Kalligram / Archívum / 2014 / XXIII. évf. 2014. április / Az örök jelen állott levegője

Az örök jelen állott levegője

Tóth Krisztina: Akvárium. Magvető, Budapest, 2013

 

 

A kiadó borítóira általában jellemző borongós hangulatú, ködös fotó ezúttal egyáltalán nem allegorikus. A regény szinte bármelyik jelenetéből származhatna a körfolyosós, málló falú épület korlátjára kiterített, ottfelejtett ruhadarab képe. Az Akvárium szereplői, lakói ugyanis valóban ehhez kísértetiesen hasonló gangos házak apró lakásaiban élik életüket, közülük egyet pedig alaposabban, sőt, valójában rendkívüli részletességgel megismerhetünk. Miközben végig ott motoszkál bennünk a gyanú, hogy ha egy ilyen lakást láttunk, akkor lényegében láttuk az összest, azért azt is érezzük, hogy a benne lakó család valami miatt mégiscsak különleges. Annyira tipikus, hogy már különleges. Minden egyes tagja magán viseli a jeleket, a második világháború utáni magyarországi lét, a túlélés emlékeit és sebeit; ki-ki megszenvedte a magáét, és ha a könyv befejezése után újra végiggondoljuk az eseményeket, a jelek alapján még akár arra is juthatnánk, hogy ezután viszont már nem szenvedtek kifejezetten sokat, nem többet, mint mások. Ez a „nem szenvedtek sokat” persze valójában az úgynevezett felszabadulás, majd az úgynevezett konszolidáció utáni időszak összekacsintós, házmesteres-besúgós, a népet folyvást szegénységben tartó rendszer cinizmusát jelenti; azt a módszert, hogyan lehet megállítani az időt egy országban, és ezzel megannyi család életében is. Az már csak a mai kor recenzensének gyanakvó megjegyzése, hogy a már említett gangos-házas fotó sajnos ugyanúgy készülhetett 2014-ben, ahogy mondjuk 1954-ben, tehát az itt-ott befékező időről ma is volna mit mondani. Ennél viszont sokkal fontosabb, és témánk szempontjából helyénvalóbb kérdés, hogy: vajon e regény is íródhatott volna korábbi évtizedekben, vagy egy ilyen történet, így, ezen a módon, csak ebben a pillanatban volt elmesélhető? Vagy vált elmesélhetővé?

Abban már az első fejezet elolvasása után biztosak lehetünk, a mai nagyszerű novellistákra is jellemző regénykényszer Tóth Krisztinát egyáltalán nem térítette rossz irányba, nem terelte félmegoldások, kompromisszumok, vagy éppen fölöslegesen túlméretezett vállalások felé. (Az utóbbi időben egyébként nem is kifejezetten láttunk ilyesmit.) A regény fejezetei során egy pillanatig sem érezzük azt, hogy csupán egy novellára elegendő ötlet túlduzzasztásáról lenne szó, vagy éppen egymással pontatlanul összekapcsolódó novellaszerű fejezetekről. Az Akvárium az elejétől fogva egységes, végig tudatosan építkező munka, javarészt jó dramaturgiával. Ám annak ellenére, hogy Tóth Krisztina, első ránézésre, ugyanolyan könnyedséggel ír regényt, mint novellát, az Akvárium azért nem teljesen hibátlan alkotás. (Noha több pontján is megközelíti azt, és egy pillanatig sem okoz valódi bosszankodást, valódi csalódást.)

