A poloska íze

Borbély Szilárd Nincstelenek című műve regény.
Nagy műgonddal megírt, csiszolt, nem csupán a szerkezetében alaposan átgondolt, de a költői nyelv felől a prózaírásba igazán most átlépett szerző prózapoétikai megfontolásait is elgondolkodtatóan, mondhatni: tanulságosan megmutató fikciós mű.
Mindezt azért tartom fontosnak mindjárt az elején leszögezni, mert akár a professzionális recepcióban, s még inkább az olvasói értelmezésekben bizonyosra vehető, hogy a Nincsteleneket nagyon sokan önéletírásként, de legalábbis önéletrajzi regényként fogják olvasni, besorolni. Ezt okozza a regény egyes szám első személyű megszólalása, a nyilvánvaló megéltség, az emlékek sokasága, a tárgyi világ leírásának ezer apró részlete, pontossága és a gyermeki nézőszög tárgyilagos, végtelenül pontos megjelenítése. Igen, Borbély regénye a szerző gyermekkorának élményeivel dolgozik, szinte szociografikus részletezésű és dokumentatív módon is értelmezhető nyelvi és életrajzi adatokat is tartalmaz abból a keményre csontosodott, és sokáig elásott anyagból, amit Borbély északkelet-magyarországi gyerekkora, a falu és a tanya világa a hatvanas évek végén és a hetvenes évek elején jelentett. Ezt az anyagot nem csupán a nehéz gyerekkor, az óhatatlan elidegenedés, de a szülők életét lezáró tragédia okán is roppant nehéz feladat lehetett Borbélynak ilyen összetett fikciós művé formálnia.
Ám maga a mű, Borbély regénye nem erről, helyesebben nem csupán erről szól. Azzal a törekkel, homokkal, vályoggal, azzal az anyaggal dolgozik, annak a világnak a nyelvét forgatja, de nem egyszerűen arról beszél, nem ezért íródott.
Hangsúlyozom, a különbségtételt nem rangsornak tekintem: semmiféle érv nem szól amellett, hogy egy regényt értékesebbnek gondoljunk egy önéletírásnál, vagy hogy egy dokumentatív prózát műfaji meggondolások miatt hátrább soroljunk a fikciónál.
A Nincstelenek az elszámolás súlyos és megrázó kísérlete. A már-már elsüllyedt, de meg nem változtatható gyerekkor (és gyerekkorhoz kötődő kor, táj, világ) regénye, ami innen, ebből a korból és lélektani állapotból elsősorban az ehhez a zárványként hordozott világhoz kötődő viszonyt vizsgálja. Mondhatni: a Nincstelenek egy szociográfiai eszköztárral (is) dolgozó lélektani regény, amiben a szerző nem kis bátorsággal és következetességgel el akar számolni a származásával, neveltetésével, terheivel.
El akarja mondani, ami elmondható, ha ugyan létezhet effajta elmondás. Maga a mondás is erős tett, még akkor is, ha az őszinteség nem esztétikai értékmérő.
Borbély nem felszámolni akar, hanem beszélni a mindezekhez fűződő viszonyáról.
Beszélni az akkori gyereknek, az időtlen történetben magára hagyottan ácsorgó mesélő-kisfiúnak a szüleihez, a gépzsírszagú, pálinkaszagú, cigarettaszagú apához, és a kendős, repedt körmű, kétségbeesett anyához való viszonyáról.
Ehhez viszont beszélnie kell önmagának, a tárgyi és nyelvi világát elhagyó írónak az akkori nyelvhez tartott viszonyáról. Borbély regényének egyik legnagyobb erénye az, hogy kétségbe vonhatatlanul érezteti: múlhatatlanul és emészthetetlenül léteznek az akkori szavak, éppen úgy, ahogyan létezik a mackónadrág és a szalmazsák, a Matador féregirtó por, a kivágott orrú, kinőtt cipő, a jumbó-sapka és a Dörmögő Dömötör is. Ehhez képest van a regény: az időbe süppedt szavakhoz, tájszavakhoz és gépiesen kattogó fordulatokhoz, bölcselkedésekhez és túlélésekhez igazított nyelvhez fűződő viszony könyve ez. A legfőbb kérdésé: felmérheti-e bárki, hogy honnan érkezett, s végigtekintheti-e az azóta megtett utat.
„Micsoda fénybe?”, kérdezi Füst.
Micsoda fénybe.
