A közhely, és ami nem az

Melinda Nadj Abonji: Galambok röppennek föl. Magvető, Budapest, 2012

Melinda Nadj Abonji első magyarul olvasható kötetének megjelenése óta már egy év telt el. Ennyi idő után a kritikusnak, saját értékelése mellett, az eddigi recepcióval is illik számot vetnie, még ha az eltelt egy év nem is tekinthető irodalomtörténeti távlatnak. A magam részéről azonban ezt egy cseppet sem bánom: a Galambok röppennek föl című regény megjelenésekor számítani lehetett rá, hogy nemcsak a regény befogadása lehet érdekes, hanem a Svájcban élő, vajdasági magyar származású írónőé is. Érdemes volt kivárni, hiszen a magyarországi, s főként a vajdasági írásokban meg is jelentek azok a szempontok, amelyek fontos kérdésekre mutatnak rá.

A Galambok röppennek föl Nadj Abonji második műve, mellyel a német nyelvű első megjelenés után 2010-ben elnyerte a Német Könyvdíjat, valamint a Svájci Könyvdíjat. Magyarországon tehát nemzetközileg már elismert kötettel debütált az írónő, s ez némileg rá is nyomta a bélyegét az itteni fogadtatásra. A kritikák egymást ismételve dicsérik a regényt, többnyire ugyanazon szempontok alapján: prózájának mondatszerkezetét, illetve a narráció felépítését méltatták, emellett pedig a kötet nemzetkarakterológiai és társadalomlélektani jelentésrétegeit (hendikep, trauma, menekültlét) emelték ki, melyekről azonban nehéz a banalitásokon túl újat mondani. Vagyis nem lenne szerencsés, ha a Galambok röppennek föl kapcsán más érdemleges(ebb) jellemzőről nem lehetne említést tenni.

A regény cselekménye a tizennégy külön címmel is ellátott fejezeten át két szálon fut, ezeket a visszaemlékező Kocsis Ildi narrációja köti össze. A mondatszerkezet feltűnő: Nadj Abonji hosszú, többszörösen összetett mondatokkal megírt szövege helyenként inkább nehézkes, semmint jól megoldott, s a nyelvtanilag gyakran nehezen követhető mondatfűzés olykor unalmassá és fárasztóvá teszi a könyvet. Az írónő nyomokban önéletrajzi elemeket is tartalmazó története egy vajdasági magyar család sorsába enged bepillantást, a Galambok röppennek föl tehát joggal tekinthető családregénynek, ám az elbeszélő pozíciója miatt a fejlődésregény is felvetődhet műfaji lehetőségként. Nadj Abonji két világot láttat – az elbeszélő, Ildi szavaival: „egymással szemben állva és össze nem egyeztethetően, mi itt Svájcban, a családunk meg Jugoszláviában, a volt Jugoszláviában, ahogy mondani szokták” (137.).

A kisebbségi léthelyzetből másik országba menekülő és ott érvényesülni igyekvő család életét középpontba állító tematika több, általában szintén önéletrajzi ihletésű műből ismerős lehet, így a közhelyesség elkerüléséhez mindenképp szükségesek egyéni írói megoldások. Vagyis nem elég a jelen esetben Melinda Nadj Abonji személyes élményein alapuló történet, hanem annak megformálása teheti észrevehetővé a Galambok röppennek föl című regényt a hasonló tematikájú kötetek között. „[H]a tömegek érkeznek, akkor nem várhatsz együttérzést az egyéni sorsok iránt.” (160.) Az írónőnek e tekintetben nem volt könnyű dolga, hiszen a balkáni háború, amely „egy nép specialitása, házi készítésű termék” (206.) mint egy irodalmi mű hátteréül szolgáló körülmény a maga jellemzőivel eleve adott. Nadj Abonji szereplőitől is elhangzik az a már-már klasszikussá váló „jugoszláv mondat”, miszerint „[n]em kell nekünk sehová se menni, úgy jönnek a különböző államformák hozzánk, mintha hívtuk volna őket!” (224.), s az a nyugati előítélet is megfogalmazódik egy svájci jelenet során, hogy, „a homo balcanicus egyszerűen még nem esett át a fölvilágosodáson” (98.).

