Az irodalomelmélet kavalkádja, avagy egy képlet értéke

Bollobás Enikő: Egy képlet nyomában. Balassi Kiadó, Budapest, 2012

Bollobás Enikő legújabb könyve jórészt akadémiai doktori disszertációjából, valamint más, korábban már megjelent tanulmányaiból tevődik össze. Ebben a művében a szerző egy irodalomelméleti „képletet” állít fel, majd azt alkalmazza különféle amerikai, angol és magyar szövegekre. Az Egy képlet nyomában ígéretesnek tűnik arra nézve, hogyan ágyazza Bollobás magyar kontextusba az általa felhasznált, angolszász kritikában divatos teoretikusokat. Érdekes vállalkozás a főleg amerikai művek mellett a magyar irodalomból vett példák, illetve annak vizsgálata, mi a közös az amerikai és a magyar irodalomban. A következőkben azt vizsgáljuk meg, mi az a „képlet”, melyet a szerző felállít, és mennyire megvilágító erejű a művek olvasatakor.

Kelet-Európában az irodalomelméleti fellendülés a rendszerváltás utáni időkre tehető, amikor nagymértékben kezdték el használni a külföldön addigra már elterjedt teóriákat. Sokszor a tudományosság látszatát keltő elméleti kavalkád jellemezte a kritikai gyakorlatot, ám ez a jelenség mintha letűnőben lenne, s egyre többen már nem terhelik szövegeiket felesleges teorémákkal. Az „naiv olvasattal” ellentétben az irodalomelméletek alkalmazására szükség van, ha az addig nem látott dolgokat világít meg, vagy a témát elméleti keretbe kell foglalni – ilyenkor a kritikus a legmegfelelőbb elméletet keresi meg munkájához. Bollobás nem egy bizonyos toposzt jár be, hanem előbb egy irodalomelméleti hátteret hoz létre, aztán ehhez keres olyan műveket, amelyek koncepciójába beleillenek. Ez a fajta megközelítés is lehet indokolt – főleg akkor, amikor egy elmélet helyességét igyekszünk bizonyítani. A könyv címe matematikai metaforát rejt, ahol a „képlet” olyan elméleti konstrukció, amelyből műolvasatok vezethetők le. A szerző célja a szubjektumelméletek ismertetése mellett az, hogy rámutasson, a szubjektum működése performatív, s a posztstrukturalista irodalomelméleti háttérhez a nyelv performativitásáról szóló nyelvészet téziseit is hozzáadja, majd a posztmodern retorikai elméletekből válogatva azt állítja, hogy a szubjektumperformativitás par excellence trópusa a katakrézis (9). Továbbá kiderül az is, hogy a szubjektumperformativitás mindig az adott társadalom normái által előírt forgatókönyvek alapján történik, vagy követve azt, vagy határsértő módon nem.

A „Bevezető” egy mai populáris példával indul, majd később még több, a popkultúrából vett jelenséggel találkozunk a könyvben. Már itt nyomon követhetjük az elmélet alapvető tévedését, amely szerint a több forgatókönyv szerint egyszerre történő szubjektumperformativitás „retorikai alakzatot... új fogalmat hoz létre” (8). Túlburjánzó irodalomelméleti szakzsargon helyett ennek a neve egyszerűbben szerepjáték, melyet már az ókorban „feltaláltak”. Bollobás egy sereg neki tetsző posztstrukturalista teoretikust követ, viszont a színház- és drámaelméletek bevonása sokkal gyümölcsözőbb lenne vállalkozásában, és talán eredetibb is, mint a régiek újramondása. Szembeötlő, hogy a posztstrukturalista elméletek milyen sok színházi metaforát használnak; az Almási Miklós által felvetett „dramatológia” kidolgozása nagyban hozzájárulna a szubjektumperformativitás újszerű megvilágításához. Ehhez hasonló eredeti kísérlet csírája sem fedezhető fel a szerző által alkalmazott elméleti keretben.

