Szex és elnyomás Kádár barakkjában

Csaplár Vilmos: Edd meg a barátodat! Kalligram, Pozsony, 2013

Van valami zavarba ejtő Csaplár Vilmos új regényében. Már a címe is az – Edd meg a barátodat! –, ráadásul ez még a másodszori olvasás után sem fejtődik fel teljesen. Pedig két ember tényleg megeszi egymást, illetve mindenki mindenkit, s nem sok híja van, hogy a szó szoros értelmében is.

Zavarba ejtő, mert cselesen szerkesztett a könyv, a négyszáz oldalas műben csak lassacskán kezdenek el összeérni a szálak, alakulnak ki a konfliktusok a három főszereplő, két férfi és egy nő között. De különösen azért nem értjük elsőre, mire fut ki a dolog, „mi a mű mondanivalója”, ahogyan az általános- meg középiskolai magyartanárnőnk kérdezné, mert a szerző hátoldali üdvözletében (a megszólítás is meghökkentő: Kedves Olvasó) Csaplár az ötvenes évek hortobágyi internálótáboráról, a Kádár-korszak titkosszolgálatáról szól, na meg a szerelemről, két férfi és egy nő érzelmi háromszögéről a 20. század negyvenes éveitől a hatvanas évek végéig. Mert ez egyfelől igaz, pontos, másfelől meg sokkal, de sokkal többről van szó.

Röviden: talán arról, hogy Magyarország nemcsak Rákosi alatt, de a konszolidálódó Kádár-korban is börtön volt. Ahol a rendszer mindent ellenőrizni akart, a testet is. Ebben a regényben mindenki szenved, nem ura a sorsának (avagy sorstalanok), nem boldog, és halovány reménye sincs a boldogságra. Legfeljebb egy-két mellékszereplő lehet az, mint a tartótiszt, de róluk amúgy sem tudunk meg annyit, mint a főszereplőkről és családjukról, környezetükről. Itt azt látjuk, hogy nem csak a szabadságot vették el az emberek többségétől, de a szabadság illúzióját is. Az állampolgárnak nem lehetett sem saját autója (egy ideig), és szexelni sem szexelhetett szabadon, csak úgy, kedvére. Hogy nem igaz az a toposz, hogy a Kádár-korban a rendszer legalább otthon békén hagyta az embereket, hogy nem nézett be a hálószobájukba, hogy legalább a nemi életüket maguk formálhatták. Mert a regény pont az ellenkezőjéről győz meg bennünket.

Hosszabban: Persze ez a meggyőzés, ez az ábrázolás sokszor igen bonyolult. Először is, mert a szerző úgy negyven évet átfogó könyvében szenvtelenül, ám pontosan foglalja össze, írja le az aktuális pár év politikai körülményeit – legyen szó a Rákosi- és a Kádár-kor kemény, avagy puhább diktatúrájáról, az 1956-os vagy 1968-as eseményekről. Ezúttal főképpen Budapesten járunk, három különböző család sarjának élettörténetét, hármójuk kapcsolódási pontjait, szerelmük – már ha az – szövevényes, gyakran véletlenek révén alakuló történetét ismerjük meg. De bőséges „hozzávalót” is kapunk a család, illetve a körülöttük élők, lakótársak, diáktársak, üzletfelek és főnökök életútjáról is, ami azért zavarba ejtő, mert először egy hatalmas panorámát várunk Csaplártól (aki riportszerű munkákkal, tényregényekkel, ám forgatókönyvekkel is észrevétette magát a szóban forgó időszakban, azaz a Kádár-érában). Egy biztos: e regény nagy valószínűséggel más lett volna, ha például nem studírozza a prostituáltak életét (Kurva vagyok, 1989), vagy utaljunk a Zsidó vagyok című műre (1990). De az Igazságos Kádár János is arra utalt, hogy a szerző lubickol fiatalkora Magyarországának történeteiben, és talán nem hibázunk, ha azt mondjuk: a sztorik jó része első kézből származik. Ám a játékosság helyett itt egy kimért elbeszélővel találkozunk, aki meg sem jelenik, nem értelmez, nem moralizál. Helyenként humoros, egy felolvasáson talán nevetnénk is egy-két mondaton, érzékelhető azonban, itt a szerző cseppet sem viccel, nem is célja. De egy olyan világról, melyben mindenkit elnyomnak a legfinomabb vagy épp a legdurvább módon (ha nem a rendszer, akkor egymást), ahol menekülnek, ahol eltűnt férjekre várnak, ahol 56-ban felakasztott embereket látnak, akiknek testébe cigarettákat égettek, nem is lehet sem tréfásan, sem banálisan, sem túlfokozott brutalitással írni. Marad a szándékosan kimért hang, a távolságtartó stílus, a krónikási szerep. Ami így, alighanem, a leghatásosabb is. És akkor is az, ha egy szarásról, egy születésről, egy baszásról vagy épp egy félresikerült aktusról van szó. Ritka az olyan regény, amiben ennyi szex van ilyen részletességgel leírva, és amelyik ennek ellenére, de épp így – cseppet sem pornográf.

