Változatok a fordításra

Alig volt túl a harmincon Guillaume Apollinaire, amikor A Mirabeau-híd megszületett. Méltán híres vers – könnyedsége, dallamossága, dalszerűsége nehéz gondolatokat közvetít. Ami különös, az a híd kiválasztása, a Mirabeau-híd ugyanis az egyik legkevésbé vonzó a párizsi Szajna-hidak közül. Messzi van a történelmi várostól, egyik oldalán a hajdani Citroen üzem, a másikon Auteuil érdektelen épületei. Acélból készült, funkcionális.

De talán a költő épp ezért választotta. Mert egyszerű, mint a vers szavai. A kép, amelyet a vers fölvillant, az egyik legősibb toposz: a tovafolyó víz az idő könyörtelen múlására figyelmeztet. Visszatérő szavakból, szókapcsolatokból, sorokból építkezik. A Mirabeau-hídban ezek közül legfontosabb a háromszor is megkonduló sor: Les jours s’en vont je demeure. Vagyis, szó szerint, hogy a napok mennek – én maradok. Négy fordítását találom a versnek, Vas Istvántól, Illyés Gyulától, Mészöly Dezsőtől és Eörsi Istvántól – mindegyikük félrefordítja. Vas (Száll az idő itthagy engem), akárcsak Illyés (Minden elmegy, minden elmúl), elégikusra veszi, Eörsi a múltba zárja, Mészöly Dezső nyugatosan poétikusra hangolja át (Csak szállj idő én várok itt) Apollinaire kulcsmondatát. A négy közül még az Eörsié – Megy az idő én megálltam – van a legközelebb az eredetihez. Igaz, hogy ez a legkevésbé nyugatos, akarom mondani, dallamos.

Holott Apollinaire-nél nem a megfoghatatlan idő hagy el bennünket, hanem csak egyszerűen: a napjaink, a hétköznapjaink, s a mondat második fele sem valami elvont bűvészkedés, megint csak a lehető legegyszerűbben azt jelenti ki, hogy mi viszont nem változunk, maradunk olyanok, amilyenek voltunk. Vagyis hogy az idő múlásának legkegyetlenebb ellentmondása éppen ez – szemben a latin közmondással, mely szerint tempora mutantur et nos mutamur –, mi bizony nem változunk. Maradunk. Teli fájdalommal, mert ha kell, bármit képesek vagyunk legyőzni, csak ezt az egyet: az időt, semmiképpen.

2.

A fordítás nem egyszerű feladat, mindenki emlékszik, hogyan dobja félre Goethe Faustja, miután nem boldogult vele, a jánosi logosz visszaadásának kísérletét. A Logoszt a magyar biblia, akár református, akár katolikus, Igének fordítja, ami talán pontosabb, mint a többi fordítási kísérlet, ugyanis a német, az angol, a francia, az orosz egyaránt a Szó megfelelőjénél marad (wort, word, parole, szlovo). Vagyis egy olyan fordítási megoldásnál, amely a modern nyelvben eléggé semmitmondó, s amely meg sem próbálkozik a Logosz bonyolult, többértelmű jelentésének a visszaadásával. Faust számára ez – joggal, mondhatnánk – kevés, ezért négy megoldást is kipróbál Érzem, legfőbb ideje volna, / hogy a szent őseredetit / felüssem és szívem szerint / fordítsam a szeretett német szóra, így Faust, s itt következnek a variációk: Wort, Sinn, Kraft és Tat, Jékely Zoltán magyar fordításában: Szó, Értelem, Erő, Tett. Külön-külön mindegyik indokolható, de nyilvánvaló, hogy mindegyik választás lemondást jelent az eredeti gazdagságáról. Vagyis, ahogyan Albert Camus mondja a Közönyben: bizonyos szituációkban nincsen megoldás.

Flaubert-nél is van egy érdekes fordítási jelenet a Heródiásban. A tetrarcha (a negyedes király) termeiben zajló és nagy zabálásba torkolló lakoma során teológiai-filozófiai eszmecserék folynak Jézus alakjáról, s ennek során a római hadvezért kísérő tolmács képtelen latinra fordítani a messiás kifejezést. Kénytelen körülírni. Merthogy a rómaiak közös tudatában ilyen fogalom nem létezik.