Nagyszerű, a feszültséget jó darabig fenntartani képes megoldás, hogy a korszakot, a miliőt, a kulturális és tárgyi környezetet az egyes szereplőkkel együtt, csak lassan kibontakozva ismerjük meg. Az első fejezetben elénk táruló rendszer már elviseli, nem bünteti a szenilis, vagy még inkább eleve zavart, az utcán is papucsban sétáló, a pártszékházban ribilliót csapó Klárimama alakját, ám a társadalom közben már tudatára ébredt annyira, hogy kislány unokáját azért örökre távol tartsa a beilleszkedés, a fölemelkedés lehetőségétől. Ehhez persze kell a maszekoló apuka és a tisztázatlan származású anyuka, onnan nézve, gyanúsnak mondható életvitele is. A semmit ki nem dobó, hazahordott és megmagyarázhatatlan okokból megőrzött lomok között élő Klárimama pincelakásában közben földereng előttünk egy család több generációjának kaotikus múzeuma, de abban már ekkor biztosak lehetünk, hogy egy többször új ruhát kapott felemás lábú babának, és természetesen az akváriumnak még fontos, kiemelt szerepe lesz a továbbiakban. A második fejezet kezdetén pedig elkezdünk bízni a keretes szerkezetben, és abban, hogy az elsőre főszereplőnek tűnő öntudatos óvodás Vica és a habókos, a szabályokat és az órát sem ismerő Klárimama még visszatérnek a történetbe. Ebben a pillanatban még sok minden kérdéses, de a következő oldalakon egyértelművé válik: az elsőre humorosnak tűnő burleszk-hangulatú nyitány valójában egy nagyon is komor, kilátástalan családtörténet, a végéről nézve már inkább katartikus lezárása.

Persze, hogyan is lehetne vidám és perspektivikus egy olyan családtörténet, amelyik úgy indul, mint Edit néni, Jóska bácsi és a lelenc Vera közös élete? A negyvenes évek végének, ötvenes évek elejének nélkülözésekkel, nyomorúságokkal teli időszakában az idősödő házaspár úgy dönt, hogy maguk mellé vesznek egy árvaházi gyermeket, hiába laknak a szoba-konyhás lakásban már eleve hárman. Hiszen velük él Edit néni húga, Edu is, akiről eleinte csak annyit tudunk meg, hogy megjárta a tábort, és túlélte, később azonban, bizonyos időszakokra szinte főszereplővé válik. A regény egészét jellemző megoldás, hogy érdekes módon éppen arról a személyről olvashatunk a legtöbb érzékletes, zavarba ejtő leírást, akinek valójában nincs is személyisége. És ezt még talán saját maga is így gondolja magáról. Jóska bácsi sakkozó-szalonnázó-pálinkázó öregúrként jelenik meg, aki erélytelen próbálkozásaival igyekszik ugyan időnként családfőként viselkedni, ám végül a valódi kiteljesedést mégis egy méterárubolt kisegítő eladójaként éri él, sorsát pedig a saját akvárium megépítésével végzi be. Edit néni, a kórházi dolgozó, a család valódi össze- és fenntartója, évtizedes, kényszeres erkölcsi és nem utolsósorban háztartási szabályaival. Vera pedig szinte mindent kénytelen elszenvedni, a lelenckori megaláztatásoktól kezdve, a folyamatos bizalmatlanságon át, a valódi szerelem elvesztéséig, és végül egy bántalmazó férj zsarnokoskodó ragaszkodásáig. Akinek személyisége pedig eközben semmit nem változik, és minden szituációban pontosan ugyanúgy viselkedik, az Edu. Mégis neki jutnak a legalaposabb leírások: „Edu valójában senki élőhöz nem ragaszkodott. Sem emberhez, sem állathoz. Nem volt neme, életkora, és nem voltak érzelmei. Tompa munkabírása miatt szorgalmasnak vélték, de soha semmit a rábízott munkán kívül el nem végzett, azt viszont pontosan, szívósan.” (75.) Vagy másutt: „Edu tekintete átsiklott rajtuk: az élete egy korábbi szakaszában meglehetősen sok lesoványodott emberrel találkozott. Neki az se tűnt régmúltnak, mint ahogy a jelen se tűnt jelennek, hanem mindig, minden egyszerre történt…” (112.) És ahogy egyre mélyebben alámerülünk a regény középső szakaszának határozottan komorra festett világában, egyre inkább biztosak lehetünk abban, hogy ez a nemtelen, szinte öntudat és gondolatok nélküli, az érzelmeit megszüntető, a háta mögött nyilván félkegyelműnek mondott, cigarettafüstbe burkolózó mackónadrágos alak jelképezi a legjobban ezt a kort, vagy legalábbis azt, amit a szerző nekünk most ebből megmutat. Edu egyetlen alkalommal borul ki, amikor az említett babát lábcserére viszik a babajavítóba: „Ekkor vehette észre a pulton az óriási kosarat. Közelebb hajolt, és megpillantotta a karok, lábak, hajas fejek roppant összevisszaságát. A férfi előlépett a függöny mögül, Edu pedig ugyanabban a másodpercben kifordult az üzletből, mint aki már végzett is.” (123.)