Első főszereplőnk Lilik, azaz Csiliz Lajos – Lali, és már az első oldalakon meggyűlik a baja a „rendszerrel”, igaz, ekkor még csak az anyjával: „Majd én megmondom, hogy szarsz-e vagy nem, mondta. Nem szarsz! Világos? Akkor szarsz, amikor az anyád akarja, és oda, ahova ő akarja. A bilibe!” – miután a kis Lilik kezdetben nem kakilt, aztán egy kórházi kényszerbeöntést követően máskor már, ha csak egy kicsi is volt, kieresztette beleiből. A „fejlődésregény” hősének így kezdődik neveltetése-nevelődése a kommunista diktatúra kezdetén, és a kissé brutális kezdőjelenet már arra utal, durva élet következett Magyarországon a 20. század második felében. Ahogy Csaplár előző regénye, a Hitler lánya is részben ezen időszak brutális magyar világába visz bennünket, de a két regény között megszületett esszékötet, A magyarok sem sokkal vidámabb. Tényleg ez a mi világunk, ahol így vagy úgy az erőszak ül tort, és a magyar történelem egy jó része valójában a magyaroknak a magyarokon gyakorolt erőszakának a története, a gyerekkortól a halálunkig? Mert Lilik anyjának sem jut más sors: Jolán ugyan „megmenekül a Németországba hurcolástól, az Almás közeli téglagyárba összegyűjtött többi zsidóval, például Ruckner bácsival, a nagyapjával ellentétben”. De Jolán a férjének inkább semmit sem mond múltjáról, arról sem, hogy akár táncosnő is lehetett volna: „A tartós házasság alapja az, ebben biztos volt, hogy a férfi és a nő minél kevesebbet tudjon egymásról. Egyáltalán nem akarta, hogy végül még megmentője és megerőszakolója, Kujeda Éliás is szóba kerüljön.” A Jolán, a Ruckner és a Kujeda Éliás nevek hallatán pedig máris tudhatjuk, hogy Csaplár új regénye az időbeli átfedések ellenére a Hitler lánya – aki maga Jolán lenne – folytatása. És Kujeda Éliás – akinek sorsát Pipás Pista alakította, hisz az őt megalázó apját e férfinak öltözött, igazságosztó, vagy inkább bosszúálló nő akasztotta fel –, tehát Kujeda az, aki gyerekként macskákat akasztott, később viszont táborőr lesz, mégis megmenti a zsidó lányt, ám pincéjébe zárja, ott megerőszakolja (és végül 56-os parancsnok lesz). Ám Jolán szenvedései nem érnek véget, hisz a párttitkár is szexuálisan zaklatja: Kuba elvtárs a Tarkánszövő pártszervezetéből kiemelné Jolánt, de természetesen szexuális ellenszolgáltatást kér, ám Jolán fölmond, s kilép az MKP-ből is. Csilizék Csizmárék bérházában laknak, amit államosítanak, de Csizmárék úgy viselkednek, mintha még mindig az ő tulajdonukban lenne. 1956-ban, a forradalom kitörésekor reménykednek a teljes visszavételben, rögtön újra háziúri funkcióba helyezik magukat, és mindvégig egyfajta felügyelet alatt tartják a lakosokat. Egyedül Kató, a hadiözvegy szabadabb: ő kurválkodhatott, de csak napközben, amíg a gyerekek iskolában vannak, s a Csizmár testvérek nem jelentik fel, mert semmit sem tesz előzetes engedélyük nélkül. Lilik egy ilyen keresztül-kasul kontrollált környezetben szocializálódik, de nehéz megértenie, mi hogyan van. Így a szomszéd gyerekek édesapjának ugyan van autója, de leszerelte a kerekeket, hogy el ne kobozzák: „Azt hívják kommunizmusnak, hogy a lakosság autótlan, az uralmon levők pedig ide-oda hajtanak (…) főleg fekete autókon.” Ebben az autóban kezdődik meg Lilik pszichoszexuális útja: szimpátiáját, Hévízi Gizit az autóba csábítják, orvosost játszanak, s benyúlnak a lánynak: „Alatta kísérletezett, óvatosan széthúzta a pirosas szélű vágást.” Aztán már ekkor előjön belőle az üzletemberi, ügyeskedő ötlet: hogy a környékbéli fiúk is „gyógyíthatják” Gizit, persze pénzért, és benyúlhatnak a lába közé. De a Papaj nevű, idősebb fiúnak már felállt a farka, alig tudták kirángatni, hogy ne hatoljon Gizibe. E traumákat csak fokozzák az 1956-ban látottak. A forradalomról szóló jelenetek egyenesen bravúrosak, különösen a lakógyűlés leírása, amely verekedésbe torkollik. Mindenki reménykedne a szebb jövőben, de sehol semmi, és Jolán kifakad: „Ő filléres gondokkal küzd minden hónap végén, Katónak viszont bőven van ’pina pénze’!” Jolán valamiféle igazságot keres, ahogyan mások is igazságtételre vágynak, de csak a viszonyok mérgesednek el. Csiliz Irénnek, Lilik nagynénjének sem jut szebb életút: a Felvidékről szökik át 1945-ben, az ország újjáépítésén dolgozik, amikor meglátja őt téglarakodás közben valaki. „Egy kedves és fáradhatatlan nemi szervű minisztériumi párttitkár” emeli ki az MKP-ba, így kerül Budapestre, akinek azonban több szeretője, illetve felesége is volt, a farka mozgatja, és csak ígérget. Ám Rákosi letartóztatja jugoszláv kémként, Irénnek új szeretője lesz, szintén családos ember, de vele sem jut semmire.