Az előítéletek különféle módokon, de folyamatosan átszövik Nadj Abonji regényét. Gyakori a nemzeti sztereotípiákon, az általánosításokon alapuló minősítés, és nem is csak a szereplők egymás közti viszonyában kerül ez elő, hanem a gondolkodásukat jellemzi. Ildikó és testvére, Bori – apjuk kikötései alapján – képzelik el „az eszményi férfit, akit apánk a lányai számára elképzelne, szerbet csak legutolsó helyen, oroszt biztosan nem, de svájcit sem, az eszményi férfi magyar, legjobb, ha mindjárt vajdasági magyar” (180.). Abban a svájci kávézóban, melyet Ildikó szülei üzemeltetnek, a személyzetben jóformán mindenki az egykori Jugoszláviából származik, mégis (vagy épp ezért) tilos a nemzeti identitás firtatása és a szerbhorvát nyelv használata. Az egyik alkalmazott, Dragana határozza meg saját nemzeti identitását a következő módon: „az, hogy bosnyák, az egy emlék, egy rossz emlék, ha mi, horvátok nem hittünk volna benne, hogy horvátok vagyunk, még mindig jugoszlávok lennénk” (195.). A vajdasági magyar Ildin pedig a svájci vendégek szerint azért látszik, hogy nem balkáni, mert „a balkániaknak másmilyen a fejformájuk” (212.).

Nemcsak a regénybeli környezet multietnikus, hanem a kötet nyelvezete is. A szövegben több dőlten szedett német, angol és szerb szó is szerepel (jelentésük a kontextusból mindig kiderül), s néhány magyar szó is ki van emelve ugyanígy. A magyar nyelvű kiadásban dőlten szedett magyar szavak az eredeti német kötetben is magyarul szerepeltek. A fordítás – főként a mondatok szerkezetét is figyelembe véve – nem lehetett könnyű munka, de jól sikerült. (Valószínű az személyenként változó, feltűnik-e a magyar kétváltozatú szavak használata. Rögtön a címben szereplő föl igekötő több kritikában is felként szerepel. A szövegben fölnőttekről, fölhajtásról, fölsőtestről és fölső szobáról olvashatunk.) A Kocsis család útvonala Melinda Nadj Abonji számára a nemzeti sztereotípiák megjelenítése mellett kikerülhetetlenné teszi a „szegény Kelet és gazdag Nyugat” szembeállítást is, mely épp azért hathat a regény háborús hátteréből adódó kötelező kelléknek, mert Nadj Abonji is hamis sztereotípiaként működteti ezt az összevetést (Ildiék korántsem élnek olyan jól Svájcban, mint ahogy azt a vajdasági rokonok feltételezik). Mégis, épp ez, a sztereotípiák cáfolata teszi közhelyes irodalmi megvalósítássá mindezt.

A Galambok röppennek föl eddigi recepciója arra a kérdésre mutat rá, vajon egy Nadj Abonji művéhez hasonló fikcionáltságú irodalmi mű történelmi háttere joggal tekinthető-e pusztán panelekből, elkerülhetetlen közhelyekből fölállított díszletnek? Vagy ekként említeni őket olyan, mint „az olyan fogalmakon, mint »balkáni horror-show«, elviccelődni” (206.)? Szinte magától értetődő, hogy a magyarországi és a vajdasági kritikákból kétféle válasz olvasható ki. A két recepció közötti különbséget (eddig) egyedül Gerold László tette szóvá a VajdaságMa hírportálon közölt Között című elemzésében: „érdekes felfigyelni arra, hogy ez a kritika [a magyarországi – Sz. M.], amely pontosan érzi és értékeli Ildi joggal megalázásként átélt helyzetének hiteles, találó lélektani ábrázolását, milyen mértékben érzéketlen maradt a balkáni horror-show-val szemben. Szinte csak tudomást vesz róla, anélkül, hogy érezné ennek tragikumát. Persze, lehet, hogy ehhez személyes élmény kell, s nem elég az olvasói figyelem.” A személyes élmény egészen meglepő mértékben kihatott a regény vajdasági fogadtatására. Nemcsak a leírtakkal kapcsolatban beszélhetünk erről, hanem a regényhez kapcsolódó felolvasókörút révén is – a kettő nagyon gyakran összekeveredik a beszámolókban és kritikákban.

