Kalligram / Archívum / 2014 / XXIII. évf. 2014. január / A szerelmes Kafka

A szerelmes Kafka

 

Michael Kumpfmüller: Az élet gyönyörűsége. Libri, Budapest, 2013

 

„Nem mintha félnék meghalni. Csak nem akarok ott lenni, amikor bekövetkezik.”

(Woody Allen)

 

Azt hiszem, Kafka imádta volna Woody Allent. Állítólag szórakoztató fickó volt. Mármint Kafka. Valahol azt olvastam, a barátai mindig remekül érezték magukat, amikor fölolvasta nekik valamelyik írását. Megpróbálom elképzelni magamat, ahogy nevetgélek, mondjuk, Az átváltozás hallgatása közben, de nem sikerül, bár nem tudhatom, ők mit és mennyit ittak előtte. Részegen nyilván rendkívül mulatságos, de valamiért ez mégsem tűnik túlságosan hihetőnek. Egyszer azért majd kipróbálom, hátha mégis.

Egy hozzám hasonló kafkomán, ha már Kafkától elolvasott mindent, igyekszik Kafkáról is elolvasni mindent. Így került a kezembe Az élet gyönyörűsége című regény, amitől Kafka, gondolom, rendesen ki lenne borulva. Még szerencse, hogy Max Brod magyarázkodása leköti minden figyelmét.

Mindig szerettem volna Kafka lenni, de most már örülök, hogy máshogy alakult. Így is elég kellemetlen érzés volt együtt haldokolni vele. És nem a haldoklás miatt. Nem is azért, mert tudtam, minden hiába. Talán illetlenségnek tartottam, hogy olyasmiről olvasok, amihez semmi közöm, nem tudom, a kellemetlen érzés mindenestre később sem enyhült, miközben, nyilván Nádori Lídia kiváló fordításától nem függetlenül, egyre kíváncsibb lettem a részletekre.

Kafka azt írta a naplójába 1921-ben (innen a regény meglehetősen semmitmondó címe), hogy „…az élet gyönyörűsége ott található készenlétben mindenki körül…”, pedig akkor már négy éve tudta, hogy gyógyíthatatlan beteg. Három évvel később meg is halt tuberkulózisban, alig múlt negyven. A tuberkulózis már önmagában is rettenetes lehet, de amikor gyakorlatilag éhen halsz, miközben mardos az éhség, te viszont nem tudsz nyelni a fájdalomtól (a végén már megszólalni sem, maradnak a beszélgetőcédulák), valószínűleg szívesen lennél máshol (itt az ideje újraolvasni Az éhezőművészt – nem a novellát, a kötetet, az utolsót, amit még Kafka korrektúrázott).

Halála előtt egy évvel Kafka, betegsége ellenére, megismer(het)te az élet gyönyörűségét. Meglehet, Dora Diamant tizenöt évvel volt fiatalabb nála, de akkor ez, ahogy a lány apjának nemtetszése, anyagi helyzetük kilátástalansága, vagy a megállíthatatlanul terjedő antiszemitizmus, gyakorlatilag mindegy volt már. Egyetlen dolog számított, hogy amíg lehet, együtt legyenek, Kafka gyógyulása, amit valószínűleg egyikük sem remélt igazán, tulajdonképpen másodlagos volt ehhez képest, az utolsó hetekben legalábbis mindenféleképpen.

Miután befejeztem a regényt, hetekig nem sikerült megfogalmaznom magamnak, mi is a bajom azzal, amit olvastam, hiszen maradéktalanul kielégíthettem kíváncsiságomat. Amikor aztán megértettem, magam is meglepődtem, cinizmusom mennyire előrehaladott állapotban van. Nekem ez az egész így túl szép. Nem úgy túl szép, hogy igaz legyen, hiszen miért is lennének meghamisítva a történtek, de ilyen szépen (és ilyen sokáig) egyszerűen nem lehet haldokolni, bár az is lehet, hogy nekem vannak teljesen más elképzeléseim a haldoklásról, meg talán (önkritika) azt sem vettem eléggé figyelembe, hogy a szerelem, ahogy minden mást, nyilván a haldoklást is megszépíti.

Hogy nagyjából fikció az egész? Még akkor is, ha a szerző a fülszöveg szerint „az összes elérhető naplót, levelezést és dokumentumot felhasználta regénye megírásához”? Meglehet, hiszen ahogy az utószóból kiderül, Kafka és Dora levelezése nem maradt fenn. „Dora Diamant 1924 nyarán Kafka húsz jegyzetfüzetét és 35 levelét vitte magával Berlinbe, ezeket 1933-ban a Gestapo egy házkutatás során elkobozta, azóta nem kerültek elő.” De nem is ez a lényeg, fölmerül viszont a kérdés, hogy mi van akkor, ha egyszer előkerülnek az elkobzott dokumentumok? Valószínűleg semmi, ez a regény akkor is ez a regény marad, legföljebb majd újraírja valaki más, bizonyos történeteket ugyanis időnként érdemes újraírni. Nem azért, hogy megtudjuk, mi történt valójában (sosem fogjuk megtudni), de ha tudjuk, mi történhetett, nagyjából azt is tudjuk, mi történt. Valójában persze nem, önmagunk becsapásával viszont nem ártunk senkinek – legföljebb saját magunknak, de ez már legyen a mi bajunk.

„Kafka húgait, Ellit, Vallit és Ottlát, valamint unokahúgát, Hannát, 1942–43-ban a chelmnói és az auschwitzi táborban megölték.” Ha ez egy film lenne, alighanem ezt írnák ki a végefőcím elé. De ez nem egy film.