Nem az ultraszegény Magyarországon járunk, a több milliós, újra elszegényedett vidéken, ahol az utolsó búzaszemig fölsöprik a padlást, hanem a fővárosban, ahol még van mit elvenni. Itt elvben még azt hiszi az egykori bérháztulajdonos, hogy még mindig övé az épület. Azt hiszi az autótulajdonos, ha leszedi a kerekeket, csak az övé az autó. Azt hiszik az emberek, legalább a testük urai, hogy legalább egy megbízható párjuk és normális szexuális életük lehet, de nem – itt semmi nem jön össze senkinek, ahogy a forradalom is óhatatlanul elbukik. És itt ismét csak azt kell kiragadnunk, amiben Csaplár regénye újat hoz: a fővárosi emberek egy része szexualitásának leírását. A magyar társadalomkutatás, a társadalmi struktúra kutatói egy évszázada küzdenek azzal, hogyan írható le a magyar társadalom, több modell született, és természetesen, ha a magyar társadalom szexualitását vizsgálnánk, osztályoznánk úgymond, akkor sem lenne könnyebb dolgunk. A vidék, másképpen fogalmazva a paraszti világ sosem élt viktoriánus módon szexuális életet – Borbély Szilárd kiváló regényéből, a Nincstelenekből is jól kivehető, hogy mennyire obszcén módon beszélnek az emberek magáról a szexről is, vagyis a baszásról. A gyerek előtt is, legfeljebb imitt-amott megjegyzik, hogy no-de-ne-a-gyerek-előtt… A polgári Magyarország, illetve ami utána jön, sokkal intimebb, és ugyebár a kommunistának mondott világ a kezdeti szovjet idők után prűd, noha az elvtársak is csinálják, ha csak lehet. De a hotelekbe csak házasok jelentkezhetnek be, szeretőt tartani felsőbb szinteken ugyan akár megszokott is lehet, de veszélyes – a szerető akár jelenthet is az elvtársról, az elvtárs meg tudja, ha szeretőt tart, megzsarolhatóvá válik. De már a Csizmár ház, illetve a Csiliz család bemutatásakor érzékeljük, a pesti bérház lakóinak részben proli, részben kispolgári élete – ami a szexualitásra is vonatkozik – mennyire képtelen idomulni az újhoz, a kommunista ethoszhoz. Az emberek habitusa nem változik meg egyik napról a másikra, és ez a kispolgárság csakis szenvedhet az újabb és érthetetlen kötöttségek között. Csupán a gyerekek maradnak olyanok még, amilyenek voltak: a kislány vaginája után érdeklődnek a legtermészetesebb módon, bár titokban, hisz érzik, ez valami tilos. És mert tilos, Lali élete végéig e problémával fog foglalkozni...