A VajdaságMA portálon olvasható másik, a regénnyel és írónőjével foglalkozó írásban a felolvasóestek iránti érdeklődést inkább leegyszerűsítő, semmint szellemes módon a földrajzi távolságokkal hozza párhuzamba Balassy Ildikó, a cikk szerzője. „A messzi Hajdú-Bihar megye székhelyén kevesen ismerhetik a kisebbségi és gastarbeit sorsot, a balkáni háborúkról, meg az itteni viszonyokról is talán csak hallomásból tudnak – Budapesten már érezhetően nagyobb érdeklődéssel hallgatták végig a jelenlévők a […] műsort […], mivel itt valószínűleg több vajdasági vendég is helyet foglalt a sorokban, hogy aztán Szegeden, szinte karnyújtásnyira a regény egyik helyszínétől, Zentától, a csúcspontjára érjen az érdeklődés.” A Galambok röppennek föl című kötettel Melinda Nadj Abonji sajátos hőse lett a vajdasági (irodalmi) közegnek. Az imént idézett beszámolóban hősi programja, küldetése is megfogalmazódik: „Az írónő […] mint művész a jövőben is harcolni fog a külföldieket lekezelő nyugati arrogancia ellen.” A Képes Ifjúság internetes felületén Laskovity J. Ervin Itthon járt a vajdasági rokon című írásában hasonló jelentőséget tulajdonít a svájci szerző művének: „Amikor nem volt több kérdés, következhetett a dedikálás, a virágáradat és a csókok hada Nagy Abonyi Melindának, hálául azért, hogy sikerült életünkre irányítania a világirodalom figyelmét.” (Melinda Nadj Abonji nevének magyarítása – az írónő magyar származása ellenére – számomra ahhoz hasonló rajongói és elfogult gesztus, mint mikor egy egész olvasógeneráció Verne Gyulaként emlegette Jules Verne-t.)

A Vajdaságban megjelent írásoktól határozottan elkülönbözik Szögi Csaba a Sikoly folyóiratban megjelent, meglehetősen éles hangú kritikája. Írásának stílusából arra lehetne következtetni, hogy ő „nem dől be” Melinda Nadj Abonjinak. A Galambok röppennek föl című regényt a következőképpen foglalja össze: „[t]úlzások és közhelyek. Amelyek egy nyugat-európai számára érdekesek lehetnek, mifelénk viszont a szerző könnyedén lebukhat – le is bukik.” (173.) A Gerold által említett személyes élmény helyett ő a hitelességet kéri számon a regényen. Ahogy az írónőről megfogalmazza: „[s]zép ez, hogy keresi a gyökereit, de… vagy nagyobb elmélyülésre lenne szüksége a témában, hogy ezt hitelesen tudja ábrázolni, vagy hanyagolnia kellene azt – mindenesetre írásban mindenképp. Hitelesség. Arról írj, amit ismersz!”

