„Nincs menekvés, csulafülü.”

Radnóti Sándor 1985-ös írásában Krasznahorkai László Sátántangóját a fantasztikus irodalommal hozza összefüggésbe, megállapítva, hogy az inkább rokonítható „a manierista és barokk előzményekre támaszkodó romantikus fantasztikummal”, semmint a műfaj modern fajtájával, bár elismeri, hogy a szöveg kapcsolatot mutat Bulgakov Mester és Margaritájával és García Márquez Száz év magányával.[1]

Azóta, az elmúlt szűk harminc évben számos recenzió, kritika és tanulmány választotta témájául a Sátántangót, melyek jelentős része valamilyen módon megerősítette, megkérdőjelezte vagy éppen cáfolta Radnóti Sándor fenti kijelentését. Balassa Péter A csapda koreográfiája című írásában külön kitér a regény második részének negyedik fejezetében (Mennybe menni? Lázálmodni?) található furcsa jelenésre, fantasztikusnak minősítve azt[2] – szóhasználata arra enged következtetni, hogy a mű fantasztikumáról hasonlóan gondolkozik, mint Radnóti. Károlyi Csaba[3] és Nagy Sz. Péter[4] Radnótitól és Balassától kissé eltérően a mágikus realizmussal hozzák összefüggésbe a szöveget; Bán Zoltán András pedig mindenkinek fityiszt mutat, mondván: „…a regény nem fantasztikus, sem a régi romantika, sem az újabbkori latin-amerikai »mágikus realizmus« értelmében...”[5] De azok az írások is ide sorolhatók, melyek explicite nem szólnak e kérdésről, azonban használt kifejezéseik, egy-egy gondolatuk a témával hozza összefüggésbe őket. Így például, amikor Domokos Mátyás abbéli értetlenkedésének ad hangot, hogy a telep lakóit „…a sátánnak az olvasó számára érthetetlen és megmagyarázhatatlan és minden ösztönös és hipotetikus realitásérzéket sértő módon sikerül oly könnyedén s az első szóra táncba vinni”,[6] voltaképpen a Sátántangó fantasztikumáról nyilatkozik; csakúgy, mint Palkó Gábor[7] és Hárs Endre,[8] amikor „csodát”, „csodás” elemeket említenek, vagy Juhász Erzsébet, aki Radnótihoz hasonlóan a Száz év magánnyal rokonítja Krasznahorkai regényét.[9]

Úgy tűnik tehát, hogy a Sátántangó fantasztikumát a szakirodalom egy része mindig is szem előtt tartotta. Ennek ellenére csak a legritkább esetben találunk olyan elemzéseket, melyek a regény egy jelenetét, hosszabb-rövidebb szövegrészét a fantasztikum szempontjából behatóbban tárgyalták volna. Dolgozatommal ebbe a diskurzusba kívánok bekapcsolódni, munkámban a Sátántangó fantasztikumával foglalkozom, külön hangsúlyt fektetve a három csavargó (Irimiás, Petrina és Horgas Sanyi) által tapasztalt jelenésre, mivel úgy gondolom, ennek a regényrésznek kulcsfontosságú szerepe van a szöveg értelmezésében.

Puhatolózás (a nyitójelenet és a cím értelmezése)

Krasznahorkai alkotása nem fantasztikus mű, legalábbis nem úgy fantasztikus, mint például A gólyakalifa vagy az Olivér lovag. Míg Babits és Cholnoky novellájában a természetfelettinek tűnő események meghatározó szerepet játszanak a történetben, és az általuk keltett habozás a mű végén sem oldódik fel, addig Krasznahorkai regényében ebből semmit se találunk. Ugyanakkor nehéz lenne vitatni, hogy a Sátántangó több szöveghelye is szoros kapcsolatot mutat a fantasztikummal.