Van-e jóvátétel? Van-e megbocsátás?
Ne legyen semmi illúziónk.
Borbély pedig így fogalmaz a regény létrejöttét értelmező esszéjében:
„Ám mire ezek az események bekövetkeztek, már rég elvesztettem velük a közös nyelvet, és beszélgetéseink inkább emlékezések voltak egykori beszélgetésekre. Beszélgetéseinket egyébként is a megkérdőjelezhetetlen szülői tisztelet és a hallgatás törvényét elfogadó gyermeki alávetettség szelleme uralta. A szüleimet magáznom kellett és a körülményes tetszikelős megszólítást alkalmazni, ha nem akartam megsérteni őket; amire nagyon érzékenyek voltak. Különösen miután elvesztettem azt a közösséget velük, amelyet a sors és az életlehetőségek adta szövetség jelent. Nem tudom pontosan, mit gondoltak rólam. Azt hiszem, ők is árulónak tartottak, annak ellenére, hogy ők bujtottak árulásra, és még ha a szülői szeretetük diktálta feltétlen elfogadás jegyében védelmükbe vettek mások előtt.”
A Nincstelenek a nevelődéshez, a kívülálláshoz, és belőlük fakadóan az igazmondás lehetőségéhez fűződő kérdések regénye. Mélységesen és megrázóan hiteles, igazmondó mű, de, ismétlem: téved, aki önéletrajzként olvassa. Az igazmondás nem életrajzi kategória. Borbély regénye egy olyan visszaemlékezés, amiben a részletek pontosságához a létezés, az akkori köznapok esszenciális életrajza társul. Egy falusi kisfiú eszmélkedése révén a kívülállásába és reménytelenségébe zárt, céljaitól és gyökereitől megfosztott paraszti lét regényét alkotta meg az író.
Nem tagadom azt se, hogy elfogultan és meghatottan olvastam Borbély regényét. Gyerekkoromban, ugyanazon években, amiről Borbély Nincstelenekje szól, paraszti származású, s magukat már értelmiséginek mondó szüleim nyaranta hosszabb-rövidebb időre elküldtek anyai nagyanyámékhoz, Vas megyébe, gondolom, az időre, amikor ők még nem mehettek szabadságra, viszont már szünetelt az óvoda, iskola. A Nincsteleneket olvasván súlyos erővel zúdultak rám az akkori élmények, a tárgyaktól a szagokon át a szokásokig, sőt, a maga kettősségébe, a külvilág és a belső viselkedés ellentétébe merevült paraszti erkölcsiség számtalan különössége is. A gépállomás, a kocsma olajos padlója, a söntéspult bádogszaga, a sorban állás a tejbeadásért a csarnoknál. A csikket tartó repedezett körmű ujjak. A tyúkok mohósága és a tömjénszag. De nagy meglepetésemre nem csak az érthető módon rengeteg azonosságot mutató tárgyi kultúrában ismertem fel ezeket a nyarakat, hanem a nyelvhasználatban is, annak ellenére, hogy a Nincstelenek északkeleti és a nagyszüleim nyugat-magyarországi faluja a lehető legmesszebb esett egymástól. A szófordulatok, a nyelv torzulásai, a tradicionális, a biblikus, a kocsmai, a hivatalos és az elemi iskolai nyelvhasználatból összevegyült, és az elhallgatással legalább annyira beszélő, mint a zárt alakzatokat használó, roncsolt paraszti nyelv a regényben és az emlékeimben teljesen azonosnak tűntek a számomra. Ebből persze meglehetősen könnyű lenne a szocializmusba fordult egykori paraszti világra vonatkoztatott nyelvszociológiai vagy szociológiai következtetéseket levonni. Borbély könyvét ebben az értelemben a személyes élményeimet nagy erővel előhívó műnek (is) olvastam, és úgy hiszem, arra mutat: a nagy egységesítések ekkora már, a hetvenes évek elejére, a nyelven keresztül tetten érthetően sokkal erősebben, áthatóbban működtek, semmint hittem volna.
