A történet, amit nem lehet megírni

Rubin Szilárd: Aprószentek. Magvető, Budapest, 2012

Rubin Szilárd (1927–2010) különös figurája a magyar irodalomnak. Az irodalmi és művészeti közélet része nagyon is, műveit azonban kevéssé ismerik e körökön kívül. Jó kapcsolatban van Pilinszkytől kezdve az idősödő Szabó Lőrincen, Jékely Zoltánon át Nemes Nagy Ágnesig szinte mindenkivel, bejáratos olyan művészfigurákhoz, mint Jancsó Miklós vagy később Csurka István. Írásainak egy része valahogy mindig is ennek a bennfentes irodalmi és művészeti körnek vagy körről szól. Talán nem véletlen, hogy ennyi költőt felsoroltam, ő maga is költőként indul, és Keresztesi József (Rubin Szilárd, Magvető, Budapest, 2012) találó megállapítása szerint sosem vetkezi le teljesen költői mivoltát. Elbeszélői stílusának egyik legélvezetesebb eleme a gazdag képalkotás, a költői nyelvezet. Sokféleképpen megkísértette a sorsot a siker érdekében, írt pályája hajnalán kurzusregényeket, majd egyre kétesebb közírói szerepet vállal a 90-es évek legelején. Végül úgy hitte talán ő maga is, hogy irodalmi körökben való ismertsége és fáradozásai ellenére kénytelen lesz megbarátkozni azzal a gondolattal, hogy a saját korában többé-kevésbé ismeretlen marad. Ráadásul esetleges jövőbeli felfedezését is jelentősen hátráltatta az a tény, hogy igazi irodalmi főművét nem írta meg, de legalábbis nem fejezte be, bár – mint erre még majd visszatérünk – nem is számíthatott másra, mondhatni előre megfontoltan olyan témát és olyan regényformát választott, amelyet nem lehetett megírni, vagy ha ez esetleg sikerült is volna, akkor sem lehetett volna kiadni a Kádár-korszakban. Halála előtt pár évvel azonban váratlanul utolérte a siker: egy kisregényét felfedezték Németországban. És amikor meghalt, éppen küszöbön állt honi áttörése is, talán Esterházy Péter, Földényi F. László, Dunajcsik Mátyás méltató cikkeinek köszönhetően is. Talán nem túlzás azt állítani, hogy két, újra kiadott kisregénye, a Csirkejáték és Római egyes egyfajta kultuszkönyv lett. Halála után két évvel regénye jelent meg, Aprószentek címen, írói és művészi pályáját pedig önálló monográfia tárgyalja (lásd fentebb, Keresztesi).

Az Aprószentek, mint fentebb állítottam, szándékosan lehetetlen vállalkozás. A szerző saját maga is számot vetett vállalkozásának lehetetlen voltával. Most azért kerülhet a könyv egyáltalán az olvasók kezébe, mert sajtó alá rendezték a megmaradt kéziratokat. Ezt a munkát Keresztesi József végezte el, állítása szerint minden mondat Rubintól származik, a szerkezetet azonban Keresztesi hozta létre, a különböző részeket ő kapcsolta egybe ­– amennyiben voltak ilyenek, akkor a szerző jegyzetei és intenciói alapján.

A könyv témáját tekintve ideális munkának ígérkezik egy olyan korszakban, ahol rendészeti elvárás a munkavégzés még művészek esetében is. Közhírré lehet tenni, hogy van itt mű, amely születőben van, de nem lehet befejezni. Ráadásul olykor művészi szempontból sem jön rosszul, ha az ember hivatkozhat egy nagy műre, amelynek megalkotása éppen lefoglalja, de amelynek közkinccsé tétele egyértelműen külső szempontok miatt meghiúsulhat. A téma ugyanis hajmeresztő: Törökszentmiklóson (porfészek Szolnok mellett) sorozatgyilkosság történik. Öt gyereklányt gyilkolnak meg bestiálisan. A gyilkosságok éppen akkor kezdődnek, amikor az ország egy kicsit kezd fellélegezni az 53-as új kormányprogramnak köszönhetően. A gyilkosságok majdnem egy évig folytatódnak. Aztán kerül valaki, akire rámondják, hogy ő a gyilkos, és akit elítélnek. De mintha a baj nem volna önmagában is elég nagy: néhányak szerint a zsidók bűne mindez, majd mindenki tudni véli, hogy a gyilkosságokat valójában orosz kiskatonák követték el... A fiatalabb olvasók kedvéért mondom el, hogy az orosz (akkori szóhasználattal szovjet) katonák magyarországi jelenlétének említése abszolút tabu volt a Kádár-rendszerben. Rubin teljes joggal vélhette úgy, hogy ezt a könyvet soha nem fogják kiadni, ha ő ezeknek a gyilkosságoknak a nyomába ered, és kihozza gyilkosnak az orosz katonákat.