Ezt a regény későbbi részében láthatjuk majd, amikor már egészében látjuk Lali szexuális életének fejlődését, pontosabban bukását, folyamatos bukdácsolását. Mi más is juthatna eszünkbe e torz világ elemzése kapcsán, mint Foucault-tól A szexualitás története, melyben arról ír – és persze tudjuk, a magyar világra ez csak részben igaz –, hogy „...a 17. század elején még megszokott dolog volt az őszinteség. A szexualitás gyakorlatát nem kellett még rejtegetni; nem kellett elhallgatni bizonyos szavakat, nem kellett szégyenlősen takargatni egyet s mást; akkoriban még elnéző meghittség övezte a tiltott dolgokat. A durvaságot, az obszcenitást s az illetlenséget szabályozó kód sokkal tágabb teret engedett az embernek, mint a 19. században. Akkoriban még gyakoriak voltak az egyértelmű mozdulatok, a szemérmetlen szavak, a nyilvános tilalomszegések, a testrészeket szabadon mutogatták, s tetszés szerint összegabalyították. A gyerekeknek korán fölnyílott a szemük, és még nem volt bennük feszélyezettség – ott lábatlankodtak a hahotázó felnőttek között: a test szabadon ’illegette magát’.” De jönnek a viktoriánus polgárság egyhangú éjszakái, a szexualitás az otthon falai közé szorul, kisajátítja a család, a nemzés funkciójára korlátozódik, a polgár meg a kurvákhoz megy, ha élvezni akar. Persze ennél mindez sokkal bonyolultabb, de Csaplár plasztikusan írja le, hogy a kommunistának nevezett világban az egyéni életutak kerékbetörésével a hatalom hogy ellenőrzi és teheti tönkre egyúttal az állampolgár szexuális életét is. Mert a szovjet rendszer kialakulásakor e tekintetben oly liberális volt, hogy Nyugaton a szexualitás felszabadítói csak csodálkozva néztek és irigykedtek (egészen a hatvanas évekig). Leninék a házasságot úgy értelmezték, hogy az két fél kölcsönösségén alapul, ergo akárkik megházasodhatnak, és megszüntették a cári Oroszország ún. szodómia-törvényeit, s így a homoszexualitást sem büntették, a házasság önmagában nem volt érték, szexelni meg bárkivel lehetett (szabadság, elvtársak!). De Sztálinnal e tekintetben ismét a cári Oroszország világa jött vissza, s ezt másolták Magyarországon is. És még a normálisnak tartott szexualitásról sem beszélhettek, miközben álságosan eltűrték a prostituáltat, szeretőt tartottak a felsőbb rétegek, orgiázott a pártelit stb. De Rákosiék és Kádárék is tudták, mit miért csinálnak, s itt ismét Foucault-t idézhetjük: „Aki a szexualitásról beszél, bizonyos mértékig kivonja magát a hatalom fennhatósága alól; megkérdőjelezi a törvényt; s ha csak egy csipetnyit is, megelőlegzi az eljövendő szabadságot (...) Aki szexuális elnyomásról beszél, annak a szavaiban mindig ott a lázadás, a szabadság ígérete, hogy nemsokára új kor köszönt ránk, amelyben más lesz a törvény. Aki szexuális elnyomásról beszél, az a prófécia jónéhány hagyományos funkcióját is feleleveníti. A jó szexualitásé a jövő.”