A Journal of Adaptation in Film and Performance hosszú tanulmányt közöl (Jozefina Komporaly és Márta Minier a szerzői) A gyertyák csonkig égnek nyugati kiadásairól, francia, olasz, német, angol, flamand, holland színpadi, rádió-, hangoskönyv-adaptációiról. Elképesztő a Márai-regény diadalmenete. Claude Rich párizsi adaptációjáról tudtam, de azt itt olvastam először, hogy az angol audiobook Henrikje nem más, mint Paul Scofield.

A magyar recepció viszont továbbra is fanyalgó, lekezelő. A regényről írott elemzésemmel itthon kevesen értettek egyet. Mindenesetre különös ez az éles különbség a regény magyar és nyugat-európai megítélése között. Mert ott nem csak a nagyközönségnek tetszik. Egy új európai regénytörténet szerzője, Emmanuel Bouju (Rennes-ben komparatista professzor) nem értette például ide vonatkozó kérdésemet; az ő szemében Márai Sándor regénye vitathatatlanul a fősodorba tartozik.

Lehet, hogy a fordításnak köszönhetően? Hogy az a gordonkahang, amelyről Márai később maga is kritikailag nyilatkozik, eltűnik vagy megtisztul, amikor más nyelvre fordítják? Annyi bizonyos, hogy a cím a francia fordításnak köszönhetően leegyszerűsödik, és elviselhetőbbé válik, olyannyira, hogy nemcsak az olasz és a német fordító vette át, hanem maga Márai Sándor is, amikor Parázs címmel rádióra alkalmazta regényét.

3.

Az vagy nekem

Shakespeare szonettjei közül, magyarul, alighanem a 75. a legnépszerűbb, a legtöbbször idézett. Az vagy nekem, mint testnek a kenyér, / S tavaszi zápor fűszere a földnek, ez Szabó Lőrinc fordításának első két sora. Lenyűgöző, különösen a kezdő sor, melyben a szerelmesét megszólító versbeszélő két biblikus felhangú szóval az Énekek énekét idéző szituációt teremt; a testi szerelmet transzcendens dimenzióval egészíti ki. A kenyér az evangéliumok egyik legfontosabb fogalma, mely a Miatyánkban is centrális helyen szólal meg. A test pedig János evangéliumának a nyitására utal, az Ige (vagyis a szó) inkarnálódására, Jézus emberként való földi megjelenésére: az ige testté lőn. Shakespeare szövegeiben oly gyakoriak a biblikus áthallások, hogy nem lehet meglepő, ha egy szerelmi vallomást is ilyen megoldással indít.

Ha azonban megnézem az eredeti szöveget, ott nyomát se látom ezeknek a felhangoknak. Sem bread, sem flesh, hanem csak egyszerűen: food és life. Ennivaló az életnek. Jóval kevésbé látványos az eredetiben a második sor is, nem is szólva a zárásról, a második tercináról, amely Szabó Lőrincnél az ellentéteket a végsőkig sarkítva, roppant látványosan fejezi be a pazar szonettet: Koldus-szegény királyi gazdagon / Részeg vagyok és mindig szomjazom.

Shakespeare itt is jóval kopárabb, s az utolsó sor gluttonja egyértelműen nem ivásra, hanem a kezdő sor evést idéző képére utal vissza: Thus do I pine and surfeit day by day / Or gluttoning on all, or all away. Koldus és királyfi? Szabó Lőrinc mintha a magyarul is roppant nevezetes és népszerű ifjúsági regényre utalna. A Mark Twain-regény magyar címe a választás egyszeri lehetőségét jelöli meg, már ti. hogy a mesében lehet sorsot cserélni. (Kertésznél keserű iróniával idéződik fel a regénycím, Köves Gyurinak nincs módja a királyfi sorsát választani.) Az eredetiben ez nem szerepel. Shakespeare ugyanis, megint csak milyen egyszerűen, az öröm és a bánat folytonos hullámzását fogalmazza meg. Egyfelől tehát egy Shakespeare-szonett, másfelől pedig, attól indulva, de attól számos ponton elszakadva, egy fordítás-álcában megjelenő pazar Szabó Lőrinc-szonett.