„A fantasztikum […] a csak természeti törvényeket ismerő ember habozása egy természetfölöttinek tűnő esemény láttán”[10] – így szól Todorov meghatározása, melynek tükrében rögtön a mű első fejezetének (A hír, hogy jönnek) nyitó jelenetét fantasztikusként értelmezhetjük. [11]

„Futaki arra ébredt, hogy harangszót hall. Legközelebb négy kilométerre délnyugatra, a régi Hochmeiss-dűlőben állt egy magányos kápolna, de ott nemhogy harang nem volt, még a torony is ledőlt a háború idején, a város még túl messze volt ahhoz, hogy onnan idáig bármi is elhallatsszon. S egyébként is: ezek a csengő-bongó, diadalmas hangok nem is távoli harangszóra emlékeztették, hanem úgy tűnt, mintha egészen közelről (»Mintha a malom felől…«) sodorta volna őket erre a szél […]. [Futaki] [v]isszatartotta lélegzetét, hogy a harangzúgás-apályban egyetlen félresodródó, zengő hangot se szalasszon el, mert tudni akarta, mi az igazság (»Biztos alszol még, Futaki…«), s ehhez minden egyes hangra, ha mégoly árva is, szüksége volt.” (9–10.)[12]

A regénynek ezen a pontján a harangzúgás megmagyarázhatatlan. Találgathatjuk az okát (Futaki még félálomban van, csak képzelődik, esetleg valaki gonosz tréfát űz vele), ahogy megteszi azt a szereplő is (a szöveg zárójeles megjegyzéseit itt értelmezhetjük úgy, mint Futaki belső, önmagához intézett megszólalásait), bizonyosságot azonban sem ő, sem mi nem találunk. A habozás megjelenik a történetben, de még fontosabb, hogy a szöveg magát az olvasót készteti habozásra. S bár igaz, hogy a regény végén megleljük a kísérteties harangzúgás forrását, ez mit sem von le annak fantasztikumából, csupán jól szemlélteti a műfaj határait, a fantasztikum illékonyságát: mihelyst arra készteti a történet az olvasót, hogy egy különös vagy egy csodás magyarázat közül válasszon, a fantasztikum megszűnik.[13]

A nyitójelenettel azonban előre szaladtunk, hiszen már a címnek is vannak fantasztikus vonatkozásai. Sátántangó, az ördög tánca: ez a párosítás Arany János egyik kései balladáját, Az ünneprontók szituációját idézi meg.[14] Arany művében a pünkösd reggelén tivornyázó csoport egy vén zsidó muzsikus zenéjére kezdi ropni a táncot, hogy aztán soha többet ne tudják abbahagyni. A dudást a következőképpen mutatja be a szöveg: „Egy sanda, szikár, csúf, szőrös öreg, / Tömlője degeszre fújva; / Füle táján két kis szarva gidának, / − Mintha neki volna szarva magának − / Sípján már billeg az újja.” A befejező strófák fényében világossá válik, hogy egy ördöggel van dolgunk, a balladának ezen a pontján viszont ez még csak lehetőség, egy a lehetséges magyarázatok közül.[15]

Zsákmányra leső rémek, fenyegető hangok

A Sátántangóban a harangzúgás kivételes helyet foglal el, mivel a regény végén racionálisan elfogadható magyarázatot kap, míg a regény egyéb fantasztikus elemeire nem jellemző a feloldódás. Ezeknek a megfejthetetlen jelenségeknek a többsége a környező világ hangulatának megteremtéséért felelős. Kitüntetett szerepet kapnak ebben a különböző szereplők által észlelt hangok, melyek eredetére soha nem derül fény. Az első rész harmadik fejezetében (Valamit tudni) a doktor, még mielőtt elhagyná a házát, „a szüntelen dübörgés villámlásnyi szüneteiben a távolból fájdalmasan vonító kutyákra lett figyelmes. »Mintha kínozná őket valaki.« Lábaiknál fölakasztott kutyákat látott, amint orrukat valami elvetemült suhanc egy pajta vagy fészer félreeső oldalában gyufalánggal megpörköli…” (74.) E hangok elsősorban nem azért fantasztikusak, mert titokzatosak, mert kilétüket homály fedi, hanem, mert habozásra késztetik a szereplőt, ami az olvasóra is átragad: „[A doktor] [p]ercek múlva azonban már nem tudta eldöntetni, vajon valóban hallja-e még ezt a szenvedő hangot, vagy csupán arról van szó, hogy évek hosszú, fáradságos munkája révén képes kihallani a dübörgésből azokat a régi vonításokat is, amelyek valamiképpen megőrződtek az időben...” (74.)

