Gyűlöl

Kati tulajdonképpen kiegyensúlyozott és elégedett volt ezekben az években, még az után is, hogy az oktatással fel kellett hagynia. Elmúlt negyvenéves, és a pénznél sokkal jobban kezdte izgatni az elmúlt és elvesztett idő. Nem azért, mert érezte volna a teste változását vagy az öregedést, egyelőre erről szó se volt.
A vörös hajától a karcsúságáig éppen olyannak látta magát a nagyszobai tükörben, mint amilyen húsz évvel azelőtt volt, s ezt az igazát nap mint nap bizonyították a keze alatt doromboló vendégei is. Mégis, némely estéken, ha például Tomi az együttesével próbált, és csak későn ért haza, Kati pedig egyedül üldögélt a füles fotelban, nézte a tévéműsort, azon kapta magát, hogy nem is figyel a hírekre.
Ott ült, de nem értette már, melyik politikus arca melyik párthoz tartozik, és melyik üzenetből mi az, aminek örülnie kellene, mi az, amin bosszankodhatna. Ezek a politikusok az idő múlásával amúgy is egyre inkább hasonlítottak egymásra, és egyre kevésbé hasonlítottak azokra az emberekre, akikkel az utcán, a boltban, vagy éppen a munkája során találkozhatott. Bámulta a képernyőt, és nem értette már, hogy mi történik a folyton reklámokkal szétszabdalt filmekben, egyáltalán, hogy meddig tart a film, és hol kezdődik a reklám, hiszen a filmek egyre jobban összeolvadtak a reklámokkal, és a reklámok egyre inkább olyanok lettek, mint a filmek.
De nem csak ezért nem figyelt rájuk.
A felfoghatatlanul gyorsan elmúlt évtizedeken gondolkodott, a gimnáziumtól a kertes házig elrepülő időn, amiben, ahogy megpróbálta felidézni az akkori érzéseit, úgy látta, mindvégig annyi minden tűnt véletlenszerűnek és esetlegesnek, s ezzel együtt persze akkor még változtathatónak és javíthatónak. Akkor még olyan útnak látszott, ahol az akarata is számít, az, hogy vajon meddig megy rajta, és mikor fordul másfelé. Mondhatni, olyan életnek tűnt, aminek az irányát, akkoriban úgy vélte, mégiscsak az ő elhatározása szabja meg, és nem csak az irányát, de a lépések szaporaságát is.
Most pedig nem egyszerűen már múlt idővé lett mindez, de véglegessé és változtathatatlanná is vált.
Változtathatatlanná és visszavonhatatlanná.
Hiszen erről soha nem szólt neki senki és nem figyelmezette őt.
Hogy kicsorog majd az ujjai közül, ennyire gyorsan kicsorog.
És hogy nincsen olyan erő, és nincsen olyan akarat, ami ezt az eltelt időt újra képlékennyé és esetlegessé tenné. Befejezett és egyszeri, lekoptak róla az esélyek és a választások, és ami az egymást követő mozdulatokból, érzésekből és esélyekből megmaradt, mondhatni, az elmúlt évek vonala, az visszanézve már se nem szerteágazó, se nem esélyekkel teli, ellenben javíthatatlan, beleértve ebbe önnönmagát is, a testét, s a testében felgyúlt éveket.
Javíthatatlan és következetlen, nem is érteni, tényleg nem is érteni, miért így lett egyáltalán.
Igen, bármennyire is képtelenség, el kell hinnie, hogy ez az ő élete, ez és nem más. Az, ami megtörtént, ahelyett, amit elgondolt, ahelyett, ami megtörténhetett volna, s ahelyett, amit érzett vagy vágyott.
Ez és nem más, és bármennyire is messziről nézné, így kell neveznie, az élete.
Felkelt és fel-alá járkált a házban, nem akart elaludni, amíg a fia haza nem ér.
Hiszen ő van legalább.
Tizenhat éves múlt Tomi, kész férfi volt már, amikor egy nyári este a vidámparki tó mellett üzemelő kocsma teraszán, a próbájuk után, mintha egy színpadon állt volna, a gitárját szorítaná magához, ordítanak a húrok, villognak a kék és vörös reflektorok, hátralépett, nekidőlt a fakorlátnak, az ócska, korhadt deszka egyetlen reccsenéssel engedett.
Tomi kitárt karral zuhant hátra, mint egy öngyilkos, aki nagy elszánással a levegőnek adja magát, egy emeletnyi mélység várt rá.
Koponyaalapi törést szenvedett, sötétlő kis folt maradt a rücskös betonon, nem galambszar, és nem lehullott falevél, ragacsos, sűrű vér.
Sárga volt Tomi arca és csodálkozó, mint aki nem hiszi el, hogy vele történt ez a buta véletlen.
Két hónapig ápolták a Szent György Kórházban, az orvosok semmi jóval nem biztatták Katit, nem csak a vérveszteség, hanem a vélhető agysérülés okán, túl sokáig maradt oxigén nélkül, túl sokáig, rázták a fejüket.
Beperelheti a kocsma tulajdonosát, de nem használ az esetnek, hogy a fia ittas volt, mondták a rendőrök.
Kati lehajtott fejjel hallgatta őket, Nagyanya hangját hallotta, ahogyan Nagyapáról mesél.
És hogy mindaz, ami véletlenszerű és esetleges, vajon mikor válik visszavonhatatlanná.
Tomi három napig lebegett élet és halál között, Kati ott aludt a kórház folyosóján, a rácsos kórházi fapadon, az intenzív előtt.
A harmadik nap reggelén, amikor kiment a kórházi mosdóba, megmosta az arcát, hogy felébredjen, visszahőkölt, amikor felemelte a fejét, s egy őszes hajú asszony nézett vissza rá a tükörből.
Az ő arca volt, az ő szeplői, az ő szeme, de a haja egy öregasszonyé.
Tamás bácsi, apa erdészeti segédje mesélt neki egyszer egy nyúlról, ami a szeme láttára őszült meg, amikor a hajtásnál belegabalyodott a hálóba.
Nem is akkor, amikor belegabalyodott, hanem az ugrás közben, amikor már ellökte magát a deres fűből, repült még, és megértette, hogy ott van előtte a háló, nincsen menekvés.
Minden, ami addig tartott, elvált attól, ami onnan következett.
Mire a hálóhoz ért, már ősz volt a szőre.
És meg se mozdult, amikor kiszabadították a kötelek közül és berakták a lyukacsos faládába.
Mintha hályog nőtt volna a szemére, mozdulatlanul, tompán nézett.
Kati minden nap ott ült a kórházban, nézte a fiát.
Koponyaalapi törés, piramisra kiterjedő törés, elcsúszott az állkapocs.
Tomi lassan gyógyult meg, ez is kész csoda, hogy már így van, mondták az orvosok, persze nem lesz a régi, de azt senki ne is várja, lassúbb egy kicsit, fáradékonyabb, a tüdőkapacitása is kevesebb, máskülönben kész csoda, asszonyom, higgye el, remélni se lehetett volna többet.
Alvászavarok, emlékezetkiesés, és a bal fülére nem fog hallani soha rendesen, és a koncentrálásával is lesznek gondok, de attól még élhet boldogan.
Tartott még a ház kifizetett bérleti díja, amikor Kati megértette, hogy a masszázs, a bevett vendégkör mellett más jövedelem után kell néznie.
Tomi újra iskolába járt már, autóbusszal ment minden nap, nem is lehetett másként, hiszen Katinak el kellett adni a Fordot, az utolsó pillanatig tartogatta, a végén aztán nevetséges árat kapott csak érte, de a pénz annyira elfogyott, hogy akkor már voltak olyan napok, a kert fáiról szedte le az aszalódott gyümölcsöt, azt ette egész nap, arra se futotta, hogy boltba mehessen.
Egy volt tanítványától hallotta az ötletet, hogy Ausztriában is lehet masszőrséget vállalni, hirdetést kell feladni, és majd jönnek a megkeresések.
Így is volt: feladta a levelet, és két nap múlva már csengett is a telefon, volt, amelyik németül beszélt, azt nehezen értette, volt, amelyik magyarul, de mindegyik erotikus munkát kínált, köszönöm, engem az ilyesmi nem érdekel, válaszolta nekik habozás nélkül.
November végére fordult már, amikor egy magyar nő hívta, azt mondta, ő tényleg masszőrt keres, nyugodt körülmények közé egy jó szakembert.
Fehring, így hívják a kisvárost, a határ közelében, ha van autója, könnyen idetalál.
Volt egy Ford Scorpióm, de két hónapja el kellett adnom.
Akkor jöjjön vonattal, az is egyszerű. Szentgotthárdtól fél óra sincsen. Keresse az Ungarnstrassét, azt könnyű megjegyezni.
Holnapután megyek.
