Kalligram / Archívum / 2013 / XXII. évf. 2013. július–augusztus – Móricz után / Természetes elvárások

Természetes elvárások

Sánta Szilárd: Mesterséges horizontok. Bevezetés a kortárs sci-fi olvasásába. Parazita könyvek 7., Lilium Aurum, Dunaszerdahely, 2012.

                                               

Sánta Szilárd debütálásáig a kortárs sci-firől és a posztcyberpunk horizontról ilyen jellegű könyv még nem volt olvasható magyar nyelven. Itt meg is állnék egy pillanatra, ugyanis ha kétségek merülnének fel a téma aktualitását illetően, ezt azonnal el kell oszlatnom; sőt mindjárt egy oktatási dilemmára is felhívnám a figyelmet ezzel kapcsolatban. Nem amellett érvelnék, hogy Gibson, Stephenson, Miéville vagy Banks stb. regényei aktuális értelemhorizontba illeszkednek (ezt a szóban forgó könyv megteszi helyettem), hanem arra, hogy az ún. jelentéskánonokban vagy aktív kánonokban – csak néhány példát kiragadva – a posztmodern, a minimalista regények és a hard sf alkotások, a posztcyberpunk művek, a technothrillerek, a ribofunk szövegek stb. olyannyira jól megférnek egymás mellett, hogy ezt nem szabadna pusztán az egyéni ízlésre hivatkozva figyelmen kívül hagyni. Ha tehát arra utalok, hogy ez a folyamat már kb. 30 éve tart és differenciálódik, akkor a kérdés inkább úgy fogalmazható meg, hogy térségünkben miért marad le ennek a – számos horizontmódosítással tarkított – jelenségcsoportnak a reflektálásáról az oktatás. A mainstream szemléletet felváltó slipstream látásmódnak köszönhetően ugyanis az élvonalbeli egyetemeken a kultúra oktatása az élő és népszerű irodalom feltérképezésével társul, s a klasszikus kánonok értékőrzésére berendezkedett tanszékek utóvédharca ezzel szemben eleve kudarcra van ítélve. Legalábbis azokban a kulturális zónákban (pl. az Egyesült Államokban vagy Kanadában), amelyekben a kultúra monocentrikus megközelítését már a cyberpunk megjelenése előtt elbúcsúztatta a multikulturális tudat, s a poszthumán jelző nem puszta szóként funkcionál, hanem többek között a tudomány, a technika, a mediatizáltság stb. stb. kínálta összefüggések megértett és alkalmazott tapasztalataként kerül – persze folyamatos kihívást jelentve – az interdiszciplináris érdeklődés homlokterébe. Sánta Szilárd könyve remekül érzékelteti ennek a horizontnak az összetettségét, és természetesen nem véletlenül nyúl a kérdéskör angol nyelvű – tehát nem másodkézből származó – szakirodalmához.

Éppen ezért érdemes még ehhez is hozzátenni valamit. A kánonátrendeződési folyamatok mellett az sem elhanyagolható következménye a fenti szituációnak, hogy az irodalomtudomány nyelve is frissíthető. Az e téren tapasztalható konzervativizmus olykor elképesztő méreteket ölt. Gondoljunk arra, hogy még manapság is erénynek számít – és dicséretben részesül –, ha valaki alkalmazni próbálja a lejárt irodalomszemléleteket képviselő elméleti iskolák apparátusát az újabb eredményekkel vegyítve (mondjuk, a strukturalizmus előfeltevéseit a recepcióesztétika kérdésirányaival mixeli össze). Ebben – véleményem szerint – nincsen semmiféle önérték. Miért állítom ezt? Többek között azért is, mert Sánta Szilárd könyve annak is kiváló példáját nyújtja, hogy az irodalomtudomány nyelve és szemlélete olyan interkulturális és tudományközi kapcsolatrendszerré alakítható, amely már régen nem csak az irodalomtörténeti gondolkodás belügye, és éppen ezért biztosítéka lehet a különféle szakterületek konstruktív összjátékának. Ehhez természetesen arra is szükség van, hogy az irodalomelméleti iskolák által kínált közhelyeket ne tekintsük automatikusan a szövegekről való érvényes beszéd kizárólagos terepének. Ellenkezőleg, bátorítanám a fiatal irodalomtörténészeket – továbbra is Sánta Szilárd példájánál maradva –, hogy tudatosítsanak két kardinálisan fontos dolgot. Egyfelől lényeges lehet annak alaposabb mérlegelése, hogy a spekulatív filozófia irodalomelméleti illetékessége megtörhető-e a természettudományos látásmód elsajátítása révén (szinte biztosan állíthatom, hogy igen); másrészt minimum megfontolandó, hogy az emberről való érvényes beszéd manapság ténylegesen nem a technomédiumok függvénye-e inkább, mint a humánideológiai érvelést módosítások nélkül fenntartó filozófiáké vagy ideológiáké (a válasz erre is hasonló lehet).

