Baljós árnyak

     
 
„A világon összesen kétféle ember létezik:
aki tölt, és akinek töltenek.”
(Tortuga, Breaking Bad, 3. évad)

– Ez most komoly? – nézek Évára, az asszisztensemre, aztán hátradőlök a székemben, komoly képpel, várakozásteljesen, de titokban abban reménykedem, hogy a válasza igen lesz.
– Hát persze – mondja könnyedén, mintha a világ legtermészetesebb dolga lenne, hogy az egyik barátnőjének, aki még csak húszéves, éppen én tetszem meg. – Tutira bejössz neki – vihog fel idétlenül, és én vele nevetek, bár halvány fogalmam sincs, hogy min.
– Nahát – fújom ki megkönnyebbülten a levegőt –, én nem is tudom, hogy erre mit mondjak.
– Mondjuk, jelöld be a Facebookon – feleli, és megvonja a vállát.
– Jó, jó, még meggondolom. – Aztán megkérem, hogy meséljen a lányról, akiről csak pár perce tudtam meg, hogy Emesének hívják, és állítólag múlt hét pénteken a Symbolban találkoztam vele, a jogászmulatóban. Sajnos csak halványan emlékszem arra az estére, mivel korábban a DiVinóban alaposan kiütöttem magam. Arról persze szó sem lehet, hogy mindezt Évának is eláruljam. Így aztán arra a kérdésére, hogy emlékszem-e a barátnőjére, rövid, említésre sem méltó habozás után, határozottan azt válaszolom, hogy igen. Gyorsan még azt is hozzáteszem, hogy nagyon kellemes este volt. Éva egyelőre csak sejtelmes vagy inkább nagyon is sokat sejtető mosollyal válaszol, amit én határozottan biztató jelnek veszek, és kissé megnyugszom. Pár perc múlva még azt is megtudom Emeséről, hogy a főiskola mellett bikinimodell, és a fenekére egy sárkányt tetováltatott, amit ugyan én péntek este nem láthattam, de állítólag megígérte, hogy hamarosan megmutatja. Ettől aztán beindul a fantáziám, de olyan élénken és durván, hogy szinte azonnal merevedésem lesz, és az egész testemet kellemes bizsergés járja át. Képtelen vagyok akárcsak fél füllel is odafigyelni arra, amit Éva a jogászbulin történtekről összezagyvál. Végül azzal bocsátom el, hogy adja át az üdvözletemet Emesének, és a nevemben köszönje meg neki a fantasztikus estét.
Miután magamra maradok, és kissé megnyugszom, Emese Facebook-oldalán végignézem az összes fotóalbumát. A képek egy része valamilyen apró termetű kutyáról készült, ő nyilván Emese ölebe. Mivel nem érdekelnek a kutyák, ezeket a fotókat gyorsan átugrom. Néhány kép, amelyet valószínűleg az internetről töltött le, további állatokat (általában kutyák és macskák, valamint egy dagonyázó víziló) és bizonyos körökben cukinak tartott dolgokat örökít meg: kutyához dörgölődző macskát, kukába beszorult mosómedvét, rózsaszínre festett hörcsögöt, ilyesmit. A többi fényképen (van vagy száz belőlük) Emese látható, amint a barátnőivel a belvárosban és a Hajógyári-szigeten különféle klubokban partiznak, vagy a tengerparton fekszenek a homokban, vagy épp a hullámokba vetik magukat, limuzinban buliznak és más fiatalos, ezért aztán számomra irigylésre méltó dolgot művelnek. Valamennyien fiatalok, hibátlan a testük, szépen le vannak sülve, és valamilyen megmagyarázhatatlan ok miatt szinte kivétel nélkül szőkék.
El kell ismernem, legalábbis a fotók alapján, hogy Emese tényleg kivételesen szép lány. Az egyik képen – amit azonnal el is mentek magamnak – homokos tengerparton, a hullámok között térdel, a bőre csokibarna, amit a fehér fürdőruha még jobban kiemel. A melle majd szétfeszíti a tenyérnyi bikinifelsőt, enyhén szétvetett lábai közt csak egy vékony csíkot takar a bikinialsó, kiemelve a szeméremdombját. A fejét kéjesen hátraveti és vastag szálú, enyhén hullámos szőke haja zuhatagként merül bele a háta mögött magasra csapó hullámokba.
Rövid időn belül, a Facebook segítségével, azt is megtudom Emeséről, hogy a kedvenc zenéje a Dead Kennedys és egy Yonderboi nevű alak, akiről én még sosem hallottam. Mindenféle rappereket hallgat, Tigert, G-Unitot, dr. Drét, Crazy8-at, T-Rexet, meg egy Spartan nevű dj-t, akinek előre fésült, egyenesre vasalt festett szőke haja a fél arcát eltakarja, egyébként meg melegítőfelsőt hord, IBIZA felirattal. Emese kedvenc filmje a Machete meg a Ponyvaregény. Éjjel-nappal Budapest rajongó, a műsort az Irigy Hónaljmirigy, a Pezsegő Bár, a Lisztró Bisztró és egy durva kinézetű, Robi nevű alak mellett nemrég lájkolta is. A könyvrovat üres.

