Kalligram / Archívum / 2014 / XXIII. évf. 2014. július–augusztus / Az egyesítő vízió

Az egyesítő vízió

A Háború és béke mint az orosz nemzeti identitás új alapító mítosza

   

 

Felhívták már a figyelmet arra, hogy a birodalmi rendszer ereje egy-egy adott ország esetében közvetlenül tevődik át a művészi fikció erejére. A brit regény a 18–19. században uralkodott, amikor Nagy-Britannia világhatalom volt. A francia gyarmatbirodalomból hasonlóan nagy formátumú regényírók kerültek ki. Az ellenkezőjét mondhatjuk Németországról: csak résztvevő volt a tengerentúli gyarmatokért folytatott versenyfutásban, 19. századi regényei messze elmaradnak más európai nagyhatalmak irodalmi termésétől; amikor viszont megerősödött a francia–porosz háborúban, jelentősebb regényeket produkált. Ez azt sugallja, hogy a katonai és politikai szférában tanúsított agresszív magatartás a regényekben is kifejezésre jutott, Richardsontól kezdve, aki a csábításról vagy a csábítási kísérletekről számolt be, Dickensig vagy Thackeray-ig, akik agresszív és leleményes tengerentúli üzletembereket szerepeltetnek.[1]

Oroszország birodalomépítő lendületének is megtalálhatjuk a megfelelőjét a művészi alkotóerőben. Az orosz kulturális emlékezet tele van az Oroszország dicsőségéért vitézkedő harcosok emlékműveivel, a talapzatokon olvasható feliratok pedig az írók művei. Különösen Lev Tolsztoj életműve közvetítette oly módon a birodalmi hatalmat, hogy döntő hatással volt az oroszok önmagukról kialakított képére. Tolsztoj erősítette e kép maszkulin aspektusát, szorosabban kötötte a múltban aratott katonai győzelmekhez.

Az orosz birodalom legoptimistább éveiben írta és adta ki a Háború és békét. 1860-ig Oroszország birtokba vette a Kaukázus utolsó független hegyvidéki területét, Szvanétia fejedelemséget, Grúzia északnyugati részét, rászánta magát egy nagy közép-ázsiai hadjáratra, amelyet szintén sikerrel fejezett be. A cári birodalom Tolsztoj életében kebelezte be Kazahsztánt, Üzbegisztánt és Türkmenisztánt. A nyugati provinciák teljes egészében megmaradtak a birodalom fennhatósága alatt a felkelések és az irredentizmusok ellenére is. Az 1863-as felkelés valójában megszilárdította a birodalom hatalmát, gazdaságilag is megerősödött attól, hogy elkoboztak több ezer lengyel, fehérorosz, ukrán és litván nemesi birtokot. Törvényen kívül helyezték a keleti rítusú katolikus egyházat, a vagyonát az állam és az orosz ortodox egyház vette birtokba; ennek is voltak gazdasági és politikai vonatkozásai. Ilyen sikerek mellett viszonylag könnyű volt megbékélni a dicstelen krími háború emlékével. Az 1860-as években a birodalom elfogadta a jobbágyság eltörlésének tervezetét. A népessége is ugrásszerűen gyarapodott, 1850 és 1897 között a kétszeresére nőtt.[2] Komoly társadalmi igény mutatkozott a győzelem új reáliáit tükröző irodalomra. II. Sándor uralkodása idején (1855–1881) az orosz elitek készek voltak olyan irodalmi művek befogadására, amelyek a magabiztos európaivá és ékesszólóvá alakított Oroszországot mutatják be; ennek a birodalomnak komoly céljai vannak, de szerény a hangja, már nem jellemző rá a Karamzin politikai pamfletjeiben vagy Puskin szigorú hangvételű verseiben kifejezett attitűd. Mint Anthony Smith mondhatná, a körülmények kedveztek a nemzeti reprezentáció konszolidálásának.

A Háború és béke teljesítette a birodalmi eposzra vágyó Oroszország igényeit. Ez a regény lehetővé tette, hogy átalakítsák a birodalmat fenntartó politikai mítoszt, a sikerekhez illő képeket varázsolt elő, megnehezítve, ha nem egyenesen lehetetlenné téve a birodalommal való retorikai szembenállást az orosz kulturális diskurzus keretein belül. Tolsztoj olyan helynek mutatja Oroszországot, ahol nem lehet komolyabb hibákat találni, bővelkedik a „valódi” történelmen belül tevékenykedő nagyszerű állampolgárokban, így szinte elképzelhetetlen bármiféle támadás vagy akár komoly kritika megfogalmazása. Aki kimozdítaná a birodalmi lét szegletkövét, amelyen a Háború és béke építménye nyugszik, annak túl kell lépnie az elfogadható diskurzuson. Lehet vitatkozni a birodalomnak megfelelő kormányzási formákon, sőt harcolni ezek ellen, de sosem lehet túllépni a megengedhető kritika határain, vagyis nem lehet veszélyeztetni az Oroszországnak vagy Rosszijszkaja imperijának nevezett mitikus absztrakciót, melynek portréját oly bámulatos ékesszólással festette meg a szerző e regényben. Tolsztoj úgy mutatta be Oroszország nagyságát a műben, hogy ezzel kihúzta a talajt mindenféle radikalizmus alól, amely meg akarná fosztani ettől. A regényben ábrázolt orosz állam olyan magabiztos és olyan tartós állampolgári közösséget hoz létre, oly ékesszóló a külvilággal folytatott párbeszédben, hogy a birodalom törvényességét vagy Oroszország etnikai határait illetőleg nem volt helyük semmiféle kételyeknek, mint ahogy arról sem lehet szó, hogy valaki egy lelkesítő vallási szertartás alatt vonja kétségbe Isten létét.[3]

A Háború és béke az orosz nemzeti identitás szenvedélyes és drámai magasztalását kínálta az orosz és a külföldi olvasóknak. Olyan különböző kutatók érveltek amellett, hogy a nemzeti identitás fogalma sokkal komolyabb, tartósabb, és hosszabb szerepet játszott annál, amilyet a 20. századi elemzésekben tulajdonítani szoktak neki, mint Anthony Smith, Adrian Hastings, David Miller és Margaret Canovan. Mint már írtam a bevezetőben, a nemzetek rendszerint a közös történelem kulcseseményei körül szerveződnek, ilyen a nagy vezérek születése és halála vagy a más csoportokkal kialakított kapcsolatokban beállt fordulat. Az utóbbiak között a háborúk és az ezekből következő veszteségek vagy nyereségek a legfontosabbak. Kevés esemény erősíti jobban a nemzeti identitás érzését, mint egy nagy ország volt szövetségese által indított támadás, különösen akkor, ha az előbbi inkább ahhoz van szokva, hogy ő rohan le másokat, nem pedig ő szenved el támadásokat. A Háború és béke mindezekből a lehetséges forrásokból merített. A változó szövetségek drámája, a meglepetés, a harag, a keserűség és az invázió alatt mozgósított társadalom tökéletes anyaggal szolgál a nemzeti identitás erősítéséhez. Ráadásul nevezetes személyiség indított támadást, olyan ember, aki meghódította Európát, és legendák hőse lett. Ilyen körülmények között szenvedni, aztán legyőzni a nagy ellenfelet – mindez elsőrangú alapanyag egy nemzeti sagához. A tekintély és a valószerűnek ható látszatok keveréke olyan képet teremtett a hazáról, amelyre nem véletlenül büszke Oroszország. Egy európai nagyhatalommal harcolni és győzni olyan eredmény, amelyet szégyenkezés nélkül ki lehet tenni a kutató tekintetnek; megerősíti Oroszország európai státusát. A napóleoni invázió alkalmat adott arra, hogy Oroszország megújítsa politikai önértékelését, hisz a támadó ellen vívott győztes háború mindig legitimál, erősíti a magabiztosságot. E dinamikus nemzetnek pontosan arra volt szüksége, hogy valaki mindezt egy nagyregény mitologikus kontextusába helyezze. Tolsztoj a „nagy honvédő háború” mitológiájává alakította át, dicsfénybe vonta a történelmet; Anthony Smith ezt egy nemzet „politikai alapító mítoszaként” határozta meg. Bemutatta az idegen agressziót és a támadó jogos büntetését, több száz alakot felvonultató panorámát festett; ezek a szereplők a háborús felfordulás és veszteségek ellenére is élték a maguk életét. Ez újabb heroikus dimenziót adott a regénynek.

A Háború és béke jelen van az orosz kultúra diskurzusában és azon kívül is, könyvtárakban és iskolákban, olyan sokoldalú érdeklődést keltett, amely az alárendelt kultúrák legmerészebb álmait is felülmúlja. Azt mondta a regény a számtalan olvasónak, hogy Oroszország az olyan jó és finom emberek hazája, mint Karatajev és Tusin, nem az az agresszív kolosszus, amit „Oroszország rágalmazói” csinálnak belőle. A korabeli eliteknek azt kellett látniuk, hogy az arisztokráciája „pont olyan, mint mi”. Nem hivalkodó, hanem nagylelkű és dolgos, szívesen adja át magát az ártalmatlan különcködésnek, mint a francia életmódért és szokásokért rajongó Bolkonszkij herceg. Az egyenes és fesztelen Pierre Bezuhov képvieli a művelt oroszokat, akik gyakran tévednek, talán nem túl összeszedettek, de mindig őszinték és ösztönösek. Andrej herceg felsőbbrendű emberi lény a túlhajtott intellektus minden veszélyével együtt, ugyanakkor nemes szívű, hiányzik belőle az az agyafúrt kétszínűség, ami annyira jellemző Balzac, Flaubert, Maupassant vagy Thackeray hőseire. A ravasz típusok elenyésző kisebbséget alkotnak a Háború és békében, jelentéktelen szerepet játszanak a cselekményben: a Bergek és Kuraginok csak kis pontok azon a pompás panorámán, amelyet Tolsztoj vetít elénk. A nők ebben a par excellence férfias regényben eleget tesznek a hagyományos elvárásoknak, gazdagítják az erős orosz asszonyok galériáját (Puskin volt az alapító). Marie hercegnő nem kevésbé méltóságteljes, mint a kor nyugat-európai hercegnői, Natasa Rosztova pedig hangosan és tisztán érthetően mondja, hogy őt nem kell másokhoz hasonlítani, önmagában véve is ízig-vérig orosz, csodálatra méltó, még az olyan gyengeségeiben is, mint az a szerencsétlen kaland Anatolij Kuraginnal. A Háború és béke napfényes anélkül, hogy sekélyes lenne, aligha írtak még egy olyan nagyregényt, ahol az emberi természet ismerete nem mérsékli a szerző optimizmusát. Érdemes még egyszer elismételni, hogy az orosz politikai organizmus rengeteget profitált Tolsztoj azon képességéből, hogy össze tudta kötni a mélységet a boldog elragadtatással, az olvasók emlékezetében pedig valóságként maradt meg a regényben ábrázolt birodalom.

A francia támadás Tolsztoj előadásában megszilárdította az orosz birodalmi ártatlanság mítoszát, és segített igazolni Oroszország imperialista törekvéseit. A Háború és béke jogszerűen Oroszországot illető területként kezeli a Napóleon elleni háború legfőbb hadszínterét, Kelet-Európát. Ez a regény késleltette azt a pillanatot, amikor Oroszország ráébred ara, hogy a birodalom nem azonos az etnikai Oroszországgal. Tolsztoj helyezte el az utolsó ecsetvonásokat azon a képen, amelyet Puskin festett meg elsőként; eszerint Oroszország egymaga győzte le a franciák császárát, a vérével fizetett Európa szabadságáért. Azóta része az orosz emlékezetnek az a hiedelem, hogy Oroszország nemcsak magát tudja megvédeni, hanem Európát is megmentheti. A birodalom úgy döntött, tovább harcol déli szomszédai ellen, miközben Napóleon seregétől védi magát; ez a lépés is a Háború és békének köszönhetően tűnik el a látómezőből. Az író nyilvánvalóan imperialista üzemmódban dolgozott, amikor oly könnyen megfeledkezett a birodalom kaukázusi hadműveleteiről, miközben a legnagyobb megvetéssel tekintett az Oroszországra támadó Napóleonra. Tolsztoj kolonialista pozícióból győzte meg arról orosz olvasóit (később pedig a külföldieket is), hogy ami Napóleon oroszországi invázióját illeti, az csak egyetlen történet, ezt pedig el is mondta a regényében.