A Nincstelenek egy északkelet-magyarországi faluban játszódik. Persze nem játszódik: van. Nézőszöge, beszédmódja a család második gyermekének, egy alig néhány éves kisfiúnak a monológja. Ahonnan és ahogyan ő látja a családot (Apa, Anya, nővér, kisöcs), a falut. A falun kívüli világot nem, hiszen olyan nem is létezik. Ez a nézőpont és ez a beszéd alkalmas a felsorolásra és tárgyilagosságra, az adott rettenet természetesként való elbeszélésére, nyilvánvalóan nem lehet alkalmas viszont azokra az értelmező-értékelő szándékokra, amelyek, különösen a regény második felétől, egyre sűrűbben, olykor esszéisztikus betétként is megjelennek a regényben. Vagyis: a regény úgy beszél, ahogyan a kisfiú beszéde határozza meg, ám ez a beszédmód hol kiszóló, hol értelmező gesztusokkal bővül. Az eleinte főleg a nyelvhasználatra reflektáló kiszólások („mi úgy mondtuk”) a kívülállás/elvágyódás/hovatartozás kérdéskörét vizsgálva, s az „ahhoz tartozó”, kompakt történeteket beemelő, legendáriumszerűvé váló részekkel érdekes prózapoétikai kérdéseket vetnek fel. Jellegzetes példa erre a töredékes családi eredetmítosz zsidóság-, románság-, ruszinság-története, ahol a szinte népmeseivé stilizált mesélések egyfajta elmesélésként, valamely szereplő összefüggő beszédeként jelennek meg. Nem csak a regény (Borbély) sprőd, kopogó nyelvezete válik itt irodalmiasabbá (bármit is jelentsen ez), de a regény időtlen, vagy még inkább, időtlenségbe és mozdulatlanságba zárt jelenideje ezekben a részletekben nyílik ki, természetesen a múlt felé. Nem kérdés nélküliek ezek a betétek (prózapoétikai értelemben), s nem csak a szerkezet, a nyelvhasználat, de a falu világát egyébiránt metsző pontossággal a nyelvhez, kommunikációhoz (képtelenséghez) való viszonyával nagyon erősen megmutató ábrázolás is kissé mintha megbicsaklana itt. A szerzői szándék nyilvánvaló: a felszivárgó eredetmítoszok a maga antiszemitizmusában és idegengyűlöletében teljes és bonthatatlan falu (paraszti lét) mögött elrekkentett világokat mutatja meg. A családról szép sorban kiderül, hogy nem csak a csúfolódásokban vissza-visszatérő zsidó származás, fattyúság, de a románság, ruszinság is ott van a gyökerek között, valahol a bibliai történetek és a boszorkányolási ráolvasások között.
„Tudjátok, hogy mi megvetettek vagyunk. Gyűlölnek bennünket ebben a faluban. Minden faluban utálnak. Ne feledjétek, hogy mindig vigyáznotok kell, mit mondtok, hol szóltok és ki előtt. A pártemberek gyerekei előtt hallgassatok. Ne is játsszatok velük. Az a biztos. Hallgatnotok kell mindig. Nem beszélhettek senkivel. Nem játszhattok senkivel. Nem szabad elmondani, hogy kik vagytok. Nem bandázhattok a többiekkel, a parasztgyerekekkel, mert mindig ti lesztek a bűnbakok. A fekete bárányok. Mindig titeket fognak okolni mindenért”, mondja a regényben a kisfiú anyja.
Mindez együttesen folyton bővíti a kívülállás, a nem odatartozás élményét, azt az életérzést, ami egyszerre szenvedés és remény is az anya számára, s egyszerre rémület és egyszerre vonzó titok az elbeszélő kisfiú világértésében. Mégis: ezen eredetmítoszokkal együtt a történet ideje nyilvánvalóan a mozdíthatatlan jelen; egy olyan jelen, aminek nincsen se múltja, se jövőideje. A kisfiú gondolkodásának „szerkezeti” leképezésén túl éppen ezt az időtlen forgást, ezt az önmagába vissza- és visszatérő, időből kiszakított, reflektálatlan létezést mutatja meg Borbély a szinte már recitáló, s egyes motívumokat, néhol szinte bekezdéseket vissza-visszahozó ismétlési technikával. A közismert megállapításra, miszerint a prózaírás és a történetmondás az információ-átadás időzítésének a mestersége, Borbély poétikai értelemben így felel: ez a történet, ez a szöveg nem halad, hanem van, létezik. Nem valahonnan tart valahová, sokkal inkább körkörösen nő, felrakódik, mint a fogkő, mint a penész. Szerkezetével Borbély regénye így mutatja meg az ábrázolt világ egyik legfőbb jelentését: a zárványszerűséget, mozdíthatatlanságot, az időtlenséget.