A hirdetést feladó magyar nő kiment Kati elé az állomásra, ott várta az újságosbódé mellett, ahogy megbeszélték. Vörösre festett, rövidre vágott hajú nő volt, hosszú műkörmökkel, világos, csaknem fehér bőrnadrágban.
Éva, nyújtotta a kezét Katinak.
Kati, válaszolta Kati.
Milyen jó a hajad színe, mondta Éva. Festett?
Igen, már az.
Nem baj, akkor is jó.
Éva elvitte Katit a munkahelyre, egy strandra, ahol a büfé és a kávézó fölött voltak a szobák.
Itt kell dolgozni, mutatta.
Rendben, bólintott Kati.
Rendben is volt: fejmagasságig világoszölden felcsempézett szoba, reluxa az ablakon, szinte semmi bútor, csak egy széles ágy, két fotel és egy dohányzóasztal, oldalt pedig a zuhanyozós fürdőszoba. A falon fúvott üveges, vörös keresztes szekrény. Az egész inkább hasonlított egy orvosi várószobára, vagy egy elsősegélyt nyújtó helyre.
Rendben lesz, bólintott Kati.
Lementek a kávézóba, ott várta őket Hans, Éva osztrák férje. Elkérte Kati személyigazolványát, és a beszélgetés közben kitöltötte a vállalkozáshoz szükséges papírokat, ezeket Kati elé tolta, itt és itt írja alá. Csak siessen, mert még a tolongás előtt akar beérni a hivatalba.
A lepecsételt papírokat és a személyigazolványt is visszahozza majd, ha mindent elintézett.
Nekem most dolgoznom kell, mondta Éva. Látod, itt ez a kávézó meg a büfé, napközben azokat viszem. Gyere vissza sötétedésre, akkor megnézzük a munkát.
Jó, bólintott Kati.
Éhes volt, kora reggel indult, csak az az egy kávé lötyögött a gyomrában, amit Éva tett eléje. A legszívesebben kért volna egy helyet, ahol alhat néhány órát, de ezt nem akarta Évának mondani, így aztán fogta a táskáját és elindult, hogy sétál egyet a városban. Rögtön a strand mellett bement egy szupermarketbe és vett két kiflit, azt rágcsálva sétált a főtér felé.
Alig volt nagyobb, mint egy falu, mégis városnak látszott.
A műszaki cikkeket árusító üzletben magyar feliratot is látott: „A lopás tilos.”
Naná, hogy az.
Sötétedés előtt ért vissza a kávézóba, Éva már várta.
Azt hittem, már eltévedtél.
Nem szoktam, felelte Kati.
Mindjárt jön Hans, és aztán elmegyünk.
Elmegyünk? Hová?
A munkahelyre.
Azt hittem, itt lesz a munka.
Mindjárt indulhatunk.
Megjött Hans, kiautóztak a város szélére, egy bevásárló központ mellé, ahol a hatalmas parkoló túloldalán egy emeletes, sátortetős épület állt, nagy, vörös betűkkel villogott rajta a felirat: Motel.
Mi bemegyünk, Hans meg majd jön, hozza a papírokat, mondta Éva. Hozzad a táskádat is.
Egyből a bárba mentek. Diszkózene szólt, a mennyezetről tükrös diszkógömbök lógtak le, szétszórták a piros hangulatlámpák fényét. A bárpultnál szinte csak nők ültek a bárszékeken, a többségük rövid, jóval a comb fölött véget érő szoknyában, néhányan nem is blúzban, vagy ingben, hanem csak színes, csipkés melltartóban.
Mi ez?, állt meg az ajtóban Kati.
Miért, mit vártál?, kérdezett vissza Éva. Mindjárt megjön Hans, hozza a papírjaidat. Egy éjszaka alatt látod, mi hogy megy itt, ha tetszik, itt maradsz, ha nem, felőlem el is mehetsz. A táskádat berakhatod a pult mögé, Henny majd vigyáz rá.
Inkább magamnál tartanám, mondta Kati.
Nekem aztán mindegy, ahogy akarod.
Jóval elmúlt már éjfél, amikor Hans megérkezett. Visszaadta Kati személyigazolványát, és az egyik papírt is az aláírásával. Rajta volt felül a neve, az adatai, a következő rovatban pedig nagy, nyomtatott betűkkel beírva: prostitúció.
Kati reggelig ült a sarokban, nézte a pultnál cserélődő lányokat, ahogy szívószállal ittak a pult fölé hajolva, beszélgettek és nevetgéltek, mint a barátnők, összesúgtak, ha belépett valaki a bárba, majd, ki tudja, milyen rend szerint osztották fel a szerepeket, mert egyébként nem vitatkoztak soha, valamelyikük lecsúszott a magas székről, odament az újonnan érkezett férfihez, megállt előtte, vagy egyből leült a boxba, néha pedig visszaült a bárpulthoz, és még vissza se ért, már másik lány indult el, Kati nézte őket, hogy vajon milyen titkos jeleket váltanak egymással, olykor rendeltek is egy-egy italt, azt a pultos Henny vitte ki, aztán az a lány, aki végül leült a férfi mellé, kevés idő múltán felment a vendégével együtt a motel feliratot nyíllal jelző kijáraton az emeleti szobákhoz, lehetett egy másik kijárat is, mert amikor visszatért, rendszerint már csak egyedül érkezett, a férfiak másfelé jártak már.
Amikor már kivilágosodott, Kati fogta a táskáját, elindult az állomásra.
Ennyi volt?, kérdezte Éva.
Ennyi, felelte Kati. Ez nem nekem való.
Lehet, rántotta meg a vállát Éva. Nem kötelező. Mindenesetre a papírod megvan, ha mégis meggondolod. Akkor majd telefonálj.
Akkor majd telefonálok.
Jócskán elmúlt már dél, mire az otthoni állomásra ért. Ott még ugyanúgy indult a gőzös a falon díszelgő hatalmas festményen, ugyanúgy szalutált a sapkás vasutas, ugyanúgy mosolyogtak a nyári napsütésben a kipirult arcú utasok.
Nem volt fáradt, buszra ülni se volt kedve, ezért gyalog indult haza a Sárrét felé. Hűvös volt, mégse fázott.
Útközben bement egy vegyesboltba, a maradék pénzéből vett tarját, kiflit, tejet, csokit is, mindent, ami kellett. Éppen hogy hazaért, mire az iskolából megérkezett Tomi is.
Anya, te már itthon vagy? De jó.
Most jöttem meg, nincsen egy órája sem. Csak olyan fáradt vagyok, hogy a legszívesebben elaludnék azonnal.
És milyen volt?
Semmilyen. Nem jó. Nem megyek oda vissza többet.
Kár, mondta Tomi. Azt hittem, bejön. Meg hogy lesz egy kis pénzünk is.
Hát persze, én is azt hittem, édesem. Azért mentem oda.
Már kigondoltam azt is, hogy milyen cuccot veszek az erősítőhöz. Azzal biztosan találnék együttest is magamnak.
Nyugi, édesem, majd lesz másik meló. Nem kell elkeseredni. És tudod, addig neked ne legyen rossz kedved, amíg az anyádat látod, világos?
Világos, bólintott Tomi.
Kati este ébredt fel, kiment a konyhába, Tomi ott ült a tévé előtt.
Nem is masszőrség volt, mondta a fiának. Azt akarták, hogy kurva legyek.
Tomi levette a tévé hangját.
Kurva?
Igen. Egy motelban. Vagyis csak a neve volt motel, mert egyébként kurvák voltak, a bár meg a szobák.
Elmesélt mindent, a megérkezést, a papírokat, azt, hogy beírták a munkájához, hogy prostitúció.
Hívd fel azt a nőt és mondd meg, hogy töröltessenek, mondta Tomi.
Ott van az aláírásom a papírokon.
Akkor meg felejtsd el az egészet, majd lesz valahogy.
Valahogy?
Gyere, Anya, nézzünk tévét, tudod, hogy szeretem a karatés filmeket.
Kati a hazatérése után is kapott még munkát ajánló telefonokat. Most már tudta, mire kell rákérdeznie, így rövid úton mindegyikről kiderült, bárokba hívják. Egyetlenegyre utazott el, ott a telefonáló nő nagyon határozottan azt állította, hogy neki mindegy, lefekszik-e a vendéggel vagy nem, a fizetést azért kapná, hogy itassa őket és beszélgessen velük. A többi az ő dolga.
Az is egy bár volt, fölötte szobákkal, de a munka, amiért napi húsz eurót kapott, valóban csak abból állt, hogy beszélgetnie kellett, minél tovább a bárban tartania a vendégeket, és elérni, hogy a lehető legtöbbet igyanak.
Tessék, adta át hajnalban a pénzt a tulaj. Nem is csinálod rosszul, ugye, tudod?
Köszönöm, felelte Kati. A pénzre mondta, nem a dicséretre.
Ha mást is vállalnál, egy óra alatt keresnél meg ennyit, nem egy egész éjszaka.