A történelem diakrón természetű, időben bontakozik ki. A mitológia az örökké tartó jelenben történik; mindig jelen van, mint a rogyina mítosza, amit meg kell védeni. Ez szinkrón jelenség. A Háború és békében Tolsztoj arra használja a történelmet, hogy erősítse a mitológiát és vice versa, így köti össze a szinkróniát a diakróniával. Kevés író ért el hasonló sikert ezen a téren. Mintha e regényt olvasva belépnénk a történelembe – a cselekmény egyértelműen meghatározott időkeretek, 1805 és 1820 között játszódik –, ugyanakkor magunkba szívjuk a mitológiateremtés szféráját, amely átalakítja számunkra a 19. század elejének valódi Oroszországát a mitológiai Oroszország reprezentációjává; ez az örökké tartó szépség országa, ahol szinte makulátlan emberek élnek. A Háború és béke megidézi Oroszország kivételességét, ugyanakkor megőrzi hitelességét mint történelmi eseményekről szóló elbeszélés. Pontosan a „valóság” e képzelettel díszített tökéletes illúziójával éri el azt, hogy a regény jelenléte olyan erőteljes. Mint egy orosz kritikus megfogalmazta, ez „teljes kép a korabeli Oroszországról”. Tolsztoj ezt magától értetődőnek tartotta: „Ny. Ny. Sztrahov a csúcsra helyezte a Háború és békét, a társadalom véleménye szerint ott is marad.”[4] Hozzátehette volna, hogy az ő személyes érdeme az orosz társadalom érdemévé válik, olyan szintre emeli az oroszok önértékelését, amilyet azelőtt sosem értek el.

   

A táj és a stabilitás

Azzal kezdődnek Tolsztoj érdemei, hogy szimbólummá alakítja a tájakat. Az orosz nemzeti mitológiában számos olyan elem található, amelyet szent vagy félig megszentelt helyként írhatunk le: csatamezők, szent városok, folyók, tavak, emberkéz alkotta emlékművek, házak, amelyeket nagy oroszok építettek, vagy benne laktak, a bútoraik, a ruháik, nyilvános események, amelyeken részt vettek, a kézirataik. A szociológusok rámutatnak arra, hogy az emlékművek és a megszentelt helyek erősítik a közös identitás érzését;[5] minden kultúrára jellemző, hogy rendelkezik bizonyos számú hasonló hellyel. Ezeknek a helyeknek különleges pozíciót kell kapniuk az etnikai csoport képzeletében ahhoz, hogy egy nemzet érzékelni tudja magát. Bár nem az oroszok az egyetlenek, akik óvják szent helyeiket, vagy emlékműveket építenek hőseik tiszteletére, elég különös módon függenek ezektől. Blok Kulikovo mezején című verse, a Tosztoj regényeiben és elbeszéléseiben mindenfelé előforduló ütközetek és tájak, Sztálingrád szovjet felmagasztalása (Nyekraszov Sztálingrád lövészárkaiban című regénye) – mindez oly mértékben historizálja a természetet és a földrajzot, amilyet meg sem próbáltak elérni a viktoriánus regényírók az angol vagy Balzac és Flaubert a francia tájak bemutatásával. Gogol Holt lelkek című regényében Csicsikov az orosz síkságokon utazgat, e tájak mitikussá nőnek. A regény vége felé Csicsikov trojkája átalakul Oroszország képévé, hirtelen előbukkan az ismeretlen rendeltetése felé száguldó vad trojka, más nemzetek félrehúzódnak a könyörtelen vágta elől. A Háború és béke nagyban hozzájárul a megszentelt helyek emlékét őrző kincstár gazdagításához.

A Háború és békében az orosz táj többször is átalakul Oroszország tiszteletre méltó szimbólumává. Végtelen síkság, itt-ott dombok emelkednek, de nagyrészt lapos, nagy hangsúlyt kapnak a nyírfák és az erdők: íme Oroszország kvintesszenciája, ahol a misztikus orosz nemzet jár az élet útján. Ezért Pierre borogyinói élménye alighanem a történelem és a mitológia leghatásosabb keveréke az egész orosz irodalomban. Amikor Pierre felkapaszkodik egy Borogyino környéki őrhalomra, lenyűgözi az orosz táj szépsége. „Aranysárga mezők és pagonyok ragyogtak”[6] a szeme előtt, látta az erdőt, a Kolocsa folyót és a szmolenszki utat, ahol csapatok tülekedtek. A rogyina lélegzetelállítóan szép, de meg kell védeni. Ennek a tájnak köszönheti Pierre az egyik epifániáját. A regény egyik korábban játszódó részében Natasa Rosztova egy ablaknál ül Otradnojéban („örömtelit” jelent oroszul), gyönyörködik a holdfényben ragyogó orosz tájban. Repülni szeretne ettől a látványtól, áhítattal töltve el Andrej herceget, aki kihallgatja a lelkendező Natasát.

A berjozka (nyírfa) oly módon jelképezi az oroszságot a folklórban, amilyet más európai nemzetnél nem találunk. Aki berjozkát lát, azt kellemes érzésektől sem mentes melankólia tölti el. A másik szimbólum, a tölgy az orosz termékenységet és gazdagságot jelképezi, mint Puskin Ruszlán és Ludmila című költeményében: „Na lukomorje dub zeljonij…[7] Andrej herceg látja a nyírfák első leveleit, amikor fölkeresi rjazanyi birtokait, és az alkalomhoz illő melankóliába esik, de csak a tölgyfa jelenti azt a megújulást, amelyet az orosz táj hozhat. Amikor először látja, a tölgy lombtalan, „torzszülöttre” emlékeztet „kajlán szétterpesztett, otromba, bütykös karjaival”. Pár nappal később a tölgy „dús nedvű, sötétzöld lombsátort eresztett, és enyhén, kéjesen ringatózott a lenyugvó nap sugaraiban”.[8] Andrej herceget örömmel tölti el a tavasz, áhítatba ejti az élet értelmének epifániája.

A farkasvadászat jelenetében a birodalmi nemzetekre jellemző módon olvad össze a közösség lelke az erőszakra való hajlammal. Két nagy irodalmi leírás is van a farkasvadászatról, az egyik Tolsztoj regényében, a másik Alfred de Vigny A farkas halála (La mort du loup, 1843) című költeményében található. A Háború és békében kizárólag a vadászok nézőpontjából látjuk a jelenetet, míg Vigny az egzisztenciális gyötrelem szavait mondatja ki a farkassal. Figyelemre méltó, hogy a Háború és béke legszelídebb lelkületű hősei közül is részt vesznek néhányan a fakasvadászatban, nevezetesen Nyikolaj Rosztov (bár ne feledkezzünk meg arról, hogy a cár parancsára kész gyilkolni), a jó természetű kisnemes (a „Bácsika”, az ő kis házában adta elő Natasa Rosztova az emlékezetes paraszttáncot), az öreg Rosztov gróf és még néhány jótét lélek a parasztok közül. Amikor végül legyőzi a farkast a kutyafalka, az egyik paraszt, Danyilo boldogan suttogja: „összekötözzük”. A farkas nyakára lép, pálcát dug a szájába, összekötözi a lábát, és megfordítja, hogy föltehessék a lóra:

„A vadászok elcsigázott, de boldog arccal felhengerítették az eleven, meglett farkast egy hőkölő, prüszkölő paripára, és a rá agyarkodó kutyák kíséretében oda vitték, ahol mindnyájuknak gyülekezni kellett. Két kölyköt fogtak még a kopók, hármat az agarak. A vadászok még gyülekeztek, hozták a martalékot, a históriákat, és mind odament megnézni az öreg farkast, amely nagyhomlokú fejét lecsüggesztve, a pecket beharapva csak bámult üveges fényű, nagy szemével a köréje özönlő emberek és kutyák tömegére. Valahányszor hozzányúltak, rúgott egyet a hátsó lábával, vadul, de mégis egyszerűen nézett mindnyájukra. Ilja Andrejics ugyancsak odament, és megérintette a farkast.

– Tyű, de roppant jószág! – mondta. – Jókora, mi? – kérdezte Danyilótól, aki mellette állt.

– Jókora ám, kegyelmes uram – felelte Danyilo, és lekapta sapkáját.

A grófnak eszébe jutott, hogy elszalasztotta a farkast, és hogy összekülönbözött Danyilóval.

– Hanem koma, te ugyan mérges ember vagy – mondta a gróf. Danyilo egy szóval sem felelt, csak elmosolyodott szégyenlős, gyermekiesen-szerény, kellemes mosollyal.”[9]

Az a döbbenetes a leírásban, hogy az elbeszélőben nincs semmi empátia a vad iránt, amely lassan megfullad, amikor megkötözve, fejjel lefelé viszik a lovon, a sebei véreznek, a tüdeje pedig nem tud elég levegőt magába szívni. Nyilván a birodalmi portyázások során alakult ki az a képesség, hogy az ember figyelmen kívül hagy ilyen apróságokat, az oroszok pedig újra meg újra portyázni indultak a történelmük során. A farkas legyőzött ellenség, a vadászokat pedig nem érdekli semmi más, csak a győzelem öröme, a legszegényebb paraszttól az arisztokratáig mindenkit beleértve. Figyelemre méltó, hogy e jelenet utolsó szavai az orosz paraszt szelíd és kedves mosolyára vonatkoznak, ez rokonítja őt azokkal a szelíd és barátságos szereplőkkel, akik többek között Dosztojevszkij és Tyutcsev műveiben bukkannak fel, a Háború és békében pedig azok a szent bolondok is őket képviselik, akiket Marie hercegnő fogad.

Vigny művében ezzel ellentétben nincs birodalmi szimbolika, inkább arra az egzisztenciális állandóságra figyel, amely alapján kortársa, Søren Kierkegaard szemlélte a világot. Itt is megölik a farkast. Ugyanúgy vadászok és kutyák veszik körül, mint a Háború és békében, többször is keresztüllövik, kutyák marják, megsebzik késükkel azok, akik már látják, hogy kimerülten rogy össze. A farkas egy pillantással átlátta a helyzetet, mondja a lírai én, aztán lehunyta a szemét és meghalt, hang nélkül.

A lírai én még elkapja a farkas tekintetét, mielőtt az meghal, és a következőképpen rekonstruálja, mit próbált kifejezni az utolsó pillantásával: „Ha erőd adja, tedd, hogy a lélek / érjen föl benned is töprengő, kínos éjek / végén a minden mindegy hős fokára, oda, / hol én, vadon szülöttje elkezdtem, valaha. / Nyögés, panasz, ima – ússzon a gyáva ebben. / Járd hosszú és nehéz utad te rendületlen, / amerre végzeted ösvénye kanyarul, / aztán szenvedj, mint én, és halj meg szótlanul.”[10]

A civilizációk közti különbségek, amelyekről Samuel Huntington beszélt, igen világosan mutatkoznak meg, ha szembeállítjuk az elejtett vad megölésének kétféle bemutatását. Tolsztojnál a fiatal birodalom és az emberei kifogyhatatlan életerejükkel tűnnek ki, miközben üldözik és irtják az ellenséget, a legkevésbé sem képesek azonosulni azokkal, akiket legyőztek. Vigny azzal tűnik ki, hogy képes átérezni mások fájdalmát, ez a tulajdonság pedig végzetes a birodalmakra nézve, de igen jellemző az érett kultúrákra.