A regény olyannyira a négy, sokáig egy lakásban élő szereplőre, a közöttük lévő gondoskodó-kegyetlen dinamikára összpontosít, hogy a mellettük felbukkanó alakok, valóban csak mellékszereplők lehetnek. Alárendelt státuszuk legtöbbször csak a dramaturgia, egy-egy fordulat, egy-egy mellékszál előbukkanása és elvarrása miatt szükséges. És sajnálatos módon éppen ezek azok a pontok, amikor kilépünk a regény addig kifejezetten erős hatása alól; pontosan akkor, amikor elhagyjuk a család közvetlen mikrokörnyezetét. Amikor egy-egy, korábban soha nem (vagy alig) látott karakter egy rövid szakasz idejére főszereplővé lép elő, váratlanul sok és fölöslegesnek tűnő információt tudunk meg róla, de csak azért, hogy aztán később visszatérjünk a történet főszálának addig kevésbé érthető részletéhez, vagy éppen egy új történetszál előkészítéséhez; akkor hirtelen látszani kezd az írói aprómunka is, előbukkannak a varratok, toldások, fércelések. Ilyen például Piroska Tóni amerikai kalandja, Jenőke, a piaci mindenes új kabátjának története, Jakab Karcsi sétája a TÜZÉP-telepen, és még a gombagyűjtő Gabi bácsi élete és halála is mintha csak arra szolgálna, hogy Gabi bácsi sokablakos, üzlethelyiségből átalakított lakása tovább erősítse az akvárium-motívumot. Ezek azok a rövidebb szakaszok, amikor a regény egysége egy kissé megbomlik, és nem azért, mert ezek a melléksztorik nem jellemzik ugyanúgy, sőt talán még jobban ezeket az évtizedeket, mint a család személyes története, hanem mert a valójában főszereplő Veráék mikrokörnyezete annyira közvetlenre, fülledtre, aprólékosra és levegőtlenre sikerült, hogy mi magunk is egy akvárium négy áthatolhatatlan fala között érezzük magunkat, ahova természetesen mindenki belát.

Mert ne legyenek kétségeink: maga az Akvárium cím is van olyan találó és pontos, mint a korábban már említett borítófotó. A körfolyosós házban mindenki lát mindent, de a bámulókat is bámulják. És közben mindenki le van választva a természetes közegéről, a szabadságról. Veráék körfolyosós lakása csak egy akvárium egy nagyobb akváriumban, az meg talán egy még nagyobban. És Jóska bácsi ugyanúgy hiába nevezi a szűk szobába beerőltetett akváriumot egy lopott mondattal úgy, hogy „egy darabka tenger”, mint ahogy a Vera felnőtt életét övező rendszert is hiába becézzük konszolidációnak, gulyáskommunizmusnak. Attól még nem az. Tóth Krisztina regénye ebben a legerősebb: láthatóvá és érzékelhetővé teszi a már majdnem elfelejtett, egykor átlátszó falakat is. És hogy az elején feltett kérdésre is válaszoljunk: az Akvárium nagyon is mai regény, semmikor korábban nem íródhatott volna, mert beszédes részleteiben, fanyar kiábrándultságában benne van minden mai tudásunk.

A regény zárójelenetében aztán Vera lánya, Vica játszik Klárimama pincelakásában, a több évtizeddel későbbi Magyarországon. A felemás lábú baba Hófehérke szerepébe bújva várja az immár kiürített, lefelé fordított akvárium üvegkoporsójában a királyfi csókját. Ha azt a csókot várja, amire tippelünk, hogy majd elérkezik néhány év múlva, akkor sajnos megint mindenki nagyot fog majd csalódni. Már ha meg nem halnak.