Kalligram / Archívum / 2013 / XXII. évf. 2013. június / Performansz – könyv

Performansz – könyv

Szkárosi Endre – Arany Imre: Verboterror. Performanszköltemények. Magyar Műhely Kiadó, Budapest, 2013

                                 

A művészettörténet-írás hagyománya hozzászoktatott, hogy a performansz műfaját elsődlegesen a képzőművészeti gondolkodásba ágyazottnak lássam, annak ellenére, hogy a műfajköziséget a határokig fokozó, a hagyományos színpadi kifejezésmódokat, és így a cselekvés, zene, szöveg egységével operáló „nyelvezetet” éppúgy hasznosítja, mint a hatvanas években beérett happening és akcióművészet képzőművészeti ihletettségét, ideológiai/filozófiai környezetét. A performansz „nagy évtizedei”, a hetvenes-nyolcvanas évek kiemelkedő alkotói mára iskolákat, műhelyeket hoztak létre. Ezek a „remake” és a performansz taníthatóságának problémáit (bőven elég a Marina Abramović New York-i kiállításán nagy port kavart, tanítványai által végrehajtott performansz-újrajátszásokra gondolni), de a performansz efemer jellegének ellenében a dokumentáció lehetőségeit is sürgető kényszerként mutatják fel.

A performanszköltészet kezdeteit, amelynek az itthon fellendülő slam poetry műfaja ad különös aktualitást – és amelynek központi alakja éppen Szkárosi Endre, aki munkásságának egy meghatározó szeletét dolgozza fel a szóban forgó kötetben –, a „képzőművészeti” performansz hetvenes évekbeli jelentkezésével szokás valamilyen relációban vizsgálni. Valójában a 20. század elején jelentkező avantgárd kísérletektől a beat-költőkig vezet a sor a hetvenes-nyolcvanas években megmutatkozó „virágzásig”, amikor olyan életművekben találkozott a két különböző megközelítés, mint például a zenét is a kezdetektől használó Laurie Andersoné. A performanszköltészet az írott/recitált szöveg/hang nem-hagyományos színpadi előadásának (ami a szövegek nem-hagyományos jellegéből is fakad) „módjaként” az irodalom és a performativitás találkozása felé bővítette a határterületeket, a zene és az eszközhasználat szintén nem-hagyományos használatának lehetőségeivel, de az irodalom belső fejlődésének eredményeképp.

A képzőművészetben „élőként” ezért olyan izgalmas Szkárosi Endre új kötetét lapozni, amely az avantgárd irodalmi kiadványok legfőbb gondozójánál, a Magyar Műhelynél jelent meg – mert lehetőséget ad az eltérő területekről érkező, de hasonló eredményekre jutó alkotók munkásságáról való gondolkozásra. Ráadásul olyan időszakban történik mindez, amikor divat a performansz „időszerű(tlen)ségéről” beszélni, miközben viszont a dokumentáció és rekonstrukció élőművészettel kapcsolatos igényének kérdéseit kiadványok, kiállítások és konferenciák sora, vagy a legközelebbi példát említve, az Artpoolban évtizedek óta folyó, kiemelkedő jelentőségű dokumentációs munka tematizálja – valószínűleg a műfaj jelentkezése óta eltelt történeti távlat kialakulásának következményeként.

A könyv így több szempontot érvényesítő szerepet tölt be: egyrészt rekonstrukciós célokat szolgál, másrészt a lapok nyomán megelevenedő események „összeolvasására” ad lehetőséget az olvasó-néző-hallgató számára, amellett, hogy verseskötetként, a térbe diszponált hangzók „transzpoézisének” alakulástörténeteként is olvasható. Mindegyik szempontot szolgálja, hogy fotók, az előadott szövegek és egy korábbi, naplószerű, Egy másik ember – eszmélkedéstörténeti emlékirat című Szkárosi-kötetből származó (ön)vendégszövegek, egyes szám első személyben írt, szubjektív, és így az egyéni memória lehetőségeire hagyatkozó visszaemlékezések szerepelnek egymás mellett. Ez utóbbi vonásban tárul fel Szkárosi munkásságának egyik legizgalmasabb jellemzője: alkotóként és tudósként is megnyilvánul, kritikai írásaiban, előadásaiban történészként jelenik meg. Szövegei nyomán így nem csupán saját és alkotótársai tevékenysége, hanem a magyar neoavantgárd művészet történetéről első kézből származó információk is megjelennek – ezúttal, úgy tűnik, Szkárosi csoportérdekeltségei közül a Fölöspéldány csoport 1979-es alakulása utáni időszakra, elsősorban a nyolcvanas évek közepétől, leginkább a Konnektor zenekarra koncentrálva. Az egyes performanszok vagy koncertszínházi művek és költemények számbavételével pedig felbukkannak a legfontosabb magyar és külföldi avantgárd irodalmi és performanszfesztiválok és „underground” kulturális helyszínek az utóbbi két és fél évtizedből.