De itt, vagyis a regényben, aligha van jövő. A másik férfi főhős, Gajz András egész életében apahiányban szenved, az apja után kutat, aki a II. világháborúban tűnt el honvéd századosként (és nácibarátként). András apja múltja ellenére az úttörővasúthoz kerülhet, itt ismerkedik meg Som Dezsővel, az ifivezetővel, aki később feljebb és feljebb jut. Ha bajban van, András hozzá fordul, de többnyire eredmény nélkül. Az úttörővasútnál a kis vasutasok ideológiai képzése mellett legalább olyan fontos a test ellenőrzése: „Az ország politikai vezetése mindenre gondolt. Ki tudták számítani, hogy a szabadon lengedező, hosszú lányhajak föllazítják a fegyelmet a fiúkban. Országosan is nagyon komolyan vették ezt a témakört. Az áruházakban csakis olyan női ruhákat lehetett kapni, amelyek ellensúlyozták, vagy kimondottan semlegesítették a női test vonalait. Maximálisan ügyeltek arra, nehogy bárkiben szexuális gerjedelem támadjon az utcán, egyáltalán nyilvános helyen.” András Tündének udvarol, aki szintén kalauz, de nem hajlandó hosszú hajától megválni. Apját, az egykori vájárt pedig szintén kiemelték, tehát Andrással már társadalmilag sem illenek össze – pedig a rendszer az egyenlőséget propagálja. Andrást anyja is figyelmezteti, hogy egy múltbeli katonatiszt fia számára veszélyes politizálni. Som is így tesz vele az ifivezető-táborban: „nehogy kifejtse a véleményét bármiről is a várható viták során”. És az sem mindegy, „melyik futballcsapatba válogatnak be, s nem közömbös a jövőd szempontjából az sem, hogy melyik csapatnak drukkolsz nézőként”. András folyamatos félelemben és figyelmeztetések közt él, és hiányzik az apa, az irányadó. A kialakuló új elit, melynek egyszer akár tagjai is lehetne, a velejéig cinikus: „Magától értetődőnek látszott számukra, hogy a jövőt, méghozzá a nem is távoli jövőt, különféle pozíciókba kerülve, ők fogják meghatározni. Gúnyos, cinikus beszólásaik ellenére élvezték az életet, nyíltan néven nevezték azokat a lányokat, akikkel lefeküdtek a táborlakók közül, és azokat is, akiket ezután szándékoznak lefektetni. A kubai fehér rum és a szovjet vodka mellé jelentős mennyiségű sör ömlött le a torkukon.” Vagyis az új elitre aligha érvényesek a Foucault által mondottak – hisz épp ők ellenőrzik ezt a beszédmódot is. (És itt rögtön beugrik egy nem régi kép: amikor jobbikos egyetemi hallgatókról, akik gólyatáborokat szerveztek, derült ki, listákat készítettek a jelöltekről, gyakran a legordenárébb módon jellemezve őket – vagyis semmi új a nap alatt, ha az új és fiatal elit-jelöltekről van szó.) Az ifivezető-táborban e brancs egyedüli nőtagja, Teri – akinek kicsi a melle, lapos a feneke –, s ő szopja le Andrást. Aki szüzessége elvesztéséről boldogan számol be Somnak, de kiderül, az orális szex sem az, aminek tűnik, mert azt politikai szempontból is mérlegelni kell. Som elmagyarázza Andrásnak, hogy Teri apja az MSZMP legfölsőbb testületének a tagja, és András nem volt eléggé résen. Mert Terinek a leszopás a szenvedélye, de mivel nem halogatta a nexust, hát ki sem tudják használni Teri révén apja kapcsolatait. És Teri másnaptól levegőnek nézte Andrást. Aki aztán egy másik szexuális világba keveredik hirtelen, két csajjal, Nellivel és Macskával szexel – akik Nelli bécsi nagybátyjától kapnak fogamzásgátlót. A felszabadultság tehát legfeljebb a régi és gazdagabb világ sarjaira érvényes, de András a lányok promiszkuitását sem értheti, és nem is élvezi. Majd egyházi iskolába, kollégiumba kerül, de hamar otthagyja. Az egyetemre jár, itt barátkozik meg az írópalánta orvosgyerek Lajta Andrással. Akinek lenne saját garzonja, de onnan nem tudják kilakoltatni az amúgy nem is fizető bérlőket. Andrást kéri fel, hogy segítsen, de rendőrségi ügy lesz az egészből, és a III/III ezt használja ki mindkettőjük beszervezésére „az értelmiségi vonalon”. András részben azért jelent, hogy cserébe megtudja, mi lett az apjával – csak nagyon későn árulja el a tartótiszt, hogy már rég meghalt az orosz fogságban. András Lengyelországba is kijut – itt lengyel csajokkal ismerkednek –, majd Romániába, de épp a csehszlovákiai intervenció idején, amikor a románok még hevesebben gyűlölték a magyarokat, végül Franciaországba, ahol a külföldtől, a szabadság mámorától majd’ elájul. A tartótiszt viszont elégedetlen. András barátnője Tatai Zsuzsa lesz: „Szeretkezés után egy vízzel megtöltött lavórba álltak bele, vagy guggoltak, úgy mosakodtak. Azzal is kimutatták az egymás iránti szerelmüket, hogy az első tisztálkodó nem öntötte ki a vizet…” Ám Zsuzsa apja anno textilkereskedő volt, most viszont a legjobb anyagokat szállította az elvtársaknak – így jutott hatósági lakáshoz Zsuzsa. András ezt is jelenti, és Zsuzsa apja emiatt kerül börtönbe. Amikor András a besúgókról kezd el magyarázni neki, Zsuzsa persze leveszi a történetet, és kirúgja Andrást. Aki abbahagyná az ügynöki munkát, no de az nem úgy megy… Mindenki kelepcébe kerül itt – hol üzletibe a korrupció miatt, hol szexuálisba, hol a titkosszolgálat zsarolása miatt.

