Vadászgiccs (Csöpögtetés)

F.: Mi van a pizsamádon, trópusi táj?
B.: Csak virágok, nem valami izgalmas.
F.: Miért, mi kellene rá?
B.: Trópusi táj. Paradicsommadarak, most, hogy így mondod.
F.: Hó, kilőtt vaddisznó, fácán, meg borókaág. Az milyen lenne?
B.: Hát félelmetes, nem mernék benne elaludni.
F.: Az testiség!
B.: Vaddisznóval a testemen? Nekem túl sok a testiségből.
F.: Pedig a test meleg, jól lehet benne aludni.

Egyből elképzeltem. Lány pizsamában, egy kilőtt vaddisznó fekszik a pizsama hasán: a mintája. Havas erdei kép, a disznó mellett fácán és borókaág. Fejemben robbantak az ötletek, mintha a bazilika összes felületét tapogattam volna végig. Itt fekszik előttem Bogi, és rögtön egy képzeletbeli lány is, hasán vaddisznóval. Istenem, Bogi, mennyi képzeletbeli lány és fiú lakhat errefelé. Ki kellene lőni egy párat. Borzasztóan fontos a vadgazdálkodás. De kapom is a kérdést, mert ottfelejtettem magam a tisztáson:

B.: Hozol vizet?
F.: Persze, hozok mindjárt.

Kilövés, gyorsan véget ér a folyosó. A lakásom folyosója, a végén ablakos konyha. Étel, felette ablak, mintha házi oltár lenne. Nagyon sokat készültem a tavalyi évre, első lakásom, fél-önerőből. Na jó, negyed. Negyed önerőből a függetlenségbe. Ilyen függetlenségek voltak felkínálva. Visszataláltam a hálóba: folyosó, szoba és hely a virágos pizsama alatt, felett, mellett.

F.: Ha rád fekszem és malackodunk, akkor mindenkinek igaza lesz.
B.: És a paradicsommadarak?
F.: Kalitka? Ez nem az a lakás.

Istenem, milyen könnyű ilyeneket kérdezni!

B.: Disznólkodni, kalitka, nagyon csúnyán hangzik.
F.: Én nem is disznólkodásra gondoltam, hanem arra a képre, hogy mi lenne, ha az lenne a hasadon.

A békítés, a szűkülő terek egybenyílnak: nyitva van az aranykapu, fényfolyosó: reggel.

2.

F.: Tudod, mire gondoltam tegnap, amikor a vizet hoztam?
B.: Rám?!
F.: Meg arra, hogy ott az asztal az ablak alatt, kint hagyott étel, tiszta házi oltár.
B.: Szép. De a maradék marad az oltárra?
F.: Kalitka, maradék… Aláhúzod a bűnt a mondataimban.

A vadász a nyomok után megy. Ottfelejtett dolgok, gondatlanság, és máris kúszik árnyékomban a bűntudat.
Még jó, hogy nem hangosan mondtam ezt, mert hasonlatnak érezte volna az árnyékot, pedig megint nem rá gondoltam, csak úgy az árnyékra.

B.: Ha már vagyok, legalább vigyázhatok a szavaidra.
F.: Más képek vannak a szavaink mögött.
B.: Ó, hát nem lehet neked jót mondani!

Hát te is mondasz ezt-azt. Közben simogatsz. Ha a testiség lehet bűn, akkor a bűntudat és a kártérítő simogatás micsoda? Néha úgy érzem, hogy belemasszírozzuk egymásba a szorongást. Ha lehetne üres fejjel szeretkezni… Mikor összeköltözünk, mindketten úgy éreztük, hogy sosem volt még ilyen jó, tehát össze kell költözni. Most meg, hogy itt vagyunk egymásnak, jöhet a félelem, a simogatás, az ölelgetés. Jól összetapaszthatjuk magunkat, mint a matricát az albumba, egy hosszú cserélgetés után.