Hasonló jelenetekkel a továbbiakban is találkozunk. A doktor malomnál tett látogatásakor például a következőket olvashatjuk: „Valahonnan mintha patkányok neszezését lehetett volna hallani. »Patkányok? Itt?« – csodálkozott a doktor, s tett néhány lépést a hangár mélye felé.” (84.) Nem sokkal később egy láthatatlan varjúcsapat borzolja a doktor idegeit: „Vánszorgott inkább, mint ment, zavaros gondolatokkal s ijedten a fölötte fel-felharsanó hangoktól. Valami varjúcsapat ólálkodott a nyomában, határozottan úgy tűnt neki, hogy ijesztő szívóssággal követik, s nem tágítanak tőle.” (92).

Kísérteties hangokat azonban nem csak a részeges doktor hall, hanem más szereplők is. A pók dolga I. (Elfektetett nyolcas) című fejezetben a kocsmáros találkozik ilyen érthetetlen jelenséggel. „Egy fátyolos hangot hallott a sarokból, s egy pillanatig meghűlt benne a vér, mert azt hitte, démonikus pókjai mindennek tetejében még beszélnek is” (112). „Mindennek tetejében” – hiszen rendelkeznek már egy mágikus tulajdonsággal: láthatatlanok. De az is elképzelhető, hogy nem is léteznek, hogy a pókháló magától képződik a kocsmában.

Végül a Felfeslik című részben Estike is kísérteties hangokat észlel: a macska megölése után a fülére kell szorítania az ujját, „mert a csöndből hirtelen kerepelő, kattogó, rikácsoló hangok zúdul[n]ak rá” (146). Miután pedig találkozik a doktorral, a démonikus hangok ismét rátörnek. „Futásnak eredt, a háta mögül, mint a vad kutyacsaholás, üldöző hangok eredtek a nyomába, s már azt hitte, vége, nincs tovább, ezek a vonító hangok megragadják és a sárba tiporják, amikor váratlanul csönd lett…” (153)

Félrevert harangszó, varjúcsapat, megkínzott kutyák vonítása, veszett ebek csaholása, patkányneszezés – bizony nem túl lélekmelengető hangok. Mind a szereplőket körülvevő világ fenyegetésére hívják fel a figyelmet, mintha arra figyelmeztetnék az olvasót, hogy valami veszély leselkedik a szereplőkre – „mintha zsákmányra leső láthatatlan rémek” követnék a telep lakosait.

Fantasztikus kiszólások

A (todorovi) fantasztikum nem csak a történet szintjén van jelen Krasznahorkai művében, e műfajt nem pusztán a kísérteties hangok és láthatatlan lények képviselik a regényben. Több kiszólás, különös szófordulat is erősíti azt a benyomást, hogy a fantasztikumnak meghatározó szerepe van a szövegben. Íme néhány példa: „Estike nem tudta mire vélni a dolgot, s még akkor is rosszat sejtett, amikor aztán délután Sanyi megosztotta vele »a legfantasztikusabb titkot, ami valaha is létezett«. Nem bátyja szavaiban kételkedett…” (131 – kiemelés tőlem. H. A.) Korábban a kocsmárosnál találkozunk Todorov fogalmait idéző szóhasználattal: „mert abban egy cseppet sem kételkedett, hogy Irimiás szokatlan – szokatlan? inkább fantasztikus! – látogatása […] nem lehet véletlen.” (121 – kiemelés tőlem. H. A.) De Irimiás beszédéből is kiolvashatunk ilyen kiszólásokat: „mindaz, ami történt, a véletlen különös összejátszása csak”, „szedjük tehát össze akár a legjelentéktelenebbnek látszó apróságokat is, ne habozzanak…” (193 – kiemelés tőlem. H. A.) stb. A felsorolást még lehetne folytatni, ideje azonban feltenni néhány kérdést: miért hívja fel lépten-nyomon a regény a fantasztikumhoz fűződő kapcsolatára a figyelmet? A külvilág fenyegetésének megfestése mellett van-e bármi jelentősége a megmagyarázhatatlan jelenségeknek a Sátántangóban? Érdemes-e utánajárni ezeknek az elemeknek? Döntően befolyásolják-e az értelmezésünket, olvasatunkat? Úgy gondolom, ezekre akkor kapunk választ, ha közelebbről megvizsgáljuk a regény „legfantasztikusabb” eseményét, a második rész negyedik fejezetében található jelenést.