A „Bevezető” után két hosszabb fejezet alkotja a könyv elméleti megalapozását, „Az alany mint elméleti kérdés”, valamint a „Katakrézis: alakzat és alanyképzés” címűk. Először a kartéziánus ego sokat hallott kritikáját ismétli meg röviden, majd Hamlet tépelődéseivel és Rousseau Vallomások című könyvével mutatja be a descartes-i gondolkodást. Ezután Leibniz, Spinoza és Locke elméleteit meg sem említve hirtelen Immanuel Kant filozófiáját tudja le a szerző egy rövidke bekezdéssel, amelyben egy oda nem illő részletet választ A tiszta ész kritikájából, majd az idézet után nem következik semmi. Másutt Bollobás mindig parafrazeálja az idézetet, illetve megmondja, mi következik belőle. Jelen esetben látszik, hogy Kantot nem elmélyülten tanulmányozta, mert akkor tudná, hogy az általa választott idézet éppen nem azt példázza, amit – egyébként helyesen – a kanti filozófiáról állít. A szerző megállapítja, hogy Derrida szerint Descartes-tól Kantig egy olyan hagyomány ível, amely „előfeltételezi a szubjektum klasszikus meghatározottságát” (15). Ezzel a nézettel Bollobás egyetért, viszont Kant után Hegel, a neokantiánus filozófiák, Nietzsche szóba sem kerülnek, hanem egyből Heideggernél tartunk Husserl és a fenomenológia megemlítése nélkül. A szerző szerint „még Heidegger sem lóg ki a sorból” (15), akik előfeltételezik a szubjektum klasszikus meghatározottságát, majd a Lét és időből vett idézetet hoz, amelynek derridai bírálatát ismerteti. Problematikus az ilyenfajta megközelítés, mivel egyrészt láthatóan másodlagos forrásokra támaszkodik a szerző, aki nem ismeri az általa idézett filozófusok műveit. Végső érvként Derridát használni olybá tűnik, mintha Gadamer, és Gadamernek Derridáról szóló bírálata nem lenne ismeretes Bollobás számára. Heideggernél a megértés a jelenvalólét létmegértését jelenti, ahol maga a jelenvalólét nem más, mint önmaga megértése, a világban-való-lét alkotó mozzanata. Továbbá meg kell említenünk azt a jól ismert tényt, amely szerint a hermeneutikának nem tárgya a szubjektum konstrukciója, tehát ebben a kontextusban Heideggert bírálni némi filozófiai ismerethiányra enged következtetni. Heidegger kapcsán sokkal izgalmasabb lehetett volna azt a kérdést körüljárni, hogy a hermeneutikának a posztstrukturalizmussal ellentétben miért nem tárgya a szubjektum konstrukciója, valamint azt, hogy Richard Shusterman Pragmatista esztétika című könyvében hogyan próbálja összebékíteni a dekonstrukciót a hermeneutikával, és hogy vállalkozása mennyire mondható sikeresnek. Bacsó Béla a Szöveg és interpretáció utószavában amellett érvel, hogy létezik a hermeneutikának egy olyan hagyománya, amely a dekonstrukcióval párhuzamosan a megértés nyitottságát, a mindig már másképp értést hangsúlyozza a metafizikával szemben; kíváncsian várnánk, Bollobás mit gondol erről, de bármiféle továbbgondolást vagy vitát Derrida érvelésével zár le.

Miután két oldalban letudja a filozófiai alapozást, a 16. oldaltól a könyv rátér a Ferdinand de Saussure, Émile Benveniste Anthony Paul Kerby, Ruth Rubbins, Jacques Lacan, Louis Althusser, Emmanuel Lévinas, Michel Foucault, Judith Butler, Gayatri Chakravorty Spivak és Elizabeth Grosz szubjektumelméleteinek ismertetésére. A „Szubjektumperformativitás” alfejezet a John Langshaw Austin által megalapozott beszédaktus-elmélet ismertetése előtt egy populáris példát idéz, három baseballbíró beszélgetését. Bollobás elmondja, hogy ez a „posztmodern végtelen szakadékának unheimlich érzetét keltő példabeszéd” (26). A példa jó is lehetne, de a baseball tőlünk annyira idegen, európaiak által nem művelt, legtöbbünk számára érthetetlen sport, hogy a magyar olvasónak valóban unheimlich érzése támad, de nem a posztmoderntől, hanem a baseballtól egy irodalomelmélet-könyvben olvasva, mivel a téma szakértőjétől irodalmibb példát várnánk. Ennek a beszélgetésnek az elemzése során követi el Bollobás azt az alapvető metodikai hibát – ami egész művén végighúzódik –, amelynek során félreértések és leegyszerűsítések sorozatával megalkot egy tézist, majd ehhez ragaszkodva, ezt próbálja kiolvasni az általa kiválogatott posztstrukturalista szerzők műveiből. Azt állítja, hogy a performatív aktusok ontológiai jelentőségűek, mert új diszkurzusokat hoznak létre, s „az új diszkurzusban megképződő új szubjektumok azután metaleptikus módon átlépnek a térbeliség és időbeliség jellemezte fizikai valóságba” (27). Az végig homályban marad, mit ért Bollobás azalatt, hogy a szubjektum metaleptikus módon lép át a fizikai valóságba. Abban igazat kell adnunk, amikor azt olvassuk, hogy a performativitás olyan nyelvi diszkurzusban jön létre, „amikor is olyan új fogalmakat alkot meg a beszélő, amilyenek azelőtt nem léteztek” (28). Később viszont azt fogja állítani, hogy ezek az új fogalmak alapvetően a katakrézis trópusába esnek, és ott is a katakrézist fogja erőltetni, minden bizonyítás nélkül, ahol nem lehet, vagy egyszerűen nem igaz.

