A dögevő

Marr felől, a tövises fenyők borította meredélyen ereszkedik le. Csontszínű vászonkabátban, fején nemezkalap, lábán nyersbőrből készült vaskos túrabakancs. Mesterkélt öltözetének és mozdulatai kimértségének némileg ellentmond dérszerű szőrzettel borított méla arca, tompa tekintete, amely puhán és érzéketlenül suhan át a szemközti hegyoldalon, s nyugalmából látszólag nem zökkenti ki semmi. Régimódi tájképfestőnek mondanánk, aki állandóan a tájat fürkészi, nagyobb méretű oldaltáskájából elő is húzhatná a vázlatok készítéshez szükséges kellékeket, de ha megpihen valahol, ráereszkedik fáradtan egy kidőlt fatörzsre, azonnal ruházata tisztításához, bakancsa keféléséhez kezd, a patak partjára ülve pedig arcát és kezeit mossa, frissítő dezodorokat csomagol ki akkurátusan a táskájából.
A környék vendéglősei rettegnek tőle. Márpedig a Kucsar, Demeny, Marr közötti nem elhanyagolható területnek valamely meghatározhatatlan törvények szerinti ura ő, aki érvényes papírok nélkül követel személyének ezen a tájon bizonyos, nehezen körülírható jogokat. Néha Inczeynek nevezi magát, akinek a környék temetőiben nyugvó ősei hajdan az egész erdőség birtokosai voltak, máskor báró titulust használ, mert nagyapja második felesége, egy bizonyos Rhédey lány, még a legelőkelőbb családokhoz is bejáratos volt. Az erdő hivatalos embereit kerüli, vadászokkal, vadőrökkel nem áll szóba, de gyakran megesik, hogy gyanútlan turisták megszólítják. Ilyenkor készséges és kedves, színes történetekkel ecseteli az erdő és a táj látnivalóit, különös titkait, köveket emel magasba, és beszámol a hegyek geológiai őstörténetéről, idegenvezetőként szűk nyílásokat mutat a sziklák mélyedéseiben, amelyek szerinte hosszabb földalatti járatokat rejtenek. A legszemélyesebb attrakciója a Kucsar felé vezető út menti sziklafal néhány tenyérnyi nagyságú üledékrétege, ahol őslények elmeszesedett vázai, halak gerince és kagylók szivárványos héjai mutatkoznak. Az idegenek szívesen hallgatják, mert sem nem tolakodó, sem nem bőbeszédű, szivarjának füstjében gyönyörködnek, amelyet, állítása szerint, Egyiptomból hozat egy ma is prosperáló angol cég üzletéből. Ha valaki személyes érdeklődésből, valamely folytatható kapcsolat reményében szeretné megtudni az elérhetőségét, akkor szemben találhatja magát a jobbára névtelen ember furcsa elzárkózásával. Olyasmit mond, hogy túl régóta él már itt ahhoz, hogy állandó otthona legyen, örökösen úton van, hogy tudását szüntelenül gyarapítsa, napi sétái során csak elhanyagolható részét képes ellenőrizni hatalmas birtokának. Még különösebb, amikor ezek a lényétől megbűvölt emberek, ha alkalmuk adódik, hogy a környék fogadóiban felőle érdeklődjenek, a leghatározottabb elutasításban részesülnek.
Olyan kényszerpályákon mozog, amelyeket ő eszel ki folytonosan magának, hogy szellemét távol tartsa a mélyben kínzóan mocorgó, felszínre törekvő ösztöneitől. Fél magától, ahogy minden józan ember, aki jól ismeri vágyai féktelenségét, indulatai sokszor tűrhetetlenné fokozódó vadságát. Míg a felszínen egy háborítatlan, fenyegető sötétségű vízfelületnek tűnik, a mélyből minden pillanatban előbukkanhat valamely szörny, amely kész nekikezdeni a saját létét veszélyeztető és őt személyiségében feszélyező világ azonnali rombolásának. Csak akkor nyugszik meg napokra, ha szüntelen menekülése közben emberek vetődnek az útjába, és azok a legnagyobb jóindulattal vannak a természet szüntelen támadásainak kiszolgáltatott személyisége iránt, ha úgy tekintenek rá, ahogy látni szeretné magát a mások szemében. Ez a nyugalom azonban hamar kétségbeesést, még mélyebb meghasonlást vált ki belőle, mert sosem tud azzá válni, aki lenni szeretne, s mások felé lopakodó képmutatása lelkileg még mélyebb szakadékba taszítja nyugtalan kedélyét. Ha logikusan végiggondolja élete alakulását, akkor józanul belátja, semmit sem háríthat a külső körülményekre, megátalkodottan ő volt az, aki bizonyos értetlenségből, kisebb tragédiákból végletes következtetéseket vont le saját helyzetét illetően. Ha a környezetében élő emberekkel meg is szakított minden kapcsolatot, ha tébolyodott báróként emlegetik is, aki az erdőket járva próbál eligazodni elméje furcsaságain, még mindig maradt épp elég tartalék vád az iszákjában, hogy holmi kocsmárosokkal, vadőrökkel szemben a legképtelenebb módon pimasz és elutasító legyen. Miután fölösleges hazugságai már teljességgel megbontották agyának múltba vetülő emlékeit, elevennek gondolja a képzelt családját, tökéletesre maszkírozta magát egy, még gyermekkorában látott hajdani báró külső megjelenése szerint. Rájött, hogy ehhez a jelmezhez valóságos múlt dukálna, s az ő jelene, láthatósága teljességgel csak a véletlen elenyésző találkozásaiban teljesedhet ki.