Tudom, felelte Kati. Tudom.
Nyár vége volt, amire elfogytak a telefonok és az ajánlatok is.
Kati kint ült a ház előtt, az eresz alatt, pokrócba burkolódzva nézte a csillagokat. Talán elaludhatott, mert egyszer csak, ahogy nézte az éjszakai eget, éppen a feje fölött halványabban pislákoltak a csillagok, és észrevette, hogy az égbolt közepén egy tábla fityeg, nagy betűkkel az állt rajta: Nyitva.
Mit csinálsz itt kint?, szólította meg Tomi.
A Nagyanyám jutott az eszembe, felelte Kati. Róla meg az, hogy lehet, hogy a halottak csak azért nem beszélnek hozzánk többet, mert egy erősebb életben vannak, és ez az itteni világ már csak egy tökéletlen álomnak, egy rég megoldott, érdektelen rejtvénynek tűnik a számukra.
Szerintem elaludtál, Anya.
Lehet. De most vagy az van, hogy nem tudlak eltartani, mert nincsen pénzünk, és akkor a gyámügy előbb-utóbb elvesz tőlem, vagy elmegyek az egyik bárba, ahová hívnak, de ha kiderül, akkor meg amiatt nem maradhatunk együtt.
Csend volt, sok idő telt el, mire Tomi válaszolt.
Anya, a te tested, te tudod, mi az, amit kibírsz.
Másnap Kati vett egy friss Bazár című újságot, bekarikázta a neki való hirdetéseket. Kihagyta azokat, ahol fiatalokat kerestek, hiszen csaknem negyvenöt éves volt.
Volt, ahol egy éjszakát töltött csak, volt, ahol egy hétig maradt, attól függően, hogy milyen volt a kereslet, a vendégjárás és a bevétel.
Vitte magával a kötelező egészségügyi kiskönyvét, azt szigorúan nézték, hetente kellett kisorvosi vizsgálatra menni, hathetente vérvételre, AIDS-, hepatitis-szűrésre. A vizsgálatok díját persze mindenhol a lányok maguk fizették, de az érvényes orvosi papír nélkül esélye se lett volna munkába állni. Egyébként meg az volt a legkevesebb: jól keresett, telt az orvosi díjra.
A kurvák között mindenkit lánynak hívtak, nem az életkora szerint, hanem mert ez volt a nevük. Andrea, Gertrúd vagy Linda, a név, ha kell, úgyis lekophat az emberről, vagy hozzá is ragadhat, ha úgy tetszik neki, csak egy este is annyi név suhan el feleslegesen, senkinek nincsen kedve megjegyezni.
A szállás a legtöbb helyen tíz euró volt, adót nem kellett fizetni, az italpénzt és a szoba árát viszont igen. A piccolo, vagyis a pezsgőnek álcázott két decis üdítő a vendég számláján húsz, huszonöt euróba került, a lányoktól csak hatot vontak le érte. Egy üveg pezsgő kilencven és százhúsz euró között volt, nekik harmincat számoltak fel, mindenhol a Schlumbergert árulták, Kati utálta már a szagát is, se lenyelni, se kihányni nem tudta, mégse lehetett mást venni.
Megfordult ócska, vedlő vakolatú, büdös, műanyag asztalos kuplerájban is, és dolgozott olyan elegáns bárban, ahol finoman, halkan játszott a háttérben a zenekar, hangulatfények súrolták a falakat, és soha nem hangzott el hangosabb szó. A szoba ára mindenütt félóránként nyolcvan, száz euró volt. Persze ezt a vendégnek kellett kifizetnie, akik tévedhetetlenül ugyanolyanok voltak, mint a hely, ócskábbak vagy elegánsabbak, szerencsés esetben olyannyira részegek, hogy más már nem is számított. A szobaárból a lányoknak a fele jutott, egy egész óra százötvenbe került, abból viszont százat kaptak meg.
Amikor a vendég leült, kikérte az italát, azonnal odament hozzá az első lány. Ha tetszett a férfinak, maradhatott, ha nem, át kellett adnia a helyét a következőnek. Nincsen vita, nincsen hangos szó, és a vendég nem vehet észre semmi torzsalkodást. Kati hamar megtanulta ezeket a szabályokat, igaz, nem is voltak bonyolultak ezek a pultnál, az asztaloknál és a szobákban uralkodó farkastörvények, sőt, a lehető legegyszerűbbek voltak: mindenki szerezze meg, amit tud, de csak úgy, hogy nem csapja be a másikat, és nem csapja be a tulajt se, legalábbis nem úgy, hogy észrevegyék. Ráadásul nem is igen lehetett megkerülni őket, hiszen a lányok egymás minden lépését figyelték, s ha valaki áthágta a megegyezést, vagy saját számlára akart dolgozni, azonnal besúgták a tulajnak.
Kati a Bazárban találta azt a hirdetést is, amire egy kedves hangú, magyarul beszélő nő válaszolt, s hívta, menjen vele St. Pöltenbe, ott biztosan jó helye lesz. A telefonban elmondott minden feltételt, nem volt min gondolkodni, Szombathelyen találkoztak az állomás előtti parkolóban, onnan indultak tovább. Már a kocsiban ültek, útközben érkezett a telefon, hogy inkább Kematenbe kellene menniük, most ott van szükség lányra. A bár nem volt túl nagy, de tisztának és kedvesnek látszott, nagydarab, szögletes arcú férfi volt a tulaj, Thomas, Kati azonnal megkedvelte, amikor megismerkedtek.
Nálunk kötelező a rúdtánc, tudod, ugye?, kérdezte Thomas.
Azt én még életemben nem csináltam, nekem az nem fog menni, felelte Kati.
Nem fog menni?, nevetett Thomas. Dehogynem.
Átkarolta Kati vállát, úgy, hogy közben a tenyerével megbiccentette a tarkóját.
Bírom a vörösöket.
Akkor se tudok táncolni.
Válassz egy zenét, és csak csináld.
Milyen zenét?
Na hülyéskedj, komorult el Thomas. Akkor majd én.
Kiválasztott két zenét, az egyikre ruhában táncoljon, a másikra vetkőzzön, mondta Katinak. És menjen fel, ott a színpad.
A táncplaccon körben, alul és felül is minden csupa tükör volt, a tükrökben csillogtak a lámpák, a lassan körbeforgó diszkógömb fényei, Kati látta magát, akármerre nézett.
Táncolj, nevetett Thomas.
Elindította a zenét és integetett.
Kati behunyta a szemét, érezte a tenyerén a rúd hűvösségét.
Sóder, sóder, a lábam alatt.
Csengettek a bejárati ajtón, Thomas kinyitotta a kémlelőnyílást, azután engedte csak be a vendéget.
Negyvenöt körüli, oldalra fésült hajú, borotvált, sötét öltönyös férfi volt, a színpad előtti asztalhoz ült le, nézte Katit. Amikor vége lett az első táncnak, odaintette magához, fizetett neki egy italt.
Köszönöm, mosolygott Kati. Ez most igazán jólesik.
Mi a neved?, kérdezte a férfi.
Kati.
Ah, az jó, bólintott a férfi. Aranyszínű karórája volt, ápolt, szép keze, a körmök félholdjai is úgy csillogtak, mintha porcelánból rakott ékszerek lettek volna. Az ingén csak közelről látszott, hogy a fehér szövetet hajszálvékony, piros csíkok díszítik.
Szlovák vagy?
Magyar.
Az is jó, bólintott a férfi.
Örülök, mosolygott Kati.
Thomas közben elindította a sztriptízes zenét is, és intett Katinak, mennie kellett, fel, a rúdhoz.
Érezte a szájában a pezsgő ízért.
Most nem hunyta be a szemét, nézte magát, nézte, ahogy a lábához hull előbb a blúza, majd hosszú, simogató mozdulatok után a melltartója is. Közben észrevette, hogy amíg ő odafent, a tánc közben vetkőzött, a pulttól az egyik cigánylány leült a férfi asztalához, sőt, a férfi neki is fizetett egy piccolót. A tánca közben többször is odanézett rájuk, látta, hogy a férfi is észrevette a pillantásait és visszamosolygott rá. Amikor véget ért a száma, leült a színpad melletti oldalsó asztalhoz és várt. Jól számított: amint a cigánylány megitta az italát, Kati látta, hogy a férfi odahajol hozzá, Katira mutat és mond neki valamit. A lány kelletlenül felállt, Katihoz lépett, és már menet közben mutatta, menjen, a férfi őt akarja. Amikor Katihoz ért, csak annyit súgott oda: Reggel agyonverünk, te múmia!
Kati leült a férfi asztalához, még ott volt a pohara, benne a maradék pezsgővel. Most jól esett a Schlumberger, akár egy üveggel is megivott volna. Persze ezt nem mondta a férfinak, figyelte a száját, hogy mit beszél, próbálta követni, de nem minden szavát értette, csak annyit, hogy a férfi tisztviselő, aki egy másik városban él, átutazóban tölti ott az estét.
