját forradalmukat (…) a nyugati világot az érdekli, hogy a saját újságíróik hogyan látták a dolgokat”, írja Jászberényi. Egyetértek. Ő a tudósító, én meg a nyugati világ, ebben az esetben mást gondolni magamról álszent lenne. Az érdekel, hogy ő hogyan látta, élte meg, és ő hogyan oldja ezt itt most meg, ebben a könyvben.

A Budapest–Kairó a tudósító fekete és piros noteszfeljegyzéseinek kibontásából áll. 2011 januárjától 2012 júniusáig foglalja össze az egyiptomi forradalom eseményeit, kilenc-kilenc fejezetben, plusz egy elő- és egy végjátékban. A Fekete notesz egy idővonallal kezdődik, ahol kronológiai sorrendbe szedve láthatja az olvasó, mi történt Egyiptomban ez alatt az idő alatt. „A fekete notesz”, „Nem lesz itt semmi”, „Húsz ellenőrző pont”, „Arcok a térről”, „Az akasztott ember hagyatéka”, „Vadászidény”, „Valami a félelemről”, „Előállításaim rövid története”, „Tízezer cipőtalp” című fejezetek után a második részben a vörös notesz kilenc fejezete következik: „Sörétek lehetnek”, „Addig sikoltoztak, amíg bele nem haltak a verésbe”, „A hadsereg és a nép jegyesek”, „Csináljunk pártot”, „A szellem a palackból”, „Vadkelet”, „Mi az a fitna”, „Isten a ketrecben”, „A péntek esti tűzharcok”, mind-mind izgalmas cím, kár volt „elrejteni” őket.

A könyv keretes szerkezetű, van egy elő- és egy végjáték, bár amíg az „Előjáték a Janbóá utcából” egy novellisztikus történetmesélés, amelyben amellett, hogy felvázolja a forradalom előtti Egyiptomi állapotokat, a szerző arról is vall, hogy miért kezdett bele ebbe a könyvbe, milyen félelmei voltak a megírással kapcsolatban, satöbbi, addig az „Allahu Akbár!” – Végjáték című rész kifejezetten arra szolgál, hogy elvarrja a szálakat. Tényeket közöl. Tényszerűen fejezi be a történetet. Mármint az egyiptomi forradalom történetét, nem Jászberényiét. Ez a kettősség végigvonul az összes fejezeten, az író több helyen is megpróbálja definiálni, mi egy haditudósító feladata, mennyiben maradhat szubjektív, és mennyiben kell mégis tárgyilagosnak, tényszerűnek lennie, ha történetmesélésről van szó. Számomra ez a kötet legnagyobb erénye, ettől marad érdekes, ettől lesz más, több, mint haditudósítás. „A Július 26-a utcán futok az életemért. Délután hét óra van, megy le a nap. (…) Van néhány percem körülnézni, az egyik vasredőnyt felhúzza valaki és int, hogy arra menjek. Futok. Egy idős férfi, akit a változatosság kedvéért szintén Szájednek hívnak, beenged és megmenti az életem. (…) Amikor félóra hallgatás után megkérdezem az öreget, hogy miért csinálta, miért engedett be egy idegent, annyit mond, azért, mert forradalom van. Hosszasan bámul az arcomba és megkérdezi, hogy tudom-e, mi az a forradalom. Megrázom a fejem, azt mondom, nálunk is volt, csak még kicsi voltam. Könnyebbet kérdez: tudom-e, mi az a diktatúra. Igen, mondom, intézményesített félelem. Ez jut az eszembe. Azért engedtelek be, mert nem félek, mondja az öreg és megtömi a vízipipáját kapadohánnyal.” (79–80.)

Néhány mondatos dialógusokban, mini történetekben ismerhetünk meg embereket, életeket, sorsokat, látásmódot. Mondhatni, Jászberényi ezzel dobja fel a száraz adatokat. És képekkel. Vannak képek is, az író saját fotói, képaláírással, ezekre külön érdemes odafigyelni, nem csak mert megrázó és érdekes dokumentumfotók, hanem mert a képaláírások zöme újabb és újabb mini történetet mesél. „Lángoló rohamkocsi füstje száll az ég felé a Tharír téren 2011 novemberében. A rohamkocsi előzőleg belehajtott a tüntető tömegbe a Mohamed Mahmúd utcában, és csak a Tharír téren tudták megfogni. Tudom, ott álltam. És úgy húsz méterre haladt el mellettem, videóra vettem az egészet. Nem tudni, hogy hány ember halt meg.”

A Budapest–Kairó izgalmas, jól megírt riportkönyv. Átmenet tény- és véleményújságírás között, és átmenet az újságírói műfaj és az irodalmi elbeszélés műfaja között. Ilyen, határozottan novellisztikus rész például az „Arcok a térről”, „Húsz ellenőrző pont”, „A hadsereg és a nép jegyesek” című fejezetek. „Látni akartam a Kilimandzsáró havát, míg végleg el nem tűnik: és láttam. Látni akartam a Csád-tavat, mielőtt kiszárad... De jelenleg leginkább azt akartam látni, hogyan buknak el az istenek” (44.), írja Jászberényi a „Húsz ellenőrző pont” című fejezetben, (amely fejezet szerintem a könyv legerősebb darabja, mert itt az író pontosan találta el az arányokat tény- és élménybeszámoló között) és épp az ilyen mondataival éri el, hogy az olvasó továbbolvassa, oldalról oldalra a szárazabb, tényközlő részeket is.

A Budapest–Kairó sodró olvasmány, hiteles tájékoztatás, és nyomokban őszinte önvallomást is tartalmaz. Épp ez a sokszínűség, az átmenet a műfajok között az, ami nem csak erősíti, hanem néhol gyengíti is az egységet, hullámzóvá teszi a szövegek hatását. Míg a kötet első felében, a fekete noteszben több a novellisztikus rész, addig a vörös noteszben befelé haladva, az elbeszélő kezd fáradni és egyre inkább a száraz tényekre koncentrál. Ez persze nem feltétlenül baj, hisz „magánügy”, ez itt egy haditudósító naplója, azt csinál, amit akar. Egy biztos, Jászberényi beváltja az előjátékban tett ígéretét: nem tetszeleg megmondóember szerepben, nem „megfejteni” akarja az igazságot, hanem láttatni az eseményeket. „Egyetlen ember sem tud többet mesélni a forradalomról annál, mint ami vele történt, amit mások elmeséltek neki, vagy amit az interneten olvasott.”