Felhajtottam a laptopom, tegnap lusta voltam kikapcsolni. E-mail, sporthírek, Bogi a tűzhelynél kávét csinál. Kedves.

F.: Kedves vagy!
B.: Köszi.

Hát itt mindenki kedves. Még jó.

És jött a puszi, simogatás helyett. Milyen szép is ez: a kimondott szavak erősebbek? Vagy elmegy az erejük:

B.: Rakjak fahéjat a kávéba?
F.: Aha, de sokat, mert már úgyis elment az ereje.
B.: Hát nem csavarod vissza a papírt. Használd a csipeszt, mondjuk.

Hát nem csavarom vissza. Ki van bontva, elmegy az ereje, kalitka… Fotónak mondjuk bőven kevés lenne.

B.: Elküldted a képeket?
F.: Hallod, belém látsz.

Puszi…
Szóval fotós vagyok, a Mélység című ezoterikus szennylap munkatársa, meg még ide-oda kicsi megrendelések. Amikor a lakásra gyűjtöttem, majdnem rávett Bogi, hogy fotózzak alkalmakon; esküvőket… Micsoda giccs, megsértődtem, aztán most meg itt a Mélység.
A világvégét kell illusztrálnom. Nem akartam elolvasni a cikket, pedig este átküldték. Előre csináltam pár megbocsájtható képet. Pocsolyában toronyházak, egy másikon pár társasház romjai, leszakadt gang, kiszakadt falak. Gondoltam, majd alá lesz írva, hogy nincs tovább.
Amikor beleolvastam, biztossá vált, hogy dobhatom a munkámat a szemétbe. Portikné Sejmes Jolán cikkében világvége helyett fénykorszakot ereszt a földre.

F.: Hallod, nem lesz világvége. Fénykorszak lesz, b’szhatom a romokat.
B.: Hát, de biztos nem társasházban lakik a fénykorszaki ember. Sziklalakásban, netán fára szegelt viskóban.
F.: És kecskét tart?
B.: Ja, kecskét. Vagy nem is eszik. Fény, tudod.
F.: Ja, fény. Olyan fényes képeket kellene csinálnom, ahhoz még fotózni sem kell.
B.: Na látod. Kivilágosítod a házromokat, és épülő fényházak lesznek.
F.: Ja, épülő fényházak, meg letűnt házak a pocsolyában. Okos vagy te!
B.: Csakhogy feltűnik.

Puszi…

B.: Azért én sajnálom, hogy ennyivel le lehet ezt tudni. Persze, egy nagy rakás az a Mélység, csak a női magazinok horoszkópjai tudják túlszárnyalni, de nem tudom, tudod-e, hogy Nagy László milyen verset írt Latinovits halálára?
F.: Na?
B.: Hogy együtt várták a vízöntő-korszakot. Nem emlékszem pontosan, de benne van a szövegben. Pedig ők nem voltak női magazin, meg ezo újság szerkesztők…
F.: Ja… Kifehérítek pár házat.
B.: Átküldöd a cikket? Elolvasnám.
F.: Bogi, ne már!
B.: De én csak onnan ismerem a Mélységet, hogy rendszeresen szidod.
F.: E-mailben átküldöm.
B.: Köszi, legalább elleszek vele, amíg fehérítesz.

3.

F.: Kimostad a virágos pizsid?
B.: Igen, de maradt rajta virág.
F.: Pedig egy szökőár lehetett neki.
B.: Már kihajtott a szárítón.
F.: Hátha egyszer rásétál valami lógás közben.
B.: Nagyon tetszik neked ez a téma.
F.: Mert hatalmas a távolság. Halott állat és pihegő lány, de mind a kettő fel van kínálva, közben meg milyen különbség!
B.: Reméljük, nagy.
F.: Na jól van, ne magyarázzuk, mert csak szétbeszéljük, elmegy az ereje, ha nem csavarom vissza.
B.: Mi?
F.: A fahéjat.
B.: Hallod, nem felejtesz!