Hamar megállapodtak, a férfi egy egész órát fizetett, előtte pedig ittak egy újabb pohárral, Kati érezte még a buborékokat az orrában, amikor felmentek a lépcsőn.
A szobában csak egy narancssárga fényű, apró lámpa világított a kisasztalon, máskülönben félhomály volt, a férfi intett, hogy neki jó ez így. Bement a fürdőszobába, és mire kilépett, Kati már le is vetkőzött, nem tartott sokáig ledobnia az ingét, melltartóját és a bugyiját.
Lefeküdt az ágyra, végignyújtózott, élvezte a lepedő hűvösségét. Aztán mégis felült, a könyökére támaszkodott, a lábát is felhúzta, így várta a férfit. Csak egy kép díszítette a falat, hegyeket ábrázolt, fákat és az egyik csúcson valami várromot, a kevés bútorral berendezett, kopár szoba az egykori, palotai úti albérletét juttatta Kati eszébe. Itt persze nem a lift búgása hallatszott, a bárból felszűrődő zene annál inkább.
Megint felböffentette a pezsgőt, könnyes lett a szeme.
Kényelmetlenül ült, a támaszkodó karja is kezdett elzsibbadni. Elképzelni se tudta, mi a fenét csinál annyi ideig a fürdőszobában a férfi, erőtlennek érezte magát, ennél még az is jobb volt, amikor a tükrök között táncolt, és biztos volt benne, hogy mindenki csakis őrá kíváncsi.
Végre kinyílt az ajtó, kijött a férfi, törölközőt tekert a dereka köré, egyébként meztelen volt, a ruháit akkurátusan összehajtva a karján hozta, nem is nézett Katira, előbb az asztalhoz lépett és az öltönyét, ingét lefektette a szék háttámlájára.
Hát persze, gondolta Kati.
A férfi egy pillanatig mozdulatlanul állt, mintha tanácstalan lett volna, aztán Katihoz lépett és váratlan gyengédséggel, előbb csak az ujjai hegyével, majd a kézfejével is megsimította az arcát, akárha egy régi ismerőst üdvözölne, a két ujjával összecsippentette a lány állát, és közelről, egészen közelről, derűsen, nyíltan nézett a szemébe.
Nem szólt, de mintha kérdezni akart volna valamit.
Katit olyan öröm és hála öntötte el ettől az érintéstől, hogy nem is gondolkodott: feltérdelt, és a férfihoz simult, egyáltalán nem úgy ölelte át, mint aki pénzért teszi, mint ahogyan valóban nem is jutott az eszébe kényszer vagy kötelesség, mert megkívánta a férfit, az érintését, a testét, és ezt nem volt miért eltitkolnia. Érezte a férfi illatát, a zuhanyozás és a tusfürdő ellenére is érezte, nem volt kellemetlen, sőt, olyan jól esett neki, hogy behunyta a szemét és a homlokát a férfi mellkasához döntötte, úgy szívta be a szagát újra, a dohány kesernyés párája és a valamilyen parfüm illata keveredett benne, a fekete öltöny szövetszaga, és mellé egy édeskés, könnyű illat, aminek nem tudta az eredetét, mint egy frissen sült sütemény, ez jutott az eszébe, a még forró sütő illata, az után, hogy kivették belőle az éppen elkészült tésztát, keveredett a fém szaga és a tészta édessége.
De jó.
A férfi észrevette ezt a mozdulatot, gyengéden, bár határozottan döntötte az ágyra Katit, sőt, amikor fölé hajolt, el is mosolyodott, nem kellett beszélniük ahhoz, hogy az üzleties aktusból szeretkezés legyen, Kati átadta magát az ösztöneinek, a képzelete és az akarata egyszeriben elillantak, csakis a teste maradt, az imént még fázó és kényelmetlen, most pedig már követelőző teste, nem is figyelt arra, hogy a férfi vajon meglepődött-e a vágyán, mert azt viszont érezte, hogy elégedett, nyilván a saját vonzerejének tudta be a hatást, és ebben nem is tévedett, mint ahogyan azt is elégedetten nyugtázta, hogy Katinak nem hogy síkosítóra nem volt szüksége, de nyilvánvalóan élvezte is a szeretkezést, orgazmust élt át, és ennek hangosan a jelét is adta.
De jó.
Kati még akkor is az ágyon hevert, amikor a férfi már felöltözve lépett ki a fürdőszobából, borravalót rakott le az asztalra, megvárta, hogy Kati is felöltözzön, olyan udvariasan és közvetlenül viselkedett, mintha rég ismernék egymást.
Együtt mentek le a lépcsőn, a férfi kissé hátramaradt és könnyedén érintette Kati könyökét.
Kati látta a pultnál várakozó lányok vigyorgását, de mit se törődött velük. Mindaddig nem is szólt senki, amíg a férfi ki nem lépett a bár ajtaján, akkor aztán kitört a röhögés, a cigánylányok pukkadozva bíztatták egymást, hiszen lehallatszott a szobából Kati kiáltozása, te, ennek orgazmusa volt, figyeljetek már, a múmia élvezi, te, ez a pénzt nem is akarja, ez csak az élvezetért csinálja, ide-oda forogtak a bárszékeken és hajladoztak a röhögéstől, ellenállhatatlanul viccesnek találták, hogy egy kurva nem csak az italért, a pénzért menjen el, de még élvezze is, amit csinál. Amikor aztán Thomas felrakta újra Kati zenéjét, tovább fokozódott az élvezet, a bárpulton verték az ütemet, ez az, múmia!, ez az!, akkor mosolyogva táncolj, ha élvezed!, ropjad, múmia, ha annyira jó, micsoda vén picsa, aztán mégis itt van, táncolj, múmia, kiabálták, és lökdösték egymást a röhögéstől.
Kati nem szólt egy szót sem egészen reggelig, táncolt, ha szólt a zenéje, vetkőzött, ha a sztriptízest hallotta.
Reggel a pénzosztás után odament Thomashoz, hogy beszélni akar vele.
Mi van, táncbajnok, kérdezte Thomas. Minden rendben volt, nem?
Rendben, bólintott Kati. De nem minden.
Miért? Nem vagy rossz a rúdnál. Feleslegesen paráztál, amiatt igazán ne aggódj.
Ott nem. De azzal az öt cigánylánnyal nem bírok el a pultnál. Figyelj, Thomas, ha itt maradok, abból botrány lesz, mert ezek ki akarnak készíteni engem. Megmondták, és érzem, hogy meg is csinálják.
Azt hittem, tetszik a hely.
Tetszik is. Tényleg. De ezekkel nem maradhatok egy fedél alatt, mert rendőrség lesz a vége, azt meg, gondolom, te se akarod.
Sajnálom, mert egész jól bejöttél nekem, mondta Thomas.
Én is sajnálom, felelte Kati. A pénz is kellene, nagyon. De jobb, ha összecsomagolok.
Thomas rendes volt hozzá, kivitte az állomásra.
Ha majd más lesz a helyzet, üzenj értem, jó?, mondta búcsúzóul Kati.
Biztos lehetsz benne, nevetett Thomas. Gyere, hadd öleljelek meg, te magyar, jó lesz neked tartaléknak a vonatra.
Nem is sötétedett még, mire Kati hazaért.
Eshetett az eső, mert az útszélen vizes volt még a fű, és az aszfalton itt-ott tócsák fénylettek.
Fújt a szél, enyhe volt az idő, de a látóhatáron egészen fekete felhők torlódtak fel, mintha vihar készülődött volna.
Otthon, amikor Kati kipakolt a táskájából, akkor vette észre, hogy az egyik lány összemocskolta a pulóverét.
Nyilván addig csinálhatták, amíg ő Thomassal beszélgetett.
Pikkelyesre száradt, barna csíkok a rózsaszín pulóverén.
A kedvenc pulóvere volt, most meg összekenték szarral.

Günthernek volt egy elviselhetetlen szokása.
Szombatonként, ha kérték, ha nem, elment grillcsirkéért.
Nem érdekelte, hogy aludtak volna, nem érdekelte, hogy ki, mikor feküdhetett le, ő ráért, hát ott volt, csak a saját kedvére.
Kati, Kati, Kati!
Alig múlt dél, már dörömbölt is az ajtón.
Csirke! Itt a csirke!
Kongott a ház, mint egy üres lábos.
Ő pedig hiába kiabált ki, Günther, aludni szeretnék!, csak nem hagyta abba a dörömbölést. Kitámolyogott az ajtóhoz, mezítláb, kócosan. Ott állt Günther, vigyorogva, a kezében a gőzölgő csomag, vigyorgott, de közben sértődött képet vágott.
Talán inkább köszönöm, nem?
