Módosulás

Kácsor Zsolt: Rettenetes Vlagyimir. Kalligram, Pozsony, 2012

Az utóbbi időben Kácsor Zsolt írói pályáján feltűnő változás következett be, ráadásul ennek a változásnak Kácsor napilapos publikációi révén meglehetősen széles olvasóközönsége is van.

Egy-két éve még én is azok között lettem volna, akik egy ilyen bevezető mondatra azonnal és nagyon élénken tiltakozni kezdenek, mondván, hogy a zsurnalisztikai teljesítmény és az írói produkció nem keverendő össze. Sőt, figyelmeztettem volna az írói reményeket tápláló fiatalembert (khm… az az igazság, hogy figyelmeztettem is…), hogy a napi újságírást művelni nem lehet büntetlenül, különösen nem lehet ezt a mai napság tapasztalható újságírásban, a zsurnalizmusban kifizetődő nyelvi eszközök óhatatlanul az íróság, a nyelvhez fűződő alkotó kapcsolat ellen fordulnak.

Merthogy láthatjuk ezt itt körülöttünk, tapasztalhatjuk bőven.

Most pedig tessék, itt van a Rettenetes Vlagyimir.

Ennyit a figyelmeztetésekről és az irodalom kiszámíthatóságáról. (És rólam.)

Úgy vélem, Kácsor pályamódosulása nem csupán érdekes és feltétlenül figyelemre méltó fejlemény, mint az író harmadik regénye, ami más hangot üt meg, mint az első kettő, hanem lényegében ellene mond a jelenkori médiatrendeknek, visszacsatol a magyar újságírói hagyomány legszebb korszakaihoz, s nem mellesleg a napilapírás és irodalom akkori szoros egységéhez.

Kácsor utóbbi években mutatott hírlapírói és írói teljesítménye azt példázza, hogy igenis, a szisztematikus tudósítói és publicisztikai tevékenység nyelvi értelemben is lehet megerősítő és megtermékenyítő egy szépirodalmi produktumban, különösen, ha az alkotó tisztában van a nyelvhez való viszonyával és tehetségének a természetével. Beszédes, hogy Kácsor egyik idolja Ady Endre, s ebben döntő szerepe van Ady prózai munkáinak, s úgy hiszem, még inkább annak a hírlapírói nyelvnek, amely Ady publicisztikájában indulattal, érzelmekkel, és persze lenyűgöző kvalitásokkal működött.

Miközben közhelynek számít, hogy a huszadik századi angol nyelvű irodalomban több jó példa van arra, hogy a hírlapírói fegyelem, beszorítottság és gazdaságosság milyen örvendetes hatást gyakorolt egyes prózaírók megszólalására, a magyar irodalom kevésbé bővelkedik a hasonló esetekben. A kortárs magyar irodalom pedig még kevésbé. Ugyanezt gondolom arról a képességről is, hogy egy író mennyire képes felismerni a nyelvhez fűződő viszonyában a saját tehetségének a vonásait, és aztán mennyire képes kiaknázni azokat. S rögtön hozzáteszem, minden félreértés elkerülése végett: az előbbi megjegyzés nem szűkítő értelmű, nem kritikai jellegű állítás, éppen ellenkezőleg. A kortárs prózairodalmunk (miközben szerintem nagyon jó állapotban van) meglehetősen szenved attól, hogy a kanonizációhoz hozzájáruló források valahol a kilencvenes években szocializálódtak, s nem is igen akarnak engedni az akkori meggyőződésükből, s nem igen akarnák tágítani az akkor kialakult ízlésüket. Példának okáért az akkori szövegeszményekhez képest nem figyelnek sem a más utakat kereső regénytechnikákra, sem az olvasmányosság eszményét és a könnyű befogadhatóságot, a látszólagos egyszerűséget és erős megformáltságot egyaránt megvalósítani akaró törekvésekre. Természetesen nem azt állítom, hogy ezen jegyekkel különösebben sok jó mű dicsekedhetne az elmúlt évek prózatermésében, azt azonban igen, hogy éppen a piacosodott könyvkiadás új keretei között érdemes volna cizelláltabban szemlélni ezeket a műveket, s hozzáteszem, az ezeket létre hozó írói szándékokat is.