Puszi…
Nem, nem felejtek. Hiszen ezekkel a félreértett szavaiddal tudok veled beszélgetni.

F.: Megmaradt bennem, talán túl nagy jelentőséget tulajdonítottam neki.
B.: Túl nagy jelentőséget? Persze, ne is tulajdoníts jelentőséget neki, igazad van.
F.: Ilyen könnyen azért még sem lehet megsértődni?!
 
Puszi, ölelés, puszi…

B.: Ezt elintézted.
F.: De teljesen természetes, hogy ha beszélgetünk egymással, minden szándék ellenére úgy sikerül, ahogy. Megérteni, figyelni.
B.: Hallottad már azt, hogy jó vele hallgatni?

Igaza volt. Igaza lett. Ma egész nap igaza van. Így fogunk egymás mellett hallgatni.
Megöleltem, és úgy folytattam:

F.: Rosszul esett, amit mondtam?
B.: Nem vagyok elég okos neked?
F.: Ne mondj ilyeneket: tudod, hogy hülyeség.
B.: Szeretném azt hinni, csak nem mindig hagyod.

Igaza volt… Csak talán nem ilyen éles az igazság, de azért tényleg.

B.: Sokszor olyan, mintha magadnak beszélnél, nem is nekem.
F.: Mikor volt ilyen?
B.: Hát a pizsamás dolog is.
F.: Mert gondoltam valamire, és meg akartam veled osztani.
B.: Hát jó. Lehet. – Tényleg, csak nem akartam ebben gondolkozni. Sokszor olyan dolgokkal jössz elő, amikben nem tudok gondolkozni, vagy amikre sosem gondoltam volna. És akkor azt szoktam érezni, hogy más tereket járunk be, kergetjük egymást.
F.: De ez szükségszerű, nem? Bizonyos fokig.
B.: Bizonyos fokig.

Puszi.

B.: Berakok egy mosást.
F.: Nem jössz egy kicsit?

Elkezdtem az ölésünkben az ágy felé lépkedni.

B.: Majd este. Mindig holnap mosunk. A hétvége sem tart örökké, munkába ruhában kell menni.
Tudom, hogy hülyeség ezzel jönni, de nem szokott benned ilyesmi lenni, nem szoktál ezen a különbségen agyalni, hogy nem értjük egymást?

Hát új vizeken jár a beszélgetésünk. Mégsem olyan egyszerű ez.

F.: Nem. Természetes, hogy van ennyi különbség. Mondanám, hogy majd idővel, de igazából, ha meg idővel sem, akkor mi lenne?
B.: Majd idővel, mi? Nem mered azt mondani, hogy ha idővel sem értenénk meg egymást könnyen, az sem lenne baj.
F.: Én tényleg nem mondanám, hogy nehezen értjük meg egymást.

Puszi. – Így mégiscsak nyomatékosabb. – Puszi, hátrálás, puszi, hátrálás, ágy. Ezt már egy bő óra után folytattam:

F.: Lehet, hogy túlgondolom a dolgokat.
B.: Nem. Pont úgy gondolkozol, mint mióta ismerlek. Ilyen vagy, és én ezt szeretem.

Puszi. – A testhelyzetek meghatározzák a szavak iramát, vehemenségét.

B.: Szerintem hagyjuk ezt, nem is úgy gondolom már, lehet, hogy csak hiszti volt.
F.: Szerintem meg nem. Most pont úgy magyarázkodsz, ahogyan én akartam.
B.: Persze. Tudod, mi van bennem? Hogy azt hiszed – ha ilyeneket kimondunk –, hogy a barátaiddal nem ez van, hogy velük könnyebb.

Szóval attól fél, ha ráismerünk a dolgokra és szóvá tesszük, hogy konganak a beszélgetések, akkor még a barátokkal is közelibb lesz az együttlét.