Míg a helyek és csaták mitologizálása gyorsan megtörténik, Napóleon oroszországi hadjáratának gazdasági okai nem kerülnek szóba. A francia–orosz háború legfőbb előzménye az volt, hogy a két ország, amely 1808-ban titkos tárgyalásokat folytatott Törökország felosztásáról, nem tudott szövetségre lépni.[11] Hajszál híján megegyeztek, a kereskedelmi konfliktus volt az akadály. Az oroszok nem szívesen fogták volna vissza az Angliával folytatott, igen jövedelmező kereskedelmet, üzletpolitikájuk Angliát részesítette előnyben, kedvezőtlen helyzetbe hozva Franciaországot. Napóleon gazdasági blokád alá vonta Angliát, ezzel megnehezítette és kockázatossá tette az Oroszország és Anglia közt folytatott tengeri kereskedelmet. 1810-ben I. Sándor cár hatalmas vámot vetett ki a szárazföldi úton, főként a Franciaországból Oroszországba érkező árukra. Mivel ez komolyan sértette a francia érdekeket, a háború csak idő kérdése volt. Kiiktatva ezeket az okokat, győztes áldozatként ábrázolva Oroszországot, nem pedig zsákmányként és ragadozóként mutatva be, Tolsztoj nagyban hozzájárult ahhoz, hogy kialakuljon az áldozati vonulat, amely igen fontos szerepet játszik Oroszország politikai mitológiájában.

Azt a meggyőződést is erősítette, hogy az áldozati szerep nem zárja ki Oroszország nagyságát és sikerességét, összeegyeztethető azzal, hogy az oroszok nagy nemzetnek tekintik magukat. A Háború és béke olyan szimbolikus struktúrát teremtett, amelyben kényelmesen megfért Oroszország birodalmi nemzeti identitása. Olyan nyelven jelenítette meg az orosz történelem rájuk nézve hízelgő változatát, amely a hazai és a nyugati olvasók számára egyaránt érthető volt. Főként a Háború és béke hatására lett központi elem Oroszország nemzeti alapító mítoszában az idegen agresszió és az önvédelem. Arra is felhívták a figyelmet, hogy az ilyen szimbolikus struktúrák teremtése kulcsfontosságú a nemzeti önismeret és egyensúly szempontjából.[12] A Háború és béke gyakorlatilag minden eseményt mitologizál, ami csak szóba kerül, anélkül, hogy megfosztaná történelmi valószerűségétől. A regény nagyban hozzájárult ahhoz, hogy az orosz társadalom írástudó részében kialakuljon az egyensúly érzete, az a tudat, hogy elfoglalták a megfelelő helyüket Európa történetében.

Mielőtt Tolsztoj regénye átalakította a nemzetalkotó politikai mítoszt, az orosz elitek viszonylag kevés tapasztalatot szereztek arról, hogyan kell birodalmi diskurzust folytatniuk a saját kultúrájukon belül. A történelmi emlékezet kisebb időszakot ölelt fel Oroszországban, mint a nyugat-európai országokban, a tartalma pedig még nem állt készen arra, hogy a nyilvánosság elé tárják a művészet közvetítésével. Bár a szlavofilok tettek bizonyos erőfeszítéseket, próbálták magabiztossá tenni az orosz kultúrát, megfogalmazták a fontos küldetés eszméjét, a jóindulatú birodalomnak beállított Oroszország önkifejezését a saját elitjei sem találták teljesen meggyőzőnek. A probléma részben abban rejlett, hogy a birodalmi mítosz nehezebben stabilizálható, ha közel vannak a gyarmatok az anyaországhoz: a kedvezőtlen határmódosításokat vagy a leigázott nemzetek szabadságharcait, függetlenségi háborúit úgy érzékelik, hogy ezzel magát Oroszországot fenyegetik. A szomszédaival békében élő nagyhatalom, amely elindul a tengerentúlra, hogy teljesítse civilizációs küldetését, egy dolog; egész más az az ország, amely állandóan maga mögé les a válla fölött, figyeli az ellenséges alárendelteket. Az orosz nemzeti identitás érzése intenzíven jelen volt, de az identitás természetét már vitatták. Maga a szlavofil mozgalom is érzékelte a birodalom ingatagságát, noha ténylegesen az instabilitás leküzdését szolgáló eszköz volt. A szlavofilok úgy próbáltak megbirkózni ezzel a feladattal, hogy az ószláv mir mítoszába invesztáltak, állítólag ezen alapult Rusz.[13] Ez csak részben sikerült nekik. A Háború és béke viszont ott is sikert hozott, ahol kudarcba fulladt a szlavofil mítoszképzés.

Az állandóság és a stabilitás érzése sugárzik a regényből. Olyannak mutatja az orosz kultúrát, amely mintha békében lenne önmagával. Már nem sértődékeny a hangja, kész univerzális viselkedési modelleket kínálni, hasonlóan a nyugat-európai művekhez, szóval kész vezérszerepet betölteni. Bár igen erős a mitologizáló elem, a regény mentes a glinkai nehezteléstől, nem erősíti a nemzeti előítéleteket. Nagyhatalomként mutatja be Oroszországot, amely jól érzi magát a parancsoló szerepében; olyannak mutatja az országot, amilyennek a Puskin nemzedékéhez tartozó oroszok szerették volna látni. Tolsztoj Oroszországa tele van olyan emberekkel, akik tudják, hogyan kell átgondolni a viharos múltat a biztonságos és nagy fontosságú jelen perspektívájából. A Háború és béke hasonló szerepet játszik az orosz önértékelés konszolidálásában, mint Shakespeare történeti tragédiái az angoloknál. Shakespeare történetei teljes dicsőségében mutatják Angliát királyai és hercegei, lovagjai és bolondjai képében, akik fesztelenek a maguk kudarcaiban és sikereiben, nem aggódnak amiatt, hogy miként ítéli meg őket a Másik. A Háború és béke a diskurzus olyan modelljét kínálta, amely már megtalálta a helyét a világban, nem kellett másra figyelnie ahhoz, hogy megbizonyosodjon arról, összhangban áll azzal, ami elfogadott a világban. Egy regény nem elég ahhoz, hogy sikerüljön eltakarítani a bizonytalanság lerakódott üledékeit, mégis döntő jelentőségű volt az, amit Tolsztoj műve elért. Megörökítette a birodalmi dicsőséget, ezzel pedig állandó népszerűséget szerzett neki az orosz társadalom minden rétegében. A regény Leninnek és Szolzsenyicinnek is tetszett.

Már az első fejezetben hallható ez az új, univerzalizáló hang. Azt mondta egyszer egy kritikus, milyen különös, hogy ilyen triviális francia nyelvű társalgásból indul ki egy ilyen hatalmas regényszerkezet. De ez a sérülékenynek látszó kezdet egyáltalán nem triviális, hisz az orosz társadalom felső rétegeit mutatja, amint épp nemzetközi közegben intézik az ügyeiket, egyenrangú félként fordulnak az idegen arisztokráciához, elegánsan lavíroznak a világpolitika mélyvizein. Az Anna Scherer szalonjában vendégeskedő oroszokra már nem illik a brit utazó leírása, mely szerint Oroszország „primitív és barbár királyság”, mint ahogy az orosz brutalitáson háborgó Michelet megvetése sem vonatkozik rájuk. Az ő helyük már nem kétséges az európai hatalmi struktúrában. Az első fejezet azokról szól, akik a legjobbak, a legfényesebb elmék Oroszországban, azt sugallja, hogy nekik már nem kell haragudniuk, mint Puskinnak, ők már megérkeztek.

Figyelemre méltó, hogy a regény első mondatai franciául hangzanak el, a beszélő személy pedig német nevet viselő orosz nő, aki francia nyelvű meghívón értesítette a vendégeket a fogadásról. Mint ahogy Andrej herceg és az agyafúrt orosz külpolitikai szakértőről, A. M. Gorcsakov hercegről mintázott Bilibin is inkább a franciát használja, nem az oroszt az 1805-ös hadjáratról folytatott ultranacionalista beszélgetésben. A regény eredeti kiadása gazdagon át van szőve francia nyelvű részletekkel, ezek aztán fokozatosan egyre ritkábbak lesznek, hűen tükrözve azt, hogy a Napóleon ellen vívott győztes háború után már nem lelkesedtek annyira a francia nyelvért. Ez a tendencia Julie Karagina és Marie hercegnő levelezésében is megfigyelhető. A francia nyelvű részletekből, a néha-néha beillesztett német betétekből ítélve minden aggály nélkül, kész tényként fogadta el a szerző azt, hogy az orosz művelt osztályok idegen nyelveket beszéltek az orosz történelem bizonyos szakaszában. Két emberöltővel korábban nyugtalanítónak találták ezt a tényt, ez késztette arra Alekszandr Siskov ellentengernagyot, hogy a 19. század elején létrehozza az Orosz Nyelvbarátok Társaságát. Mivel aggódott az anyanyelvéért, kísérletet tett arra, hogy privilegizálják az orosz nyelvet, szemben a divatos és gazdag franciával. Mire eljöttek az 1860-as évek, már tényleg nagyon jól boldogult az orosz nyelv, visszaszorult a francia használata, és elég sok idegen eredetű orosz talált utat a társadalom magasabb köreibe. Ezek az új elemek nem romanizálták vagy germanizálták az orosz kultúrát, hanem némi nyugat-európai csiszoltságot adtak az orosz nemzeti identitásnak, és még a birodalom leginkább idegengyűlölő szószólói is úgy tekintették, hogy ez egyike azoknak az előnyöknek, amelyeket a hódításnak köszönhet a birodalom. A Háború és béke kifinomult egyéniségei meglepetten fogadták volna, ha valamelyikük megpróbál kiállni az orosz nyelv mellett, mint Siskov.

Gondoljuk végig, miféle következményekkel jár az orosz kultúrára nézve a két említett ifjú hölgy, Julie és Marie francia nyelvű levelezése. Mindketten oroszok, jó nevelést kaptak. Megfelel a Puskin előtti Oroszország reáliáinak ez a helyzet: két leendő matróna, az orosz elit gyermekeinek anyja nem talál megfelelő szavakat a saját nyelvében ahhoz, hogy kifejezze lányos érzéseit. A francia nyelv használata nem korlátozódott arra Oroszországban, hogy ezen fejezzék ki a bakfisok álmodozásait. Andrej és Pierre is franciául kommunikál, ami arra utal, hogy nem érik be a fogalmak és árnyalatok szegényes készletével, amelyet az orosz nyelv kínált a 19. század elején. Az idegen nyelv ilyen használata azt mutatja, hogy az adott kultúra kínosan érzi magát a gyarlóságai miatt. Nyelvi szempontból Afrika és Ázsia olyan területeihez hasonlíthatjuk Sándor cár Oroszországát, ahol az angolt vagy a franciát fogadták el hivatalos nyelvnek, az oktatásban pedig a 20. században is megőrizték. De Oroszország maga is gyarmatok úrnője volt, arra törekedett, hogy gyengítse elsődleges identitásukat, és rájuk kényszerítse a magáét. Paradox módon egyszerre érezték magukat felsőbbrendűnek és alsóbbrendűnek a Másikhoz képest, ez a helyzet sokszor hatott az orosz irodalomra a 19. század első felében.

Az első fejezet azt mutatja be, amit Anthony Smith laterális etnikai közösségnek nevezett. Ebben az orosz társadalom felsőbb rétege szerepel, amint a saját körein belül folytat beszélgetéseket. Tolsztoj olyan kozmopolita csoportként ábrázolja, amely képes az önkifejezésre. Anna Scherer ízig-vérig orosz, elfeledtette vele származását az ország, ahol született. Pierre Bezuhov orosz földbirtokos és milliomos, akinek nem erőssége a társasági élet, de nem különösebben aggasztja az, hogy a modora nem tökéletes. Etnikai magabiztosság kell ahhoz, hogy valaki bemutassa egy olyan személy bugris viselkedését, aki az ország legszűkebb elitjéhez tartozik, erre csak olyan író képes, aki tökéletesen meg van győződve Oroszország kulturális szuverenitásáról, ezért nem veszélyezteti a birodalom tekintélyét. Ha a 18. században írt volna Tolsztoj, nem ábrázolhatta volna ilyen kétértelműen egy „Katalin-korabeli mágnás” fiát. Abban a korban és azelőtt minden orosz, akinek az rendeltetett, hogy „megjelenjen a nyilvánosság előtt” mint irodalmi alak, büszkén állt elénk, híven az önfelmagasztalás legszebb hagyományaihoz. Zavaró tényezőnek tekintettek volna Heraszkov Rosszijada című gyászos eposzában egy olyan személyt, aki úgy viselkedik, mint Pierre, ugyanezt mondhatjuk el Szumarokov borzalmas tragédiáiról, melyek célja az volt, hogy demonstrálja ország-világ előtt: a birodalom műveltséget szerzett, jól kiismeri magát a nyugat-európai irodalmi divatban. Karamzin Szegény Liza (Bednaja Liza, 1792) című kisregényében Richardson Pameláját (1740) imitálja, Szumarokov drámái pedig Corneille és Racine tragédiáinak kései visszhangjai. Puskin Anyeginje részben azért lett népszerű, mert a hőse kifinomult volt és divatosan életunt, tehát par excellence európai. Az Anyegin minden szereplője erősen stilizált, egyáltalán nem realisztikusak, ez Tatjanára is vonatkozik, akinek – mint a szerző bizonygatja – orosz lelke van, a modora pedig olyan, mint egy jól nevelt ifjú hölgyé a 19. századi európai provincián. Puskin csak a nyugati romantikus irodalmak szabályait követi, amikor szerényen említi, hogy Tatjana neve talán nem elég választékos a költeményhez.