A Galambok röppennek föl című regényt, és íróját, Melinda Nadj Abonjit is el kellett adni, s egy olyan szűkebb irodalmi közegben, mint amilyen a vajdasági is, szokatlan és visszatetsző lehet az a mértékű marketing, amiben ez a mű és szerzője részesült. Túlzásnak érzem azt a nemzetközi heroikus küldetést, amit egyesek ennek a könyvnek tulajdonítanak, de azt is, hogy épp ez a visszatetsző propaganda és az a turné, amelyet az írónőnek szerveztek, a könyv megítélésére hasson vissza. Azok a közhelyek, melyeket korábban én is említettem, s melyek Szögit fölháborították, meglátásom szerint elkerülhetetlen elemek. Vagyis a regény történelmi háttere – bárki lenne a történet megírója – követeli meg ezek említését. Mindezek alapján mondhatom, hogy számomra, magyarországi, vagyis a regényben leírtakat át nem élt olvasó számára nem a Galambok röppennek föl közhelyes egészében – a történet bizonyos elemeinek irodalmi szerepeltetése viszont mára kényszerűen az. Nadj Abonji regényében részben épp a történelem és a saját történet kerül egymás mellé (anélkül, hogy egybeesnének!), valamint az emlékezés esetlegessége hangsúlyozódik, ami – fikciós műről lévén szó – rögtön megkérdőjelezi a feltétlen hitelesség igényének jogosságát.

A fiatal elbeszélő, Kocsis Ildi kevesebbet tud a balkáni háborús eseményekről, mint a svájci sajtóból tájékozódó ismerősei, akiknek még csak nem is él rokonuk ebben a térségben. Kocsisék, amilyen gyakran csak lehet, meglátogatják a Vajdaságban élő családtagokat, elsősorban Mamikát, a családot a távolból is összetartó és abban meghatározó szerepet betöltő nagymamát. Az ő személyének megrajzolása is hozzájárul Melinda Nadj Abonji regényének eredetiségéhez. 1989 például épp miatta jelent mást az egyetemes történelemben és Ildi saját történetében. „1989 be fog vonulni a személyes történelmembe, biztosan eszembe jut majd később, 1989-re visszaemlékezve a berlini fal leomlása […], de az én történelmemben ez az az év lesz, amelyikben meghalt mamika” (150.). A kötet narrációja is megváltozik egy ponton – az addigi egyes szám első személyű, címzett nélküli elbeszélés szinte észrevétlenül, hosszabb-rövidebb részekben, mamikát szólítja meg. „Megpróbálok visszaemlékezni, mamika, milyen volt ez a megérkezés az új otthonunkba, az új ágy, az új játékok, hogy vécé van a lakásban, tévé meg telefon…” (240.)

Bár Nadj Abonji egészen eddig a vajdasági, sőt a balkáni irodalmi viszonyokon kívül állt (az, hogy vajdasági író lenne, csak vajdasági témájú kötetének megjelenése után merült föl), regénye mégis bekapcsolható egy délvidéki irodalmi kontextusba. Bojtár Endre Az irodalomtörténet esélye című kötetben ír arról, hogy feltehetően igazuk van azoknak, akik szerint létezett „valamiféle közös Habsburg-monarchiabeli kultúra. […] [L]étrejött az egymásról legtöbbször mit sem tudó írók témáinak, toposzainak, műformáinak, stílusának valamiféle közössége.” Valami hasonló kapcsolódást lehet feltételezni az egykori Jugoszlávia irodalmai, illetve az onnan induló, emigráns irodalmak között is.