***

Mivel az Irigy Hónaljmirigy és az Éjjel-nappal Budapest kicsit megzavarja az álmodozásomat, és Robi sem tűnik túl szimpatikusnak – bár az oldalát még nem néztem meg –, ha csak rövid időre is, de elbizonytalanodom abbéli elhatározásomban, hogy írok Emesének, és egyúttal meghívom ebédelni.
A következő félórát egy akta felett töltöm, de csak korlátozott figyelmet tudok szentelni az ügynek, amely egyébként sem érdekel. A gondolataim időről időre visszatérnek Emeséhez, egészen pontosan ahhoz a képhez, amelyen a tengerben térdel, és a fehéren örvénylő habok a testét nyalogatják. Rövid idő után feladom a hasztalan próbálkozást, hogy megértsem a per egyik bizonyára fontos részletét, amelyet Viktor, a főnököm kifejezetten rám osztott, és megnyitom az internetet. Emese Facebook-oldalán újra végignézem az összes partis és tengerpartos képet, aztán előveszek egy üres papírlapot. A lapot egyetlen határozott tollvonással kettéosztom, majd a bal oldalára felírom, miért ne írjak neki, míg a jobb oldalára a miért írjak neki felirat kerül. Mindkettőt aláhúzom kétszer, aztán rövid gondolkodás után, magamat is meglepve, könnyedén ezeket az érveket sorolom fel a miért ne írjak neki felirat alatt: túl fiatal hozzám (még a korkülönbséget is odaírom, 20 év); nem biztos, hogy megtaláljuk a közös hangot (itt zárójelben felsorolom a rappereket); családom van; szabadidő (ide teszek egy kérdőjelet, bár magam sem tudom, miért); végül, mintegy magamat figyelmeztetendő, nyomtatott betűkkel ezt írom le: Irigy Hónaljmirigy, Éjjel-nappal Budapest.
A lap jobb oldalára összesen két szót írok, miután hosszasan bámulom a tengerpartos képet: fiatal, szép.
Hátradőlök a székemben, behunyom a szemem, és ahogy az egyik tréningen tanították, lemegyek alfa állapotba. Hagyom, hogy az agyamban szabadon áramoljanak a döntéshez szükséges összes információk. A fiatal és szép sorra győzi le a szemköztieket: előbb a korkülönbséget (tulajdonképpen egyáltalán nem izgat), aztán a rappereket (viszonylag gyorsan meggyőzöm magam, hogy egyáltalán nem idegen tőlem ez a zene). A családom már nehezebb falat. A közös lakás, a jelzálogkölcsönök, aztán ott vannak a srácok… Ugyanakkor – győzködöm magam –, mivel Éva úgy tájékoztatott, hogy Emese csak laza kapcsolatra vágyik, amelyben egy komoly férfi (ez lennék én) foglalkozik majd vele, egyáltalán nem valószínű, hogy ez a kis kaland, vagy nevezzük inkább kitérőnek, válással végződne. Az Éjjel-nappal Budapest meg csak egy ártalmatlan szappanopera, amelyet a feleségem is néz.
Az Irigy Hónaljmiriggyel, ezzel a Tesco-parkolók és falunapok hakniforgatagából az ezredforduló tájékán a tévében landoló, az én ízlésemnek rettenetesen alpári humorú zenekarral már nehezebben boldogulok.
Bár magam sem értem, miért tulajdonítok ekkora jelentőséget ennek a társulatnak meg egy egyszerű lájknak, újabb üres lapot veszek magam elé, és egymás mellé, de azért kellő távolságra egymástól, leírom előbb a banda nevét, aztán a két varázsszót, fiatal, szép. A döntés előtt, mivel még mindig nem vagyok biztos a dolgomban, hirtelen ötlettől vezérelve még egyszer megnézem a tengerparton készült fotót, aztán egyetlen határozott mozdulattal áthúzom a zenekar nevét.