Tolsztoj mentes az ilyen kényszerektől és aggályoktól. Meg van győződve arról, hogy a hazája nagy ország, kiköveteli magának, hogy saját helye legyen a világkultúrában, nem próbál másokhoz alkalmazkodni, és ezt a meggyőződését át is adja az olvasónak. Az a könnyedség, amellyel elvezet minket az elbeszélő Anna Scherer szalonjából Andrej Bolkonszkij herceg birtokaiig, erősíti az európai kultúrával szembesülő szerző magabiztosságát. Bolkonszkij frankofil, az is maradhat mentegetés vagy további magyarázatok nélkül, ellentétben Jevgenyij Anyeginnel, akinek részletesebben le kell írni a neveltetését (nem baj, hogy ironikusan fogalmaz a szerző), mert csak így lehet meggyőzni az olvasót arról, hogy megfelel az európai normáknak. Katalin korában azt gondolhatták volna Bolkonszkij hercegről, hogy rabszolgaként utánozza az idegen szokásokat, az ilyen imitáció ellen tiltakozhatott volna Siskov vagy Fonvizin. II. Sándor korában Oroszország elég erős volt ahhoz, hogy megtűrje az olyan szánalmas frankofilokat, mint az öreg Bolkonszkij, legfőképpen azért, mert – ellentétben Anyeginnel – a szíve mélyén orosz hazafi maradt. Az orosz birodalmi identitásnak már mély gyökerei voltak, így egy hazafi is lehetett frankofil. Tolsztoj hősei zavartalanul lehetnek azok, ugyanakkor könnyedén lépnek kapcsolatba nem oroszokkal. Pontosan ez az autentikus lét titka: az ember tudja, hol a helye mások között. Tolsztoj hitelessé tette az orosz arisztokráciát, az ő korában ez sine qua non feltétele volt annak, hogy az ember megvesse a lábát a világirodalomban, melynek fő útvonalait a birodalmak uralták a legtehetségesebb íróik személyében.

Ha az Anna Scherer szalonjában zajló nyitó jelenetet kamarazenéhez hasonlíthatjuk, a regénynek az a része már szimfónia, amely a Napóleon ellen, 1805-ben indított osztrák–német–orosz hadjáratot írja le. Oroszország most először lép fel a Nyugat aktív barátjaként, partner a nemzetek játszmájában, a nyugat-európai nagyhatalmakkal dicsőségesen egyesült szövetséges. Az osztrákokat mintha kissé lekezelően ábrázolná, ilyen hangnem korábban nem volt hallható az orosz irodalomban, mert vagy tisztelték, vagy mocskolták a Nyugatot. Bécsben már nem tekintik egzotikus érdekességnek Bilibint, az orosz diplomatát, úgy néznek rá, mint egy arisztokratára, aki egy fokkal magasabban áll az európai elitek szürke képviselőinél: les mots de Bilibine se colportaient dans les salons de Vienne,[14] jegyzi meg az elbeszélő (érdemes felfigyelni a francia nyelv használatára). A morva város, Brno (a szláv név helyett az egész regényben a német Brünn szerepel, oroszosított formában, vagyis mint Brjunn), ahol Bilibin megszállt, sznob megjegyzése szerint „nyomorult morva odú”, ezt természetesen franciául fogalmazza meg: ce villaintrou morave.[15] Ezt mondja Bilibin a fiatal orosz arisztokratáknak, akik épp most érkeztek Bécsből, és lesajnálják a vidékies Brnót. Ők természetesen jól kiismerték magukat a szentpétervári udvar izgalmas miliőjében, provinciálisnak láttak egy nem túl nagy közép-európai várost. Cseh- és Morvaország akkoriban osztrák uralom alatt állt, bár kétségkívül vidékies volt Párizshoz vagy Bécshez képest, de tökéletesen illeszkedett az európai kulturális paradigmába, amely néhány emberöltővel korábban elérhetetlennek látszott az oroszok számára. Tolsztoj sikeresen vetíti vissza a napóleoni korszakba a birodalom bizonyos alaptéziseit, noha az csak jóval e háborúk után erősödött meg. Valójában az orosz tisztek a napóleoni időkben még mindig ijedten bámulták az európai provinciát. Egy szerényebb művészi adottságokkal rendelkező megfigyelő, mint Nagyezsda Durova, a Naplójában kifinomultságot, anyagi bőséget és jó modort látott Oroszország nyugati szomszédaiban; a hazájában nehezen talált volna ilyet.[16] A Háború és békéből mégis olyan oroszokat ismerünk meg, akik leereszkedően tekintenek a nyugatiakra.

Ilyen kontextusban különös jelentőséget kapnak Tolsztoj történelmi tárgyú fejtegetései. Fölteszik a koronát az egész regényt átható birodalmi magabiztosságra. Tolsztoj egy hatalmas, győztes állam szónoki emelvényéről hirdeti a véleményét. Azt sugallja az értelmezése, hogy emberek milliói tevékenykedtek annak érdekében, hogy Oroszország elérje mostani dicsőségét. Mondanom sem kell, hogy minden valószínűség szerint azok a nemzetek és társadalmi osztályok nyilvánították elkerülhetetlennek, számos nemzet akaratával összhangban állónak Sándor Napóleon fölött aratott győzelmét, amelyek elégedettek voltak a status quóval, nem pedig azok, amelyek veszítettek a hatalmi játszmában. Tolsztoj azért hivatkozott a történelmi igazságra és a történelem logikájára, hogy támogassa az orosz birodalmat; természetesen nem túl valószínű, hogy akkor is ugyanakkora buzgalommal teszi ezt, ha Oroszország elveszíti a napóleoni háborúkat. Az ő történelemszemlélete a győztesek monumentális és elkerülhetetlen vonulását implikálja, amelyet megfelelően be is mutatott a birodalmi nemzet szószólója.

   

Fiktív szereplők és történelmi alakok

Ugyanakkor Tolsztoj egyetemességre törő narratívája nem korlátozódik a nagy távlatokra. Az orosz arisztokrácia mindennapi örömeit és vesződségeit is lefesti nekünk. A regénye itt némileg eltér a 19. századi nyugati regényektől, amelyek főként a középosztályokkal foglalkoztak. Nagyjából így néznek ki a különbségek.

Megfigyelték már, hogy minden fejlett nemzeti mitológia létrehozta azt, amit a hétköznapiság kultúrájának nevezhetünk?[17] Ez az adott korban élő nők és férfiak mindennapi életéhez kapcsolódik. A nyugati regény hozzájárult ehhez a kultúrához, mert inkább az új társadalmi osztályok életét helyezte a figyelem középpontjába, nem pedig az arisztokráciát. A 19. századi angol regény újra meg újra elfogadtatta a polgári életet az olvasóval, belevésett az emlékezetébe számos szokást és szertartást, amelyet ez az életmód kialakított. Mindenki részt vehetett ezeken a szertartásokon, erről tanúskodik az is, hogy a polgári szokások alig néhány emberöltő alatt eljutottak a társadalom legalsóbb szféráiba. A 17. századi holland festészet még messzebb ment: belevésték a közönség emlékezetébe az olyan prózai tevékenységek elfogadását, mint a takarítás, a főzés, az evés, bemutatták a családi kör, az otthonos hangulat örömeit. Jan Vermeer Konyhai szolgálólány (1660 körül) című festményéről nemcsak azt tudhatjuk meg, hogy nézett ki egy holland konyha, hanem az ott végzett egyszerű tevékenységet is újjáértékelhetjük. A kép bizonyos méltóságot ad a konyhai munkáknak, kiemeli a névtelenségből és a láthatatlanságból, a művészi reprezentáció rangját adja neki. Demokratizálja a kultúrát, azt sugallva, hogy még a társadalom legalsóbb rétegeinek tevékenységét is érdemes kellő tisztelettel újra megfigyelni.

Az ilyen hétköznapi otthonosság bemutatására Oroszországban, a Háború és békében is készült egy változat. De ez egész más volt, mint a fárasztó konyhai munkák polgári elfogadását kifejező festmény. Ez bizonyos értelemben a hétköznapi kultúra „patyomkinizált” változata volt. Azért emlegetem Katalin szeretőjét, mert csak papírdíszlet volt Rosztovék bámulatos otthonossága, amelyben persze örömüket lelték a Háború és béke olvasói. A mosogatás és a padlósúrolás csodálatos módon kimarad belőle, az ebben részt vevő oroszok százaléka rendkívül alacsony. A Háború és béke pár száz családot mutat be a társadalom legfelső rétegéből, ugyanakkor nincs jelen benne az orosz városi polgárság és a kisbirtokosi réteg. Natasa Rosztova fesztelen viselkedése eltereli a figyelmünket a számtalan szolgáló munkájáról, aki lehetővé teszi ezt. Tolsztoj művével ellentétben a nyugat-európai regényeket egyre nagyobb tömegben népesítették be a városi és falusi közép- és alsóbb osztályok képviselőit felvonultató tömegek. Ebben az angol regény járt élen. Dickens, Thackeray vagy Austen regényeiben nem jelennek meg az udvaroncok, a király és a királynő. A kicsi és illékony királyi-arisztokratikus világ csukott könyv volt a legtöbb nyugati regényíró számára, az ő magánéletük a nemesi vagy városi középosztályi környezetben zajlott. Nem így volt Oroszországban, ahol gyakorlatilag nem létezett középosztály. A Háború és békében szereplő családok az orosz társadalom százalékban ki sem fejezhető töredékét alkotják. Olyan közel állnak az egyeduralkodóhoz, hogy az elkerülhetetlenül meg is jelenik néhányszor a regényben, ilyenkor beszélget velük, részt vesz az életükben. Tolsztoj felesége a való életben is járt a cárnál, hogy kikönyörögje az engedélyt férje könyvének megjelentetésére. A Háború és béke nyugati olvasói viszont tipikus orosz reáliáknak tekintik ezeket a rendkívüli kapcsolatokat, olyan értelemben, ahogy Dickens vagy Austen hősei a 19. századi London vagy az angliai vidék tipikus képviselői. Tehát csak részben volt igaza Sztrahovnak, amikor kijelentette, hogy ez a regény „teljes képet ad az ember életéről, a kor Oroszországáról”.[18] Mint ahogy Piszarev sem különböztette meg a Háború és békéhez írt kommentárjaiban az orosz földbirtokost az orosz arisztokratától.[19] E kezdeti kisebb pontatlanságokat fölnagyították a későbbi kritikusok, kialakítva azt a meggyőződést, hogy a Háború és béke ugyanúgy tükrözi az orosz hétköznapi életet, ahogy a holland realista festészet vagy az angol realista regény tükrözi Hollandia vagy Anglia hétköznapjait. Újabb pont Tolsztojnak azért, mert képes volt irányítani az olvasók érzékelését.