Történetünk harmadik főszereplője Klári, akinek nagyapja még fölbirtokos és erdőtulajdonos volt a Miskolc környéki Hód községben, családi kastéllyal. Őket már kitelepítik a Hortobágyra, ahol a kommunista táborvezetőnő magához veszi és szexuálisan molesztálja a kislányt. Később egy barlangban húzzák meg magukat, nem tudják, amnesztiát kaptak, éheznek, meghal Klári kisöccse, ő és anyja pedig azon gondolkodnak, hogy a tetemet meg kéne enni. 1954-ben kerülnek vissza Miskolcra, de lakásukban már egy őrnagy lakik. Az apát 1956 után kivégzik, s miután Pestre kerültek, anyja az ivászatba menekült. Klári kurva lesz, nemigen van más lehetősége. A kajakozó András veszi el szüzességét, a strandon ismerkednek meg. De András nem foglalkozik sokat vele, Klári azt hiszi, Andrásnak nem tetszett a puncija, ezért bosszúból András csapattársával nyitja meg „pokróc-szalonját”. És itt kezdenek el összeérni a szálak, itt válik tényleg regényessé a regény. Míg András veszi el Klári szüzességét, Klári Laliét, s a két fiú is összeismerkedik. Klári András után vonzódik reménytelenül, Lali meg Klári után. András ugyan fel-feltűnik Klári életében, de aztán hetekre, hónapokra eltűnik, utazgat, egyetemre jár, besúg. Lali viszont bizniszelni kezd, eleinte telekrendezéssel, építkezéssel a burjánzó szocialista korrupció keretei közt, majd a vendéglátóiparban köt ki. De Klárinak nem hajlandó fizetni az első liezonért. Pedig Klári egyre inkább ebből él, végül otthagyja munkahelyét, az Árvácskában kezdi el „hivatásosként” – a régi lányok nem tudják, ki ő, talán a titkosszolgálatnak dolgozik, ezért békén hagyják. Aztán stricije lesz, így jobban is boldogul, de ő is a III/III látókörébe kerül. Nemet mond, aminek más nem lehet a vége, mint börtön. Itt keresi fel Lali, aki támogatni kezdi, majd a börtönben feleségül is veszi.