Az „Alanyi és tárgyi megképzés” alfejezet röviden összefoglalja azokat a régről ismert teóriákat (Simone de Beauvoir, Lacan, Stephen Heath, John Berger, Laura Mulvey, Foucault, E. Ann Kaplan, Teresa de Lauretis, Althusser nyomán), amelyek szerint a hatalom nyelve, tekintete, megszólító ideológiája hozza létre az eltárgyiasított, birtokba vehető szubjektumot. Itt Bollobás olyan ki nem fejtett és kellően nem magyarázott fogalmat kezd el használni, mint „ragozott szubjektum”, ami alatt valószínűleg azt érti, hogy a szubjektum konstruálódása során különféle – társadalmi nemi, szexuális orientációra, társadalmi osztályra vonatkozó, rasszbéli – azonosságjegyeket kap. Később olyan kifejezések megmagyarázatlan használata vonul végig, mint „ragcsúszás”, „többszörösen ragozott szubjektum” stb. Nem ártott volna a „ragozott szubjektum” bővebb kifejtése, és a későbbiek során történő pontos használata. A fejezet végén a szerző összefoglalja az addig mondottakat, majd odáig megy, hogy a korábbiakból következően a „megszólító ideológia vagy »valakivé«, vagy »senkivé« rögzíti a megszólítottat” (39). Azt nem tudja meg az olvasó, hogy „megszólító ideológia” alatt Althusser filozófiája értendő; a nagyobbik baj az, hogy a „senki” és a „valaki” ilyen definíciója elnagyolt és félrevezető. Hiába az idézőjelezés, mit sem segít, amikor a szerző eleve eldönti, hogy az ontológiait mindig megelőzi az episztemológiai, és ehhez a nézetéhez keres teóriákat. A fejezet legvégén újabb kifejtetlen tézissel találkozunk, amely szerint a szubjektum identitásváltásai „alapvetően mindig a katakrézis jellemzőivel írhatók le” (39). Ez a megállapítás nem következik a korábban mondottakból, és nem is igaz. Később, amikor a katakrézist mint trópust fejti ki a szerző, akkor már evidenciaként kezeli ezen alapvetően hibás állítását.

A következő fejezet a „Katakrézis: Alakzat és Alanyképzés”. Itt Bollobás gyakorlatilag Patricia Parker „Metafora és katakrézis” című tanulmányát más szavakkal újramondva, ugyanazokat a szerzőket idézve az ókortól igen gyorsan eljut Derrida, Foucault és de Man katakrézisértelmezéséig; majd a metafora és a katakrézis közötti különbség vázlatosan elnagyolt ismertetését adja, jórészt Derrida és de Man teóriái alapján. Az ókori retorikára történő hivatkozás felszínes csillogásnak tűnik, mivel gyanítható, hogy a szerző nem ismeri alaposan Quintilianust. Az ókori, középkori, majd reneszánsz szerzők dióhéjban való megemlítése semmit nem tesz hozzá a 20. századi katakréziselméletekhez. Bár hivatkozik a szerző Patricia Parkerre, nem egyértelmű a szövegből, hol a határ Parker és Bollobás állításai között. A gyakorlatban előfordulnak ilyen összemosások, de egy ilyen volumenű szerző esetében megengedhetetlen az efféle szerkesztési hiba.