A mester megvilágosodása

A fejezetcímből pontosan az a bizonytalanság hallatszik ki, ami a fantasztikum mozgatórugója, a megfogalmazott kérdések az olvasó habozásának adnak hangot, aki nem tudja eldönteni, hogy Irimiás, Petrina és a Horgas gyerek csupán „lázálmodnak”, kimerült szervezetük és a ködös táj űz tréfát velük, vagy valódi csodának, a nemrég elhunyt Estike mennybemenetelének a szemtanúi? Hogy „a város felé vezető kövesúton” pontosan mi játszódik le, azt nehéz lenne megmondani, az mindenesetre elég valószínűnek tűnik, hogy nem puszta hallucinációval van dolgunk – ahogy a szereplők szeretnék elhitetni magukkal –, hiszen a ködszerű jelenést nem csak az egyik, hanem mind a három érintett szereplő észleli. A látottakat tehát inkább értelmezhetjük csodás, mint különös történésként.

A szereplők mind másféleképpen viszonyulnak az eseményekhez. A Horgas gyereknek inába száll a bátorsága: mivel neki volt a legtöbb köze Estike halálához, joggal retteghet valamiféle túlvilági büntetéstől. Petrina is meg van rémülve, próbál elhatárolódni, elzárkózni az eseményektől, szeretne minél gyorsabban túllenni rajtuk. De a legérdekesebb mégiscsak Irimiás magatartása, aki a következő tapasztalatokat vonja le a látottakból: „»Nincs menekvés csulafülü […]. [S]osem fogunk kitörni. Nagyon meg van ez csinálva. A legjobb, ha te sem erőlködsz, és nem hiszel a szemednek. Ez csapda, Petrina. És mi mindig örökösen belehullunk. Amikor azt hisszük, épp szabadulunk, csak megigazítjuk a lakatokat. Nagyon meg van ez csinálva.«” (266) A kétszer elismétlődő „Nagyon meg van ez csinálva” mondatot a történet szintjén könnyen vonatkoztathatjuk arra a felső hatalomra, melynek a két csavargó a regény első részének második fejezetében (Feltámadunk) a szolgálatába állt. Ez esetben a mondottak Irimiás azon vélekedését fejezik ki, miszerint az őket irányító rendőri hatalom ellenőrzéséből, a besúgórendszer köréből nincsen mód kitörni. A fölöttük álló erő minden mozdulatukat figyeli, minden apró tettükről tud. Ezt a jelenés egy jól megszervezett szemfényvesztés által adja Irimiás és Petrina tudtára – ebben az értelmezésben Estike mennybemenetele tehát nem más, mint a rendőri hatalom erőfitogtatása a renitens besúgók figyelmeztetésére.

Ám, ahogy arra Szirmay Ágnes is felhívta a figyelmet,[16] a csapda motívuma a Sátántangóban nem csak egzisztenciális, hanem metafizikai szinten is értelmezhető. Innen szemlélve Irimiás elismételt mondata más, súlyosabb igazságokat is tartalmaz. Ismeretes, hogy a Sátántangó utolsó oldalai, melyeket a mű világán belül a doktor vet papírra, (majdnem szóról szóra) megegyeznek a regény első oldalaival. „[A]z önmagát író regény”[17] magában hordozza annak lehetőségét, hogy mindaz, amit olvasunk, pusztán az egyik szereplő, a doktor fantáziálása, ő teremti meg a mű világát és a cselekményét. Ezt az olvasatot azonban megingatta, vagy legalábbis árnyalta Spiró György Radnóti Sándor kritikájára írt 1985-ös válaszlevelében, melyben elsőként hívta fel a figyelmet arra, hogy a doktor nem a legelejétől kezdi újra a regényt, a mottót és a címet kihagyja,[18] ezek tehát „kívül vannak a szövegen”.[19]

Ebből az elképzelésből merítve, a „regény a regényben” olvasatot tovább bonyolíthatjuk azzal, hogy a Sátántangóban két fikciós szintet különböztetünk meg egymástól. Az egyik a regény valósága, ahol a szereplők szabad akaratukból cselekedhetnek, ahol a doktor ugyanúgy csak az egyik lakója a telepnek, mint Futaki, Halics vagy Schmidtné; a másik fiktív világot a doktor képzelete teremti meg, ennek eseményei csupán azért mennek végbe, mert a doktor megírja őket. Természetesen ezek között nem húzható éles határ, egyrészt, mivel az első fikciós szintről csak a doktor írása alapján informálódunk, nem tudjuk tehát megállapítani, mi az, amit a szereplők „valóban” megtesznek, amit a doktor „csak” lejegyez, és mi az, amit már a fantáziája alkot meg. Másrészt azért sem, mert a doktor egy földhözragadt, lepusztult világot ábrázol feljegyzéseiben, melyben bár történnek fantasztikus dolgok, azok nem olyan nagyméretűek, hogy a szereplők ne tudnák elhessegetni maguktól egyszerű magyarázatokkal, így elvész annak lehetősége, hogy ezek szolgáljanak iránytűül a két világ szétválasztásához.

