Nem én, hanem ő; Gömbölyű illat-íz; Semmi sincs. Rombolt változat; „Amit tettem, csak rám tartozik”

Nem én, hanem ő

L. C.-nak

Nadrágban, bőr bokacsizmában indult a királynék városába. Megérkezése után először a szállására ment. Kereste, de nem találta, valójában többször is elment az építmény előtt, mert félreolvasta a hiányos, apró betűs feliratot. Lehetett volna kastély is a tudósotthon, ez a rozoga hajlék. Később megtudta, a legrosszabbhoz, a sarokszobához kapott kulcsot. Nem csak az ablakok résein szökött ki a gyér meleg a piros linóleumszőnyeggel bevont helyiségből. Fából volt az asztal, a szék, és az ágy is, kárpitját számos ember dereka koptatta színtelenre.

Inkább sétálni akart. Látott az egyetem előtt egy kivájt tuskófotelben ülő mészkő szobrot. Vaskorlát, meredek lépcső vezetett a mellvédes terasz ékéhez, a cipőtlen, elefántlábú, derékig mezítelen óriáslányhoz. Térdén vastag könyv, felénél kinyitva. A szoborlány elunta, vagy a képzelet ragadta el, de abbahagyta az olvasást, és arcát kelet felé fordította. Mögötte van dél. A Balaton. A mészkőszem dacos, az arc melankolikus, a könyv súlyos tömege ölébe hull, talán az fogadja be.

Leereszkedett a lejtős úton, meg sem állt a hajdani várkastély sikátoráig, ahol egy szinte üres étterem fogadta, amelynek belső terében két korszak ízlése találkozott.

Leapadt léggömbök lapultak mozdulatlanul a padlón. Leült a sarokba, a múlt századi bőrszófára, a koloniál állólámpa mellé. Kordnadrágján át is érezte a lába melletti fehér luftballon bőrtapintását. Egy kissé még a mostaninál is jobban elfordította a tekintetét, hogy ne lássa azt, aki a közelében, balra ült. Rámeredt tehát a méretes művirág csokorra, e sarok egyetlen díszére. Nem védte meg semmitől az a fülbevaló, amit reggel illesztett a fülébe. Az ékszer piros és kék kövei egy pajzsformához kapcsolódtak. Nem aranyból, nem ezüstből verték ezt a pajzsot. Piros filcből vágta ki, és címerjelként égkék színű csipkét varrt rá készítője. Nem tehet semmit, de talán egyvalamit mégis, gondolta. Felemelte a földről a léggömböt. Ráncos száját hosszan lelógó, ezüstszalaggal szorították el a tegnapi mulatók. Fogta, és a lámpatesthez kötötte, hadd lebegjen egy utolsót. A teremben a világítás energiatakarékos volt, felkattintotta hát a belső izzót.

A kocsmahelyiség másik végében elkezdődött az irodalmi est. Bár odaült közéjük, mégis alig hallotta az egy-két elmotyogott verset a tengermesterről, meg a rozsdás vasszívekről, elkalandozott, nem neki szóltak a költemények. A titkot, amire ismét utalt a költő, sosem tudja meg. Képzeletben felemelte az… aranyserleg födelét… meglátta benne a szívet… félelem nélkül ajkához illesztvén azt, fenékig kiitta… és némán várta a halált.

Kiengedte a megereszkedett, de még kerekded műanyag hólyagot az utcára. A szabadság terén jobbra fordult, és megállt ott, ahol nem is olyan régen kést szúrtak egy férfi szívébe. Mélyet lépett az időben, és kívánta, bár valóra válna az, amit egy másik költő mondott. Amire hágsz, legyen az puha gyep, basa-rózsa, kakukkfű. Éppen az illat az, ami nem ment ki a fejéből sehogy.

Éjfél volt, lépkedett a meredek egyetemi úton a szállásra. A neonlámpa fölfelé, az égnek világított, és nem neki, az alant haladónak. Táskájában extra dry pezsgő, de már tudta, nem bontja föl. Megértette, hogy a hold világító agyaglámpa, még ha nem is látszik, és elhitte, hogy In same cases the moon is you, mert nem akárki mondta.