B.: Pedig csak nincsenek ilyen alaposan kibeszélve.

Beleegyeztem. Hát ezt hamar lerendeztük. Milyen szép is ez, hogy itt mindenki kedves.

F.: Kedves vagy!

Puszi… – Mit is mondhatnék? Már mindent megbeszéltünk.

F.: Cigi?
B.: Hát, nem kellene.

Az erkélye miatt választottam ezt a lakást. Fontos tér lett. Amíg üres volt, pont keresztbe tudtam feküdni rajta, a mélysége viszont már akkor is kevés volt ehhez. Két szék, körberakva növényekkel. Vadászles. Van távcsövem is. Szeretek kukkolni. Bogi a fotózással kapcsolja össze, én a nyughatatlansággal. Sokszor úgy érzem, hogy hátba lövöm a járókelőket a tekintetemmel. Így tényleg el lehet jutni a fotózáshoz.
Kilopni egy fotóra a testeket, mintha történeteket hazudnánk hozzájuk, csak ez sokkal tényszerűbb. Gyanúsítás és bizonyíték egyben. Összefotózni egy kismamát egy sereg bulizó sráccal. Cigánycsaládokat kutyaszaros utcán. Szex és Balkán. Milyen könnyű, a Cranberries klipjében az IRA rémítő árnyékában a jajveszékelés. Vagy mikor Thom Yorke enyeleg a mikrofonállvánnyal, és közben gyerekkatonákat mutat a kamera. Érzékeny emberek, na. Rosszul esik nekik a rossz.

4.

Szórakozóhelyen vagyunk. Kezemben a gép. Meg sem mondom, melyik lap ír arról, hogy a házasságok jelentős része harmincéves kor után köttetik. Áldozatvállalás szigorúan krisztusi korban. Bejött egy csapat raszta. Földre ültek – egyből megvan a kép, ez beállított lesz: újabb megbocsájtható bűn.

F.: Sziasztok, készíthetek rólatok pár képet?
R.: Persze, nyugodtan.
F.: Leraknék középre egy pár követ.
R.: Mi leszünk az ősemberek, apa?
F.: Nem, bulizó fiatalok lesztek.
R.: Lazulók inkább, csak semmi kényszer.

Hamar meglett. Lassú érési folyamat; valami ilyesmi lesz a címe. Jött még egy pár szakadt rocker. Leépített rocker srácok, megépített rocker lányok. Ó, de könnyű, azért ezt már kihagyom. Bogi közben kiesik a vécéből. Kicsit beivott. Felém totyog, jól elázott, búvár a szárazon.

B.: Le ne lőjél!
F.: Nem is céloztam.
B.: Akkor jó. Van már valami?
F.: Hát a neandervölgyieket kilőttem.
B.: Ja, az nem családi kép.
F.: Ráéreztél.
B.: Hány kép kell?
F.: Nem tudom, mit lehet ezekkel kezdeni, de megkockáztathatunk egy hazamenést.
B.: Jó!
F.: Ma nem kell mosni.
B.: Mi?
F.: Hát múltkor azzal demonstráltál.
B.: Hogy háziasszony vagyok, nem vad? Micsoda távolságok, mi?
F.: Ne már, egy hét és verekedésre fogsz emlékezni.
B.: Lehet.

Puszi…

5.