Köszönöm?
Meg kellene köszönni az ebédet, nem?
Köszönöm, Günther, naná, hogy köszönöm. Köszönöm, hogy ma már nem tudok aludni.
Ébredj fel, te álmos szerb, itt a reggelid!
Szerb az anyád, Günther, tudod, hogy én magyar vagyok!
Ne szórakozzál, milyen magyar az, akinek szerb neve van?
Hát olyan, mint én, Günther!
Ezen aztán meg elnevették magukat, a konyhaasztalnál falták a grillcsirkét, uborkával, vagy paradicsommal, két pofára, mint aki még egész héten nem evett. Fénylett Günther szája a zsírtól, Katira nézett, és azt mondta: milyen szerencse, hogy nem tetszel nekem.
Főnyeremény, hogy elég csúnya vagy.
Na, akkor mind a ketten nyertünk, Günther, mert te se tetszel nekem.
Röhögtek, és ettek tovább.
Csak úgy, pizsamában.
Csak úgy állva, mint a lovak.
Amikor elfogyott a csirke, széttörték a melle csontját, lássák, melyikükre vár a szerencse.
Na, most a tiéd a hosszabb vége, te magyar!
Az enyém, naná. Csak tudnám, mi is az a szerencse, amit most megnyertem.
Azt mindig utólag gondolja el az ember. Az a szerencse természete.
Okos ember vagy te, Günther, kár, hogy ezt mások nem tudják rólad.
Röhögtek megint.
Az, hogy ők jóban lesznek, eldőlt már abban a pillanatban, amikor Günther kiment Kati elé Grazban a pályaudvarra.
Lassított a vonat, véget ért a döcögés és rázkódás, Kati fogta a kisbőröndjét, nézett ki az ablakon, szürke az ég, itt mégis minden csillog. Nem voltak már platánok, nem voltak semmiféle léggömbök. Az a fiatal nő is visszarakta már a gyereke fejére a sapkát, felvette a kabátját, eltűnt a gyerek vörös haja, eltűnt a sütemény vörös foltja.
Ilyen a megérkezés: hirtelen a sok idegen úgy kezdett viselkedni a vagonban, mintha a legjobb ismerősök volnának, akik roppantul sajnálják, hogy a kellemes együttlét után el kell válniuk: mosolyogtak és köszöntgettek, bólogattak, és udvariasan előreengedték a másikat.
Leszállt Kati is, Günther meg ott állt az ütközőknél, forgatta a slusszkulcsát, végigmérte őt és vigyorgott.
Nem is köszönt, csak annyit mondott, rendben vagyunk, irány az autó.
Kopogott a westerncsizmája az aszfalton.
Nagy, fehér Mercedes volt, vajszínű bőrülésekkel, ringott, mint egy hajó, csillogott a sok krómozás.
Günther intett, mellé üljön, ne hátra.
Kati akkor volt negyvenöt éves, Günther egy évvel fiatalabb.
Az autóban végigmérte újra, a hajától a körméig, a cipőjétől a feje búbjáig.
Vörös, mi?, vigyorgott Katira.
Igen, bólintott Kati.
Egyszer mondom el, figyelj rám. Nálunk nincsen veszekedés, nincs balhé. Olyanok vagyunk, mint egy család, itt mindenkinek neve van. Az ivást nem tűröm. Azonkívül a munkaidőn túl azt csinálsz, amit akarsz.
Nem akarok én semmit, felelte Kati.
Az a legjobb, bólintott Günther. Akkor tényleg jóban leszünk. Csak arra figyelj, hogy rendben legyél a többiekkel.
Rendben leszünk, válaszolta neki Kati. Alkalmazkodni, azt tudok.
Így is volt.
Alkalmazkodni azt tudott.
Nem csak mondta, de tudta is, hogy alkalmazkodni biztosan megtanult.
Addigra, hogy Güntherhez ment, már sok helyet kipróbált, sokfajta lánnyal találkozott, dolgozott együtt, a nyolc általánost is éppen csak elvégzett, időből és külvilágból kicseppent, iskolázatlan prostituáltaktól a diplomás vagy éppen egyetemista kurvákig, akik átmeneti időre álltak be az iparba, mert így akarták összeszedni azt a pénzt, amire szükségük volt.
Persze megtanulta azt is, hogy olyan nincsen, hogy ideiglenesen, nincsen olyan, hogy csak a pénzt összeszedni, nem bizony, az a pénz soha nem lesz elég, hiszen a bárban nem csak könnyen érkezett, de a lányok ugyanolyan könnyen szórták is, ezért volt úgy, hogy aki eleinte havi egymillióról álmodozott, az kevés idő múltán már kettőt akart, s nem csak, hogy gyűjtsön, éppen ellenkezőleg, azért, mert a havi egy már pillanatok alatt elolvadt.
Ráadásul a pultnál dolgozóknak inniuk is kellett, a munkakörhöz tartozott, részesedést kaptak, és nem mindenhol adtak szesznek álcázott üdítőt.
Ha nincsen vendég, akkor nincsen miről beszélgetni, ruhák, ékszerek, műköröm, szolárium, kozmetika, ha van vendég, akkor pedig vidáman csevegni kell, nevetni és csevegni egymás között, ruhák, ékszerek, műköröm, szolárium, kozmetika.
Nincsen múlt, és nincsen jövő idő, csak az este, az éjszaka, a jelen létezik.
Kati a maga negyvenegynéhány évével persze jóval öregebb volt, mint a többség, és az életkora nem egyszer afféle gondoskodó tyúkanyóvá is tette, eleinte csak meglepődött, látva, hogy a kemény és röhincsélő lányok miként fordulnak át zokogásba akár csak egy barátságos simogatástól is, majd megszokta, hogy vigyázni kell az érzelmekkel, a kedvességgel is, s ha nem akarja, akkor is a legtöbben hozzá menekülnek, nála sírják ki magukat.
Amikor egy új vendég ült be a bárba, a lányoknak kötelező volt libasorban elébe vonulni, várni, hogy melyikükre esik a választás.
Kati megtanulta, hogy a kezdőt, a bizonytalankodót azonnal megérzik a többiek, és akkor nincs kímélet. Hiába akarná őt a vendég, akiknek aznap még nem volt szobája, keményen a háttérbe szorítják, hiszen ők is akarnak pénzt keresni. Megtanulta, hogy azokon az ajtókon nincsen kulcs, bármikor rá nyithatnak a szobában, persze csak véletlenül, vagy éppen azért, nehogy eldughasson bármit is.
Megtanulta, hogy mindegy, egy-két éjszaka vagy egy-két hét, ha eljött az egyik helyről, akkor másnap már újra kellett karikáznia a hirdetéseket, nem volt szünet, utazhatott megint. Volt olyan hely, ahol megtanulta, hogy a rossz vendég soha nem ad borravalót, és hogy mindig akad olyan lány, aki kevesebbért is elmegy. Megtanulta, hogy a román lányokkal nem jó egy helyen dolgozni, azok nem csak összetartanak, de soha nem panaszkodnak, és mindent bevállalnak. Volt olyan, hogy elfogyott teljesen a pénze, maradni se akart, de jegyre se futotta már, szerencsére hozzá szokott egy olasz, az adott annyit, hogy hazautazhatott belőle.
A lányok között élve megtanulta azt is, hogy akármennyire is tiltakoznának, akármennyire is máshonnan jönnek, egy idő után egyforma lesz mind. Hajtanak a pénzre, és hogy ezt jól csinálják, nem gondolnak semmiféle jövőre, még az elkövetkező napra sem. Azt számolják csupán, hogy hány vendégük van, melyikről mennyit húzhattak le, melyiket mivel lehetett kiröhögni a háta mögött. Két szekrény ruha, egy tucat cipő.
Egy tucat cipő, két szekrény ruha.
Egy óra ismeretség után a legnagyobb barátnőknek mondják egymást, majd egy kis csalódástól is úgy összevesznek, hogy akár gyilkolni is képesek lennének.
Kati azt is megtanulta, hogy az a legjobb hely, ahonnan hazajárhat. Ha másként nem ment, akkor három-négy éjszakát vállalt a bárban, persze a hétvégéket, és a köztes időre hazamehetett. Ilyenkor legalább találkozott Tomival, beszélgettek, mi van az iskolában, hogy megy a tanulás, eszik-e rendesen, pénzt is adott neki, amennyit tudott.
Te csak csináld a dolgodat, kisfiam, hidd el, én jól megvagyok.
Kár, anya, hogy nem vagy többet itthon.
Jövök, Tomikám, tudod, hogy amikor lehet, azonnal jövök.
Tomikám, ha dolgozom, akkor is folyton rád gondolok.