Egyet kivéve: Estike jelenését. Ha pedig elfogadjuk, hogy ez egy csodás, azaz természetfeletti jelenség, amire Irimiás is ráébred, akkor a „Nagyon meg van ez csinálva” mondatot könnyen értelmezhetjük úgy, mint kiszólást, mint ami a regényre vonatkozik – hiszen ez az, ami nagyon meg van csinálva.[20] Ez viszont azt is jelenti, hogy Irimiás saját fiktív voltára eszmél rá, arra, hogy ő csak egy regény szereplője. Amire azért éppen ekkor jöhet rá, mert valami olyan történik körülötte, amit ép ésszel nem tud megmagyarázni, valami olyan, ami addigi világtapasztalatába nem fér bele, ami csak egy regényben, művészeti alkotásban eshet meg. Ezt viszont csak egy olyan ember állapíthatja meg, akinek vannak tapasztalatai a „valós”, a racionális életről. Mintha Irimiás azt mondaná: „Amit tapasztalok, az csoda, az én világomban nem történhet meg, így hát, ha mégis megtörténik, akkor már nem a saját világomban vagyok.” A „csapda”, „láncok” és a „szabadulunk” szavak a fogság, a börtön képzetét idézik fel: ez a börtön maga a regény, melyben a doktor fogságba ejtette a szereplőket. Kénye-kedve szerint rendelkezhet a sorsuk felett, beleszólhat abba, hogy mit gondoljanak, mit érezzenek, hogyan cselekedjenek.

Írói fogások

Nem véletlen, hogy a regénynek pontosan ez az a része, ahol a doktor alkotói mechanizmusának működésmódja megtapasztalható, ahol leginkább tetten érhető, hogyan irányítja a szereplőket. A jelenés elején, amikor még nem tudjuk eldönteni, hogy mit is látnak Irimiásék, a következőket olvashatjuk: „[Petrina] kilesett az ösvényre, majd alkalmasnak ítélve a pillanatot, eszeveszett futásnak eredt, s úgy vágódott be Irimiásék mellé. [sic!] mint a háborúban, ha az egyik lövészárokból a másikba csak élete kockáztatásával juthat el az ember, mert az ellenség össztűz alatt tartja a területet.” (259.) A mondatban használt háborús hasonlat nem lóg ki a Sátántangó szövegéből, hadtéri metaforákkal, képekkel már korábban is találkozhattunk. A Felfeslik című fejezetben azt olvassuk, hogy „[Estike úgy] állt elakadt lélegzettel […] a félbemaradt mozdulatban, mint akit eltévedt golyó ütött szíven, értetlenül és magányosan.” (147. – kiemelés tőlem. H. A.), A pók dolga II. (Ördögcsecs, sátántangó) című fejezetben pedig így találkozunk a telep leírásával: „…az épületek megroggyantak, a kerteket benőtte a gaz, s a régi gazdasági építményekből elhordtak már minden használhatót, csak a puszta falak állnak még, mintha lebombázták volna a telepet” (177. – kiemelés tőlem. H. A.). A „lövészárkos” alakzat tehát nem egyedülálló a regényben – ugyanakkor nem szabad elfelejteni, hogy hasonlattal van dolgunk. A hadtéri hasonlatok elsősorban arra szolgálnak, hogy érzékletesebbé tegyék a leírást, hogy jobban el tudjuk képzelni, milyen is volt a kipucolt telep, hogyan állt Estike ledöbbenve, és hogyan vetette be magát társai mellé Petrina. Az ő esetében a hasonlat egyben saját lelkiállapotát is kifejezi, azt, hogy mit érez futás közben. De arról semmiféleképpen sem szabad megfeledkezni, hogy a hasonlatot a szerző, a szöveg megalkotója használja, ő választja ki.