Erős fény hatolt be a barna-fehér sávos kartonfüggönyön. Ez a nap a nyomozásé lesz. Évekkel ezelőtt látta az itteni múzeum egy rosszul megvilágított vitrinjében Erzsébet királyné uszályos gyászruháját. Szerette volna alaposabban tanulmányozni a fekete csipkét, főleg a mintázatát. Már mindenütt kereste. A várban, a püspöki palotával szemben, az utolsó helyen kopogtatott, amikor váratlanul kinyílt egy portásfülkének vélt helyiség ajtaja. Csillagszemű fiatal nő fogadta, leültette a finom művű rokokó fotelba. Hosszan elbeszélgettek, és nem is sejtette, hogy igazgató ez a szép és okos Elisabeth. Az öltözék nincs a városban, de a gót boltozatú szobában megtudta azt is, hogy igenis látszik a hajdani királyné fekete csipkefelsőjén a szív közepébe döfött ráspoly nyoma. Százszor is megnézte ezt a kiállítási tárgyat egy másik város múzeumában, de nem vitatkozott, hitt Elisabethnek, a tudós kutatónak. Ennek a bizonyos ruhának a szoknyarésze elveszett, ami létezik, az rekonstrukció, és jelenleg raktárban van. A domb teteji, derékig meztelen szoborlány jutott az eszébe. Ott a felső, itt az alj hiányzik, nincs összekapcsolódás, szó sem lehet illatról, vágyakozásról. Hát akkor legyen Ven-ta-dorn, legyen canso, legyen az, hogy: indulok, nem tudom hova, már elhagyom az éneket, gyönyöröm nincs többé soha.

Bolthajtásokkal megerősített sikátoron ereszkedett lefelé és egy elszáradt bozótossal körbeölelt vakkapu elé ért. Menet közben ezt mondogatta magában: egyes lógó, kettes lógó, csattintó, mellkereszt, vaskapocs, gombolyító, forgolódó, leeresztő, visszavágó, pofozó…

Gömbölyű illat-íz

Nem önként. A munka vitte oda. A Brasserie Bordelaise-be. Konyha, wc, különterem egy légtérben, a pincében.

A törzsvendégek odafent, gondolta, a csupa-üveg bejárattal szemben, a pultnál kezdik az étkezést, az aperitiffel és nem töménnyel. Nem is az van kiírva a vécében, hogy pina, fasz, edda. A vízöblítő tartály fölött sajtfajták képe és neve látható egy plakáton.

A személyzet egyenpólóján a felirat nem volt egytucat. Vrais Gourmands. Francs Buveurs. Lefordíthatatlan. Csak körülírható. Igaz ivók. Akik az élvezetért és nem a részegségért… E szavak miatt tört rá a birtoklási vágy.

Elindult, lentről fölfelé haladva. A pincérek ügyet sem vetettek a kérdésre, kérlelésre. Éberen végezte munkáját. De fejben már a főnökhöz vezető utat kereste.

Minél többször pillantotta meg a szakadatlan mozgásban lévő pólós hátakat, annál elszántabb lett. A lefordíthatatlan fölirat alatt színes gömböcskék sorakoztak fegyelmezetten, mozdulatlanul. Ízgömbök azok, tudta már. Az egyik Château-ban, borházban, látott magas áron aromaszettet. Minden üvegcse más színű volt és mindegyik más aromát tartalmazott. Őszibarack, dohány, csokoládé, áfonya, füst (többféle füst), hárs, makkos tölgy, eper, málna, birsalma, mogyoró, fekete ribizli és sok más, sok más illat. Aki jó előre beszippantja egyenként az aromát, az majd érzékenyebb lesz a mészkőcsarnokban, a borkóstolón talán pontosan azonosítja, nevén nevezve ízlelheti borát.

Míg az üreges mészkő labirintusban jobbra-balra fordult a sötétben, bányalámpával a kezében a tölgyfahordók között, Nathanra gondolt. Most is ő jár az eszében a tej-vér jelű kocsmában, amikor lentről Dina orientális dallamait hallja, miközben ír. Nathanra gondolt, az étterem vezetőjére. Latolgatta, visszaér-e zárásra innen, a borvidékről. Az étterem vezetője megígérte, hogy neki adja a pólóját. Hegyes zápor könnyű cseppjei áztatták méregzöld nadrágját, bokacsizmáját. Fénylettek a víztől a Saint-Merri utca apró kockakövei. Nathan várta őt. Záróra után. Meghívta, egy helyi specialitást tett elé. Lamproie à la bordelaise. Saint-emilioni borszószban elkészítve. Ennek a halnak nincsen állkapcsa, sem más rágószerve, pikkely sem borítja testét. Könnyedén hasítja a vizet. Nem kell neki hús, csak a nedvek. E szóban, a lamproie-ban, mint kulcsra zárt fiókban benne van a proie: a zsákmány szó is. Orsóhal, ingola – milyen játszi és kecses magyarul ez a szó, bezzeg a lamproa (lamproie) lecsap rád, beléd mar – gondolta. Lamproa, csak foga van, foga, sok, sok foga van, azzal harap bele az áldozatba és kiszívja nedveit.