Így hát a Háború és békében az orosz felső osztályok nemcsak érett korba léptek, hanem az egyszerű oroszság ikonjaivá is váltak. Puskin ironikusan hangoztatta az orosz felsőbb körök szlogenjeit: „Apja […] / Adott három bált minden évben, / […] Először egy Madame nevelte, / Majd egy Monsieur kezébe jut.”[20] Tolsztoj, ellentétben vele, az arisztokrata gyerekek nevelését írja le a Háború és békében úgy, mint ami megfelel az orosz vágyaknak és szükségleteknek, függetlenül attól, hogy kellett-e ehhez Nyugatról kölcsönözni vagy nem. A nyugati nevelés nem jelenik meg másképp ebben a képben, mint az alakok orosz identitásának kiegészítője. Rosztovék házában játsszák az „otthon, édes otthon” témáját, ez korábban hiányzott az orosz irodalomból, és ezt orosz módra játssza a szerző. Natasa első, „nem megfelelő” megjelenése csak azt jelzi, hogy az orosz arisztokratikus otthonosság különbözött a nyugatitól.

A Háború és béke bővelkedik a felsőbb osztályokhoz tartozó gyerekek nemzésében és nevelésében, ez lényeges eleme az orosz otthonosságról kialakított új képnek. Tolsztoj életében példátlan növekedésnek indult az orosz birodalom népessége, maga az író is a fősodorral haladt: tizenhárom gyermeket nemzett. A nemzedékváltás bemutatása itt a magabiztosság erősítését szolgáló eszköz, a számos utód reményt ad a jövőre nézve. Tolsztojnak különleges képessége van arra, hogy különböző korú gyerekeket vonjon be a regénybe, jó érzékkel mutatja be, hogyan lépnek a fiúk az apák, a lányok pedig az anyák helyébe. Jellemző a 19. századi orosz regényekre, hogy több nemzedéket szerepeltetnek, mintha ez felelne meg e kor demográfiai dinamizmusának. Egy produktív nemzeti mítosz – hogy Michael Holquistot idézzem – mindig tartalmazza a nemzedékváltást és azt a folyamatot, melynek során a fiúk apákká válnak.[21] A 20. századi orosz regényekből már hiányzik ez a váltás (akárcsak a nyugat-európai regényekből), ez párhuzamba állítható a népesség öregedésével, ami a 20. század végének Európájára jellemző.

Ezzel kapcsolatban feltehetjük azt a kérdést, hogy létezik-e a Háború és békében A mansfieldi kastély problémája abban a formában, ahogy Said felvetette. Van-e olyan gyarmati bevételi forrás, amely lehetővé teszi ezt az impozáns népszaporulatot? Függ-e titokban Pierre Bezuhov, ez a finom lelkű óriás, az egész orosz irodalom egyik legelbűvölőbb alakja kisemmizett emberek könnyeitől és verítékétől? A válasz: igen, amennyiben Pierre annak a mesés örökségnek köszönheti nem kevésbé mesés vagyonát, amelyet az apja hagyott rá. Ő pedig, Bezuhov gróf „híres Katalin-korabeli mágnás”[22] (znamenyitij jekatyerinszkij velmozs) volt. Bezuhov gróf Katalintól kapta a birtokát. A kisebbik része Moszkva, a nagyobb Kijev közelében volt. 1793-ban, Lengyelország második felosztását követően 100 000 négyzetmérföldet foglalt el Ukrajnából, Kijevtől nyugatra, északra és délre lévő területekhez jutott (Kijev városa egészen 1793-ig a lengyel–litván állam és Oroszország határán helyezkedett el).[23] Katalin tömegével sajátította ki a birtokokat Ukrajnában és más területeken, ez tette lehetővé számára, hogy millió parasztot osszon szét a mágnásai között, e birtokokkal együtt. Megtudhatjuk a regényből, hogy Pierre legtöbb jobbágya a kijevi kormányzóság területén élt.[24] A lengyel–litván állam földbirtokosaitól elvett földek és parasztok olyan szerepet játszottak Bezuhov életében, mint az antiguai ültetvényeken dolgozó rabszolgák a mansfieldi kastély elegáns és békés közegében. A tulajdonosváltás újabb terheket rótt a falusi adófizetőkre (az orosz mágnások nem fizettek adót, a parasztjaik viszont igen). Pierre gazdagságának forrása a rettegés, a harag, a veszteség és az eltűnés története (amelyet nem mond el Tolsztoj). A legyőzötteknek elmondatlan szenvedést okoz az orosz erőszak, amely megelőzte a Lengyelországhoz tartozó Nyugat-Ukrajna meghódítását. Nem tudja meg a regényből az olvasó, hogyan szerez lengyel és ukrán gyarmatokat a harcias, militarizált Oroszország, mint ahogy az angol olvasók sem láthatják azt a titkos gépezetet, amelynek köszönhetően olyan flottul ment minden a mansfieldi birtokon, amíg csak föl nem tárult a posztkolonialista kritikusok szenvtelen tekintete előtt Jane Austen regényének e korábban nem érzékelt dimenziója. Talán a Háború és béke leendő kritikusai szintén kezdenek felfigyelni azokra a terekre, amelyeket gondosan elkerül a regény.

Nem lenne teljesen megalapozott az orosz államiság mítosza az olvasó képzeletében, ha nem jelenítené meg a szerző a vertikális etnikai csoportot, illetve nem mutatná be az alsóbb osztályok szokásait és emlékeit. Nem játszanak fontos szerepet a parasztok a Háború és békében, nagy részük arctalan és faragatlan, olyanok, mint a bogucsarovói jelenetben. Platon Karatajev viszont egész más. A Turgenyev Egy vadász feljegyzései című művében szereplő parasztoktól is különbözik, és a legkevésbé sem emlékeztet a Puskin Anyeginjében szereplő stilizált dajkára. Karatajev bölcs, ennek megfelelően hozzá is járul Pierre szellemi fejlődéséhez. A regényben betöltött szerepének megfelelően azt sugallja, hogy az orosz nemzet ismeretlen hősei közül néhányan a társadalom legalsóbb rétegeiből jöttek. Karatajev önkéntesként csatlakozott a hadsereghez, hogy megmentse az öccse családját a széthullástól. Megosztotta szerény élelmiszeradagját Pierre-rel. Amikor közvetlen veszély fenyegette, lélekben erősnek bizonyult, azt is észrevette, hogy Pierre a fogságba kerülve elidegenedett, nehezen viseli a megpróbáltatásokat, nem tud mit kezdeni magával. Izzadságszaga volt, ügyesen használta a kapcáját zokni helyett.

Ezek a realista elemek elfedik előlünk azt a tényt, hogy Pierre és Karatajev fraternizálása aligha tekinthető szokványosnak. A való életben még nehéz helyzetben sem volt bevett dolog a hercegek és a parasztok barátkozása. Mint Dosztojevszkij leírta Feljegyzések a holtak házából című művében, a börtön világában a parasztok szívből utálták a nemeseket. E figyelmeztető jelek ellenére Karatajev könnyedén beleéli magát a tipikus orosz paraszt szerepébe, és soha semmiféle kritikai diskurzus sem próbálta kizökkenteni ebből a pozíciójából. Sőt mi több, Tolsztoj elbeszélője arról győzköd minket, hogy Karatajev részben azért könyörült meg Pierre-en, mert ez az arisztokrata nem volt felkészülve a hadifoglyokra váró utazás viszontagságaira. Így lett e valószínűtlen páros az osztályok feletti szolidaritást hirdető mítosz forrása és igazolása.

A regény legvonzóbb nőalakja, Natasa is megidézi megjelenésével a vertikális etnikai csoportot. Itt is elmosódik a merev osztálytagolódás világa, felülkerekedik az orosz nemzeti összetartás mitológiája. A való életben Oroszország gazdasági elmaradottsága nagyon eltérő életszínvonalakat hozott létre, ebből következően pedig óriási különbségek alakultak ki a társadalmi osztályok ízlése és kultúrája között. Natasa Rosztova mégis táncra perdül a „bácsika” kunyhójában, és ez a tánc az orosz nemzeti egység egyik legsikeresebb irodalmi megjelenítése. Azt kérdezi a narrátor: „Mikor, hol és hogyan szívta magába ez az emigráns francia nő nevelte grófkisasszony ezt a szellemet abból az orosz levegőből, amelyet belélegzett; hogy tett szert ezekre a fogásokra, melyeket a pas de châle-nak már rég ki kellett volna szorítania?”[25] Válasz nélkül marad a kérdés, de ez nem zavar minket, mint ahogy Pierre és Karatajev különös barátságát is meggyőzőnek találjuk, még ha ezt nem is támasztja alá a történelem. Néhány fejezettel korábban Natasa részt vesz az első nagy bálján, ahol nem tűrték az orosz táncokat. Natasa többek között azért látszik finom árnyalatokkal teli, kivételesen gazdag személyiségnek, mert lehet büszke arisztokrata (például akkor, amikor visszautasítja Marie hercegnő barátságát) és egyszerű lány, aki képes belemerülni a paraszti élet örömeibe. Ő inkább jelképezi Oroszországot, mint bármelyik más szereplő, itt természetesen a mitologikus, nem pedig a politikai vagy társadalmi Oroszországról van szó.

Tolsztoj tudatosabban építette fel az új Oroszország-képet, mint kezdetben gondolná az ember, mutatja ezt az is, hogy milyen nagy figyelemmel köt történelmi és mitológiai elemeket különböző alakokhoz és epizódokhoz. Azt a feladatot tűzte maga elé, hogy a történelem reprezentációjává alakítsa át a nemzet mitologikus emlékezetét. Ez megkövetelt bizonyos képességeket, úgy kellett alakítania a jellemek fejlődését, hogy képzeletben egyesítse őket az emlékezetben őrzött történelemmel. A Háború és béke hőseinek kalandjai nemcsak a történelmi események panorámájára szórt színfoltok, hanem célirányos cselekvések, amelyek megváltoztatják a történelmet, vagy legalábbis módosítják igen kis mértékben (néha pedig nem is olyan kis mértékben). Mint Adam Smith megjegyezte, ha fiktív alakokat illesztünk a történelmi narratívába, azzal gazdagíthatjuk leginkább a nemzeti politikai mitológiát, amely idővel a maga életét kezdi élni, végül pedig a „valóság” részévé válik. Tolsztoj igen körültekintően bánik a történelem részleteivel, képes elővarázsolni olyan regényalakokat, mint Pierre Bezuhov és Platon Karatajev, átrajzolni olyan történelmi személyiségeket, mint Napóleon és Kutuzov – mindezzel korábban ismeretlen mélységeket adott az orosz kulturális diskurzusnak. Tolsztoj összehangolta a fiktív hősök élettörténetét a napóleoni korszak fordulatos eseményeivel, azt is elérte, hogy fiktív alakjai bekerüljenek a történelem ok-okozati összefüggéseibe. Az egyéni történetek így szinkronba kerülnek a napóleoni idők részletező „valós” elbeszélésével, ugyanakkor diakronikusan is reprezentáltak, mivel időben bontakoznak ki, ki vannak téve számtalan más, szintén időben kibontakozó esemény hatásának. Tolsztoj ezzel mitológiai dimenziót adott Oroszország 19. századi történetének, ugyanúgy, ahogy Rudyard Kipling tette hozzá a „jó” kolonializmus mitológiáját a britek indiai tevékenységéhez.