***

Bejelölöm Emesét, de délután háromig kell várnom, hogy visszajelöljön.
„Szia”, írom neki meglehetősen bénán, de azért elküldöm az üzenetet.
„Szia, mi zu!?”, válaszolja, és rögtön kérdez is, már ha a „mi zu”-t nem értem teljesen félre. Az is átfut az agyamon, hogy ez a köszönés része lehet, vagy egyszerűen olyan kifejezés, amit a fiatalok használnak ugyan, de különösebb jelentése nincs, így aztán nem is kell rá válaszolni. Rövid habozás után, mivel semmiképpen sem szeretném, hogy megszakadjon kettőnk közt a kommunikáció, így folytatom: „Örülök, hogy összefutottunk a bulin!”
„Én is”, jön a válasz, és elégedettséggel tölt el, hiszen nem visszautasító. Jó jel, állapítom meg magamban. Ám megint megtorpan a beszélgetésünk, s ha nem találok ki valami újat, akár gyorsan meg is szakadhat. Nincs sok időm, hogy a folytatáson merengjek, ezzel nagyon is tisztában vagyok, ezért egy merész húzással vágom ki magam: „Holnap ebéd?”
Amíg a válaszára várok, a Rolexemet bámulom, és minden újabb megkezdett percnél egyre erősebben kerülget a sírhatnék, ám kerek öt perc elteltével végül válaszol: „Benne vagyok.”
„Szuper! Hol szeretnéd?”, írom a válaszomban.
„Találd ki te! És most, ne haragudj, de rohanok, mert várnak a barátnőim”, búcsúzik meglehetősen illedelmesen, amit azonnal jó pontként könyvelek el nála.