Esznek, nem beszélnek. Még hogy lámpa… Gyertya sem kell… Csak az ízek.

Hangtalanul ereszkedik le a biztonsági vasroló. Nem érintik egymást. A háromszög formájú házhoz érnek. A homlokzaton kőgyümölcsök, sokféle. A bőségszaru fölösleges. Kiborított tartalma a lényeg. Fölmennek és lenn is maradnak. A Vízország-kapu mellett. Nathan lassan, elnyújtott mozdulatokkal ráadja a pólóját. Éget minden ujja.

Semmi sincs. Rombolt változat

Fekete bőrönd, fekete hátizsák, elromlott mobiltelefon, elmaradt találkozás. Találomra a kék színű, B jelzésű gyorsvasutat választotta, de nem találomra szállt le a Luxembourg-kertnél.

Szállodát keresett a Sorbonne közelében. Éjfél múlt húsz perccel. Tolja és húzza a bőröndöt, a kerekek engedelmesen görögnek, a szállodaajtók pedig egymás után becsapódnak mögötte.

Megállt a Cujas-on, ahol lejt a járda. Befordult balra, a Victor Cousin utcába. Flaubert-ra, Louise Colet-ra, Cousin-ra gondolt, és elfelejtett kétségbeesni. Jó, akkor fölmegy a dombtetőre, leül a könyvtár bejárata elé, majd alszik ott. Elindul, de szinte átesik az egyik szálloda bejáratához állított régi léghűtő hernyócsövén. Ide még benéz. Fiatal fiú feje emelkedik a recepciós pult fölé. Van hely. Nincs vita, alku, átnyújtja a bankkártyát, kap kedvezményt is.

Másnap a növénykertnél ébred, más a szállás, más a díszlet. Két utca összefutó háromszögébe került, egy üres lakásba. Az állat- és növénykert az evolúciót élteti, két végében ülőszobrokkal. A közöttük elterülő másfél kilométeren fák, virágok, növények fegyelmezett rendben. Nyújtógyakorlatokat végez a bronzszobor talapzatánál. Szobrászt ábrázol, felhajtott kabátgallérral, könnyedén alkot. Műve kissé odébb áll, nagyított változatban. Egy bennszülött vadász és egy anyamedve ölelve öli egymást. A medve nyakában tőr, a két mancs a vadász gerincébe mélyed.

Futott egymagában, bánta, hogy nem érezte az illatokat, pedig elkanyarodott balra is, a rózsakert felé. Százhetven rózsafaj, az ókortól napjainkig. Lehúzódott a kert szélére, a platánsorra. Valójában a labirintus érdekelte. A kis dombra kúszó sűrű spirálsövény.

Mégis a platánok alatt futott tovább. A hangokhoz ment, a halott falevelekhez. Talpa alatt nem süppedt, szárazon törődött az avar. Szél fújt, tengerinek érezte, pedig csak szajnai volt. Frida Kahlo lendületbe jött, fémesen csattogott a sörkupak-fülbevaló. A szél hátulról lökdöste. Az izzadság lefolyt a nyakszirtről a vállra, onnan a csigolyák medrében végig, a farokcsontig.

Egy hónap múlva megint eljött a növénykertbe. A külvárosban futott, nem itt, ezen az úri környéken. A fémpadok hidegek voltak, fogy a nap ereje. Visszatértek a nyaralók, megsokasodtak a futók és a sétálók. A labirintus felé tartott. Domb, meredeken emelkedő spirál, érzi a láb. Előtte-mögötte lihegő futók. A keskeny ösvényt sűrű, nyírt sövény vette körül, amely helyenként kilyukadt, kis öblöket, búvóhelyeket rejtett. A labirintus tetején megrongálódott gloriette állt, póklábszerű födémen nyugvó öntöttvas kupolája templomtoronyra és keleti stílusú madárkalitkára emlékeztetett. Nem nyíltak innen távlatok, fák takarták el a kilátást, meg a magas toronyházak. Se kinézni, se befelé nézni nem volt mit. A hideg gyermekei kéziratát kétszázhatvanhat helyről küldték vissza. Mit gondolhatott vajon Jack London, a kezdő író? És ő, ő ki valójában? Egy utánzó. Egy másik író világában él. Megkereste a hasas platántörzset. Betegség-e ez a domború kinövés vagy betokosodott életkezdemény – nem tudja.

Az Austerlitz-pályaudvarral szembeni kávézóban egy kerek piros asztalon ír – próbálkozik. Gondolatban neki is zsinórra fűzött kartontábla lóg a nyakában, mint a kislányéban, abban a regényben, amit fordított. Az ő bilétáján ez áll: semmi sincs. Se név, se szöveg, se érkezési hely. Nincs hová kézbesíteni sem őt, sem a kéziratot.