Kati megtanulta, hogy egy férfit akár egyetlen pillantással is fel lehet mérni, aztán már nincs is arca, aztán már elég, ha a fülét vagy az orrát nézi, a homlokát a két szemöldöke között, elég, ha nézi, de nem is látja egyáltalán. Az emlékeiben és a szeme előtt is összeolvadtak a férfiak, mintha nem is volnának saját vonásaik, nevetett rajtuk, hiszen mindegyikük magával volt elfoglalva, s közben olyan egyformák voltak, hogy odakint, az utcán talán meg se ismerte volna őket.
Ugyan már, ne aggódj, te lány, mondta neki egyszer még St. Pöltenben egy német férfi, és nevetett, hátrahajtott fejjel, hogy kilátszottak a fogai.
Látta Katin, hogy fél tőle, és ezt nagyon viccesnek találta.
A nyelve olyan volt, mint egy víz alatti, tekergőző állat.
Vizes, megsárgult kavicsok voltak a fogai.
Nem értem, rázta meg a fejét Kati.
Erre az még jobban nevetett.
Nem érti, röhögött, és el is ismételte, nem érti! Ez azt hiszi, hogy itt neki értenie kellene bármit is!
Nagydarab, kövér férfi volt, a homloka fölött már erősen kopaszodott, miközben kékes borosta színezte az arcát, és a tarkója, s végig a háta is, csupa szőr volt, a válla és a karja is, a derekánál egészen összegöndörödtek a szálak.
Nem is kell értened, fogta meg a csuklóját. Neked aztán végképp nem kell értened. Mindenki az, akinek mondja magát, világos?
Világos, bólintott Kati. Nagyon világos.
Látta, hogy a férfi ujjai is szőrösek, a visszahajló szőrszálak feketén csíkozták a karikagyűrűjét.
Úgy szorította a csuklóját, hogy kipirosodott a bőr.
Érezte az izzadsága szagát, savanykás szag, csípte az orrát, mintha romlott levest forralna valaki odafelejtve a tűzhelyen.
Piros karperec, kell neked?
Kisanyám, te az agyadat kapcsoljad ki, az a dolgod. És ha majd érteni kell valamit, én szólok.
Nagyon is világos.
Kati, ha tehette, elkerülte a kövér férfiakat, ezekhez oda se ment, semmi kedve nem volt az ilyen üzlethez.
Kövér és szőrös, tapadós a verítéke, az a legrosszabb.
Ha valahol tartósabban akart maradni, ott regisztráltatták is, a papíron nem zavarta már a foglalkozása: prostituált.
Az egyik helyen, amikor a zöld minijében volt, a csapos azonnal rámondta, piros a haja, fehér a bőre, zöld a ruhája, mindenki láthatja, igazi magyar.
Mint a zászló, ha fújja a szél, ide-oda lengedezik.
Így is nevezték ott, hiába tiltakozott: Magyarka.
Aztán meg nem tiltakozott már: ha nekik jobban esik, akkor legyen Magyarka.
Megtanulta, hogy a táncosok nem barátkoznak a szobásokkal, lenézik őket, még ha egyedül maradnak is, akkor se igen beszélgetnek velük.
Inni viszont soha nem tanult meg: nem is szerette és nem is bírta a szeszt, jobb volt az almadudler, főleg egy kis vízzel felhígítva.
Igaz, volt olyan bár, ahonnan éppen ezért küldték el, hiába szerették a vendégek, hiába dolgozott jól, a pultnál nem csinált elég forgalmat.
Az utolsó helye is ilyen volt, az után hívta fel munkáért az egyik lányt, akivel korábban együtt dolgoztak, ő mondta, hogy Graz mellett egy jó helyet talált, és ha Kati akarja, szól az érdekében a tulajnak, Günthernek.
Rendes vagy, köszi.
Vonattal Grazig, onnan majd Günther elvisz kocsival.
Két bár is volt az épületben, öt kilométerre a várostól, egy hotel aljában. Amikor Kati megérkezett, csak a kisebb üzemelt, négy táncos lány volt a rúdnál és a többiek a pultnál. Hotel szerepelt a cégtáblán, de valójában kiadó garzonlakások voltak, a többsége üresen. A lányok egy-egy garzonban laktak, Kati közvetlenül a Güntherék melletti szobába költözhetett, ott lakott és oda vihette fel a vendégeket, kényelmesen elfért, még a masszázságynak is talált helyet a dohányzóasztal mellett.
A második naptól már tudta azt is, hogy Günther szomszédsága mit jelent: Günther ugyanis nős volt, a feleségével együtt lakott, aki orosz volt és táncosnőként dolgozott korábban, és mivel papírvékonyak voltak a falak, áthallatszott Katihoz az egész életük: hallotta, ha szexeltek, és azt is, ha veszekedtek, úgy tűnt, csak azt a kettőt csinálják, vagy a szex vagy a veszekedés. A nő sikoltozott, éles, egyre élesebb hangon, a veszekedésnél pedig mind a ketten kiabáltak, csapkodták a bútorokat. Kati mindent tisztán hallott, olyan volt, mintha köztük élne, aludni se tudott, hiába szorította a fejére a párnát.
Natali, így hívták Günther feleségét, csak szépítkezett, vásárolt, kirándult, ha pedig olyan kedve volt, táncolt egész nap, persze nem a placcon, a rúdnál, hanem a maga mulatságára a bárban, olykor meg eltűnt Tirolba, mert ott is volt valamilyen üzletük, amiről soha nem beszéltek. Kati nemigen értette, Natali mivel foghatta meg Günthert, igaz, hamarosan azt is látta, hogy ezt lényegében Günther se érti.
A lányok mesélték neki, hogy Günther első felesége meghalt rákban, két gyerekük maradt utána, fiúk, bent laknak Grazban, alig voltak fiatalabbak Tominál.
A nyitott ajtónál Kati látta egyszer, hogy Günther ül a foteljában, az első felesége bekeretezett képe feküdt a mellkasán, ő meg behunyta a szemét, de akkor is folyt a könnye.
Később, amikor már jóban voltak, Günther sokat mesélt Katinak a szerelméről, arról, hogy milyen gyönyörű asszony volt, olyan, akivel az életben csak egyszer lehet találkozni, jó feleség volt és jó anya, ha ránéz a fiaira, most is látja őt. És arról is beszélt, hogy Natali azért nem egyezne bele a válásukba, mert kell neki az öt év ahhoz, hogy osztrák állampolgár lehessen.
Günther eleinte persze bizalmatlanul figyelte Katit, követte a lépéseit, próbára is tette, pénzt hagyott a pulton, várta, hogy mi történik.
Hű, de ravasz.
Később meg is mondta, azért volt óvatos, mert cigányok a magyarok, ezért igazán ne haragudjon Kati, tudja azt mindenki, meg kellett tapasztalnia, Katit hová sorolja.
Miért is haragudnék.
Azon a hétvégén, amikor Günther elköltöztette a feleségét, Kati végre frissen ébredt a délelőtti alvás után, ez volt talán az első ilyen napja, amióta odaérkezett, se fejfájás, se másnaposság. Arra gondolt, hogy sétál egyet, például bemegy Grazba, a Mura partjára, vagy ott, a hotel környékén jár egyet. Kezdett összekészülődni, sőt, már el is indult a kihalt, csendes folyosón, amikor hirtelen más jutott az eszébe, cigányok, mi, miért is haragudnék, látta eleget Güntherék lakását, látta, hogy az orosz nő mellett majd megevett mindent ott a kosz, fogta hát magát, és se szó, se beszéd, kitakarította a szobát és a konyhát is.
Mire a férfi hazaért, ragyogott az egész, mintha vadonatúj lett volna.
Kispapucs, nagypapucs a küszöb előtt, testvérek az elvásított kövön.
Az Ultra csípős szaga.
Günther nem is akart hinni a szemének, amikor hazaért, csak megölelte Katit, tudtam, te vörös magyar, tudtam, hogy te vagy az én emberem.
A rákövetkező héten viszont beütött a baj, mert a pultnál dolgozó lányok egyeztetés és bejelentés nélkül leléptek Günthertől, éjszaka még ott voltak, és reggel, amíg azt hitte mindenki, hogy alszanak, autóba ültek, egy konkurens vitte el őket, valahová Tirolba, csak a táncosok és két szobás maradtak.
Nem lesz ez így jó, rázta a fejét Günther, valamit be kell újítanunk.
Forgalom az lenne, ki kellene nyitni a nagy bárt is, de ahhoz előbb ki kell takarítani az egészet, persze kifizeti a munkát.
Rendben, bólintott Kati, bízd csak rám.
Fél tízkor indult el Günther Grazba, vásárolni, mire öt óra után visszatért, már ragyogott az egész bár. Pedig nem volt kis munka: hatalmas terem, tele bútorokkal, régi lomokkal, nem takarították évek óta már.
Egy segéd órákon át hordta ki a kacatokat a hotel mögé.