***

Bár a gondolataim változatlanul Emese körül forognak, sőt további képeket másolok ki a Facebook-oldaláról, a délután hátralévő részét sikerül többé-kevésbé az ügynek szentelnem. Elolvasok két egymásnak teljesen ellentmondó szakértői véleményt, félig elkészítek egy beadványt, megválaszolok néhány e-mailt. Közben arra is jut időm, hogy elolvassak pár viccet, amit a kollégáim küldenek át a szomszéd szobából. Megnézek egy humoros filmet is, jedinek öltözött nyugdíjasok lézerkardoznak benne. A folyosón a kávéautomatánál ácsorgok, és pletykálkodok a titkárnőkkel. Éppen azt a képet tanulmányozom, amelyen Emese egy partilimuzin hátsó ülésén ül miniszoknyában, szétterpesztett lábakkal – a piros tangabugyi csíkja tisztán látszik a szoknya alatt –, amikor Viktor, a főnököm lép be.
– Mi van? – veti oda, de közben nem is néz rám. Előbb a festményt bámulja a falon, egy hatalmas tojássárga színű, szabálytalan alakú gömböt, amelyben egy embriószerű, ijesztő alak lebeg, majd az ablakon át a szemben lévő irodaház tetejét, ahonnan éppen egy megriadt galambraj száll fel.
Viktor kérdésére, amelyre, úgy veszem ki a tekintetéből, nem is vár választ, legszívesebben azt felelném, hogy semmi, esetleg azt, hogy minden rendben, de ebben a pillanatban valamilyen láthatatlan erő, számomra teljesen érthetetlen módon, mégis arra kényszerít, hogy azt mondjam: – Ezt nézd meg! – Lazán a képernyőre bökök, amelyet teljes egészében betölt Emese limuzinos képe.
– Ez igen. Ez teljesítmény! – dicsér meg Viktor, miután a kedvencemet, a tengerpartos képet is megmutatom neki, meg még vagy húsz másikat, és közben részletesen elmesélem délelőtti beszélgetésemet Évával. – És mit akar? – szegezi nekem a meglehetősen praktikus kérdést.
– Semmit – felelem, bár ezt magam sem gondolom komolyan, ezért így folytatom: – Szüksége van egy megbízható pasira, akivel el tud beszélgetni, lazulhat egy kicsit meg ilyesmi.
– Aha – nyugtázza a válaszomat, majd hosszasan elgondolkodik, végül azt mondja: – Gondolom, vannak barátnői is.
– Persze – felelem lazán, és rákattintok arra a képre (szintén elmentettem), amelyen Emese tíz másik lánnyal együtt egy partilimuzin előtt pózol.
– Igen… igen – motyogja Viktor, és egyenként végigmustrálja a lányokat. – Nagyon ígéretes a kínálat – csap nevetve és egyben biztatóan a vállamra, majd sokatmondóan rám néz.
Néhány másodpercnyi csönd után megkérdezem, segíthetek-e valami másban is, és felajánlom, hogy beszéljük át az ügyet, amelyen éppen dolgozunk.
– Nem, nem, kösz – hárítja el az ajánlatomat, és még bólogat is hozzá, de hirtelen az az érzésem támad, hogy Viktor mégis szeretne tőlem még valamit.