Egyszeri zajos tévedése – amikor a lemenő nap útját követve napokon keresztül egy vadász golyójától kiszenvedett nyulat cipelt magával, hogy konyhakészre pucolván átadja az útjába eső alkonyati kocsmárosnak, s bár a zsákmány, táskájából kiemelt darabjai, számára is meglepő módon, a legundorítóbb ocsmányság szagát terjesztették, váltig ragaszkodott ahhoz, hogy a menekülő vendégek káromló megjegyzései ellenében, a szakács paprikást készítsen a romlott húsból –, megpecsételte örök időre addig is ellentmondásos hírnevét. Majd a pörkölt élvezettel való elfogyasztása után a maradékot a finnyás vendégek következő napi eledeléül felkínálva, jóllakottan távozott a vendéglőből.
Saját kétes lényétől megzavarodva, még jobban ügyel rá, hogy teljesen makulátlannak mutatkozzék, s ha az erdők útjain ismeretlenekbe botlik, gyakran írónak vagy tudósnak adja ki magát. Beszédét egyből az alkotókra nehezedő ellentmondások részletes ecsetelésével kezdi, hogy a folyóiratokban való több hónapos csúszások miatt kénytelen nyáron téli, télen pedig nyári témákat fogalmazni. A természetben való jártassága azonban lehetővé teszi számára, hogy a perzselő nyármelegben is havas ágakon muzsikáló északi szelekről csevegjen, lehetőleg a legfennköltebb és legszínesebb stílusban. Így az sem esik nehezére, hogy az erdő sűrűjében bombák pusztította falomladékokat, lakatlan városok romjait lássa. Gyakran ír olyan hegyi patakokról, ahol a meder tele embercsontvázakkal, és a kifehéredett bordák között vidáman csobog a patak vize. Azonban, mondja, néha ezeket a tükörfelületeket egy erőteljes izomzatú hulla karcsapásai szilánkokra bontják, mintha a föld alól, egy másik nézőpontból látná, hogy az egész világ felett szétáradó, gyökérszerű érzületté bomlik az idegrendszere. Az ébredései, meséli máskor, csak nehezen férnek be a reggelek hajtűkanyarjaiba, így sokszor vágtázva kezdi napját, hogy az agyába égett rettegéseit minél hamarabb legyőzze. Írásra napi egy-két órát szán, séta közben pontosan látja az aznap írandó szövegeket az elébe kerülő fatörzseken, sokszor úgy érzi, tolla mozdítása nélkül kerülnek az egyenletes sorok a papírjára. Elhalóban lévő nemzetség oldalágának tudja magát, amely ág azonban a mélységek fölé hajolván, olyan dolgokat lát meg, amiről a fa ép részeinek sejtelme sem lehet. Pontosan nincs azonban tisztában képességei mértékével, sok bizonytalanság és téveszméken alapuló tudása miatt szégyenkeznie kell, mint minden írófélének. Egyenletesen beszél, akkor sem zavarodik meg, ha ellentmondásba keveredik önmagával, szinte az elmebetegekre jellemző naivitással bízik érvelései mély tónusú hangszínével előadott igazában. A demokráciát, a népfelség elvét a legalacsonyabb rendű társadalmi szerveződésként értelmezi, ahol a békák a sasokkal együtt kuruttyolnak, a természetben azonban jól látható hierarchiában minden népségnek megvan a maga istentől elrendelt helye, s az ember az erdő leghatalmasabb ura, a természet koronázatlan királya.