A nagyobbik és a kisebbik bárt folyosó kötötte össze, lényegében ez a kettő foglalta el a bordóra vakolt, öreg, és hajdan szebb napokat látott épület földszintjét, ugyanaz a folyosó vezetett a mosdókhoz is, lefelé lépcső kanyarodott a pincéhez, nagy, boltíves terem volt, a hátsó falánál terpeszkedett az egész épületet fűtő kazán. A kisebbik bárból csigalépcső vitt fel az emeletre, a szobákhoz. A lépcsőtől balra az első volt Kati lakrésze, ennek az ablakai persze nem voltak betapétázva, mint a többi szobáé, amit csak az üzletre használtak, a következő ajtó volt Güntheré.
Akkortól Günther bezárta a kisebbik bárt, és a nagyobbikat üzemeltette, persze ehhez lányok is kellettek, érkeztek is csapatostul, volt, aki csak egy-két napot maradt, kevesen ragadtak ott hosszabb ideig.
Az egyik táncos lányból is akkor lett pultos, hajdan modellkedéssel kereste a pénzét, igazi szőke szépség volt. Akárcsak Günther, eleinte Bine is óvatosan nézegette Katit, de amikor látta, hogy nem kell tartania tőle, mindenkinél jobban a szívébe zárta. Bine éppen úgy nevetett, mint Vali a Palotai úti albérletben, hangosan és hátrahajtott fejjel, Kati nem is értette, egy ilyen nő miért dolgozik a bárban, jómódú családba született Grazban, egy óriási Audival gurult ki a munkába minden este a városból, pontosan úgy, mint aki szórakozni indul, nem pedig dolgozni.
Günther berakott a nagyobbik bárba az üres falra egy dartsot, egy euróval működött, onnantól Bine folyton csak Katival akart játszani, ha elunta magát, vagy olyan kedve volt, mindjárt kiabált.
Kati, Kati, gyere, dartsozzunk!
Este nyolckor nyitott a bár, ő pedig fél kilenc körül érkezett meg, már az ajtóból kiabált, Kati, kérek egy kávét!
Csak egy kávét, Kati.
Aztán meg rákezdte a kérincsélést, hogy játsszanak a nyilakkal, dartsozzanak, nagyon szépen tudott kérni, így végül Kati mindig beadta a derekát, soha nem nevettek annyit, mert Kati mindent eltalált, az ablakot, a falat, de a céltáblát szinte sohasem, még csak a szélét sem, lehet, hogy Bine ezért akart folyton vele játszani, mert semmin nem lehetett olyan jót nevetni, semmivel nem lehetett az időt olyan jól múlatni, ha nem volt vendég. Kati behunyta az egyik szemét, a nyelvét is kidugta, úgy célzott, aztán mégis a fal vagy az ajtófélfa bánta.
Lehet, hogy be kellene csuknod mind a két szemedet, nevetett Bine, talán az segítene.
Több se kellett, Kati kipróbálta azt is, abból lett csak az igazi nevetés, ő dobálta a nyilacskákat, és menekült, ki merre látott.
Ha ráértek, Bine szeretett énekelni is, pedig elviselhetetlenül rossz hangja volt, vagy talán éppen azért, karaokéra állította a gépet, gyere, Kati, énekelj te is, gyere, feltekerte a hangerőt, és csakis osztrák, stájer dalokat választott, amilyen hangosan nevetni tudott, annál még hangosabban énekelt, akármennyire üvöltött a gép, ő mindig túlkiabálta, közben nézte Katit, nézte, hogyan nevet, és amikor abbahagyta végre az éneket, vele nevetett ő is.
Jól elindult a nagy bár, pörgött az üzlet, főleg a hétvégék mentek nagyon, hivatalosan hajnal ötig voltak nyitva, de a valóságban addig, amíg akadt vendég, márpedig akadt bőven, sokszor délig is.
Három fiatal cigánylány járt a szobákra, Kati táncolt is, és a pultnál is dolgozott.
Az egyik szombat éjjel a lépcső melletti, hátsó asztalnál ült egy férfi, nem látták őt addig a bárban sohasem, olyan részeg volt, hogy kapaszkodnia kellett az asztal szélébe, hogy le ne billenjen a székéről.
Günther szólt a pultos lányoknak, hogy menjenek, tele van a férfi zsebe pénzzel.
Azok viszont csak sugdolóztak, egyiküknek sem akaródzott, azt mondták, egy másik helyről ismerték már, ha ráakaszkodik valakire, akkor le se lehet vakarni, gusztustalan és követelőző, az egyik lánynak tizenegy félórát csinált egymás után, kinek hiányzik az.
Aztán meg panaszkodtok, hogy sóherek vagytok, és hogy csak Kati keres pénzt, mondta nekik Günther.
Hát csak keressen, ha az jó neki.
Akkor küldte oda Katit Günther a hátsó asztalhoz, figyelj, te meg tudod oldani ezt is, tudom, hogy gusztustalan a fickó, kövér is meg szőrös is, nem a te eseted, viszont olyan részeg már, hogy csak alszik, menj oda, kedveskedj neki egy kicsit, aztán húzkodd fel az emeletre, ha jól csinálod, és van eszed, hülyére keresheted magadat, anélkül, hogy bármit is kellene mutatnod.
Kati megfogadta a tanácsát, odasétált a kövér férfihoz, tényleg szőrös volt és tényleg kövér, az a fajta, akikre rá se tudott nézni.
Ráfeküdt már az asztalra, a nyál kicsordult a szája szélén.
Hogy vagy, te drága ember, mondta neki kedveskedve, és megsimogatta a homlokát is, érezte az izzadságcseppeket.
Kati vagyok, és hozzád jöttem, azt szeretném, ha boldog lennél ma este.
A férfinak már az is erőfeszítésébe került, hogy kinyissa a szemét, a fejét nemigen tudta felemelni.
Azt szeretném, ha jól éreznéd magad.
Szerelmes vagyok beléd, mondta a férfi Katinak, szerelmes vagyok beléd, te gyönyörűség. Olyan szép vagy, mint egy istennő.
Hát hogyne, drágám, felelte Kati. Akkor iszunk valamit?
Hogyne innánk, nyögte a férfi. Ide egy üveg pezsgőt, meg fizetek rád félóra szobát is.
Aznap Günther volt a csapos, már röhögött, amikor Kati intett neki, behúzta a strigulát a pezsgőhöz és a szobához is.
A csigalépcsőn Kati nagyon megszenvedett a magatehetetlen részeggel, hiába fogta meg a hóna alatt, érezte magán a férfi hideg verejtékét.
Úgy tuszkolta fel, mint egy zsákot. A takarítás jutott az eszébe, amikor kipucolták a bártermet, na, az egyszerűbb volt, legalább a régi bútorok nem izzadtak.
Tíz percig tartott, hogy a szobájába értek, de annyira elfáradt, mintha órákig dolgozott volna.
Mindjárt jövök, édesem, helyezd magad kényelembe. Kiöntöm neked a pezsgőt, és azonnal itt vagyok.
Meg kellett mosnia az arcát, hogy magához térjen.
Mire kilépett a fürdőszobából, a férfi levetkőzött és elfeküdt az ágyon, el is aludt, keresztben hevert, öntudatlanul, akár egy halott.
Egy halott nem horkol és hörög hangosan.
Kati le se vetkőzött, elszívott egy szál cigarettát. Nézte a férfit, akár egy rozmár a tengerparti sziklán valami természetrajzi filmben.
Várt, amíg letelt a fél óra, akkor gyöngéden megsimogatta, ébrenlétre rázta a férfit.
Édesem, elég volt neked fél óra?
A férfi szólni se tudott, azt se vette észre, hogy Katin ruha van, csak mutogatott, ott a pénztárcája a zakó zsebében, vegye ki a pénzt. Akkor fél óra ötven euró volt, Kati lement a pulthoz, fizetett.
Minden rendben ment?, kérdezte Günther vigyorogva.
Csak várd ki a végét. Majd akkor megmondom, mi az a minden.
Hajnalig még hatszor fizettette ki a férfival a félórákat, ráadásnak néhány üveg pezsgővel, úgy, hogy közben hozzá se kellett érnie, sőt, lent a bárban volt még egy másik vendége is.
Hajnalban aztán, zárásidőben Günther ment fel a férfiért, kicipelte a bár elé és berakta egy városi taxiba, menjen pénz nélkül és isten hírével.
Kati hétszáz eurót keresett azon az éjjelen, persze Günther is örülhetett, hiszen ő is kapott pénzt rendesen.
Ilyenkor, ha jó kedve volt, Günther is beállt a táncolók közé, csak úgy dobálta a lábait, annyira megvidámodott.
Hé, Günther, vigyázz, mert egyszer még széjjelszakadsz!
Itt legalább mindig volt alkoholmentes pezsgő is, tudta sok vendég is a trükköt, de azért kifizették a rendes árat.