Nézzünk meg közelebbről még egy jeles példát, amelyben találkozik a történelem és a mitológia: Tusin kapitány személyét. Akkor jelenik meg először, amikor Andrej herceg csapatszemlét tart. Nincs rajta csizma, zavart, koszos, alacsony és jelentéktelen, de a szeme „nagy, okos, barátságos”.[26] Feltételezzük róla, hogy pozitív jellem lesz, és játszik valamilyen szerepet a háborúban. És persze a következő harminc-negyven oldalon sor kerül néhány csodával határos véletlen találkozásra és eseményre, mindez megerősíti a modellnek tekinthető katonaként fellépő Tusin pozícióját, kulcsszerepet kap a csata megnyerésében. Elöljárói félreértik, de Tolsztoj odaküldi Andrej herceget a megmentésére. Amikor lehordja Tusint a parancsnoka, Bagration herceg, amiért hátrahagyott két ágyút, Andrej elmagyarázza, mi történt, és az erény elnyeri jutalmát. Tusin az orosz katona sztereotípiája, általánosabban fogalmazva ő az orosz „kisember”, aki a kitartásával, bölcsességével, a rogyina odaadó szeretetével és a józan eszével segíti át Oroszországot a történelem viharain. Úgy mutatja be a szerző Tusint, hogy elnyerje a rokonszenvünket: szerény és ügyetlen az érdekei érvényesítésében, mi pedig ugyanabba a csoportba soroljuk, mint Gogol és Dosztojevszkij két hősét, Akakij Akakijevics Basmacskint és Makar Gyevuskint vagy más irodalmi alakokat a középosztály alsóbb régióiból, akik sokat tűrtek, ők képviselték Oroszország szenvedését. De Tusin hős is, olyan ember, aki védelmezi és megmenti a rogyinát; csodálatra méltó és szánalmas egyszerre. Az ilyen sztereotípiák finomítják Oroszország képét, még inkább láthatatlanná teszik az agresszivitást, előtérbe helyezik a szelíd, önmagát védő Oroszország pózát.

Vagy vegyük Natasa példáját, aki Moszkva kiürítése idején jótékonyságot és orosz hazafiságot kifejező szimbolikus gesztust tesz. Amikor Natasa azt parancsolja, hogy pakolják le a családi holmit a szekerekről, kocsikról, amelyeken elszállítják a Rosztov-klánt Moszkvából, nemcsak a történelmi eseménybe írja be magát, tevőlegesen alakítva azt, hanem az orosz államalkotó mítoszkomplexumot is erősíti, amely azt hirdeti, hogy az oroszok minden személyes haszon fölé helyezik szeretett rogyinájukat. Natasa ugyanis sebesült orosz katonákat akar magával vinni a saját vagyontárgyai helyett. Natasa gesztusa hangsúlyozza, erősíti és kanonizálja az oroszok egy bizonyos képességét: alá tudják rendelni a saját ügyeiket Oroszország érdekeinek.

Tolsztoj figyelemre méltó diszkrécióval kezeli azt, hogy milyen szerepet játszott Kutuzov az austerlitzi vereségben, ez pedig újabb példa arra a presztízsépítő stratégiára, hogy szépirodalmi fikciót illeszt a történelemábrázolásba. Tolsztoj tudta, hogy ebben a csatában az orosz tábornok volt a szövetségesek legfőbb stratégája, de visszatartotta ezt az információt, azt sugallva ezzel, hogy az osztrákok hibájából vesztették el az austerlitzi csatát. Míg a szerző nyomatékosan a tudtunkra adja, hogy egy másik csatában, Ulm környékén Mack tábornok volt a főparancsnok, azt már nem tudjuk meg sem az elbeszélőtől, sem a szereplőktől, hogy Austerlitzben Kutuzov töltötte be ezt a posztot. Tolsztoj regénye hozzájárult a Kutuzov nagyságát hirdető legendához, amely része lett a katonai rendfokozatot viselő személyekkel zsúfolásig telített orosz nemzeti mitológiának. A való életben példátlan volt az austerlitzi vereség. A szövetségesek létszámfölényüknek és az elfoglalt pozícióknak köszönhetően biztos győzelemre számíthattak. Napóleon hadserege jóval kisebb volt, mint a szövetséges hadak, ráadásul ki is merítette a hosszú menetelés. Kezdetben hátrányos pozíciót foglalt el a völgyben, a Pratzen hegy lábánál, amelyet végül megrohamoz. Ilyen körülmények között nem mindennapi katonai antitalentumról árulkodik a csatavesztés. Míg a valós eseményeket elbeszélő történeti munkák nagyrészt egyetemi könyvtárak polcain hevernek, a Háború és béke milliók szemléletét alakítja. Ezeknek az embereknek felszínes ismereteik vannak az orosz kultúráról. A Háború és béke hatására Kutuzov nemcsak az oroszok hőse lett, hanem azoké is, akik rokonszenvesnek találják a korszakot bemutató Tolsztoj mesteri történelemábrázolását. Vitatott kérdés, hogy mi okozta Napóleon végső vereségét Oroszországban, Kutuzov zseniális terve, a rossz idő vagy az olyan megmagyarázhatatlan hibák egyike, amelyeket időnként elkövetnek a nagy stratégák (aztán belebuknak). Ami Tolsztojt illeti, nem hagy kétségeket afelől, hogy Kutuzov bámulatos képességű tábornok és háborús hős volt, ő győzte le Napóleont. Még számos pontot kell Tolsztojnak ítélnünk, amiért képes egybeolvasztani a történelmet és a mítoszt.

Éles ellentétben áll Kutuzov portréjával a Háború és békében Napóleon alakja: ennél nyomorúságosabb képet aligha festettek róla az irodalomban. Tolsztoj öntelt, ostoba, kövér törpének állítja be az austerlitzi hőst, aki sosem értette sem a katonai stratégiát, sem az életet általában. Tolsztoj még kevésbé fogta vissza magát a Naplójában, mint a regényben. Alig olvasott valamit Napóleonról azon kívül, ami elérhető volt a napóleoni háborúk hivatalos orosz történészeként működő A. I. Mihajlovszkij-Danyilevszkij művei és Adolphe Thiers Histoire du consulat et de l’Empire[27] című könyve formájában, mégis a következőképpen állítja szembe Napóleont Sándor cárral:

„Az egész egyiptomi hadjárat – a francia hiúság gaztette. Valamennyi bulletin tudatosan hazudik. A pozsonyi béke escamoté. Az arcolei hídon a zászló helyett ő esett a pocsolyába. Rossz lovas volt. Az olaszországi háborúban magával vitte a képeket, szobrokat. […] Örült a holttestek és sebesültek látványának. Házassága Josephine-nel társaságbéli siker. […] Teljes téboly, összeomlás és jelentéktelenség Szent Ilona-szigeten. Hazugság és nagyság csak azért, mert a perspektíva nagy, de a tér kicsiny lett, s az eredmény semmiség. Majd a szégyenletes halál.

Az okos, kedves, érzékeny Sándor, aki a nagyság magasáról keresi a perspektívát, az emberi fennköltséget. […] Európa újjászületésének tervei. […] Győzelem, diadal, grandeur, amely önmagát is megijeszti, s az emberi nagyság – lelki nagyság keresése.”[28]

Ezek a Napóleon hitványságát és Sándor nagyszerűségét tárgyaló privát fejtegetések alakították a Háború és békében az orosz tekintély képét. Úgy építi fel ezt a tekintélyt, hogy olyan módszerekkel kicsinyít másokat, amelyeket méltatlannak találnának a kritikusok, ha nem hatnának rájuk Tolsztoj regényírói képességei. Bár a világ angolul beszélő része osztja az oroszokkal a francia arriviste iránti ellenszenvet, nehéz lenne tagadni, hogy zseniális hadvezér volt. A történelem egyik nagy ütközeteként tartják számon az austerlitzi csatát, a katonai stratégia iskolapéldája, leírása megtalálható a téma klasszikusaiban.[29] Napóleon nem hitvány emberként bánt a katonáival és a tábornokaival. Bár megalománia hatotta át a viselkedését és a beszédeit, ez közös vonása a hatalom birtokosainak, ő viszont mégiscsak több volt, mint pozőr. Semmilyen értelemben sem rombolta az európai kultúrát: inkább az volt a célja, hogy fölmagasztalja magát és új királyi családokat kényszerítsen Európára. Beavatkozott ebbe a dinasztikus rendbe, de ezzel nem pusztította a nemzeti identitást, nem vette el a szuverenitást; ellenkezőleg, némelyik tábornoka új dinasztiát alapított, más nemzeti identitás, állam hű képviselője lett. De a Háború és békében szellemileg korlátolt hencegőként, üres gesztusokba belegyönyörödött pancserként szerepel; aki képtelen átlátni teljes bonyolultságukban a haditerveket. A bölcs Kutuzov áll szemben a bohóc Napóleonnal, és, milyen különös, Napóleon győz Austerlitznél. Csendes géniuszként ábrázolja Kutuzovot a szerző, aki hajlamos engedni bizonyos vágyainak (az egyik jelenetben azt sugallja, hogy viszonya lehet a pap feleségével, a férj hallgatólagos beleegyezésével), de a „legkomolyabb döntése” a jó, azaz a rogyina megvédését szolgálja. Napóleon viszont reménytelenül elveszett ember. Az a benyomásunk alakul ki róla, hogy alkalmatlan, ezt erősítik a napóleoni Grande Armée-ra vonatkozó hamis adatok: feleakkora létszáma volt, mint amekkorát Tolsztoj megadott, vagyis négyszáz-, nem pedig nyolcszázezer katonával érkezett.[30] Míg a történészek általában Napóleont és Sándort állítják szembe, Tolsztoj a Háború és békében Kutuzovot teszi meg Napóleon qui pro quójának, végül pedig már felül is múlja: ezzel újabb, gondosan kiszámított csapást mért a franciák császárára.

Az orosz–lengyel viszonyok bemutatásában is tisztán látható a folyamat, melynek során beíródik a mítosz a történelembe. Tolsztoj itt komoly ideológiai rendteremtő munkát végez. A regény több epizódjában szerepelnek lengyelek, akik a napóleoni hadjárat idején is orosz szolgálatban maradtak. A legtöbben nagy hatalmú litvániai, fehéroroszországi és ukrajnai mágnások voltak, számukra az orosz protekció garantálta társadalmi státusuk stabilitását. Az írástudó vagy félig írástudó lengyel lakosság elsöprő többsége Napóleon mellé állt. Kiemelt helyet foglal el a lengyel nemzeti emlékezetben a Napóleon seregében harcoló lengyelek tömeges jelenléte: mintegy nyolcvanezren voltak, vagyis az inváziós erők egyötödét tették ki. Napóleon hadserege mindenre kiterjedő támogatást kapott, amikor útban Moszkva felé átvonult a Varsói Fejedelemségen és Litvánián, bármennyire is megviselték e régiót a háborúk, a felosztások és a vagyonelkobzások. Valószínűleg ez volt az egyik oka annak, hogy Napóleon nem a déli, hanem az északi úton vonult Moszkvába: lelkes támogatást várt a lengyelektől. De Tolsztoj kiszerkesztette birodalmi tollal írott regényéből ezt a spontán támogatást, a külföldi olvasók pedig még inkább meg vannak fosztva attól a lehetőségtől, hogy megtudják, milyen volt a helyzet valójában; csak arról értesülnek, hogy azok a Willarskik, „Psebisevszkijek” és „Krizsanovszkijok” (figyelemre méltó Tolsztoj szövegében a két utóbbi név oroszosított írásmódja) orosz szolgálatban maradtak, tábornoki rangban (Krzyżanowski és Przybyszewski) vagy államférfiként (Adam Czartoryski herceg és Willarski gróf). Tolsztoj arról is ír, hogy az oroszok meleg fogadtatásban részesültek Vilnában (Vilnius, Wilno), azt viszont sehol sem említi, micsoda lelkesedéssel támogatta Napóleont ugyanez a város. Amit tehát hall az olvasó, az Tolsztoj autoriter hangja, aki azt mondja neki, hogy a gyarmatosított nemzetek nem álltak ellen az orosz uralomnak azon az útvonalon, amelyen Napóleon Moszkvába vonult; valójában nem is voltak semmiféle kolonizált nemzetek, hisz az orosz birodalom egységes egész volt, gyakorlatilag nem különbözött az etnikai Oroszországtól. Bizonyos történelmi információk kiiktatása olyan benyomást kelt, mintha egységes birodalom küzdene az idegen invázióval. Ha az olvasó csak a napóleoni háborúkat bemutató orosz narratívákat ismeri (vagy egyáltalán nem ért a témához), arra a következtetésre juthat, hogy a lengyelek a 19. század elején nem játszottak komoly szerepet sem Napóleon hadjáratában, sem az orosz birodalom dinamizmusában, marginális elemekként nem volt saját történetük, amelyet elmondhattak volna.