Ennek a megírhatatlanságnak azonban van egy másik – és a fenti látszólagos oknál egy lényegesen fontosabb –, művészi oka is. Ami a regényt a nyelvi kifejezés nehézségeinek tartományába röpíti (lásd Ottliknál): a regényben amúgy többféleképpen jelenlévő elbeszélő, akit az egyszerűség kedvéért nevezzünk most szerzőnek, tényregényt akar írni. Hamarosan kiderül azonban, hogy jóval több a rejtély, mint a megírható tény, hogy számos információ van, de ezek soha nem elég megbízhatók, végső soron az a kérdés merül fel a körülmények alapos vizsgálata során, hogy általánosságban véve miféle bizonyosságokat szerezhetünk, miféle információk alapján ítélünk meg embereket életeket, tetteket, mi alapján nevezhetünk valakit bűnösnek vagy ártatlannak, és egyáltalán, mi az ördögöt lehet tudni – a lényeget illetően – egy emberről. Mi a különbség a faluban terjedő szóbeszédek, az egyes áldozatok családtagjainak, sőt, a képzelet játéka révén maguknak az áldozatoknak, a gyilkossággal vádolt fiatal lánynak a története között? A rendőrnyomózó véleménye, Pilinszky János baráti tanácsa ér többet? Vagy higgyünk a vallomásnak? De melyiknek, ha ezek kizárják egymást? Van-e egyáltalán biztos pont ebben az egész történetben? Az áldozatok sírjai lényegében eltűntek. Amúgy sem hiszi el senki, hogy ott nyugszanak, ahol az egyenfejfák állnak. Lehet, hogy nincsenek is ott a testek? Van olyan tetem, amelyet senki nem azonosított. Akkor ő kicsoda? És hol az azóta elítélt és kivégzett gyilkos sírja? Jeltelen a hely, de a gondnok azért megmutatja – de nem hivatalosan. Akkor most valóban ez a sírhelye? A történet rendkívül szerteágazónak tűnik, akár azt is vélhetnénk, hogy az egységes folyam apró részekre bomlik, és csak így, részleteiben volna élvezhető, mint érzékletes tájleírás, mint jellemrajz, mint csodálatos karcolat, korrajz. És valóban, a regény legerősebb, művészi értelemben legjobb részei ezek a néhány oldalas betétek, ahol megismerünk egy utcát, egy házat, egy különös embert, mint a törökszentmiklósi orvos, a nemi beteg apáca, az érző szívű börtönkörlet-parancsnok. Azonban meg kell értenünk, hogy ezek ugyan csodálatos részletek, de mindösszesen is csak mellékszálak lehetnek. Mert a főszál az igazság megszállottként való keresése, az igazság megtalálásának és kimondásának a nehézsége, hogy ne mondjam, lehetetlensége: minél tényszerűbb Rubin szövege, minél inkább vonatkozik a konkrét valóságra, annál inkább rá kell jönnünk, hogy valójában nem egy történet, és nem egyféle igazság van, hanem csak történetek és igazságok, amelyek mindig változnak a perspektívának megfelelően. Rubin a krimit mint populáris irodalmi műfajt használja fel egy olyan, általa tényregénynek nevezett szöveg megírására, amelyet kifejezetten szépirodalmi szövegnek szánt irodalomban jártasaknak prózai és verses idézetekkel, és mindenfelé egyéb irodalmias vagy művészies utalással. Ez a regény csak látszólag tényregény, használja ennek a regénytípusnak bizonyos elemeit, de a szöveget elemeli a valóságtól, az igazság megközelíthetőségének és kimondhatóságának a mikéntje érdekli, és természetesen az ember, aki gyilkosságot, sőt gyilkosságokat követ el, de legalábbis ilyesmivel vádolható, az áldozatok, a családtagok és azok az emberek, akikkel mindezen személyek kapcsolatba kerülhettek. Nagyon fontos megjegyezni, hogy soha egy pillanatig nem akarja felmenteni a bűnöst, nem akarja relativizálni vagy kisebbíteni a bűnt. Annak igazolásául, hogy ez mennyire tudatosan vállalt szerzői attitűd, álljon itt egy idézet: „Ebből a leírásból nem derül ki a történet tragikuma, a diktatúrák megmételyezett százmilliói közül kiemelt bűnözők halálukkal nem emelik a mártírok méltóságát ...” (267.) Persze, fontos a kor, a település, sőt bizonyos tekintetben még a diktatúrák működésének mikéntje is. Itt egyébként a megírhatatlanság ilyen és olyan okai mintegy össze is fonódnak.