Lali, aki végül is valahol a kispolgár és a proli közt van, Kláriban látja az igazit, hálás, hogy elvette a szüzességét, hisz korábban sokat bajlódott a dologgal – tánciskolás partnerénél felsült, és folyton a pinával van elfoglalva. Úgy véli, a férfinak szüksége van rá, hogy lássa magát baszás közben, és azt is, aki baszik. A női nemi szerv tanulmányozásába kezd: „Az egyik a saját pináját nevezte utálatosnak, a másik Lalit perverznek, a harmadikat az egész helyzet a legutóbbi abortuszára emlékeztette.” Végül egy kurvát ültet meztelenül egy üvegalapú asztalra, alábújik, fényképezi – a kielégíthetetlenség szürke világa ez, minden szeretet nélküli, érzelemmentes és anyagi. Eközben karrierje felível a vendéglátásában, végül már vendéglőt vezet. Klári kijön a börtönből, hozzá költözik, de nem élnek házaséletet, Klári nem engedi – Lali teljesen frusztrált, mint mindig. Az egyik kiskorú mosogatólány, Anita lesz a szeretője, ám ha vele szeretkezik, akkor is Klárit látja maga előtt. S Klári végül akkor engedi magához, amikor egy véletlen folytán ismét találkozik Andrással, bár semmi sem történik köztük. Lali viszont ezt gondolja – akár olcsó ponyvaregény témája is lehetne mindez, de hát nem az ez a szövevényes történet. Mert Klárit közben besúgóként, megfigyelőként alkalmazza Lali a vendéglőben, hogy titokban írja, mennyi sört csapolnak a pincérek – mindenki mindent elárul. Klári azt követeli Lalitól, rúgja ki Anitát, ez a feltétele annak, hogy magához engedje Lalit – aztán bejelenti, terhes: „Lalira úgy csapott le a hír, mint elítéltre a hóhér bárdja, azzal a különbséggel, hogy a lefejezettől nem várnak jópofáskodást.”

És közben jön a vég: András egyetemi barátját, Lajtát azzal zsarolják meg a jelentések kicsikarása céljából, hogy elterjeszthetik róla, homoszexuális, hisz sosincs barátnője. Végül Lajta maga sem tudja, meleg-e, az lenne-e, ha lehetne; korábban a felkínálkozó lányokkal kudarcot vallott, mindig is a fiúbarátok közelségére vágyott. De így, megzsaroltan, inni kezd, és búcsúcsókot nyom az elcsodálkozó András szájára. S végül öngyilkos lesz. András magán kívül van, tudja, hogy ez a tartótiszt műve, de a búcsúcsókról nem mer beszámolni. Kimenekül a városból egy faházba, jó sok alkohollal, de a ház kigyullad, s abban ég halálra. A ház éppen Lali testőréé, ők találnak az elszenesedett holttestre. Lali kivág belőle egy darabot, hogy egyszer megtudhassa, a gyerek kitől származik: Andrástól vagy tőle. De mi ezt már nem tudjuk meg. Nincs is nagyon mit, végképp szétesett ez a világ.