4.

Az ég gyertyái csonkig égtek, mondja Rómeó, Kosztolányi Dezső fordításában, a 3. felvonás 5. színében, amikor Júlia a hálószobája előtti nyitott tornácon próbálja visszatartani a fiút, meghosszabbítandó szerelmes éjszakájukat. Vagyis Márai Sándor innét vette legnépszerűbb regénye – sokat vitatott – címét. Az eredeti Shakespeare-nél jóval egyszerűbb – Night’s candles are burnt out –, a hangzatos csonk Kosztolányi leleménye.

Érdemes vajon összeolvasni a Rómeót Márai – Nyugat-Európában – legnépszerűbb regényével? Meggondolandó. Ez az ötödik szín ugyanis legalábbis különös. Rómeó megölte Tybaltot, menekülnie kell. Júlia, amikor a 2. színben megkapja a hírt, először Rómeót kárhoztatja, de hamar véleményt változtat; Rómeó fontosabb számára, mint unokabátyja, Tybalt. Az 5. szín azzal kezdődik, hogy madárfüttyöt hallanak; Júlia szerint az éjszaka daloló fülemüle dalát, Rómeó szerint viszont a hajnalt köszöntő pacsirtáét. Elmennem: élet, és halál: maradnom, így Rómeó, de aztán felcserélődnek a szerepek: Elmenni rossz, jobb is maradni tán / Jöjj hát, Halál. Így döntött Júliám, mire Júlia már futásra biztatja szerelmesét.

A pacsirta itt már rikácsol, a fülemüle marad tehát a szerelmes éjszaka metaforája. Előhívva, az olvasóban vagy a nézőben, Boccaccio ötödik napi negyedik elbeszélését, melyben Caterina jobbjával átkarolja a fiút, baljával pedig fogja azt a micsodát, amelyet a hölgyek szégyenkeznek a nevén nevezni, és amelyet a szerelmeseket rajta kapó atya, amikor feleségének beszámol a történtekről, egyszerűen fülemülének aposztrofál.

5.

Még egy Shakespeare, megint csak a Hamletből. Jorge Luis Borges két mottóval indítja egyik legpazarabb novelláját, Az Alefet, az első ezek közül Hamlet szava a tragédia második felvonásának második jelenetéből: O God, I could be bounded in a nutshell / and count myself King of an infinite space. A második mottó Hobbestól való, ott is a hic et nunc és a végtelen szembeállítása a téma. A bolondozó Hamlet beszél így egy olyan szituációban, ahol Polonius, aztán pedig Rosenkrantz és Guildenstern a beszélgető társak. Szava, szokás szerint – ahogyan Polonius ki is mondja – egyszerre esztelen és bölcs, őrült beszéd, de van benne rendszer. Őrült beszéd, hiszen a kép szerint (amely talán életének, talán mindenki életének a metaforája) be van zárva egy elképzelhetetlenül szűkös térbe, de ott, mivel az a szűk térség egyedül az övé, a végtelenség királyának hiheti magát.

Arany János fordítása bizarr. A dióhéjat csigaházzal helyettesíti. Oh boldog Isten! Egy csigahéjban ellaknám s végtelen birodalom királyának vélném magamat, csak ne volnának rossz álmaim. Vagyis a helyzet itt gyökeresen más: képzeletében Hamlet szűken van ugyan, akár Shakespeare-nél, de a csigahéj, ellentétben a dióval, nyitott, ki lehet (ki lehetne) jutni belőle. Az őrült Hamlet szerényen meghúzza magát, de ugyanakkor, ha csak képzeletében is, akár csak mostohaapja, Claudius, egy birodalom királya.