„Kétfajta menekült létezik: az egyiknek vannak fényképei, a másiknak meg nincsenek – mondta egy bosnyák menekült.” Ez a mondat, bár szerepelhetne Melinda Nadj Abonji kötetében is, Dubravka Ugrešić A fájdalom minisztériuma című regényében olvasható, mely az amszterdami egyetem jugoszláv menekült csoportjának körei között játszódik. A fénykép a Galambok röppennek föl szövegét is átszövő motívum – meglátásom szerint még meghatározóbb, mint a címben is szereplő, többek által is kiemelt galamb. (Az ismét a fordító munkáját dicséri, hogy ezek a motívumok, a hozzájuk kapcsolódó nyelvi asszociációkkal együtt, a magyar és a német szövegben ugyanolyan mértékben működnek. Csak egy példa a családi kapcsolatokat [is] jelképező galamb kapcsán: a háborús időben ritkán ugyan, de lehetséges telefonbeszélgetések alkalmával a gyerekek hangját hallani „végigrepülni a vezetéken” [139.].) A fényképalbum sajátos családfaként működik, aki belekerül az albumba, belekerül a családba is, ahogy az Jankával, Ildikóék Vajdaságban élő féltestvérével is történt, „aki egyszer csak ott termett a fényképalbumunkban, mintha mindig is hozzánk tartozott volna” (62.). Nadj Abonji regényében a fényképek szinte meg is elevenednek, a személyiséget rögzítik. A lányok, akik csak mamika meséiből ismerhették nagyapjukat, megtalálják őt egy első ránézésre teljesen hasonló férfiakról készített csoportképen. „[E]z ő, mondta mamika, a nagyapátok, és a képet közibénk fektette, Bori meg én, akik kérdőn néztünk mamikára, mert a fényképen vagy harminc férfi volt látható, mindegyik kabátban, sapkában, csupa bajuszos, komoly ábrázat. […] [M]ennél tovább nézzük őket, annál különbözőbbek lesznek…” (230.)

Egy-egy fénykép környezetté, díszletté válik, amelybe a szereplők ideiglenesen tartoznak, amelybe beleállnak, de amelyhez nem tartoznak szervesen. A regény végén Ildi elköltözik a szüleitől, s az egykori szobájának környezetében apja fényképezi le őt: „apa folyton fényképet akart csinálni rólam, azután rólam meg Boriról, rólam meg a gyerekkori rajzaimról, rólam meg a bútoraimról” (272.). Ahogy egy környezet csupán átmenetinek bizonyul, úgy értelemszerűen a fényképek közül is több érvényét veszti, selejtté válik a regény végére. „[L]egfelül fekszik az a sárga boríték, amelyikben a fotóimat tartom; én, aki sosem akart fotókat albumba ragasztani vagy bekeretezni, […] amikor tizennégy éves voltam, akkor kezdtem el azokat a fotókat gyűjteni, amiket a szüleim eldobtak volna, »selejt«, ez áll a sárga borítékra írva…” (275.) A környezetét hol kényszerűségből, hol saját döntése alapján változtató Kocsis család tagjainak a fénykép egyaránt jelképezi a családhoz tartozás módját, az emlékezés lehetőségét, és a menekült életvitelt. Mindemellett Melinda Nadj Abonji regényének felépítése is egy összekeveredett fényképalbumhoz hasonlít: a két helyszínen (Jugoszláviában és Svájcban) zajló történet nem kronológiai sorrendben ismerhető meg, s az egymás mellé kerülő jelenetek leginkább egy-egy helyszínen készített tablóképként jelennek meg. Ilyen a vajdasági lakodalmi, rokoni társaság, vagy a Mondialban, Kocsisék svájci kávézójában a törzsvendéggárda stb. Bár egy menekült, régi és új élete közt ingázó családról szól a Galambok röppennek föl, a regényt felépítő képek statikussága szimpatikus módon akadályozza meg a menekültléthez általában szorosan kapcsolódó útonlét, idegenségérzet és otthontalanság túlzott hangsúlyozását, patetikussá válását. Ez is azt mutatja, hogy Melinda Nadj Abonji nem az elmesélt történet történelmi háttere kínálta kellékekkel teszi érdekessé és hatásossá regényét.

A Galambok röppennek föl jó regény. Számomra nem több, de nem is kevesebb. Nem eszköz egy Svájcban élő írónő heroizálásához, és nem feladata a balkáni háborúk borzalmának megismertetése, vagy az, hogy megrendültséget váltson ki az olvasóból. E tekintetben nem elgondolkodtató Melinda Nadj Abonji könyve, hanem egy irodalmi díjakkal méltán elismert, jól megírt regény.