Ez akár olyan gesztusokra is alkalmat ad, mint az első fejezet elején szereplő interjúrészletnek és az egy évvel ezelőtti, az A38-on rendezett emlékest szórólapszövegének összeillesztése: a gesztus a Szkárosival való, sok évtizedes együttműködésre hivatkozva a tavaly elhunyt Bernáth/Y Sándornak állít emléket. Ez egyúttal felvillantja a Polypoézis és Polyphonix fesztivált és benne a Bernáth/Y-val alapított Konnektor zenekar (koncertszínház) történetét a nyolcvanas évek közepétől a kétezres években felújított munkákig terjedően. Az „hommage” másutt is felbukkan a kötetben: a Hekerle Lászlónak szentelt, 1987-es Új Hölgyfutár Revue-t felidéző, vagy az avantgárd művészet máig legnagyobb hatású szerzőjének, Kassáknak dedikált oldalakon, ahol Szkárosi egyik legismertebb, több nyelven előadható költeménye, A Teleki tér olvasható.

A történeti-rekonstrukciós szándékkal kapcsolatban egy kissé zavaró következetlenség mégis jelentkezik: az oldalpárokon összekombinált leíró, az előadás körülményeire emlékező szöveg-performanszköltemény-eseményfotó együttesek sorában hiányzik egy, az utóbbiakról szóló index, már csak az egyes események fotódokumentációban való meglétének visszanyomozhatósága érdekében is. Ennek ellensúlyozására viszont a kötet végén egy tudományos igények kielégítésére is szolgáló „akciográfia” részletesen sorra veszi a Szkárosi-fellépéseket, egyéni vagy csoportosan végrehajtott akciókat és előadásokat, a szigorúbb értelemben vett performanszoktól a zenekari megmozdulásokig. Egy hangzóanyag-kísérő elhelyezése a kiadvány mellett sem lehetett volna elképzelhetetlen.

A kötet egynyelvűségében sajátos színfoltként van jelen, hogy a manifesztum-ars poeticaként olvasható, az (egyes versek címével fejezetekre osztott) kötetet egyébként strukturálisan tagoló szövegek és kulcsfontosságúnak tartott vagy külföldön „előadott” versek angol fordításban is olvashatóak.

A könyv egyébként megérdemli a „kiadvány” szót, hiszen a tervezővel, Arany Imrével szoros együttműködésben készült (olyannyira, hogy utóbbi a borítón szerzőtársként is szerepel), az avantgárd irodalom és a tipográfia, könyvtervezés hagyományos összefonódásának jeleként. Ez a (könyv tartalmára és felépítésére nézve is kísérleti) együttműködés sajátos textúrát ad a kötetnek: a szigorú kronologikus rend lehetetlenségét felismerve, egymásba át- és átfolynak az események, motívumok, csoportos szereplések, mindenekelőtt a Konnektor története, vagy a magyar költészet klasszikusainak különböző interpretációi, mint a Szörnyű idő előadása, amely egyéb versek kíséretében a Magyar Irodalmi Hallgatókönyvben nyert végső formát. Ez a visszatérő motívum (amely az alkotót foglalkoztató problémacsoportokra is rámutat) elvezetett egészen a legszűkebb értelemben vett konkrét költészeti installációkhoz is, mint A walesi bárdok „ötszáz” szavából épített installáció 1986-ból, vagy az 1987-ben a Petőfi Irodalmi Múzeumban rendezett vizuális költészeti kiállításon bemutatott, Nemzeti dalból készített objekt.

Az interdiszciplinaritás, vagy ha úgy tetszik, intermedialitás a hagyományos formák – mint a könyv, kiadvány – kötöttségeihez igazodva már több műfajban megmutatkozott, az avantgárd tipográfiai és vizuális kommunikációs kísérletektől a művészkönyvekig. Ez a kötet egyrészt egy életmű sokrétűségének bizonyítékaként annak egy meghatározó rétegét mutatja be különböző hangnemeken íródott szövegek felhasználásával, másrészt kifejezetten történeti igényeket is szolgál – felépítése nem hagyja tétlenkedni az olvasót, de ez is a kísérlet része.