Ücsörgött ő délen, a provance-i Ariadné bárban is. Ariadné sehova nem vezette el, aztán mélázott a Fórum téren, egy másik caféban, és megismerkedett a tulajdonossal. A férfi ismerte a város titkait, elmesélte, mi van a pincékben, a konyhákban és a homlokzatok mögött. Az oroszlános kopogtatós, nagy zöld ajtajú, drága hotel bordélyház volt a harmincas években. A külvárosi, falusias negyed, ahol Van Gogh élt, elpusztult a háború alatt. Hamis nyomok a turistákat Van Gogh felé terelő, járdákba épített gránitjelek. Az itteniek ma is azt mondják róla, részeges bolond volt, basta.

Őt azért az abszint nem hagyta nyugodni, olvasott ezt-azt, a férfitől is érdeklődött, hogy hol lehet kapni, ha egyáltalán. Odaadná valakinek, neki meg marad a szójáték, az Absente nevű absinte. Keserű íz és hiány. A magyar azt mondja, viszonzatlan szerelem. A francia finomabb, könyörületesebb: „amour non partagé”. Szerelem, amelyen nem ketten osztoznak.

Az éttermes férfi-Ariadné elvezette a megfelelő boltba. Rikító színű, áttűnéses Gogh-önarckép a kartondobozon, benne az abszint 55 fokos. A doboz oldalán szárnyaskapoccsal rögzített abszintkanál. Abszint, kanál, kockacukor, jeges vízben feloldandó kockacukor. A kanál keresztmintázatú rései, ez a semmi, ami átereszt, és nem tart meg semmit, ez ő.

Este a szökőkutas téren búcsúzik. Egy odaképzelt kávéház teraszán ül. Néhány testetlen hattyúnyak hajol a sárgás, zavaros vizű medence fölé. Ránehezedett az alkony, az idő. Most fehér madártoll hullott a klaviatúrára, éppen a CapsLockra. Igen, bezárni, mindegy, hogy fehér-e vagy fekete a vége. Egy másik szökőkútból dúsan ömlik a víz, és egy másik templom harangja kristályos hangon cseng minden órában, méri fogyó idejét és nem fogyó szerelmét.

„Amit tettem, csak rám tartozik”

Vincent van Gogh Arles-ban

L. C.-nak

Semmi nem olyan sárga, nem olyan kék, nem olyan vörös és nem olyan zöld. Nem engem dobálnak a gyerekek káposztatorzsával. Ágyamban nincs matrac, a padló nyikorog, az ablakon nincs függöny. Asztalomon az Életöröm. Életöröme annak van, aki tud másokért élni, az életöröm önfeláldozás.

A házunk mögött vasúti átjáró, vonatállomás, a mozdony sípol a fülemben szakadatlan. Nem a síneket látom, hanem a kitaposott ösvényt, a hajdani utat a töltés mellett. A barátom nem festett füstölő gyárkéményt, vasúti őrbódét az auréliusi úton, a római temetőben. Sziklába vájt alagút van a holtak útjának végében, és semmibe csüngő, csonkolt szarkofágok.

Üres a Déli műterem. Hívtam, vártam jöttüket, közben telefestettem leendő közös műtermünket. Őszi park. Sétáló szerelmesek. Szürkére, penészkékre, fehérre fakult óriásfenyő. Rájuk borítom, hol van már a nap, minek a szalmakalap, minek az a gerjedelem a férfi piszkos nadrágja alatt, hát nem érzi… nem érzi az apró lépteket, a kis ridikült, a fekete csipke-gyászt?

Ragacsos, fehér vérem hullott a falépcsőre, a korlátra, a kocsma kövére, az utca havas sarára. Nyomot hagytam. Holnap az Isten házába visznek, agyő élet, jön az Hôtel Dieu, de ott nem lesz orgonaszó, sem kristályos hangú angelusz, csak vastag falak, külön zárka. Abszintot, könyvet, tollat, ecsetet nem kapok, kilátás nincs, cellámon nem lesz ablak. Nem zenélnek már a kabócák, de jobb is, ha a hímek hallgatnak. Een oarige… furcsa kisfiú. Van bennem valami, de mégis, mi? Nem gyűjtök többé madárfészket. Nem lesem meg a nőstényt, mikor száll ki a mély lyukból, nem kotrom ki, taposom szét a tojásokat, nem viszem magammal a még langyos gazcsomót, hogy melegítse testemet.

Várom a zsandárokat, és másokat is, de addig még ücsörgök kicsit az eresz alatt, madárfészekkel a fejem fölött.