Günther látta, hogy Kati nem megy oda akárkihez, válogat a vendégek között, de soha nem szólt érte. Inkább az izgatta, hogyan lehet, hogy negyvenöt évesen is ő keresi a legtöbbet a lányok között, hiába dolgozott hetente csak három-négy éjszakát, mégis több pénzt csinált, mint a fiatalabbak.
Nem értem, rázta meg a nagy, busa fejét. Nem értem.
Megkérdezte persze Katit is: hogyan csinálod?
Úgy, hogy nem csinálok semmit, mosolygott Kati.
Nana, mesélj.
Nem csinálok semmit, ha mondom.
Rá néhány napra azért, egy jó éjszaka után, Kati elmondta neki, nincsen abban semmi titok, egyszerűen csak ismeri a férfiakat, és amikor valaki belép a bárba, ő már akkor tudja róla, hogy az övé lesz, vagy mással megy el.
Ezért tud kivárni, hiszen biztos a dolgában, tudja, hogy nem kell elsietni semmit.
Amikor meg odamegy a vendéghez, akkor is csak megkérdi, leülhet-e. Bemutatkozik, beszélget, de soha nem kér semmit.
Ez az ő titka, kopogtatta meg a mutatóujjával Günther homlokát. Hogy soha nem kér semmit. Tudja, hogy mit akar, de kivárja, amíg a vendég kérdezi, és onnantól már nyert ügye van.
Aztán csak mosolyog, amikor azt kérdezik tőle, hogy mit iszik.
Aztán meg rákérdeznek sorban a többi dologra.
És nem ő ajánlgatja magát, mint a többi lány, nem ront rá a vendégre, őrajta nem is látszik az akarat.
És ugyanígy, ha már fizetett a vendég, akkor ő nem az órát nézi, hanem azon van, hogy aki a pénzt adta, az jól érezze magát. Minek nézegesse az óramutatót, ha lejárt az ideje, öt perc múlva a csapos úgyis bekopog, majd ő kiszedi a vendégből, hogy fizet még, vagy megy, nem igaz?
De igaz.
És azt a vendég is észreveszi, ha valaki így viselkedik vele. Ha valaki emberszámba veszi. Ezért van az, hogy nem telt bele két hónap, és neki már megvolt a saját vendégköre, ha meg néha betévedt egy-egy új férfi, ők csak többletet jelentettek.
Ennyi?, kérdezte csalódottan Günther.
Miért, mit vártál?, nevetett Kati.
Hogy mondasz is valamit, röhögött Günther.
Anyáddal, nevetett Kati is. És akkor már Bine is kiabált neki a pult mögül: gyere, Kati, gyere, dartsozzunk!
Jövök, Bine, jövök, csak ne ordíts.
Volt olyan a szebb időkben, hogy sokfelől érkeztek a lányok Güntherhez, lengyel és szlovák is, Kati volt magyarnak, mellé egy ukrán és két román.
Nevettek is, amikor valamelyik kitalálta, hogy ők a kis KGST.
Günther nem nevetett, mert azt se tudta, hogy mi az.
A Kölcsönös Gazdasági Segítség Tanácsa, magyarázta Kati.
Ja, vagy úgy, bólintott Günther, de látszott rajta, hogy még akkor se érti. A segítség az fontos, mondtam, nálunk nincsen veszekedés, nincsen privát munka.
Mondtad, hát persze, hogy mondtad, hagyta rá Kati.
Olyanok vagyunk, mint egy család.
Olyanok, naná, legyintett Kati.
Ez volt az a hét, amikor egy másik magyar lány is érkezett a bárba. Günther vitte ki őt is a vonattól, a fehér Mercédeszével, mint Katit, este már munkába is állt.
Kati éppen táncolt, onnan, a rúdtól látta meg a jövevényt.
Nézte, de nem akart hinni a szemének.
Aztán a zene végével odaállt eléje, egészen közel, és nézte onnan is.
Ő meg visszanézett Katira, hogy mit akarhat az a nő. Miért áll oda eléje, miért tolja oda egészen közel az arcát. Aztán meg kikerekedett a szeme a csodálkozástól, a szája is elnyílt, és olyan buta képet vágott, hogy Kati nem tudta visszatartani a nevetését.
Gabri!, kiabálta a nőnek, és még akkor is nevetett.
Gabri pedig még akkor se akart hinni a szemének, előbb megérintette Kati haját, aztán végigtapogatta a szemét, az arcát, mint aki csak az ujjaival lát rendesen.
Hidd már el, hogy én vagyok, nevetett Kati.
És közben ott ült vele szemben Gabri, és Gabri-szeme volt, Gabri-szája, Gabri-arca.
Vagyis egy idegen nő volt, persze, de az arcában, a szemében, a vonásaiban ott volt az a régi Gabri, aki közel harminc éve elutazott a Kastélyból az anyjával együtt, hogy aztán soha ne bukkanjon fel többet, soha hírt se adjon magáról.
Hogy a fenébe kerültél ide, pulykatojás, ölelte meg végül Gabri.
Jól van már, engedj el, még azt hiszik, hogy egymásra vagyunk gerjedve.
Azon a napon aztán Kati igazán nem keresett sokat, egész éjjel beszélgettek csak Gabrival, a parkról, a Kastélyról, az istálló melletti platánról, mindenről, ami az eszükbe jutott.
A szurkos, aprókavicsos tetőről és az iszapos tópartról.
Az alagsori KISZ-klubról és a pingpong-asztalról az aulában.
Márti néni?
Áh, legyintett Gabri. Elváltak aztán megint. Nem sokáig bírták. Apámmal voltam egy ideig, meg a nagyanyámmal is, tudod, kint olaszban. És a te anyád?
Nem tudom, rántotta meg a vállát Kati. Nem beszélek vele évek óta már. Elváltak ők is különben.
Gabri elmondta, hogy nincsen gyereke, nem is lehet, megmondták évekkel korábban az orvosok. Akkor még nem is dolgozott bárban, az később jött csak, hirdetett is, meg címekre is járt.
Tudod, hogy mindig szerettem a jó ruhákat, igaz?, nevetett Katira.
Emlékszem, bólintott Kati.
Gabri megnézte Tomi fényképét, csodálkozott, micsoda férfi már, szép gyerek, lányos arca van, de izmos, mint egy birkózó, és milyen hosszú, a válláig leér a haja.
Legalább van egy fiad. Boldog vagy?, kérdezte Katitól.
Megvagyok, bólintott Kati. Megvagyunk.
Tudod, mi a legjobb?, vigyorgott Gabri. Hogy egyáltalán nem cigarettázom már. Azóta, hogy eljöttem a Kastélyból, nem szívtam el egy szálat se.
El se mozdultak egymás mellől, Gabri néha megérintette Kati arcát, mint aki még akkor sem igen akar hinni a szemének.
Pulykatojás.
Örülök, hogy látlak, mondta Gabri.
Én is örülök neked, mondta Kati. Nekitámasztotta a homlokát Gabri homlokának, olyan közelről nézett a szemébe, hogy már csak egyetlen szemnek látta, úgy ismételte el: el se hiszed, hogy mennyire örülök neked.
Ki hitte volna, ugye?, kérdezte Gabri.
Senki, senki nem hitte volna.
Most már maradjunk mindig így, együtt, bólintott Kati.
Együtt maradunk, mondta Gabri.
Reggel, amikor befejeződött a műszak, Günther félrehúzta Katit.
Ide figyelj, ti magyarok, ezt többet ne csináljátok, nem üdülő ez. Nem érdekel, mi dolgotok egymással, nem érdekel senkinek a múltja. Felőlem beszélgethettek, amennyit csak akartok, de ne olyankor, amikor tele van a bár.
Nyugi, Günther, ne aggódj, nem rontjuk a boltot.
Délután, amikor az alvás után Kati bekopogott Gabri szobájába, az ágyneműt feltekerve, a szobát üresen találta.
Hol van az új lány?, kérdezte Günthertől.
Még kora reggel elment. Rögtön az után, hogy te lefeküdtél aludni. Összepakolt, és azt mondta, elmegy, mert nem tetszik neki itt.
Ezt mondta? Nem hiszem el.
Ahogy akarod, rántotta meg a vállát Günther.
És nem is üzent semmit? Nem hagyta meg a címét vagy a telefonját sem?
Nem. Csak olyan volt, mint aki nagyon siet. Sírt is.
Te küldted el?
Hagyjál már a hülyeségeddel. Nem mintha nem érdemelte volna meg, de én nem mondtam neki semmit. Ő is csak annyit, hogy mondjam meg neked, azért megy el, mert soha nem akar többé látni.
És sírt?
Sírt bizony. Mit mondtál neki? Azt hittem, barátok vagytok.
Én is azt hittem.
Na, ugye. Úgy láttam, tegnap éjjel jól érezte magát, most meg olyan volt, mint aki menekül. Ki hitte volna, ugye?
Igen, felelte Kati. Ki hitte volna.