A nyúlvacsora után időnként újra rálel szokatlan ízeket ostromló éhségére. A mocsaraknál jár, amikor a levegőből lába elé zuhan egy vadkacsa teteme. Iszákjába csúsztatva kerüli meg a tavat, jól tudván, hogy a vérebek a nádason át közelednek. A Gemeny közeli horhosban fűzi fel egy ágra, naponta visszajár, tekintetével érleli a bőrében lassan bomló gácsér testét. A vendégház, amelynek megdöngeti ajtaját, évek óta tőle retteg. A vendéglős képtelen felidézni ezeket a találkozásokat. Nagyobb az arca, úgy képzeli, mint az ablak nyílása, lénye oldószerbe hígított kivehetetlensége mégis egy akarattá áll össze, amikor belép, és a konyha asztalára dobja a feldolgozni való húst. Ettől a pillanattól kezdve ő a gazda, különös képessége van arra, hogy az erdő törvényeit széteső lénye bizonyosságaként a belső tér adottságai szerint elegánsan érvényesítse. Mindig akkor jön, amikor tele a vendégház, s az őt létében fel sem tételezők már elernyedtek civilizált szokásaikban. A parkolóban álló, friss harmattal lepett elegáns autók gazdái, akik két-három napra rándulnak ide a városból, az együttlét csöndes örömökkel teljes, egyéb, testi kényeztetésekkel hívogató csábításaiban megrekednek. A későn érkező úgy dobja a pultra a zsákjából előhúzott nyersanyagot, mintha a legtermészetesebb dolognak tartaná, hogy az egész vendégház az ő igényei kielégítésére rendezkedett be. Van a belső tér, a hónapokon át eluralta gondolati finomkodása és az erdő erős kihívása, amelyben az ott élő vadak, a vadként odaszorult emberek, így a Dögevő, egész más mozgásokat, hajlamokat növesztett szokásai. Megnevezni magát nem szereti, ha Dögevőnek szólítják, azt mondja, ő Inczey, azt is megengedi, ha Báró úrnak hívják, hiszen a génjei szerint előkelő sarja egy régen vaddá lett családnak, megnemesedett vad, az erdő lakója, aki lassan beletanult a természet rejtelmeibe. A vendéglős nem tudja, miként is bánjon vele, aki a rothadó húst a serpenyőjében megsütteti, miközben levonja magáról vászonruháját, és fürdőt kérve, arcvizektől illatosan a terített asztalnál megtelepszik. Akkorra már a bűz eluralta vendégházban teljes tanácstalanságban rohangálnak a vendégek, a dögevő Inczey báró frissen mosott, lebegő, művészeket megidéző haja, jó ízléssel választott italai mellett elbeszélget velük, mintha egy különös életérzés úttörője lenne, holott a teste kívánságait ő sem szereti, retteg tőlük, de mint a hiéna, csak a többhetes dögök falása közben érez kulináris örömöket.
A hosszas előkészületekkel kibontakozó vacsora, mintegy betetőzése szolid vadságának, amelyet a társaságába vont emberek szellemileg értelmeznek, minden kijelentése, visszafogott megnyilatkozása őszinte híveket szerez legnagyobb természetességgel kibontott szellemének, amely a mindenkiben fellelhető természeti embert testesíti meg. Az a kettősség, hogy Inczey, egyrészt teljes fesztelenséggel bírja a jó társaságban elfogadott illemet, másrészt a bőven fűszerezett, sültében is elviselhetetlenül büdös húst vagdossa az elegáns evőeszközökkel, a dámákat a legkonokabb ellenállásra, az urakat a kihívás elfogadására sarkallják, állatias lényük váratlan kíváncsisággal ott köröz Inczey tányérja fölött. Az ekképpen megtámadott vendégek szoros gyűrűjében a Báró úgy ül ott, mint szög a falban, csak a kifinomult mozdulatai látszanak ki, egyéb dolgokban, különösen a szájában forgatott húsdarabok keltette benső íz-érzékelései kikutathatatlanok maradnak. Örömtelenül eszik, de az újabb és újabb tányérjára szelt pecsenyedarabok bősége az étkezés kimódolt lassúsága ellenére is az egyre fokozódó gyönyörök illúzióját kelti a szemlélőben. Ilyenkor este, amikor megtelepszik egy asztalnál, hallja magában, amit az erdőben tett sétája közben gondolt. Minden mondat újra eszébe jut, és a távolság közelében még erősebben érti, amire egész nap rácsodálkozott, és ami akkor nem volt ennyire mély jelentéssel teljes benne, meséli az asztala körül ülő férfiaknak. A hang egészen finom árnyalatai, az arc hófehér szőrök közé bújt ráncai megszelídítik az étel tűrhetetlen bűzök keltette ocsmányságát. Mintha egy maga felé hajló ág lenne, amelyet nem a külső légáramlat mozgat, hanem tulajdon lényétől való borzongása. Egy olyan ízlés szüntelen kifakadása, amely ugyan része a bűnös jelennek, de amely folyton valamely más érzékenység felé iramlik.
