Billiárd; Időkút; Maszkok

Billiárd

Talpad alatt zsugorodik a Föld,
akkora, mint egy tekegolyó:
markodba veszed a tömör,
súlyos gömböt, és elgurítod:
lassan, elegánsan gördül
végig a lakkozott parkettán,
a legyőzött, megszelídített tájon.
Egyre kisebb és könnyebb lesz,
pattog, mint a pingpong labda,
vadul szökken a földön a porba –
és egy rossz lépéstől talpad alatt
halk roppanással behorpad.
A táguló világegyetemben
fejest ugrasz a hideg medencébe,
fölötted a sötétben a csillagok
fényénél ciripelnek a tücskök.
Mire kiúsznál, a sok távoli nap
szétgurul a billiárdasztal
hűvös, zöld, bársonyán,
és ziháló mellkasod mélyén
a pingponglabda vadul pattog.
   

Időkút

Ügyetlenül babrált, talán félt,
remegő kezével a hajába túrt,
néha idegesen felszisszent,
majd megfagyott vad tekintettel
figyelte minden mozdulatodat.
Ez az emlékkép maradt.
Szuszogott, de némasága
üvöltött. Mint a fészkelődő
pinty, ahogy feszült, izgága
szemével a múló idő mélyére
néz, ahol, mint kádban a lefolyó,
egy apró, láthatatlan lyuk
magába szívja az időt,
örvényt hagyva az égben.
A fecske meglovagolja a sodrást,
csőrével felmetszi és átsuhan
hullámain, de kikerüli az időlukat.
Ha repte megbicsaklik, néha
csak percek telnek el napok alatt.
A tücsök hallja az örvény
sziszegő-susogó dallamát,
és hozzá rögtönöz zenét.
Az elszívott idő egy másik,
távoli világban megtisztul,
mintha mosógépen folyna át,
és csendesen visszacsorog.
Kis pocokluk az égben,
a múló és jövő szökőkútja,
mint a vízet, megforgatja
az időt, a megtisztított múltat
folyton visszaköpi, hogy naivan
és tudatlanul újrahasznosítsuk.
Ahogy ott ült, idegesen, izgatottan,
némaságában talán ezt hallgatta,
az örvény dallamos neszét,
és át akart maga is bújni,
megtapasztalni az örök körforgást,
ezt a láthatatlan vérkeringést
a világegyetem pulzáló testében,
halálával meg akart tisztulni,
át akart folyni a pumpáló szíven.

Maszkok

Úgy raktad magadra a maszkokat, rétegesen,
mint festő a vászonra a színeket,
néha arra gondolok, hogy maszkok nélkül
az arcod is biztos olyan üres és fehér volt,
mint a vászon. Nem tudtam, hogy ennyi arc
közül egyik sem az igazi, egyik sem maradandó,
gondolatban átplasztikáztad minden vonásodat,
és ez kiült a tekintetedre és a mozdulataidra,
a személyiséged részévé vált minden szerep.
Búcsúelőadások sorozatára vittél el, operába,
színházba, ültünk a páholyban, és én naivan
nem jöttem rá, hány előadást is látok egyszerre,
nem sejtettem, hogy annyi szerepet játszok.
Hosszú tél volt, rétegesen fedte be a hó is a várost,
és a napok és hetek úgy teltek és nőttek
egymásra, mint a maszkrétegek maszatos arcodon.
Jeges februári éjszaka volt, amikor a Dunába
vetetted magadat, hogy az üdítő fagyos víz
végre és végleg tisztára mossa az arcodat.