Ennek pedig akkor lesz jelentősége, ha tovább haladunk a szövegben. Nem sokkal később ugyanis a következőket olvashatjuk: „»Látjátok azt a kis kalyibát ott? – kérdezte Irimiás fojtottan, s egy velük egy vonalban álló, megroggyant épületre mutatott. – Futás. Egyenként. Először én. Aztán te, Petrina. Utoljára te, kölyök. Világos?« S máris görnyedten szaladni kezdett a néhai nyári lak felé. »Én nem! – motyogta zavaros szemmel Petrina. – Az legalább húsz méter! Addig szitává lőnek!«” (260.) Ebben a jelenetben visszaköszön a hadtéri magatartás: Petrina már úgy gondolkodik, mint a háborúban, mintha ellenség lesne rá és társaira. Pedig erre semmi oka nincs, hiszen konkrét, fizikai valóságában megtapasztalható veszélyforrást mindeddig nem észlelt, nem tudja, mitől kell rettegnie. Viselkedését kizárólag a szöveg szerzőjének önkénye befolyásolja. Ami az előbb még hasonlat volt, itt a szereplő gondolata lesz. Így befolyásolja a szerző, hogy egy szereplő hogyan érezzen, miként gondolkozzon.

Záró gondolatok

A fantasztikus hangok által ábrázolt fenyegető külvilág, valamint a megfigyeltség érzése így nyeri el valódi értelmét: a szöveg ezeken keresztül jelzi, hogy a szereplők észlelik a fölöttük álló hatalmat – a szerzőt. Ami egy paradoxont is magában rejt, hiszen a doktor is hall fenyegető, kísérteties hangokat. Mi oka van rá, hogy erről beszámoljon, amikor ő maga az, aki a megfigyelő pozíciójában helyezkedik el, aki a hatalmat képviseli. Erre a kérdésre többféle válasz is adható. Egyrészt a doktor eljárását értelmezhetjük úgy, hogy ezáltal számol be az első fikciós szinten szerzett tapasztalatairól, arról, hogy a „valóságban” ő is felfedezett egy nála nagyobb erőt. Másrészt a hangokról tett beszámolót segélykiáltásként is felfoghatjuk: a doktor ráébred, hogy mivel magát is beleírta a művébe, saját regényének a foglyává vált.

José Carlos Somoza az Athéni gyilkosok című alkotásában szerepeltet egy fordítót, aki egy ókori regénnyel bajlódik. Somoza művének főszövegét ez a fiktív regény teszi ki, melyet a fordító lábjegyzetben kommentárokkal lát el. Munkájában előre haladva a fordító egyre furcsább és furcsább jelekre lesz figyelmes, így az ókori regény főhősével párhuzamosan, saját valóságában ő is nyomozni kezd. Az ügy megoldása, a szöveg megfejtése azonban nem várt fordulatot hoz az életében: akár csak Irimiás, a fordító is ráébred saját fiktív voltára, ám ahogy ezt megteszi, meg is szűnik létezni. A Sátántangóban Irimiás felfedezése nem jár hasonló változással, ominózus kijelentése után folytatja regénybeli életét. Ami Krasznahorkai művének paradox logikája szerint érthető is: ha egy szereplőben – akinek tetteit a szerző akarata irányítja – tudatosul, hogy ő maga fiktív figura, akkor ez csak azért történhet meg, mert a szerző így akarta, így írta meg a művét. A nagy fölfedezés is a szöveg része, éppen ezért nem szolgálhat egérútként a kelepcéből.

[1] Radnóti Sándor, Megalázottak és megszomorítottak, In: Uő., Mi az, hogy beszélgetés? Magvető Könyvkiadó, Budapest, 1988, 292–294.

[2] „A látomás esszenciális kifejezése annak, ami a telep lakóival történik, ezért a »mindentudó« Irimiás józan és fáradtan metafizikai következtetéseket von le belőle, a fantasztikumot is egy reális működés megnyilvánulásának tekintvén…” (Balassa Péter, A csapda koreográfiája, In: Krasznahorkai olvasókönyv, Szerk. Keresztury Tibor, Széphalom Könyvműhely, Budapest, 2002, 39.)