– Nos… – kezdek bele, de aztán rögtön el is hallgatok, mert a főnököm közbevág.
– Majd gondolj rám… – elhallgat, mintha keresné a szavakat, végül így folytatja: – …mármint a barátnő fronton. – Zavartan felnevet. – Ha van valami szabad préda. Szóval, gondolj rám – mondja még kis szünet után, s mint a kígyó az egeret, úgy szuggerál a tekintetével.
– Jó – felelem, nem túl nagy meggyőződéssel a hangomban.
Viktor a vállamra teszi a kezét, és nekem szegezi a kérdést: – Mikor is találkozol vele?
– Holnap együtt ebédelünk.
– Nagyon jó, nagyon jó – ismételgeti, majd belém karol, és szelíd erőszakkal az ajtóig kísérteti magát. – Jó, akkor majd holnap délután beugrom, hogy megtudjam, mit végeztél. – Nevetve megveregeti a vállam. – Nagy reményeket fűzök a dologhoz – rám kacsint, aztán vidáman fütyörészve távozik.
Visszatérek a per aktájához, de ezúttal is csak mérsékelt figyelemmel vagyok képes a különböző beadványokat és szakértői jelentéseket tanulmányozni, mivel a gondolataim, hol hevesen, hol andalítóan lágyan Emese körül forognak. Éppen, persze csak pihenésképpen, egy fotóalbumot csinálok a képeinek, amikor Viktor hív.
– Igen – veszem fel a kagylót.
– Admirális – szól bele a főnököm a kagylóba, Darth Vader hangját utánozva. Az utóbbi időben, ha unatkozik, ezzel szórakoztatja magát. – Azonnal küldje át a lázadókról azt az űrsiklójuk előtt készült képet, valamint az ismert lázadó koordinátáit.
– Nos, Vader nagyúr – megyek bele a játékba, de mivel fogalmam sincs, miről beszél, rögtön el is akadok. Hogy időt nyerjek, zavartan nevetgélek. Végül rövid csönd után csak ennyit sikerül kinyögnöm: – Pontosan kiről is van szó?
Viktor előbb Darth Vader-szerű fujtató hangokat ad ki, ami akár az idegesség jele is lehet, majd szenvtelen hangon ezt feleli: – Küldd már át azt a limuzinos képet a csajokról meg Emese Facebook-oldalának a linkjét.
– Küldöm, máris. – Aztán kissé kelletlenül hozzáteszem: – Vader nagyúr.
– Jól van, admirális – érkezik a válasz, azzal a főnököm leteszi a telefont.
Fél óra sem telhetett még el, amikor Viktor ismét hív, és közli velem, hogy a limuzinos képen balról a második és negyedik lány, akikről megtudta, hogy Zsaninak és Bettinek hívják őket, és mindketten a BGF-re járnak, tetszik neki. Megkér, hogy ezt feltétlenül említsem meg Emesének a holnapi találkozásunkkor, meg azt is, hogy szívesen kezdene valamelyikükkel egy laza kapcsolatot.
– Balról a negyedik az elsődleges target, megérette, admirális? – mondja Viktor.
– Értettem, Vader nagyúr! – felelem, akár egy robot.
– Jó vadászatot, admirális! – búcsúzik Viktor.
– Köszönöm, Vader nagyúr – felelem én.