Tolsztoj nem érzett rokonszenvet sem a lengyelek, sem a litvánok iránt, mutatja ezt az is, hogy kész volt magára hagyni fiatal feleségét a gyerekekkel (még a Háború és békét is félbeszakította), amikor 1863-ban kitört az egyik legfontosabb lengyel felkelés. 1863-ban a következőket írta egyik levelében Fetnek: „Mit gondolsz a lengyel ügyekről? […] Rosszul állnak! Nem […] kényszerülünk-e arra, hogy leakasszuk a rozsdás szögről a kardunkat?”[31] Egy másik levélben azt írta: „számomra teljesen érdektelen az, hogy elnyomják-e a lengyeleket”.[32] Wacław Lednicki szerint Tolsztoj azért vélekedett így a lengyelekről, mert a lengyel vonatkozású, általánosan elterjedt orosz előítéletekre hagyatkozott, ezt részletes érveléssel támasztja alá. Azt mondja Lednicki: Tolsztoj „iróniája egy sokkal jobban igazolható felfogást helyettesített, tekinthetett volna megértéssel a felosztásokat elszenvedett Lengyelország tragikus politikai helyzetére. Arra kényszerítették a lengyeleket, hogy I. Sándor alattvalói legyenek; másrészt pedig abban reménykedhettek, hogy Napóleon felszabadulást hoz az országuknak.”[33] Tolsztoj tipikusan birodalmi módon süket és vak maradt a tevékenységi formák korlátozására, amelyek közül kénytelenek voltak választani a leigázott nemzetek. Csak a győztes nemzet előtt nyitva álló lehetőségeket ismerte, a Másikkal való bánásmód lekicsinylő gúnyban vagy abban merült ki, hogy a margóra szorította a birodalom nem orosz alattvalóival kapcsolatos kellemetlen tényeket.

A Háború és béke serkentőleg hatott arra az eljárásra, hogy kiiktatják a lengyel narratívát a történelmi emlékezetből. Amikor Tolsztoj e regényén dolgozott, ezt a narratívát már lényegtelennek tekintették, mert a sikertelen felkelések sorozata után már nyilvánvalóvá vált a lengyelek erőtlensége. Megérkezett a birodalom, erős hangon szólhatott, elfojtva a legyőzöttek hangját, kulturális nemlétre ítélve őket, még akkor is, ha a legyőzött nemzet valójában komoly szerepet játszott. A birodalmak által végzett elkerülhetetlen történelemhamisítás számos ilyen apró módosításból tevődik össze, végül olyan kép alakul ki, mely szerint senki sem képes nyílt beszélgetést folytatni, kivéve azokat a kultúrákat, amelyeket nagy hadseregek és flották támogatnak. A birodalmi magabiztosság újabb jele az a tény, hogy Tolsztoj nem érzett lelkiismeret-furdalást, amikor ilyen ügyekről írva a mérleg nyelvét igazgatta. Jelentéktelennek állította be az oroszok oldalába fúródó lengyel tüskét, úgy mutatta be a birodalmat, mintha már stabilizálta volna a nyugati határait.[34]

Ahogy Tolsztoj bánik a lengyelekkel a Háború és békében, az emlékeztet Edward Said Culture and Imperialism című könyvére, bizonyos európai kulturális események elemzésére. Vegyük az Aidát komponáló Giuseppe Verdire vonatkozó kommentárt. Ellentétben más operákkal, amelyeket európai szponzorok rendeltek meg, ez egyiptomi felkérésre készült, az illető jól megfizette Verdi igyekezetét. Amikor európai megrendelőnek dolgozott, Verdinek figyelnie kellett a librettóiban lévő interpretációkra (nem akarta, hogy eltérjenek az ábrázolt ország vagy régió belső nézőpontjától), de Egyiptommal szemben nem érezte feszélyezve magát. Hisz ez az ország a nem európai világhoz tartozott, minimális elvárásokat vagy még ennyit sem fogalmazhatott meg egy európai zeneszerzőnek.[35] A régi Egyiptomot bemutatva Verdi olyan szabadnak érezte magát, mint Tolsztoj, amikor az orosz birodalom nem orosz domíniumairól írt. Ezért is esett áldozatul mindenféle orientalista előítéletnek az Aida szédületes kairói bemutatója. A Háború és békében Tolsztoj hasonlóan illesztett Közép- és Kelet-Európa történetére olyan víziót, amely az orosz politikai mitológiához kapcsolódott. Ahogy az Aida álegyiptomi opera, Közép- és Kelet-Európa Tolsztoj által fölvázolt képe is jó példa e térség orientalizmusára. Ezt fogadják el az olvasók Oroszországban és a világ más tájain. Újabb pont a birodalmi kiváltságért.

Tolsztoj lealacsonyította Napóleont egy kisebb ördög rangjára, kiiktatta az orosz birodalomhoz csatolt területek történetét, ez segítette abban, hogy újból beírhassa az orosz emlékezetbe az orosz nemzeti identitást alkotó mítosz lényeges részét, a cár és a népe toposzát. Michael Cherniavsky azt bizonyítja a témáról szóló könyvében, hogy szoros kapcsolatban áll egymással ez a két elem, amely kulcsfontosságú az orosz identitás szempontjából.[36] Többször is megjelenik a regényben I. Sándor cár, és minden alkalommal alátámasztja Cherniavsky elemzését. Nézzük, hogyan erősíti Tolsztoj ezt az orosz mitológiában oly fontos szerepet játszó elemet.

Nem sokkal az austerlitzi csata előtt Sándor cár szemlét tart a hadseregében. Ez az első komolyabb jelenete a regényben. Erre még a csata előtt kerül sor, vagyis mielőtt legyőzik az oroszokat. Ha később lépne be Sándor, kisebbítené alakját a vesztes csata, ezért Tolsztoj úgy döntött, olyan pillanatban vezeti be, amikor semmi sem tereli el a figyelmet a cár mint a nemzet atyja (bátyuska) dicsőségéről. Sándorral és a fiával együtt jelenik meg a mezőn az osztrák uralkodó és az osztrák főherceg, de elhomályosítja őket a cári dicsőség. Úgy mutatja be az orosz és az osztrák hadsereget, mintha fesztelen, testvéri kapcsolatban állnának „a megtisztálkodott, nyalkán kiöltözött csapatok […] ezer meg ezer láb és szurony […] kikenekedett, cicomás tisztek”.[37] Az osztrákok és az oroszok nagyon jó bajtársak, egyesíti őket a kölcsönös tisztelet, ugyanolyan civilizáltak, ugyanolyan európaiak. De míg az osztrák csapatok mérsékelt lelkesedéssel fogadják Ferenc császárt a regényben, az orosz regiment fülsiketítő „hurrával” reagál Sándor megjelenésére. Az oroszok rajonganak az uralkodójukért, az osztrákok viszont elég langyosak. Vagy erősebb a hazafiság az oroszokban, vagy az uralkodójuk érdemel nagyobb csodálatot: mindkét változat mellettük szól. Ehhez járul még Nyikolaj Rosztov reakciója.

Tolsztoj a saját apjáról mintázta Nyikolaj Rosztovot, szeretetreméltó, bár kissé prózai alak. Nem ejt foltot rajta sem Andrej herceg zárkózottsága, sem Pierre feslettsége és határozatlansága. Ő a tipikus orosz. E családját szerető ember végül elnyeri jutalmát a gazdag, okos és hűséges feleség képében. Tehát Nyikolaj úgy reagál a cárra, mint egy orosz átlagember. Egyszerű orosz találkozik Oroszország szimbólumával, a cárral, és úgy reagál, ahogy egy orosznak reagálnia kell, rangtól függetlenül: „Rosztov […] érezte, hogy ennek az embernek csupán egyetlen szavába kerül, és ez a roppant sereg (ő, a hitvány kis porszem is, aki elválaszthatatlan a seregtől) keresztültör tűzön-vízen át, a halálon át, vakon követ el gazságot vagy hallatlan hőstetteket; nem csoda hát, ha megremegett, ha megdermedt e már-már elhangzó szó vártában.”[38] Hősiesség vagy bűn, tűz vagy víz, halál vagy élet; mindezt az orosz identitást szimbolizáló ember egyetlen parancsára. Itt nincs szó Istenről, becsületről vagy a hazáról. Oroszország a cár, a cár Oroszország. Isten és a becsület nem látszik lényegesnek. Az elbeszélő azt sugallja, hogy a cárért még bűnt is el lehet, sőt el is kell követni, bár Rosztov kedves és jólelkű ember, nem hajlamos az erőszakra vagy a bűnözésre. Itt alárendelik az erkölcsöt és az illemet az orosz nemzetnek és önkényuralkodójának. Tolsztoj úgy mutatja be a Háború és békében az Oroszországot teremtő politikai mítoszt, hogy nem a Szent Oroszország messianista eszméjét helyezi a középpontjába (amelyet Homjakov és más 19. századi történetírók beszéltek el), hanem azt, hogy az ember aláveti magát az államhatalomnak. Ellentétben az Egyesült Államokkal, ahol inkább írott dokumentumokhoz kapcsolódik az államalkotó politikai mítosz, nem pedig hatalmon lévő emberekhez, Oroszország politikai mítosza a funkcionáriusok által megtestesített államhatalom körül forog. Dosztojevszkij Satovját parafrazeálva: az oroszok hisznek Oroszországban, ezért hihetnek Istenben. Az ilyen alapító mítosz nem szakadhat el az agresszivitástól. Folytatódik Nyikolaj Rosztov eksztázisa: „Istenem! De boldog lennék, ha azt parancsolná, hogy azonnal vessem a tűzbe magam.”[39] Rosztovnak jóval azelőtt támadnak ilyen gondolatai, hogy Napóleon rátámad Oroszországra, akkor jutnak eszébe, amikor egy szláv nép földjén harcol Oroszországért (Austerlitz cseh földön található, amelyet meghódítottak az osztrákok). Ez a rész gyönyörűen illusztrálja azt, mennyire áthatotta az imperialista felfogás a 19. századi Európát; az a tény, hogy Tolsztojnak nem kellett magyarázkodnia e részlet és más hasonló szakaszok miatt, arra mutat, hogy a Háború és béke olvasói között széles körben elterjedt volt a 19. századi imperializmus elfogadása.

Más kontextusban is előfordulnak a cárral való bálványimádó találkozások. Nyikolaj öccse, Petya ugyanúgy kész az uralkodó rabszolgájává válni, mint Nyikolaj. 1812-ben, amikor Napóleon előrenyomult a hadseregével, Petya még nem vonulhatott be a kora miatt, de elment megnézni az uralkodót, aki megjelent a Kremlben alattvalói előtt. Petya kiöltözött erre az alkalomra, úgy tervezte, különleges engedélyt kér arra, hogy bevonulhasson a hadseregbe. A Sándor érkezésére váró tömegben minden társadalmi osztály képviselői ott voltak. Tolsztoj felfogása szerint olyan volt, mint egy kvázimetafizikai eseményre váró gyerek. „Atyánk, angyalunk, atyuskánk!” – kiáltotta a tömeg. Akárcsak Nyikolaj, Petya is „kész volna megölni magát is, másokat is; mind kész lett volna megölni, de kétoldalt ugyanolyan hurrá-ordítással, pontosan ugyanolyan vad arcok tolultak előre”.[40]

Petyának sikerült elkapni egy süteményt, amelyet Sándor a tömegbe dobott. Figyelemre méltó e gesztus szimbolikus értéke. A tömeg személyesíti meg Oroszországot, a cár „táplálja” (ő a kormityel), ahogy a családtagokat táplálja a családfő. Törődik velük, számukra bátyuska, vagyis apa és pap, összhangban azzal, amilyen jelentést kap ez a szó az orosz nyelvben. De az ételosztás az ő szeszélyétől függ, ugyanígy megtehetné azt is, hogy nem oszt. Sándor a pillanat hatására dobálja szét a süteményeket. Ha nem támad ilyen szeszélye, nem eteti meg senki a népet. Az orosz nemzeti mítosz alapja a cári hatalom elfogadása: a cár okozhat csalódást, mégis valami állandó, változatlan; és aligha lenne célszerű fellépni valami ellen, ami állandó.