E hevenyészett megállapítások után néhány olyan javaslatot fűznék a könyv koncepciójához, ami a további munka szempontjából lehet megfontolandó, azaz nem feltétlenül bírálatként értendő. A Mesterséges horizontok olyan komplex hálózatot villant fel, melynek egyik előnye, hogy nem enged utat a műfajorientált eredethez való ragaszkodásnak, és gátat szab a kérdések historizálásának (mely utóbbi könnyen statikus kép kialakításához vezetne). Ugyanakkor megfontolandó, hogy a könyv elején nem lett volna-e érdemes részletesebben szóba hozni Philip K. Dick életművét. Jó néhány – a szerző által is idézett – szakember evidensnek tartaná, hogy egy ilyen munkát Dick-fejezettel lehetne indítani, hiszen Dick a slipstream jóvoltából hasonló pozícióba került a századvég kánonjaiban, mint anno Borges a mainstream irodalomban. A szelektálást az új hullám, a cyberpunk és a szimulákrum-logika felől könnyedén el lehetne végezni, vagyis – ebből az amúgy rendkívül egyenetlen életműből – a könyv szempontrendszere alapján csak néhány mű válna kiemelkedően fontossá. Ezek közül is az Ubik, a Palmer Eldritch három stigmája, az Álmodnak-e az androidok elektronikus bárányokkal? és a Kamera által homályosan jelölhetné ki azt a négyszögelési pontot, ami még világosabban beláthatóvá tenné, hogy a poszthumán kor alapkérdéseiből már jó néhány Dicknél megfogalmazódott. A cyberakciókra vagy a paratér dekonstruktív funkciójára alapozó irodalom innen nézve legalább annyit köszönhet Dick ezen alkotásainak, mint a spekulatív fikció Az ember a Fellegvárban című regényének.

Nem szeretnék persze abba a hibába esni, hogy egy pusztán reprezentatív listát mellékelek a teljesítményhez (a spekulatív fikcióról szóló fejezethez önmagában is sok kiegészítést lehetne javasolni, pl. Card: Múltfigyelők stb.), hiszen a műválasztás telitalálat a könyvben. De van még egy olyan szerző, akinek egy művét érdemesnek tartom arra, hogy legalább említés szintjén szóba kerüljön itt (leginkább a cyberpunk és a posztcyberpunk horizontváltásáról szóló részekhez illene). Tad Williams Másvilág című ciklusa ugyanis amellett, hogy cyberakció-sorozatból áll, a mátrixban elhelyezkedő zónákat önálló játékszabályok mentén építi föl, s közben ezeket a virtuális tereket szinte a peremműfajok mindegyikével kontaminálja (a mitológiai fantasytól kezdve a horrorig). Ráadásul Williams regényében nagy szerepet kap a mérettartományokkal való játék is, és ebből a szempontból is beilleszthető a Mesterséges horizontok által említett egyik tendenciába. Ugyanakkor a Másvilág kiindulópontja – a mítoszújraíráson keresztül – kapcsolatba hozható a Snow Crash egyik szegmensével is, a nyomozás pedig részben azokkal a regényekkel rokonítja, amelyek a cyberpunk kliséket a kriminarratívákkal olvasztják össze (ilyen pl. Richard Morgan Takeshi Kovacs-sorozata).

Dick alaposabb értelmezése és Williams bevonása tehát jót tett volna a dolognak, s mint látható, összekapcsol olyan tendenciákat, melyek az említett hálózat csomópontjait gazdagíthatnák. Ezen a vonalon nem mennék tovább, fölöslegesnek tartom ugyanis olyan másodvonalbeli regények megemlítését, amelyek pusztán azért kerülhetnének szóba, mert valamely zsáner tartozékai. Amire azonban szintén érdemes lenne esetleg nagyobb erőkkel koncentrálni, az a slipstream jelenségének pontosabb körülhatárolása. A szerző is említi, hogy ezen a téren van még teendő, s valóban nagy kihívást jelenthet egy ilyen jellegű fejezet elkészítése. A könyv alapján úgy gondolom, hogy jelen pillanatban éppen Sánta Szilárdnak van esélye arra, hogy ezt a feladatot elvégezze. Nem tartom kizártnak, hogy a slipstream tanulmányozása hozzájárulhat az utóbbi évtizedekben interkanonikus pozícióba került művek szemléleti komponenseinek megértéséhez, vagy akár a különféle kánonok dinamizálódásának feltérképezéséhez (vö. a fentebb már említett kontextussal), bár fennáll annak a veszélye, hogy a fogalom legalább annyira képlékennyé válik, mint a posztmodern jelölő. (A slipstream és a posztmodern kapcsolata persze megkerülhetetlen ebben a hipotetikus fejezetben.) Ugyanakkor elképzelhető, hogy nyereségként jelentkezhet bizonyos alkotók szövegeinek megközelítésekor, mondjuk Jasper Fforde vagy Frank Schätzing regényeire lehetne utalni.