Rubin Szilárd regénye tehát rafinált könyv. Valójában mindig valami másról van szó, mint ahogy első pillanatra vélnénk. Minden mondat mögött ott egy kimondatlan (vagy legalább elkezdett) történet. Még a befejezetlenség vagy a torzónak kikiáltott forma is csak látszat: a jelenetek meg vannak komponálva, bizonyos kulcsmotívumok visszatérnek vagy ismétlődnek a dramaturgia ismert szabályai szerint. Az elbeszélő például szokása ellenére alaposabban szemügyre vesz egy fényképet a vonaton. A fotó a szolnoki fürdőt mutatja, talán éppen a gyilkosságok idejének korszakából. Ha kinagyítanánk az arcokat, vajon ott volna gyilkos is? Aztán kiderül, hogy az egyik gyilkosság éppen ehhez a strandhoz köthető, és a gyilkos nagyon is megfordult itt. A vékony, fiatal lány, akit a gyilkossággal vádolnak, vonaton utazik, ezúttal ő mesél. Megpillantja egy ismerősét, akit meglát az állomás melletti kertben, kér tőle egy almát. Aztán ugyanez a motívum megismétlődik úgy, hogy a másik résztvevő, mint utóbb kiderül, a börtönőr meséli el, hogy nem adott almát a lánynak, pedig szívesen adott volna.

Rubin rengeteg időt szánt arra, hogy minden ténynek utánajárjon. Beszélt a még élő tanúkkal, családtagokkal. Elutazott a helyszínre. Elolvasta a bírósági jegyzőkönyveket, a korabeli sajtót. A regény ennek az utánajárásának a története is. Az elbeszélő olykor belehelyezkedik az egyes szereplők bőrébe, olykor egészen a szócsövükké válik. Így az olvasó folyamatosan ismerkedik meg a történettel, de a sorrendiséget nem a cselekvések elkövetésének rendje adja, hanem az, ahogyan azok az elbeszélő tudomására jutottak. Tehát a tények megismerésének az időrendje a fő rendező elv, a megismerés logikája. Így a történet fokozatosan válik egyre bonyolultabbá, olyannyira, hogy a legvégén egyre nagyobb biztonsággal van meggyőződve arról az olvasó, hogy minél több információ fog a birtokába jutni, annál kevésbé lesz megismerhető az igazság.

Különböző perspektívákból ismerjük meg a szereplőket, a tettest és az áldozatokat. Nyomozói jelentések, családtagok elfogult visszaemlékezései és indulatai, brutális gyilkosságok részletei, tetemek feltárása, és az ügyben érintett vagy érintettnek vélt személyek felkeresése során készítetett riportok kuszálják össze egyre jobban a történet szálait.