Teljesül Petya kívánsága: bevonul a hadseregbe, és megölik a franciákkal vívott háborúban. Ez igazán kényelmes, mert rögtön el is helyezhetjük az orosz vértanúk panteonjában, akik az országot védték, amikor rátámadt. De, mint már korábban említettem, 1812-ben több háborút vívtak Oroszországban: akkoriban a Kaukázus és Közép-Ázsia is hadszíntér volt. Ezeken a területeken Oroszország természetesen agresszor volt. Vajon ha Petya a déli vagy a keleti frontra ment volna, akkor is fiatal, ártatlan hősnek tarthatnánk, aki jó ügyért halt meg, gazdagítva Oroszország politikai mitológiáját? Kínos kérdés, egyike azoknak, amelyeket Tolsztoj ügyesen megkerül.

Mint Cherniavsky megjegyezte, a mindenható cár mítoszához társult az alázatos cár mítosza. Az utóbbi mítoszt Rettenetes Iván uralkodása idején kezdték megfogalmazni: a cár mindenható és mindenben jóságos, lehetett rettenetes mint igazságosztó, de kész volt eldobni a hatalmat, hogy koldus, csavargó, szent őrült, a Szent Oroszország része legyen, amely szellemileg létezett a történeti Oroszország által elfogadott világi téren belül. Így növekedett az orosz társadalomban a mítosz, amely azt mondta, hogy I. Sándor uralkodási idejének végéhez érve lemondott a hatalmáról öccse, Miklós javára, titokban elhagyta cári környezetét, és Szibériában halt meg, önkéntes száműzöttként. Tolsztoj a Háború és békében igaznak állítja be ezt a legendát. „I. Sándor teljesítve hivatását, és magán érezve az isten kezét, egyszerre elismeri állítólagos hatalmának jelentéktelenségét, elfordul tőle […] csupán annyit mond: […] hagyjatok engem élni, mint embert, hadd törődjek a magam lelkével és az istennel.”[41]

I. Miklós és a keskeny katonai priccse ugyanennek az előadásnak a része. Az önmegaláztatás elképzelt rituáléja még dicsőbbé tette a cári hatalmat.

Ha az orosz birodalmi identitást erősítő műnek tekintjük a Háború és békét, nagyobb súlya lesz Tolsztoj sikerének, amelyet a történelem átalakításával és bemutatásával ért el, mint azok a kritikusok sugallják, akik magától értetődőnek tekintik a birodalmi kiváltságot. A posztkolonialista elmélet mindig e kiváltság dekonstruálásával foglalkozik, és megnézi a birodalmi narratíva fonákját. A Háború és béke e perspektívából nézve sok tekintetben kolonialista regény, kifejezi Oroszország mint gyarmatosító birodalom magabiztosságát, ugyanakkor kiszorítja a legyőzött nemzetek narratíváit. Ugyanakkor a mű, kölcsönvéve Lyotard terminusát, Oroszország birodalmi státusát legitimáló nagy elbeszélés. Olyan államként mutatja be Oroszországot, mint amelynek jól fejlett nemzeti tudata van, de ezt nem úgy teszi, hogy közvetlenül jeleníti meg ezt a tudatot – így veszítene varázsából a külföldiek szemében (így járt el Dosztojevszkij A félkegyelműben, amikor Miskin herceg felsorolja, milyen jó oldalai vannak az orosz nemzethez való tartozásnak) –, hanem azzal éri el, hogy erősíti a nemzeti mitológia konszolidáló szerepét.

Ennek megfelelően kellett átalakítania és bemutatnia a szerzőnek a nemzeti emlékezetet, mind vertikálisan, azaz hosszmetszetet készítve minden társadalmi osztályról, mind pedig horizontálisan, azaz megmaradva az eliteken belül; aztán meg kellett mutatnia, hogy ez az egyesített nemzet ott áll szemtől szemben a Másikkal. Így hozhatott létre birodalmi regényt, vagyis olyan művet, amely erősíti a birodalmi identitást. Bár az Anna Karenina vagy a Bűn és bűnhődés szerkezete tökéletesebb, mindkét regény nagyobb lélektani mélységeket tár föl, egyik sem olyan lényeges a modern orosz önértékelés szempontjából, mint a Háború és béke. Ez a regény helyezte el az utolsó ecsetvonásokat a birodalmi sikerekben született orosz nemzet portréján. Olyan meggyőzően közvetített Oroszország kolonialista gyakorlata és az önmagáról mint számos nehézséget elviselő, bámulatos nemzetállamról alkotott kép között, hogy ez rögződött az orosz történelem kanonikus változataként, nemcsak az orosz olvasók, hanem az egész világ számára. Nagyon kevés nemzetnek sikerült bármikor is így alakítania a saját képét a világ szemében.

   

Pálfalvi Lajos fordítása

 

       

[1] Edward Said, Culture and Imperialism, XIV.

[2] Richard Pipes, Russia under the Old Regime, 13.

[3] Talán ez az egyik oka annak, hogy olyan gyorsan radikalizálódott, majd erőszakos forradalomhoz vezetett az orosz állam alapjait érintő kritikai diskurzus. Aki Oroszországban bírálni akart, annak át kellett lépnie az elfogadható diskurzus határait, túl kellett lépnie mindenen, ami megengedett. Míg Nyugaton a fő vonulat mellett haladt a politikai és gazdasági radikalizmus, jelentőségét tekintve elmaradt tőle, Oroszországban annyira teljes volt a szakítás, hogy a radikálisok úgy érezték, egyik orosz társadalmi intézményben sem találnak támaszt; elvetették hát mindegyiket, mindet föl akarták számolni, hogy a nulláról kezdhessék újra.

[4] Sztrahovot idézi Ernest Simmons, Leo Tolstoy, I., Vintage, New York, 1960. 313. Oroszul lásd Ny. Ny. Sztrahov, Krityicseszkija sztatyji ob I. Sz. Turgenyeve i L. N. Tolsztom, Matcsenko, Kijev, 1901. Reprint, Mouton, The Hague, 1968.

[5] Anthony D. Smith, The Ethnic Origins of Nations, 213.

[6] Lev Tolsztoj, Háború és béke, ford. Makai Imre = Lev Tolsztoj művei, V., Magyar Helikon, Budapest, 1965. 252.

[7] „Zöld tölgy a tenger szögletében…” A. Sz. Puskin, Ruszlán és Ludmila, ford. Fodor András = Uő, Elbeszélő költemények, mesék, 11.

[8] Lev Tolsztoj, Háború és béke, ford. Makai Imre = Lev Tolsztoj művei, IV., Magyar Helikon, Budapest, 1965. 547, 551.

[9] Uo. 656. Meg kell azonban jegyeznem, hogy a Holsztomer (1886) című elbeszélésben Tolsztoj egész más nézőpontot választott, inkább a gyengébb állattal azonosul, nem pedig az azt kihasználó emberrel. Mutatja az író tehetségét, hogy képes azonosulni a birodalommal, miközben megérti azok nézőpontját, akiket legyőzött a birodalom (ezúttal az állatokét, akiket eszközként használ az ember). Érdekes, hogy Tolsztoj nem fejezte be a Holsztomert, a felesége, Szonya zárta le és adta ki sok évvel a Háború és béke megjelenése után, amikor Tolsztoj már más ember volt, átalakította a lelki válság, inkább „Isten országának” eljövetelén fáradozott (amelyet a maga módján alkotott meg), nem a regényíráson.

[10] „Si tu peux, fas que ton âme arrive, / À force de rester studieuse et pensive, / Jusqu’à ce haut degré de stoique fierté / Où, naissant dans les bois, j’ai tout d’abord monté. / Gémir, pleurer, est également lâche. / Fais énergiquement ta longue et lourde tâche / Dans la voie où le Sort a voulu t’apeller, / Puis après, comme moi, souffre et meurs sans parler.” Alfred de Vigny, La mort du loup = Uő, Poèmes, Union Générale d’Éditions, Paris, 1966. 255–258. A magyar változat Illyés Gyula fordítása.

[11] Hugh Seton-Watson, i. m. 122–123.

[12] Molnár Tamás, A hatalom két arca. Politikum és szentség, ford. Mezei Balázs, Európa, Budapest, 1992. 293.

[13] S. A. Grant azt állítja, hogy a mir és az obscsina moszkóviai képződmény, ezek nem ószláv intézmények. Obshchina and mir. Slavic Review 35. 1976, 4.

[14] Lev Tolsztoj, Háború és béke, ford. Makai Imre = Lev Tolsztoj művei, IV., 202.

[15] Uo. 209.

[16] Nadezhda Durova, The Cavalry Maiden. Journals of a Russian Officer in the Napoeonic War, Indiana UP, Bloomington, 1989.

[17] Peter J. Taylor, The Way the Modern World Works, Wiley, New York, 1996. 193–211.

[18] Ernest Simmons, Leo Tolstoy, I., 313.

[19] D. I. Pisarev, Old gentry [Sztaroje barsztvo] = Leo Tolstoy, War and peace, Norton, New York, é.n. 1377.

[20] A. Sz. Puskin, Jevgenyij Anyegin, ford. Áprily Lajos = Uő, Jevgenyij Anyegin. Drámák, Európa, Budapest, 1976. 9.

[21] Michael Holquist, Dostoevsky and the Novel, Princeton UP, Princeton NJ, 1977. 165.

[22] Lev Tolsztoj, Háború és béke, ford. Makai Imre = Lev Tolsztoj művei, IV., 17.

[23] Norman Davies, Lengyelország története, 425; Allen F. Chew, i. m. 61.

[24] Lev Tolsztoj, Háború és béke, ford. Makai Imre = Lev Tolsztoj művei, IV. 402; „Ujehal v kijevszkuju gubernyu, ggye nahogyilasz bolsaja csaszty jego kresztyan.” Lev Tolsztoj, Vojna i mir, I., Hudozsesztvennaja Lityeratura, Moszkva, 1963. 401.

[25] Lev Tolsztoj, Háború és béke, ford. Makai Imre = Lev Tolsztoj művei, IV., 669.

[26] Uo. 227.

[27] R. F. Christian, Tolstoy, Cambridge UP, Cambridge, 1969. 111.

[28] Lev Tolsztoj, Napló, ford. Gellért György – Kozma András, Osiris, Budapest, 1996. 127.

[29] R. E. Dupuy – T. N. Dupuy, The Encyclopedia of Military History from 3500 B. C. to the Present, Harper and Row, New York, 1977. 747–750.

[30] Lev Tolsztoj, Háború és béke, ford. MAKAI Imre = Lev Tolsztoj művei, V., 114.

[31] „Sto vi dumajetye o polszkih gyelah? Vegy gyelo-to ploha, nye prigyotszja li nam sz vami i sz Boriszovim sznyimaty opjaty mecs sz zarzsavevsego gvozgya?” Lev Tolsztoj, Polnoje szobranyije szocsinyenyij, LXI., Goszudarsztvennoje Izdatyelsztvo Hudozsesztvennoj Lityeraturi, Moszkva, 1953. 17.

[32] Uo. 115.

[33] Wacław Lednicki, Tolstoy between War and Peace, Mouton, The Hague, 1965. 36–37.

[34] A későbbi művekből ítélve Tolsztoj véleménye változott ebben a kérdésben, ez különösen a Feltámadás (Voszkreszenyije, 1898) című regényben érezhető, amelyben az orosz birodalom legértékesebb lakosai közé sorolja a lengyeleket, az elbeszélő pedig nyíltan elítéli két politikai fogoly, a lengyel Łoziński és a zsidó Rozowski kivégzését.

[35] Edward Said, Culture and Imperialism, 117.

[36] Michael Cherniavsky, Tsar and People. Studies in Russian Myths, Random House, New York, 1969.

[37] Lev Tolsztoj, Háború és béke, ford. Makai Imre = Lev Tolsztoj művei, IV., 320.

[38] Uo. 321.

[39] Uo. 324.

[40] Lev Tolsztoj, Háború és béke, ford. Makai Imre = Lev Tolsztoj művei, V., 101.

[41] Uo. 702.