Kácsor prózaírási technikája mind a két, fentebb említett vonást igen erősen mutatja: az újságírás és publicisztika legjobb hagyományait és igényeit, céljait emeli át a szépprózájába, ráadásul nem csak nyelvi értelemben teszi ezt tudatosan, de szerkesztői elveket és megfontolásokat is társít ezekhez.

Nem azt állítom ezzel, hogy forradalmi újításokat hoz létre akár nyelvi, akár regénytechnikai, szerkesztési eljárásaiban, de azt igen, hogy a legjobb értelemben vett korszerűség akarata jellemzi, és szerencsére nem csak az akarata, de annak az eredménye is.

A Rettenetes Vlagyimir több olvasói réteget is megszólítani tudó, jó alkotás, aminek mind a szerkezete, mind a nyelvezete alaposabb vizsgálatot is érdemel.

Ötlet.

A regény alapvetően három ötletre épül.

Az egyik az a gondolat, hogy a mű a történelem bizonyos időszakát egy tárgy (jelen esetben a Nagy Fekete Autó) szemszögéből mutassa meg. (Meglehet, az idea talán nem túl eredeti, más kérdés, hogy azok az ötletek, amelyek ehhez hasonlóak voltak az újabb kori magyar regényben, egy gyors felsorolással is kevéssé említésre méltók.)

A másik ötlet végső soron az elsőt viszi tovább: ha nem is rigiden, de eléggé következetesen csak azt és csak úgy ábrázolja, ahogyan azt egy nagy fekete ZIL szélvédője mögül láthatta volna az egykorú szemlélő. Filmes hasonlattal: egyetlen és rögzített kameraállásból közvetít. (Ez persze nem vonatkozik a szereplők belső monológjaira, illetve a regény végén nagyjából el is enyészik, mint ötlet.)

A harmadik, s nyilván az eredeti ötletet számos jelentésréteggel gazdagító megoldás az, hogy a Rettenetes Vlagyimir ezerkilencszázötvenes években zakatoló antihősei egészen egyszerűen és magyarázat nélkül – Molnár Ferenc A Pál utcai fiúk című regényének árnyékából bújtak elő: ők a vörösingesek, akik a Grundért folyó harcot anno elveszítették, ám az ötvenes évek országát láthatóan megnyerték.

Recenzensi szempontból a regénynek nyilvánvalóan ez a rétege kapja majd a leghálásabb és legbővebb taglalásokat – megvallom, számomra azonban ez az ötlet tán a legkevésbé érdekes. Nem az a gondom vele, hogy kis számolgatással az évszámokba bele lehetne kötni, sőt, az időkezelésnek ez a bátorsága kifejezetten tetszik Kácsor eljárásában. Inkább azt hiányolom, hogy a felütés erősségétől (sok kétség nincsen, hiszen a regény az alcímével eligazít: „A Pál utcai vörösingesek regénye”) és a kezdetektől, Boka, Áts, Wendauer, Szebenics megjelenésétől ez az allegória a későbbiek során nem lesz több. Mi több, inkább csak formai szintet hozó enumeráció marad, ahol az alapszituációhoz képest – megítélésem szerint – nem igazán lényeges, hogy az ösztövér figurát egyébiránt Csónakosnak hívják, vagy hogy Csele képe tűnik fel a transzparensen. Nem mintha hiányolnám a bővebb kibontást. Mondhatnám – mondom is –, hogy az ötletét szerető írót szerencsére elnyomja a regényben a szituációkat megjelenítő író – és ez mindenképpen a regény javára válik. Kácsort, mint szöveget, jeleneteket író alkotót az alapötleten túl (aminek persze sajátossága, hogy Szebenicsről és Wendauerről Molnár révén alig lehet valamit tudni) azonnal és kitartóan intenzívebben érdekli a két vörösinges egymás közti kapcsolata, furcsa összetartozása. Különös eljárás ez: a figurákat a beemelt legendáriumuk teszi „érdekessé”, vagyis a múltjukkal csábít, de Kácsor csakis a jelen időben láttatja őket. Aki tudja, ami volt, annak jó, aki nem tudja, az nem tudja. A vörösingesek csak voltak vörösingesek, a jelenben viszont ott élnek a dialógusaik, az interakcióik, s nyilván ez a jelentése is a létezésüknek: nincsen se múltjuk, se jövőjük. Gépszerű működésű lények egy gép gyomrában, egy géphez kapcsolódva.