A legérdekesebb személyiség a végül elfogott, halálra ítélt és nagyon fiatalon kivégzett tettes, Jancsó Piroska. Magára a történetre úgy bukkan az elbeszélő, hogy megpillantja egy kiállításon a fotóját. Lát ugyanis egy szempárt, amely rabul ejti. És ettől a pillanattól kezdve nyomozásba kezd, hogy mi ez a történet. És közben arról álmodozik, hogy feleségül kéri. Bár az eszével tudja, hogy ez lehetetlen, de a vágyaknak nem lehet parancsolni. Hihető, hogy egy fiatal lány efféle gyilkosságokat kövessen el? Mondhatom, a regény olvasása során sokszor elhittem, hogy ez most itt a végső pont, a végső bizonyíték, nincs tovább, mit akar még a szerző, ennek a történetnek itt vége. De aztán mindig folytatódott a történet, és mindig sikerült bennem kételyeket ébreszteni, hogy azért ez a dolog mégsem történhetett úgy, mint azt a hatóságok láttatni szeretnék. És ezek a pontok mindig figyelmeztettek is arra, hogy majdnem bedőltem, hogy majdnem én is nyomozni kezdtem, hogy mi az ördög történt itt. Amikor nem is ez az érdekes, hanem az emberek, hogy ki hogyan jutott idáig, hogy ki kicsoda is valójában. Hogy a smasszernak is van szíve, a rendőrnek magánélete, az orvosnak betegsége. Meg egyáltalán, miféle anyagból van összerakva az ember? Az egyik pillanatban megöl valakit, lehúzza az áldozatról a bugyit, kimossa, megszárítja, olvas egyet, még nem is mondtam, igazán irodalmi könyveket olvas Piroska, Swiftet, Mikszáthot, és soha nem mindegy, hogy éppen mit. Aztán, hogy vége a könyvnek, és a hullát is az aknába dobta, felveszi a frissen beszerzett bugyit, és abban indul a városba. Szóval ez az egészen elképesztő érzéketlenség, az áldozatok ellen elkövetett brutalitás hogyan egyeztethető össze Piroska egyéb dimenziókból megismert tulajdonságaival. A lány ugyanis minden követ megmozgat, hogy állami gondozásba vett kisfiát legalább még egyszer lássa, hogy másik gyermekéről gondoskodjon. Sőt, még mielőtt végképp lebukna, azt is megpróbálja elintézni, hogy a kisfiú ne kerüljön állami gondozásba. A nemi beteg apácát (a front átvonult) gondozza, elkíséri az orvosi kezelésekre, még abban is segít, hogy titokban maradjon mindez. A börtönőrnek is többször volt vele dolga, kifejezetten melegszívű lányként beszélt róla, de a cellatársa is csak jókat mondott róla, bár tartott tőle, különösen éjszaka. Ráadásul verseket ír. Másutt azt állítják, hogy Piroska nem szeretett soha senkit és semmit, csak az orosz (pardon, szovjet) katonákat, többször el is akart szökni az országból, de mindig csak a Szovjetunióba.

A regény bővelkedik az ehhez hasonló szürreális történetekben, amelyek mindig szigorúan „tényeken” alapulnak. Mindig mindennek van folytatása, elágazása, utótörténete. És mindig jön egy nem várt fordulat, valamilyen előre nem kiszámítható mozzanat.

A legmeghökkentőbb talán az, hogy az elbeszélő gyengéd érzelmeket táplál Piroska iránt. Van ebben nyilván valami polgárpukkasztó szándék is, mégis mi lehet ennyire vonzó egy ilyen élettörténetben? Jancsó Piroska élete nem egy sikertörténet, és akkor még finoman fogalmaztunk. A boncasztalon gyönyörű. Amikor a bitó alá vezetik, mosolyog. A sírásó szerint páratlan, hogy akasztott ember feje így mosolyogjon hullaként. Az egész történet hihetetlenül abszurd, olykor gyomorforgató. Mégis mit rejt ez a tekintet, mit láthatott benne az elbeszélő, ami évtizedekre magához láncolta? Csak nem éppen a szabadságot? A társadalmon kívüliek szabadságát? Jancsó Piroska úgy élt, ahogy. Bűnösként többfajta értelemben, akárhogyan is voltak a dolgok pontosan. Lumpen volt, és nyomorult sors jutott neki, talán lehetett volna varrónő, ha minden jól megy. A fénykép azonban mást sugall: ő volt az, aki merte a szerelmet választani. Márpedig őt az orosz katonák szerették, senki más. Neki pedig volt ereje őket választani. Ez pedig bizonyos értelemben maga a szabadság.