Van, és nem mozdul, akár egy kisfiú ideje.
Végtelen és univerzális, hiszen az univerzum véget ér a falu határvidékén.
Ismétlődik és visszatér, akár a szavakban, akár a család hétköznapjaiban, akár a falu világát meghatározó rítusokban, a kocsmázásban és a temetési szokásokban, nem is lehet másként, mert ezek a rítusok azonosak az élés egyetlen ismert és lehetséges formájával.
A regény „története” tulajdonképpen elmond, de nem elbeszél. Ábrázol, és a reciklálással ebben az ábrázolásban nem csupán újabb és újabb részleteket mutat meg, összerázza és megforgatja a kaleidoszkópot, de a korábbi részletek újramutatásával mintegy a mozdíthatatlanságot és változtathatatlanságot, mint adottságot, magát az időtlenséget képezi le.
A körkörösen felrakódó világ a falu világa, amiben maga a létezés (annak elmesélése) az elemi élményekre bomlik le, hiszen egy kisfiú észlelésein át jelenik meg. A folytonos menés, a sietés, a kényszerű feladatok a gyerekvigyázástól a tojások begyűjtésén át az elalvásig, a végtelen távolságban magasodó felnőtt-világ, beleértve a „tetszikezett” Édesapát és Édesanyát, a legtermészetesebb gyerek-kegyetlenkedések a csúfolódásoktól a macskakínzásig, a szagok, az éhség, a pisilés, a fáradtság szinte ösztön-élményei, a hártyaként a pogány létre boruló vallásosság és a hivatalosan erőszakolt vörös drapériás ünneplések mind-mind ebből a nézőszögből jelennek meg. Az árvízi kitelepítés szinte szociofotográfiai képei éppen úgy egy gyerekmagasságú kamera állásából örökítődnek meg, mint a csigák és tyúkok, takonykenés és árokpart kivágott pillanatai.
Mindezekhez képest a regény befejezése (nem lezárása) az egyetlen, ahol az emlékezés mint elbeszélői mód megjelenik. Befejezés és eltávolítás is ez, kettős értelmű megoldás: Borbély, nyilván szándékosan, mégis jelzi a maga másik idejű nézőpontját az ábrázolt világhoz képest, s persze jelzi ezzel immár a kívülállását is. A befejezéssel mindez az univerzum egyszeriben letűnt világgá lesz – vagyis Borbély kimondja azt, amit persze tudva tudunk. Mondhatni, talán némi könnyebbséget is ad, hiszen éppen ő, az emlékező valamennyire mégis kiszakadhatott abból az időből. Addig a regény mozaikossága, körforgása éppen olyan, mint a szájban forgatott, folytonosan rágott, de lenyelhetetlen, megemészthetetlen falat. Olyan, mint a málnaszemmel bekapott poloska íze. Se lenyelni, se kiköpni, de ha kiköpni is, minek azt már. Az íz ott van, kiöblíthetetlenül.
Onnantól, az emlékezéstől mindez megváltozik: az elbeszélő nem csak emlékező, de kívülálló, vagy éppen Borbély radikális fogalmazását használva: áruló lesz, aki immár kívülről néz vissza a falu, a család világára.
Néhány bekezdéssel előrébb azt írtam, hogy a költői nyelv felől a prózaírásba igazán ezzel a művével lépett át Borbély Szilárd. A két beszédmód közötti különbséget egyfelől az időhöz (a szöveg és a szövegben elmondott információk idejéhez) való eltérő viszonyban, illetve a szerkezetalkotásban látom.
A Nincstelenek nyelve a hallgatás felől teremtődik meg. Nem csak abban az értelemben, hogy egy vélhetően sokáig csiszolt, s eleve nehezen kiszakadt szöveg ez, hanem abban is, hogy a hallgatás mint életparancs meghatározó az elbeszélő kisfiú életére nézve. A hallgatás, a nem feltűnés, a nem kiválás a túlélés záloga. A falu (a család) hallgatása a történetek, érzelmek, vágyak elhallgatása is. Nem is lehet másként, hogy ez a lecsupaszított, jelzésszerű nyelv olykor aztán artikulátlan ordítássá változik: a hallgatás és ordítás ugyanannak az elhallgatásnak a két oldala. A tőmondatok úgy kopognak, mint a nagy szemű eső, és a roncsolt, rögzült formájú szavak, félmondatok szinte elszakadnak már az eredeti jelentésüktől is. Egy bogárpáncél, egy csirkefej roppanása. A takony felszívása. Olyan ez a nyelv, mint egy fényesre és simára koptatott kapanyél, vagy ásónyél. Van, használatos.