Nádasdy Ádám fordítása, bár jóval prózaibb, helyreállítja az eredeti jelentéseket. Istenem, engem bezárhatnának egy dióhéjba, ott is úgy érezném, hogy a végtelenség királya vagyok – ha nem volnának rossz álmaim. Ebben a verzióban Hamlet nem önként húzza meg magát, hanem bezárják, s parányi börtönében nem csak egy ember alkotta birodalomnak, hanem magának a végtelenségnek lesz a királya.

A hamleti mondat a végtelenül kicsiny és a végtelenül nagy gondolatával játszik. Azzal az emberi létezést meghatározó ellentmondással, amely Blaise Pascal egyik fő témája, és amelyik Pilinszkynél is nagyon hangsúlyosan megjelenik. De jelen van már a fiatal Babitsnál is, aki A lírikus epilógjában mintegy újragondolja, és a maga képére formálja a shakespeare-i képet, a dióhéjban lakozó Hamlet képét. A mindenséget vágyom versbe venni – mondja ki már a szonett első négysorosában, de még tovább magamnál nem jutottam. Következhet azután a hamleti kép: Vak dióként dióba zárva lenni / S törésre vágyni beh megundorodtam. A versbeszélő nem önként húzza meg magát abban a dióhéjban, ahol ráadásul sötétség honol, számára az emberi létezés maga a börtön. Én maradok magam számára börtön, folytatja, miután előzőleg ki is mondta: csak nyilam szökhet rajta át a vágy. Hamlet tehát költő, vagy, mondhatnánk, a költő maga Hamlet, aki király szeretne lenni, de soha nem jut ki neki több, mint a vágy.

6.

Újraírás?

Tehát, persze némi túlzással: Szabó Lőrinc Shakespeare-szonettjei inkább Szabó Lőrinc-szonettek, mint Shakespeare-szonettek, Weöres Sándor Mallarmé-szonettje inkább Weöres-, mint Mallarmé-szonett. Vagy mégsem? Ahogyan a Biblia is megszólal különböző nyelveken, s lényegileg ugyanazt adja, úgy a legnagyobbaknál, Shakespeare-nél különösen, valami iszonyú erejű lehelet mégiscsak átjön a magyarba, akkor is, ha az adaptációból hiányzik itt-ott egy-egy lényeges árnyalat, mint az Arany-féle Hamletből a dió. A fordítás Ugyanaz és mégsem egészen ugyanaz, ahogyan Paul Verlaine mondja gyakran magyarított versében, amelyet Ady Paul Verlaine álma címmel foglalt bele az Új versekbe: Ni tout à fait la même, / Ni tout à fait une autre. Adynál: Aki sohasem egy, aki sohase más. Pontosabban: Nem egészen Ugyanaz, nem is egészen Más. Verlaine-nél persze egy nőről van szó, Ady eszerint fordítja, de az idézett sor pontosan ráillik minden fordításra is, a soha el nem érhető azonosság vágyálmára.

Innét tekintve a fordítás – minden fordítás – újraírás, az újraírásnak egy sajátos változata. Az a változat mégpedig, amelyben az író (a költő) próbál a lehető legszorosabban tapadni az eredetihez. Ady megoldása szokatlan, de indokolható és érthető: a Verlaine-szonettet az eredetihez híven adja vissza magyarul, de ugyanakkor más címet ad neki, s így sorolja be saját verseskötete folyamába. Mon rêve familier, magyarul: visszatérő álmom helyébe kerül tehát a Paul Verlaine álma, s ezzel a változtatással Ady fordít – a fordítás szó eredeti értelmében – egy nagyot az eredetin: az egyes száma első személyű diskurzus helyébe egy összetett diskurzus kerül, egy harmadik személy, Paul Verlaine mondja itt el első személyben az álmait.

Az újraírásnak izgalmas módját választja Kodolányi Gyula az Üzenetek W. Sh.-től című ciklusában, melynek huszonöt szonettje nagyjából ugyanannyi Shakespeare-szonett ihlette költemény. Maga a gesztus, kiindulópontnak használni az eredetit, s megírni annak az időbeli és a térbeli különbség adta változatát, ismerős, mások is éltek (élnek) vele. Kodolányi azonban fordít egyet ezen a gyakorlaton, azzal méghozzá, hogy minden verse magyar szövegébe intarziaként belefoglal az eredetiből két-három angol nyelvű töredéket. A versek címe magyar, alcíme viszont angolul jelöli azt a Shakespeare-szonettet, amelyből az adott Kodolányi-szonett kiindul, a szövegben pedig ott mindig az angol intarzia.