A test elvadulása nem szükségszerűen szellemi leépülésének jele is egyben, jegyzi meg a sült mustrája közben. A természet óhatatlanul a pusztulás egyik legjelesebb színpada, ahol az elhalóban és a keletkezőben lévő dolgok békésen egymás mellett élnek. A romlás egyben az erdő szelíd újjászületésének helyszíne, olyan akol, ahol a személyiség annak a hiányában tör ki a korlátaiból, hogy tudná, miféle jelentéseket kell majd eltartania. Egy bizonyos emberrel folytatott sokévi párbeszéde meggyőzte arról, hogy számára csak testi dolgoknak vannak értelemmel bíró jelentései. Ez sem egyszerű, mondja két falat között, hiszen a test kiszorul az érvényességéből, a természet nagyon komisz szerepeket ró rá, már szinte megnyithatatlan minden ajtózár. A jó és a rossz közötti választás semmiképpen nem morális kérdés. A két szemközti hegyhajlat mögött évekkel ezelőtt még valamely város fénytengere látszott. Aztán egyre halványult, mintha víz alá merülne. Ma már a legtisztább időben sem lehet látni a helyén semmit. Az ő, Inczey erdőben való járkálása is lassan az évekkel ezelőtt lehullott avar alá süllyedt. Nincsen értelme ma már megkeresnie magát, ha egymásba folynának is, annak az erdő inná meg a levét. Alkonyi sétájában semmiképpen nem utánozza a reggeli mozgását, méterekkel elmarad tőle, nagyobb szakaszokon már csak önmaga hátát láthatja. Így egyre távolodik a még számba vehető jelenlététől, elkésik a megbeszélt találkozókról, mindig besötétedik, mire rászánja magát a felkelésre. Hangulatát nagyban befolyásolja egy bizonyos Borgulya nevezetű emberrel való találkozása, majd annak korai halála. A fogadóban, ahol néha egy asztalnál ültek, arra panaszkodott, hogy a borivás és a pipázása közben gyakran furcsa mocorgást érez nyelvének egy bizonyos szegletében. Addig piszkálta és kapargatta a nevezett felületet, míg egyszer csak egy aprócska szántó embert húzott elő a szájából, ekéje előtt két marhával. A kocsma asztalára helyezvén őket a szemmel alig kivehető alakok tovább folytatták a nyelv felületén megkezdett tevékenységüket. Az évek során, amíg Borgulyával egy asztalnál ültem, gyakran megtörtént, hogy öt-tíz, később tizenöt szántogató embert is kiemelt a szájából. Ivás közben ezek a lények nagy lassúsággal vonszolódtak egy bizonyos irányba, majd az utolsó poharát is felhajtva, óvatosan visszarakosgatta a nyelvére, és többszöri kérlelésem ellenére sem volt hajlandó arra, hogy nedvesség hiányában ezeket a nyelvét sebző lényeket hagyja az asztallapjára száradni. Az utolsó alkalommal már csak nagy nehézségek árán volt képes a szántó emberek szájából történő kiemelésére. A duzzadt, különböző alakú csomók és mirigyek szinte betöltötték egész szájüregét. A nyelve egy dimbes-dombos hegyhátra emlékeztetett, amelynek lankáin parasztok százai szántottak-vetettek. A barmok húzta kicsinyke ekék mindenütt véres lében haladtak, az asztalra kiemelt figurák csak úgy gőzölögtek a pirosló nyálban. Ekkor találkoztam utoljára Borgulyával, mondta Inczey, a következő tavasz már kint találta a temetőben. Sokáig merengett még félig üres tányérjára bámulva, a körötte ülők már szinte rávetették volna magukat a kihűlő, lassan csak a fűszerek bódító illatát szofisztikusan árasztó maradékra, amikor szivarjára gyújtva kijelentette, hogy rágóizmait a dög mozgatja, s minden e méreg beágyazódásának ritmusa szerint értelmeződik benne. Majd egy újabb pohár bort felhajtva, megjegyezte még, az efféle ételek elfogyasztásához a legteljesebb szellemi tágasság dukál. A Hold és a csillagok látványa megfelel ugyan ennek a szabadságnak, ám több évezred választja el attól, hogy étvágya kielégítésére efféle támadásokat indítson a számára irigyelt civilizáció ellenében, amelynek ő csak alkatilag volt képtelen megfelelni, ezen túl azonban az elsüllyedt városban