A következő fejezet arra szolgál, hogy a szerző gyakorlati példákon keresztül mutassa be a katakrézis működését, nevezetesen Emily Dickinson költészetén. Ez a könyv legjobban sikerült fejezete, igazán jó és alapos verselemzésekkel. Sajnálhatja az olvasó, miért nem Dickinson költészetéről szól az egész könyv a fölösleges teorémák elhagyásával. A bemutatásra szánt irodalmi anyag olyan nagy, hogy alaposabb műelemzések nem születnek. Talán Dickinson költészete mellett még Rácz Zsuzsa Terézanyu könyvének elemzése hasonlóan éles elméjű. A műolvasatok tekintetében elmondható, hogy ez a két fejezet tekinthető a könyv legfőbb erősségének. Találhatók olyan elemzett művek is, amelyeket nem ismer Bollobás eléggé, sem a hozzájuk kapcsolódó szakirodalmat. Példaként említhetjük Nádas Péter regényeit; ha a szerző figyelmesen olvasta volna az Emlékiratok könyvét, akkor nem csak az tűnnék fel neki, hogy a férfitekintet eltárgyiasítja a nézettet, hanem az is, hogy itt egy nem szokványos, nem is a Bollobás által tárgyalt szerelmi háromszög működteti a névtelen narrátor, Melchior és Thea kapcsolatát. Érdekes lenne továbbá a felvázolt szubjektumelméletekkel azt is megvizsgálni, hogy ebben a háromszögbe Hübnerné hogyan illik bele, milyen az ő szubjektumperformativitása – talán ezzel gazdagodott volna a magyar nyelvű Nádas-szakirodalom.

A könyv stílusa nem egységes. Egyrészt olyannak tűnik, mint egy disszertáció, erős elméleti felvezetéssel, a végén összefoglalással, viszont a sok banális példa és közhelyszerű megállapítás megbontja az olvasó által elvártakat. A magyar szavak, szókapcsolatok idegen nyelven történő megismétlése például „gondolkodó szubjektum, azaz homo cogitans” (13) öncélú, mivel a magyar megfelelőhöz nem tesz hozzá semmit. Rengeteg a könyvben a magyartalanság, az angol terminológia ügyetlen magyarra történő átültetése, valamint az, hogy idegen szavak esetében nem a latin szótőből, hanem az angolból indult ki a szerző, ami nem könnyíti meg az angolszász elméletek magyarra történő adaptációját.

A félreértésekből egyet kiragadva megjegyezzük, hogy Eve Kosofsky Sedgwick „homoszociális” terminusát Bollobás átveszi, de pontatlanul értelmezi. A társadalmi nemek vizsgálatát is ígéri a szerző, ám csak a női szubjektumképzést vizsgálja, mintha a férfi karakterek nem is léteznének, illetve a férfiasságkonstrukciókról egy szó nem esik. Példaként említjük, hogy A vágy villamosában Stanley férfiasságkonstrukciója éppoly érdekes, mint Blanche-é, de erre még utalás sem történik a könyvben.

Végig kérdés marad, van-e értelme olyan amerikai műveket tárgyalni, amelyek nincsenek magyarra lefordítva. Aki olvas angolul, az az angol nyelvű szekunder irodalmat is megérti, aki pedig nem, annak érdektelen. A végső kérdés megválaszolatlan marad: kinek és milyen célból íródott a könyv? Mi a köze az önkényesen válogatott magyar irodalmi példáknak az amerikaiakhoz, illetve felfedezhető-e bármiféle kapcsolódási felület, esetleg kulturális közvetítés?

Az Egy képlet nyomában a szubjektumnak a nyelvfilozófiából és a posztstrukturalista teóriákból táplálkozó performatív elméletét szándékozott kidolgozni, majd az elméletet deduktív módon, a képletbe helyettesítve irodalmi példákkal igazolni. A logikából vett alapismereteinkből tudjuk, hogy hamis premisszákból is el lehet jutni igaz következtetésekig. A hosszan felsorakoztatott irodalomelméleti kavalkád, valamint az elméleti hivatkozások túlságos kibővítése olyan arányú hangsúlyeltolódást hozott létre a könyvben, ami nem járult hozzá a primer művek elemzéséhez. Sokszor öncélúnak tűnik az elméleti fejtegetés, mivel az eredmény – a művek olvasata – a teorémák bonyolítása nélkül is ugyanazt adta volna, Bollobás Enikő képlete nélkül.

Felhasznált irodalom:

Almási Miklós: Anti-esztétika. Séták a művészetfilozófiák labirintusában. Budapest, Helikon Kiadó, 2003.

Bacsó Béla: „Utószó”, Szöveg és interpretáció. (Vál. Bacsó Béla) Budapest, Cserépfalvi Kiadó, é. n.

Gadamer, Hans-Georg: „Dekonstrukció és hermeneutika”. Alföld, 48. (1997/12.) 31–38.

Parker, Patricia: „Metafora és katakrézis”. Figurák. (Szerk. Füzi Izabella, Odorics Ferenc) Budapest–Szeged, Osiris–Pompeji, 2004.

Shusterman, Richard: Pragmatista esztétika. Pozsony, Kalligram, 2003.