Haladva a részletek felé, meg kell erősítenem azt is, hogy a könyv mikroelemzései nagyon inspirálóak. Magam külön örültem annak, hogy Sánta Szilárd – sok irodalmárral ellentétben – vette a fáradságot és utánanézett az egyes regényeket meghatározó természettudományos előfeltevéseknek. Nagy előnye a munkának, hogy az interpretációk közben a memetikáról, a molekuláris biológiáról vagy a nanotechnológiáról is információkat kap az olvasó. Talán itt-ott ezen a téren is tovább lehetne menni, hiszen ténylegesen kulcskérdésekről van szó. Úgy is fogalmazhatnék, hogy a kortárs sci-finek kötelező intertextusait képezik olyan tudományos munkák, melyek ismerete nélkül igen sokat veszít az elemző, ha az adott mű professzionális értelmezését kívánja nyújtani. (Más kérdés, hogy ezek a művek mennyiben működnek a tudományos háttérismeretek nélkül. Valószínűleg működnek, hiszen nem lennének bestsellerek…) Egyetlen példát hoznék arra, hogy a tudományos eredmények – melyek az olvasók többsége esetében szintén szövegek formájában férhetők hozzá – visszaírása az adott mű retorikai rétegébe hasznos eljárásnak bizonyulhat. A szerző több olyan művet is elemez, melyekben a neuromarketing, vagy tágabban, a memetika valamilyen változata döntő szerepet játszik. Ezek közül a Snow Crash értelemhorizontját emelném ki.

Itt most tekintsünk el attól, hogy a memetika neodarwinista kultúraelméletként milyen karriert futott be, s hogy tudományos alapvetését milyen – relevánsnak tűnő – kritika érte, vagy attól, hogy az idegtudományok hogyan viszonyulnak a jelenséghez. (Hajmeresztő egyébként azzal szembesülni, hogy a neuroplaszticitás felfedezése mintha alátámasztaná Dawkins azon állítását, mely szerint a mémek fizikai entitások is lehetnek, melyek befolyásolják az agy huzalozását. De ebbe most ne menjünk bele.) Szóval, Stephenson regényében kulcspozíciót tölt be a memetikai látásmód, nagyon leegyszerűsítve, a történet a mémek és a vírusok terjedése – a kulturális evolúció mibenléte – körül bonyolódik. Az adott fejezet körültekintően mutatja be a regény tematikus működését, s ott áll meg, hogy agyi immunrendszerünk megerősítésében fontos szerepe lehet a Snow Crash újraolvasásának. Tegyük fel a kérdést, hogyan éri ezt el a regény. Az újraolvasás során valószínűleg az olvasó már jóval nagyobb figyelmet szentelhet a szöveg nyelvi-retorikai dimenziójának, s nem csak azt fogja észlelni, hogy Stephenson regénye hallatlan nyelvi innovációt hajt végre, hanem esetleg azt is, hogy mint nyelvi-retorikai konstrukció egyfajta mémtárolóként is viselkedik. Az olyan szekvenciák, illetve hasonlatok, mint például a következők: agyműtétre készülő gyűrűsféreg, üvegcseréppel dúsított vajkrém, mint a kőbalta a fúziós reaktorban, mint kiskutya a mélyhűtőben, mint vemhes disznót a tank, kibernetikus cunami, mint egy nimfomán acélkacsa stb., olyan autoreferenciális nyelvet hoznak létre, melynek elemei maguk is mémekként viselkedhetnek. Ezek a hasonlatok tehát egyfelől igazolják a könyvben is nagyon hangsúlyos mesterséges-organikus kapcsolások funkcióját (vö. a híres Gibson-mű nyitómondatára történő rájátszásokkal), ugyanakkor növelik a jelölők emlékezetbe hívásának esélyét. Innen nézve a regény ironikusan is viszonyul önnön tárgyához, hiszen a mémekről szóló történetet potenciális mémeken keresztül közvetíti, mely utóbbiak lehetővé teszik, hogy az előbbiek saját kritikai társukkal együtt utazzanak médiumról médiumra. A Snow Crash minden bizonnyal ezzel az effektussal is igazolja, hogy különleges hely illeti meg a posztcyberpunk univerzumban, mely pozíció ezek szerint retorikailag is megtámogatható.

Sánta Szilárd első könyve minden szakmai hozadéka – a fentebb említettek – mellett tehát annak is kedvez, hogy a kortárs sci-fit ne mint kuriózumot szemléljük, hanem alaposabban mélyedjünk el annak szöveguniverzumában is. Ez utóbbi olyan meglepetésekkel szolgálhat a professzionális irodalomkutatóknak is, amikre sokuk még csak nem is gondolt. Bízom abban, hogy ez a könyv nem csak a szakmai kérdezésmód és a korrekt munka bizonyítéka lesz, de – minden görcsösségtől mentes, oldott, mégis szakszerű nyelvhasználata erre nagy esélyt biztosít – jó mémegyüttesnek (mémplexnek) fog bizonyulni. S ha így lesz, hozzájárul annak a téves beidegződésnek az eloszlatásához, hogy a sci-fi nem jelentékeny irodalmi forma.