Az anyáról a kisfiú például így beszél:
„Mindig rosszkedvű, ritkán beszél. Sírdogál csendben vagy hangosan kiabál. Minden átmenet nélkül. Ordibál, aztán meg nagy csend. Ez a csend a legrosszabb. Ezután akar a kútba ugrani. Megy a padlásra kötéllel. Kapaszkodunk a nővéremmel a kezébe, szorítjuk a lábát, de kapálódzik, le akar rázni bennünket. De nem hagyjuk.
»Ésnyám, ne haljon meg! Ne hagyjon itt bennünket«, kiabáljuk. A nővérem is sír.
»Hagyjatok. Hadd dögöljek meg végre«, kiabálja.
A haja szerte, kibomolva, csapzott. Az arca könnyes és felpuffadt. »Hagyjatok, majd éjszaka úgy is megölöm magam, amikor alusztok«, mondja.”
Különös vonása egyébként ennek a prózának, hogy a falu világához tartozó nevek (tájnevek, a falu határát jelölő nevek) mennyivel költőibbek, mint a létezéshez tartozó köznapi nyelv. Mintha létezett volna valamikor egy szebb és költőibb nyelv, aminek itt maradtak a horgonyai, cölöpei, ha más nem, hát a nevekben. Mintha a jelen nincstelensége ebben az értelemben – és hangsúlyozom, ezt a nyelvhasználat sugallja, nem a történet mondja ki – romlás volna, romlás egy valamikor jobbhoz, teljesebbhez, szebbhez képest. Mint ahogyan az is nyilvánvaló, hogy a múltat meg-megnyitó eredettörténetek nyelvezete is burjánzóbb, mesélőbb, ha úgy tetszik: irodalmiasabb, esszéisztikusabb, mint a hétköznapoké. Igaz, ez utóbbit éppen ezért Borbély folytonos közbevetésekkel oldja, mondjuk így: visszarángatja a legendáriumokat a falu házai közé, legyen szó a zsidógyűlölet megjelenítéséről, a disznószar ajtófélfára kenéséről („Egyébként Feri bátyádék csinálták”), vagy a család mítoszairól:
„A nagyanyád is tudott, a dédanyjától tanulta. Amikor mérges volt, mindig románul káromkodott. Másokat is románul mocskolt. Nagyon tudta mondani.”
„»Mikor halt meg nagymamám?«, kérdem. »Egyéves múltál, öt éve se volt még. Málét törtünk. Este hazajöttünk a munkából. Lefeküdt és meghalt. Akkor már nem káromkodott. Dolgoztunk látástól vakulásig. Elfáradt. Meg elfáradt az élettől. A mi életünknek nagy sora volt«, mondja.”
„A Popescu-család volt Berken a pópacsalád. A Károlyi uraságék telepítették be őket. Berek kipusztult. A török meg a tatár kirabolt, az embereket legyilkolták. Nem volt osztán sokáig semmi. Akkor gondolták a Károlyiak, hogy hoznak be románokat. Hoztak tizenkilenc családot, köztük volt a Popescu család is. Avram Popescunak hívták az ükanyád szépapját. Ő volt a pópa.”
Úgy vélem, a Nincstelenek egyik legnagyobb írói erénye ennek a lebontott, simára csiszolt nyelvnek a megteremtése. (Kevés olyan értelmezői mondat él ebben a nyelvben, ahol az elbeszélő [nem a kisfiú]) reflektál a tárgyára: „A mese hihetetlen, mégis félelmetes. A kíváncsiak a kút közelébe merészkedtek, de belenézni csak az igazán bátrak, a vakmerők nem félnek. A felnőttek így védik a gyerekeket, ahogy őket is óvták, amikor még gyerekek voltak. Mert soha semminek se lesz vége. Ahogy a gyűlölet se szűnik meg soha. Minden hibát végtelenszer ismétel az ember.”)
Ahogy a hallgatás nemigen tűr meg kérdéseket, úgy természetesen válaszok sincsenek. Nincsenek miértek. Miért? Mert Ádám vízre szart, Éva meg felitta. Kiüresedett fordulatok, elferdített közmondások járnak csupán a válaszok helyett: egyébként meg mindenki tanuljon a saját kárán, okuljon a saját tapasztalatából, legyen az verés vagy más büntetés, bepisilés vagy a kiskacsák halála.