Ez az időből való kiragadottság erősen rímel magának a regény történetének időtlenségére. Természetesen világos, hogy a Rettenetes Vlagyimir az ötvenes években játszódik – sőt, olyannyira világos, hogy nem is kíván a jelzésszerű díszleteken túl ezzel foglalkozni. Nem az ötvenes évek levegője kell, hogy érződjön itt, hanem az ülésbe szívódott húgyszag. Nem a kívül, hanem a belül. Tulajdonképpen Kácsor ezzel a kettősséggel, ezzel a fedettséggel csinálja meg az igazi metaforáját: mindegy, hogy a figurái a vörösingesek: akkor is, azért is, annak ellenére, csakis olyanok, mint amilyenek egy ZIL-hez tartozó fogdmegek, ügynökök lehetnek. Kicsit gonoszabban: nem az a kérdés, hogy a közhelyeket súroló részletek vajon igazak vagy nem (a közhelyek ugyebár azért azok, mert mindig igazak is), hanem az, hogy az ilyen újramondás képes-e elvinni az olvasót váratlan helyekre. Valamin, az ismerten, a könnyen elképzelhetőn belülre.

Kácsor akkor hibázott volna nagyot, ha meghatódik önnön ötletétől. Ha enged (egyébként meglévő) érzelmességének, nosztalgiázik, sóhajtozik. Itt mutatkozik meg igazán, mennyire fontos az a bizonyos szűkített kameraállás: ebből következik ugyanis, hogy lényegében semmit nem tudunk meg Szebenicsék (és a többiek) autón kívüli életéről, ebből következik, hogy a regény igazi története a két férfi kapcsolata. Történetesen egy ZIL-ben, az ötvenes években.

Szerkezet.

Az, hogy a Rettenetes Vlagyimir mennyire regény, olyannyira vitatható, hogy bizonyos értelemben ezzel nem is érdemes foglalkozni.

Regény az, ami annak gondolja magát.

Kácsor regénye tulajdonképpen csattanókra felépített, erősen anekdotikus jellegű novellák sorozata, novellafüzér. (Olyannyira, hogy ebbe a füzérbe belefér Molnár regényének egy komplett része is.) Több mint beszédes, hogy ezeknek az egyes történeteknek a hossza a hírlapírói tárcanovellák bevett és kívánatos hosszával azonos: látszik, hogy Kácsor történetmondása erre a lélegzetre jár, ebben otthonos. A gyakorlatban ez azt jelenti, hogy az egyes történetek önálló életet is élhetnének, bizonyos értelemben élnek is. Egymás mellettiségük mégis igazi történet (értsd: regény), hiszen az egyes kamera-kivágatok sora, mint valami felgyorsított, szögletes mozgást mutató film, mindvégig a két figura viszonyrendszerét mutatja. Amikor azt állítottam, hogy Kácsor, mint író, szerencsésen ismeri a tehetsége természetét, akkor jelentős részben erre gondoltam: az általa gyakorlottan és jól uralt kisszerkezetből épít fel egy regényformát. Ráadásul – nem tudom, hogy Kácsort prózapoétikai értelemben mennyire foglalkoztatta ez a kérdés – ez a rész-egész forma rendkívül érdekes válasz a magyar prózai hagyomány annyit taglalt anekdota versus novella kérdéskörére. Kácsor gond és bicsaklás nélkül nyúl az anekdotikus elemekhez (nyelvi és formai értelemben egyaránt), de mindezt igen mértéktartó, sőt, szigorú fegyelemmel, a formára és a szerkezetre figyelve teszi.