A 76. például egyenesen az intarziával indít: „Why my verse versem mért so barren / oly kopár? Barren? Csupasz? Csak az új / gőgjének van híján, újgazdag gőgnek. / Barren of new pride. Az új ha valódi, / törvénye szerint lesz azzá.” Követhető? A vers megadja rögtön az idézett angol szekvenciák magyar változatát, sőt, itt még azt is megengedi magának, hogy eljátsszon az angol jelző, a barren lehetséges magyar megfelelőivel: kopár?, vagy csupasz? (Szabó Lőrinc egyébként tarnak fordítja).

Shakespeare 76. szonettje éppúgy a sweet love-hoz szól, mint a ciklus majd minden verse, de a szöveg centrumába ezúttal a hogyan szólás, a nyelviség problémája kerül. A vége felé a költő meg is fogalmazza, hogy nincsen más lehetősége, mint az újraírás: So all my best is dressing old words new, / Spending again what is already spent. Vagyis hogy ugyanazt küldi, amit már eddig is küldött, de a régi szavakat – itt válogathatunk a dress számos jelentése között – megtisztítja, újraformálja. (Szabó Lőrinc eléggé ügyetlenül adja vissza a két sort: Még jó ha vén szókra új mezt húzok / A már adottat adva szüntelen.) Kodolányi hallgat is a szóra: Újraköltöm, mint elmondott rokon s ős. / Egy új hang szökellő hajlításait – / ezt hozom én. Ezt termi sors és ihlet. A két tercinában azután – köszönetet mondva a mestereknek, s egy remek formulával egybefoglalva nyelvet és anyát, még meg is tudja emelni a verset: „Ennyit adhatok a tücsökzenéhez. / Hatalmas zengéstekhez, mely átölel, / mesterek! Hadd fűzzem e kórust anyám / nyelvébe, édes kolozsvári nyelvbe, / mely folyton régi s új, daily new and old.”

A 10. Shakespeare-szonettben a beszélő a következőkkel fordul a megszólítotthoz: nemzz utódot, szívem is kér, – hadd éljen / Szépséged tovább benned s a tiédben. Az eredeti angol szöveg sokkal direktebb: Make thee another self. Vagyis igazából arra szólítja, hogy teremtse meg (valahogy úgy, ahogyan Heródiás Salomét) önmaga mását, az Ugyanazt, aki mindenben egyezik vele, csak éppen az időben máshol helyezkedik el. Kodolányi Gyula újraírásában a self modern, pszichológiai értelmezése a meghatározó. Teremts magadnak másik ént kezdi szonettjét, hogy azután erre a felütésre építse rá a folytatást, vagyis az egészet. A megszólítás itt – én legalábbis így értelmezem – önmegszólításba megy át, s ezzel az egész vers, anélkül, hogy megfeledkezne a shakespeare-i indítástól, másfelé térül el, s ezzel különös, erős sugárzást kap.

Megöl a gondolat című verse variáns Shakespeare 44. szonettjére, amely a test (itt flesh) nehézkességével és nehézségével állítja szembe a gondolat villámsebes, s ezért irigylendő szárnyalását. „Megöl a gondolat, hogy gondolat nem vagyok. Thought kills me that I am not thought.” A harmadik sorban aztán egyszerre játékosra vált. „Nem öl meg. Killls me not. De a gondolat, / hogy nem vagyok, megöl, megölhet. Hogy / puszta gondolat nem vagyok, jó dolog.” Következhet most már, kapcsolódva, ha csak lazán is, az eredetihez, a versbeszélő testi és szellemi dualitásának, a „földből és vízből” vétetett ember kettős természetének – immár a saját világára koncentráló – megidézése. Vagy más szóval: az újraírás komolysága.