[3] „A regény a mágikus realizmus műveként értelmezhető.” (Károlyi Csaba, Krasznahorkai László: Sátántangó, In: 7x7 híres mai magyar regény, Móra Ferenc Ifjúsági Könyvkiadó, Budapest, 1997, 454.)

[4] „Krasznahorkai reális víziója, mágikus realizmusa számomra elsősorban eklekticizmusában izgalmas.” (Nagy Sz. Péter, „Nagyon meg van ez csinálva”. Krasznahorkai László: Sátántangó, Új Írás, 1985/12. [dec.], 111.)

[5] Bán Zoltán András, Holdbéli viszonyok, Beszélő, 1994/20. (máj. 19.), 37.

[6] Domokos Mátyás, Kiszabott parcellán. Krasznahorkai László: Sátántangó, In: Uő., Átkelés, áttűnés, Szépirodalmi Könyvkiadó, Budapest, 1987, 323.

[7] „Csodát látva Irimiás mintegy sommázatát adja a modernség utolsó horizontja negativista elképzelésének…” (Palkó Gábor, Hölgyválasz. Krasznahorkai László: Sátántangó, Alföld, 1995/9. [szept.], 47.)

[8] „A regény (legalább) két csodát is felvonultat: a titokzatos harangzúgást és Estike mennybemenetelét.” (Hárs Endre, Apokatasztászisz. Krasznahorkai László: Sátántangó, In: Lassú olvasás, Szerk. Hárs Endre – Szilas László, Ictus és JATE Irodalomelmélet Csoport, Szeged, 1996, 187.)

[9] Juhász Erzsébet, A hitelesen tagadott állítás. Krasznahorkai László: Sátántangó, In: Uő., Állomáskeresésben, Jelenkor Kiadó, Pécs, 1993, 63.

[10] Todorov, Tzvetan, Bevezetés a fantasztikus irodalomba, Ford: Gelléri Gábor, Napvilág Kiadó, Budapest, 2002, 25.

[11] „A regény (legalább) két csodát is felvonultat: a titokzatos harangzúgást és Estike menybemenetelét” – írja Hárs Endre a Sátántangóról készített, Apokatasztászisz című tanulmányában. A kijelentés harangzúgásra vonatkozó része véleményem szerint téves, félrevezető, hiszen ennek az eseménynek a todorovi értelemben vett csodáshoz nincsen köze; a menybemenetelre vonatkozó megjegyzés viszont – ahogy azt majd a későbbiekben látni fogjuk – teljesen pontos.

[12] A Sátántangóból származó idézetek a Széphalom Könyvműhely gondozásában 1993-ban megjelent második kiadásra vonatkoznak.

[13] Todorov, Tzvetan, Bevezetés a fantasztikus irodalomba, 39.

[14] A fentebb idézett Domokos Mátyás-citátum is felhívja a regény és a sátáni tánc összefüggésére a figyelmet.

[15] A ballada szereplőinek megszakíthatatlan tánca, és a Sátántangóban ábrázolt sorsok közötti összefüggést érdemes lenne részletesebben feltárni, erre azonban itt most nem vállalkozom.

[16] Szirmay Ágnes, Menekülés a pusztulásból, Könyvvilág, 1993/11–12. (dec.), 19.

[17] Radnóti Sándor, Megalázottak és megszomorítottak, 291.

[18] A Sátántangó „regény a regényben” játéka nem lép túl egy határt, amit túllép például Kosztolányi Dezső Esti Kornélja, amikor a szereplők megegyeznek abban, hogy mi szerepeljen a borítón, hogy kinek a nevén, és milyen címen jelenjen meg közös írásuk.

[19] Spiró György, Levél Radnóti Sándorhoz, Életünk, 1985/12. (dec.), 1150.

[20] Nagy Sz. Péter ezt a mondatot választotta 1985-ös kritikája címéül, melyben már felhívta a figyelmet arra, hogy ezek a szavak akár a regényre is vonatkozhatnak: „»Nagyon meg van ez csinálva!« – írja Krasznahorkai. Mi van nagyon megcsinálva? Sorsunk, ontológiai terünk ez istentől elhagyatott és mégis csodákkal hibbantott világban? Életünk mechanizmusa e közép-kelet-európai tájon? Vagy talán csak e könyv eklektiku harmónija, víziószerű ars poeticája? (Nagy Sz. Péter, „Nagyon meg van ez csinálva”, 112.)