Az egyes jelenetezéseken belül élvezettel merül el a dialógusokban, de novellisztikus módon mutatja meg a figuráinak belső világát is. Megint csak azt mondom: ha nem lenne mértéktartó, könnyen elcsúszhatna ezen az ellentmondáson, írói erénye, hogy nem teszi.

Nyelv.

Ez a mértéktartás jellemzi Kácsor nyelvezetét is. A dialógusok rövidek, elharapottak, töredékesek, ellenben a leíró részletekben Kácsor rendre kinyit egy-egy kiskaput: itt türemkednek be a ZIL áporodott, szűk levegőjébe azok a költői részletek, hasonlatok, amelyek rendkívül hatásosan társulnak a szinte már forgatókönyvhöz hasonlatos jelenetezéshez. Van, hogy csak egy-egy jól megtalált jelző kell (pl. „öntudatosan szemerkélő eső”, „ellenséges lelkű köd”), van, amikor egy-egy, többnyire a városképhez, időjáráshoz tartozó leírás („Letekerték az ablakokat, hogy a dohányszagú belső teret átjárhassa a friss, kora tavaszi szél, s bágyadtan élvezték, ahogy az ablaknyílásokon barátságosan bekönyököl hozzájuk a langymeleg március”, „A várost nyugatról határoló hegyek felé száguldott, amelyeket most alig lehetett látni az ólomszínű felhők alatt. Súlyos, nehéz és sötét volt az ég”), s leginkább persze a két figura, főként Wendauer gondolatainak a kivetítése („Wendauer nem bánta, hogy ő Szebenicsnek egy ökör, azt bánta egyedül, hogy ő egy ápolatlan, mosdatlan és büdös paraszt egy ilyen asszony mellett. Majd sóhajtozva beült a volán mögé, indított, sebességbe kapcsolt, és akkor érezte magát újra férfinak, amikor gázt adott”).

A szinte már tudósításra emlékeztető közlésnek és a be-beszúrt költőiségnek ez a keveredése Kácsor prózaírói nyelvének a legjobb ereje. Aligha kétséges, hogy ez, s vele a látszólagos könnyedség is egy alapos és kimunkált, s a részletekre igencsak figyelő folyamat eredménye.

Semmi kétségem afelől, hogy Kácsor újraíró munkamódszerrel dolgozik; ahhoz az írói alkathoz tartozhat, aki újra és újra faragva a szövegén leszed abból minden feleslegesnek ítélhető díszítményt, és addig csiszolgatja az anyagot, míg elengedhetőnek ítéli. Megjegyzem, ezt a vonását megint csak érdemes a fentebbiekben taglalt hírlapírósághoz társítani.

Ha pedig a magyar prózai hagyományból kellene megnevezni Kácsor előképét, a nagyon határozott Karinthy Frigyes novelláit idézném meg.

A csattanóra élezettség, a sodrás, az ironikus hang, s a nagy érzelmek effajta fedettsége, s mégis jelenléte mind-mind a nagy elődre mutatnak.

Tudni kell röhögni és hegedülni a cirkuszi sátor legtetején a billegő állványon is. Tudni lehet történetet mondani egy fekete autó belsejében is, akkor is, ha húgy- és szarszag van, akkor is, ha kövek kopognak, vagy lövések csattannak odakint.

Jó esetben nem csak az autók, nem csak a vaspöckök, hanem a történetek is túlélnek minket.

Egyáltalán nem közvetve, Kácsor regénye arra a kérdésre is felel, hogy a magyar regényírás (prózaírás) tud-e, és ha igen, milyen regisztereken tud érvényes történetmondással beszélni a közelmúlt magyar történelmének eseményeiről. Ahogy a magyar prózaírásból általában meglehetősen hiányzik a szatirikus hang, úgy ebből a folyton visszatérő, s mindig (egyébként szerintem indokolatlanul) megválaszolatlannak minősített kérdésből is az egyik út például arra vezethet, amerre a Rettenetes Vlagyimirral Kácsor indult. És azt azért mondjuk, ki, hogy ez már önmagában sem kevés.