érezte magát mindig a legboldogabbnak. Gyakran gondol arra, hogy száműzetéséből visszatér, ahhoz azonban az agyában dúló és egyre markánsabb gondolatokhoz kellene visszaigazítani a valóságot. Törvények, rend és méltányosság szükségeltetik, hogy a világból, a természet ellenében kipusztított eszmék a maguk méltóságában újra a hétköznapok részét képezzék. A dögevő ugyan a természet csúcsragadozója, említi az őt lelkesen kísérők gyülekezetében, utolsó pohár borát a társaság egészségére emelve, de a társadalomnak épp így szüksége lenne hiénákra, hogy a megfáradt, szerepüket túljátszó, érdemtelenül ott lebzselő, a nép hangját imitáló, a társadalmi igazságok nevében hablatyoló aljadék ellenében valamely erősebb irányultságot kölcsönözzön a világnak. A formák szabadesésének következménye, amelyet ő ebben az általa felgyorsított világban lát, hogy a gondolatok kiérnek a gondolkodó emberből a centripetális erő révén, láthatóvá válnak a környezete számára, és egyszerre másoknak is felfogható, folytatható térélménnyé szűkülnek. Minden lényt az elgondolásaik garázdálkodásaihoz idomítanak. Nagy szelídséggel minden idegen anyagot magába gyűr, teste befogadásra kész járataiban a bélcsatorna erélyes munkájában vakon bízva, ahogy a gondolkodó testétől függetlenül legyártja a gondolatait, ő az idegen anyagok feldolgozása révén, lényegében a gondolataitól független valóságát teremti meg.
A vendégek csak a következő év őszén tudták meg a történet folytatását. A Báró hónapokig nem jelentkezett, hírét sem hallották a környéken, majd egy kora tavaszi éjszakán újabb adag sütni való döggel a szatyrában tért be a fogadóba. A szakács megtagadta a teljes oszlásban lévő őzlábakkal való foglalatosságot, mire Inczey maga látott neki az étel elkészítéséhez. Mintha nem is ugyanaz az ember lett volna, ezt hajtogatta többször is a fogadós a vendégeknek. Egész arca véreres volt és kék elszíneződésekkel borított, ruhája, az egykor oly gondozott, most gyanús foltokkal, alvadt vértől szennyezett. Beszéde alig érthető nyöszörgéssé satnyult, mint egy artikulálni képtelen elmebeteg, körmei mocskos karmokként ragadták meg őzcombokat, és szinte kés nélkül cibálta, tépte szét a gennyedző dögöt. Amikor végére ért a saját maga készítette étel elfogyasztásának, a bűz teljességgel elárasztotta a fogadó minden zugát. A fogadós csak résnyire nyitott ajtók mélyéről figyelte Inczey gondos tevékenységét, ám látnia kellett, hogy a szájából kicsorgó ehetetlen zaftok mindannyiszor gyomra heves ellenállásának legyűrésére késztették a döggel bajlódót. Olyanformán távozott a fogadóból, mint amely test minden nyílásából heves görcsök kísérte öklendezések nyoma és szekrétumok szennyeznék régebben makulátlannak tűnő ruháját.
Néhány száz méterre találtak rá utóbb a Marr felőli tövises fenyők egyik szűk horhosában, a belei kitüremkedtek, szétrohasztották a hasfalát, maga a test egy kiszáradt pocsolyában nyugodva nekifeszült a végső fájdalmának. Mivel nem volt semmiféle irata, a hatóság úgy látta jónak, hogy ebbéli állapotában hagyja végső nyugalomban, kevés, erjedésben lévő lombot, néhány lapátnyi földet szórtak a mélyedésbe tökéletesen beágyazódott halottra. A fogadó vendégei ezt hallván, mindannyian megindultak a mondott hegyoldal irányába, de a vezetőjük, egy fiatal vadász, szándékaikat tökéletesen félreértve, egy több napja bűzlő vaddisznótetemhez kísérte őket, amelynek farából a fővárosi urak parancsára kimetszve egy darabot, visszatértek a fogadóba, megsütötték, és a néhai Inczey emlékére jóízűen elfogyasztották. Nem gondolom, mondta egyikőjük, hogy az emésztésnek két bélcsatornája volna, s hogy az egyik a másik próbajárataként csupán az ízlés roncsolódott örömeit szeretné a már természet szerinti egyetemes bomlás testbe helyeződött üregeként értelmezni.