F.: Tudod, mit hallottam a múltkor?
B.: Mit?
F.: Hogy a fotózás plágium. Kilopod és beleépíted egy idegen térbe… A képen még a környezet is az övé? Minden az övé, ami róla készül, hacsak nem állítom be.
B.: Akkor a raszták?
F.: Személyiségrablás mindenképpen. Vagy személyiségleárazás. Azt hiszem, ez történt, amikor neandervölgyieket csináltam belőlük, ha már egytől egyig rasztának születtek…
B.: Mondtad nekik, hogy hol lesznek?
F.: Nem tűntek potenciális olvasónak.
B.: Van anyjuk is, nem?
F.: De. De ez sima ügy, nem lesz büszke a gyerekeire.
B.: Ó, ez azért durva.
F.: Mondom, hogy lopás. Személyiségleárazás.
B.: Legalább. Azért ne gondold, hogy az az újság a társadalom ganéfészke, szerintem meglepődnél, ha látnád az olvasóközönséget. Azt a lapot legalább olvassák.
F.: Ott van az afgán lány fotója. Mennyi mindent jelentett szegény önmagán kívül. És nem Afganisztánban adják el a lapot.
B.: Végül is igen. De ő szép volt azon a képen.
F.: Na, ha én tudtam volna le ennyivel, most hímsoviniszta lennék.
B.: Legalább.

Puszi…

6.

Kimentem a konyhába, elpakoltam az asztalról.

F.: A képen láttam, hogy az egyik raszta csaj gyűrűjéből hiányzott a kő. Üres volt a foglalat.
B.: Igen?
F.: Érdekes lenne, ha üres foglalatú gyűrűvel hozzámenne valakihez.
B.: Szép kép.
F.: Érdekes, hogy a sima karikagyűrűben nincsen kő, de nem is esik ki belőle semmi.
B.: De hogy elvékonyodik, szinte vág a végére.
F.: Ja, Nagyanyámé is papírvékony volt. Mondjuk, ott volt pár olyan régi kanál is, ami teljesen megélesedett a használattól, ahogy elvékonyodott a széle.
B.: Igen, olyannal én is ettem.

Elkezdtem mosogatni, az asztalon és a pulton se volt már semmi sem. Villák és kések, na meg persze kanalak, jó bumszli végűek, szinte lendületet ad a falatnak, olyan feleslegesen sok anyag van rajta a Mamáéhoz képest.

B.: De tudod, hogy régen mosogattak homokkal is. Például az biztos megeszi sok év alatt a kanalat.
F.: Hát a Nagyanyáméknál nem az volt a helyzet, ők már a háború után esküdtek.
B.: Hát háború után is volt szerintem olyan falu.
F.: Biztos.

Bogi eltörölte az edényeket, villákat, kanalakat, és elpakolta őket. Nem várta meg, amíg megszáradnak.

B.: Milyen más lehet úgy enni. Azt, ami van.
F.: Igen. De azért találnál kedvenc kaját négyféle étel közül is.
B.: Igen, igazad lehet. De azt én csinálnám kedvencemnek, hogy jó legyen. Nem?
F.: Hát, igen.
B.: Más lenne az étvágy.
F.: Mint a kő nélküli gyűrű?
B.: Végül is... De azért lenne legszebb a faluban, aki lehet, hogy akkor a legszebb lenne tényleg.
F.: Azért mi sem magazinból ismerkedtünk.
B.: Na jó, nem kell mindent magunkra érteni.
F.: Te tartanál állatokat?
B.: A vaddisznó nem háziállat.
F.: Azért olyan érdekes.
B.: Beszéljünk már csak úgy valamiről. Vaddisznó nélkül.

Mégis fontos a vadgazdálkodás.

Puszi…

F.: Cigi?
B.: Nem szeretem, hogy cigizünk.

Puszi.
Kicsit zötyögős az út az erkélyre.

B.: Ne menjünk ki. Olyan könnyű ilyenkor rágyújtani.
F.: Igazad van. Akkor ne menjünk. Főzünk valamit együtt?
B.: Igen! Mit ennél?
F.: Hát én majd segítek benne, főzzünk, az a lényeg.
B.: Jó. Van comb, lehetne pörkölt.
F.: Disznópöri?
B.: Igen, ha már ilyen kedves voltál. Dobok bele egy kis sörtét is, ha szeretnéd.

Ölelés. Lépkedünk hátra, végig a lakáson. Mint egy vonatkocsiban. Elmegy mellettünk a táj, mi pedig nézünk utána, üresnek mondott fejekkel.