Ahol így vagy úgy mindenki dühös mindenre, mert vágyott valamire, ám semmi sem teljesülhetett. Klári és Lali kvázi-házasságáról Márai Sándor pár sora juthat eszünkbe az Egy polgár vallomásából, hisz Klári és családja legfelülről csúszik le Klári prostituálódásáig, míg Lali alulról érkező szocialista self-made-man: „A legtöbb házasság mezaliansz. Az élettársak maguk sem sejtik, mi az, ami idővel két pártra állította őket. Soha nem tudják meg, hogy a lappangó gyűlölet, amely átfűti az együttélést, nemcsak a nemi érintkezés csődje, hanem, egyszerűbben, valamilyen osztálydüh.” Ám itt Márai még egy másik korról beszél, amikor a társadalmi elvárások kényszerítik kapcsolatba az eltérő neműeket, hogy a vége a csendes düh és gyűlölet legyen. De kifelé azt kell eljátszani, hogy működik a házasság, a cél a vagyon egyben tartása. A szocializmusban megmarad az osztálydüh, a gyűlölet, de már a működést sem kell eljátszani, és mivel a vagyon korlátozott, hát megőrizni sincs mit. Magyarország börtönné válik, zárt osztállyá, ahonnan kimenni úgyis csak kivételesen lehet, a benti szabályok pedig felborulnak. Ahol nincs tulajdon, vagy ha van, elveszik, ahogyan a szerelem is csak látszólagos, a szex meg animális. S nemcsak a véleményeket kontrollálja a hatalom, de a testnek is őre. Az emberek pedig megeszik egymást, mást nem tehetnek, hisz tehetetlenek. Velejéig hazug világ ez, valódi érzelmek nélkül, vagy ha azok léteznek is, szükségszerű, hogy egy szerelem sem teljesedhet be. Csak az örökös gyanakvás marad meg.

És ezt nevezték a legvidámabb barakknak.

Ezt a mítoszt boncolgatja, vagy inkább bontja le Csaplár, ha kerülő úton is, mert persze nem azt akarja bizonygatni, hogy nem volt akkor semmi vidámság. Ami nem kevésbé lényeges, az Csaplár poétikai különutassága. Nincs itt pátosz, erkölcscsőszködés, nemzetmentés, a magyarok iránti aggódás, ama vágy, hogy az utókor lássa, hogyan éltünk és miket szenvedtünk egy diktatúrában. Meglehet, akad kritikus, aki szerint Csaplár írásművészete a „prózafordulat” előtti időket idézi, hogy írásmódja „egyszerű”, „egysíkú” és „leíró”, és nem „szép”, értsünk bármit is a szép alatt, mert hát nem gyönyörködtet. Hogy nem értékel újra, nem teremt új nyelvet. De hát épp ez az – feltétlenül kellene? Mi sem jellemzőbb, hogy az irodalmi táborok értelmezési kereteibe korábbi művei sem igen fértek bele, a kritikai recepció, hát még a tudományosnak nevezett bűvészkedés más kortárs és hasonló, sőt részemről gyengébbeknek tűnő művekhez képest alacsony szintű, vagy egyenesen elmarad. Ám ez a lényeg: hogy Csaplár hagyományosabb értelemben elbeszélő író. Akit meg a téma magával ragad, az pont nem a szójátékok, a nyelvjáték miatt fogja kezébe ezt a kiváló könyvet, mely alighanem az életműn belül is kiemelt helyet foglalhat el. Mert éppenséggel radikális könyv ez, Csaplár radikális írói és gondolkodói (a magyar közelmúltról gondolkodói – hogy azért pontosítva szűkítsünk) radikalizmusának fontos állomása, ahogyan a kort hagyományosan, illetve már korábban is destruáló és dekonstruáló irodalmi válaszok mellé egy újabb szemléletet alkot meg, mely sem nem játszadozva komikus, sem nem búskomoran tragikus. Ezt mondanánk a közgondolkodásban a harmadik útnak. Ahol az ember sem nem eredendően jó, sem nem eredendően rossz, hanem azzá lesz, amivé teszik a szülei, embertársai, a politika. Csaplár ilymód persze nem korszerű (mintha a korszerűség ab ovo valami jó lenne), viszont a magyar prózahagyományokban igen is találunk „kortársait”, nem is akárkiket.