Nincsen történelem, nincsen ország, minden, ami lehetne, kívül reked a falu, kívül marad e létezés határain.
A hazugság nem hazugság, hanem jogos és természetes védekezés.
A hazugságot mindenki érti, hiszen ott van a fal az én és a külvilág között.
Nincsenek kimondott érzelmek, nyögések, kurjantások és hallgatások vannak. A test van a gondolat helyett.
A verés egyébként is a legpontosabb helyettesítése a szavaknak. A verésből az állat és a gyerek is ért. A verés jogos, hiszen mindenki veri azt, akit verhet, mint ahogyan az apák és nagyapák, anyák és nyanyák is verték, akit tehettek.
Majd még meg fogod köszönni.
Borbély másik nagy bravúrja az, hogy mindezt a rettenetet mint elkerülhetetlen természetességet képes ábrázolni. Vágyak persze vannak: az elmenés vágya, az evés vágya, a szex vágya, sőt, a gyerekben még az olvasás és a tanulás vágya is, de ebből a körkörös világban lényegében nincsenek kivezető utak. Egy tyúk levágásában és tárgyszerűen leírt felboncolásában, szétszedésében olyan pontosan van benne ennek a létezésnek a könyörtelensége, hogy ahhoz nem kell hozzátenni semmit, igaz, cserében tudni kell, hogy elvenni se lehet belőle. Az viszont remek, hogy Borbély még itt is következetes, hiszen ezeket a leírásokat – elvégre egy kisfiú beszédét halljuk – folyton szétszedi, és vegyíti vagy a játékkal, vagy egyszerűen a csapongással; mintegy modellálja egy kisgyerek figyelmének a működését. („»Majd kapsz otthon«, sziszegi a fülembe. Mi úgy mondjuk, otthol. Aztán otthol sírva ver a felmosóronggyal. Szívja az orrát közben. A kézfejével törli a taknyot. Ez a rongy a felmosóvödörben ázik mindig, hogy kéznél legyen, ha koszt, kiloccsanó moslékot, macskaszart kell feltörölni. Meg a ganét, amely a cipőnkről potyog le. Ezért folyton büdös a vize. A felmosórongy a nővérem elszakadt mackónadrágja. Indigókék. Belül bolyhos. Jól megszívja magát, amitől nehéz. Anyám sosem csavarja ki rendesen, úgy ver vele. Nem fáj annyira, amennyire ordítok.”)
Ugyanígy használja a számokba fojtott menekülést is: a kisfiú számára mi sem természetesebb, mint hogy a valószerűtlen létezésben a prímszámokat találja meg minden megszámolhatóban. A matematika rendszere szisztémát alkot a falu rendszerében, tehát egy másfajta logika létezése lehet a legkézenfekvőbb menekülés a totális világból.
Minden pontossága és tárgyszerűsége mellett Borbély regénye nem annyira a nagy feltérképező faluszociológiai munkák, mint inkább az életrajzi motívumokra visszamenő, visszaemlékező művek, Konrád György gyerekkori éveit idéző könyvének, Polcz Alaine önéletírásának, Mészöly Miklós pannon szövegeinek a közeli társa. De, hogy elismételjem a legelső bekezdésben tett állításomat: nem a filológiailag kimutatható fikció–nem fikció különbségek okán, hanem elsősorban a nyelv használata miatt.
Borbély ebben a művében, ebben a regényében mindenekelőtt a nyelvet, a falu, a család, a kisfiúi létezés nyelvét írja meg, és úgy hiszem, ez az, amivel prózaíróként a legtöbbet teszi.
Nem könnyű a tudása annak, ha egy felnőtt ember megérti, hogy azzal tehette volna tán boldogabbá a szüleit, ha hasonul hozzájuk, annak ellenére, hogy látszólag az ő törekvésük is az volt, hogy a gyermekük más életű legyen. Nem könnyű ez a tudás, és felnőtt fejjel nem csak Borbély generációjának kellett ezt megértenie. Borbély Szilárd regénye erről a tudásról és az ehhez tartható lelkiismereti, szellemi viszonyról beszél.
Hasonulásról, kiválásról, árulásról és emlékezésről.
Roppant erős, kemény, bátor könyv.