utolsó nap a városban; flash; nagycsütörtök; neon

                          utolsó nap a városban

                           
minden naprakész
soha nem voltunk többen
ez a világ rendje
ez a kevés változás a fölkelő nap azonosságában
mikor a hideg megül a völgyben és elkülönül
el innen, nem leszek szomszéd
jöttment leszek
a fejéből kinéző ember
aki nem hallja meg a kor szavát
csak az elfojtott indulatot érzi
s ott messze majd nem
köszön, nem ismerkedik
csak horgonyoz
ontja magából a verseket
és párbeszédet csak a jóistennel fojtat
arról, hogy mi okok is léteznek
mik felemelik fejünket?

flash

hiányzott a nő fülcimpájából
egy darab, láttam belőle
a panellakást, a konyháját, ahol lakott
még azt is, hogy onnan már
végképp nincs hova mennie
képzeletben elköszöntem és
láttam, ahogy végső csinosításul
még megigazítja a terítőt
a fényalbumot az asztalon

nagycsütörtök

elhal a repülőgépmoraj, ahogy
elszáll a haragom is, pedig elaludtunk
elbóbiskoltunk, nem voltunk itt
nem figyeltünk, vagyis
magára hagytuk
most minden elcsúszik, rossz ízű lesz
szájszag és szuvasság, a megmagyarázhatatlan
bizonyos rossz, ami ólálkodik sunyin és precízen
észveszejtő a romlott hús némasága
a megadás és a szánalom, s nem
mindegy megtisztulunk-e
a fájdalomtól, a feszítettségtől
vagy csak a rozsda marja
a kárhozott időt

neon

ülök s várom felhőimet
míg el nem oszlanak
a szomorú éj fáján átviláglik a hold
s világlik föl bennem az ember
önismétlő veszettsége
elképedve látom mire vezet
az elfelejtett természetesség
s ahogy ránt magával
és vonaglik rajtam
az émelyít és undorító

az emberzaj, mint nélkülözhetetlen
díszlet, a jelenlét kényszerkörülménye
a pontos elhatározás, hogy beszédbe
elegyedek az óriás rúzsozott szájjal
és kényelmetlenségemet csak fokozza
az a biztos tudat, hogy ez kínzó
és kikerülhetetlenül kötelező