***

A szerda délelőttöt rapszámok hallgatásával töltöm, mialatt a Pezsegő Bár és a Lisztró Bisztró weboldalát tanulmányozom. Miután a Pezsegő Bár étlapját egy kissé fiatalosnak és csapongónak ítélem, a Lisztró Bisztróban foglalok asztalt, délre. Emesének üzenetben jelzem a találkozó helyét és idejét. „Szupi!”, válaszolja szinte azonnal.
Az angol nyelvű rapszámokból nem sokat értek, mivel többségüket erős fekete akcentussal adják elő, és feltételezésem szerint minden második szót vagy kifejezést a börtönszlengből vettek át. Néhány, gyakran visszatérő szót vagy mondattöredéket azért egy idő után ki tudok hámozni belőlük: bazd meg; az élet szar; megdöglesz; vagy ők, vagy mi; az utca elnyel, meg ezekhez hasonlókat.
A T-Rex nevű hazai előadóval, mivel magyarul énekel, már könnyebb a dolgom. Ám, annak ellenére, hogy a számok szövegeit gyakran már az első alkalommal nagyjából tisztán értem, úgy érzem, hogy ez a fajta zene sohasem fog igazán közel kerülni hozzám. A felismerés kissé elkedvetlenít, mivel az Emesével együtt töltött időt szeretném tartalmas beszélgetésekkel bensőséges hangulatúvá tenni. T-Rex, hasonlóan az általam csak foltokban megértett Tigerhez, G-Unithoz, dr. Dréhez és Crazy8-hoz, valószínűleg arról énekel, illetve rappel, hogy szétlövi mások fejét, elveszi a pénzét és végül megbassza a nőjét. Persze a dalokból az is kiderül, hogy T-Rex számára sem fenékig tejfel az élet, amit meglehetősen realistán beszél el, amikor hosszasan arról kesereg, hogy a törvény vagy egy másik rivális banda előbb-utóbb őt is megtalálja, kicsinálja, és még a nőjét is jól megbasszák, de a nő úgyis egy rohadt kurva, megérdemli a sorsát. Tizenegy felé úgy döntök, hogy elég volt az utcai bandákból, leszámolásokból, és egy fontos ügyre hivatkozva eljövök az irodából. Gyalog vágok neki az Andrássy útnak, amely, hála a hibátlanul kék égnek, fényárban úszik, és járókelőktől, turistáktól meg sétáló pároktól zsong. A közelgő szerelem mámorító érzése járja át minden porcikámat, könnyűnek érzem magam, tele vagyok energiával, mint aki nem ismer lehetetlent.
Az étterem üvegfalán csak úgy zúdul be a kora tavaszi napsugár, ezüstös csillogásba vonva a bárpult mögötti falat borító hatalmas üvegtükröt. Amíg Emesére várok, előbb az arcomat, aztán a frizurámat vizsgálgatom benne. Az előbbit, hála a rendszeres szoláriumnak, kellőképpen barnának, míg az utóbbit, persze csak a koromhoz képest, elfogadhatóan trendinek ítélem meg.
Emese a szőrmés nappabőr dzseki alatt fehér pamutpólót visel, don’t STOP ME felirattal. A fekete lakknadrág bokától lefelé neccharisnyában folytatódik. A metálfényű magas sarkú még jobban kiemeli sudár termetét. A kezét tüskés karkötő és kígyófejes gyűrű díszíti.
Ebéd alatt a következőket tudom meg Emeséről: kedvenc sorozata a Maffiózók (letöltötte az összes évadot, és a barátnőivel már háromszor végignézte) és a Breaking Bad. Egy újabb tetoválást tervez, ezúttal a hátára, de ezt még megbeszéljük, mert kíváncsi a véleményemre. Hetente háromszor jár konditerembe, télen snowboardozik. A lakásban, ahol most egyedül lakik, a hálószobát pirosra festették, amit mielőbb szeretne megmutatni nekem. Volt egy hosszabb kapcsolata, de már vége. Az illetőt Robinak hívják, és bár rosszul bánt vele, még mindig érez valamit iránta, mondja kisség elmélázva. Erre az információra megszólal a vészcsengő a fejemben, és akaratlanul is, de elkomorodom, amit azonnal észrevesz. Kapok egy gyors puszit az arcomra, megdicséri az öltönyömet, közli, hogy a Robival kapcsolatos dolgot nem úgy gondolta, egyébként meg már vége. Erre felbátorodom, és halkan, de azért határozottan megkérdezem tőle, hogy akkor mégis hogy gondolta. Nevetve azt mondja, sehogy, és rögtön gyors ellentámadásba kezd. Miközben a sértődöttet játssza, elnéz a vállam felett. Kétségbeesem, de annyira lebénít a tudat, hogy el is veszíthetem, hogy percekig csak idétlen heherészésre futja tőlem, meg arra, hogy az ételt dicsérjem, pedig nem is igazán jó. Miután megígérem neki, hogy a következő tetoválásának én állom a költségeit, kegyesen megbocsát, majd teljesen váratlanul közli, hogy nemrég látott egy motoros balesetet a belvárosban.
– Tényleg? – kapaszkodom bele a témába.
– Nagyon durva volt – feleli, de részleteket nem közöl.
– Meghalt? – kérdem jobb híján.
– Leszakadt a feje – feleli komoly arccal, miközben a bárpult mögötti tükörben nézegeti magát.
Puszival válunk el, s bár az első találkozásunk számomra a vártnál langyosabbra sikerült, mégis jókedvűen sétálok vissza az irodámba, mivel búcsúzkodás közben, mintegy mellékesen, megjegyzi, hogy akár már holnap délután felugorhatnék az ő kis lakásába; szívesen megmutatná azt a kedves kis kuckót. A meghívását boldogan, amit persze igyekszem hűvös elegancia mögé rejteni, rögtön el is fogadom. Még abban is megegyezünk, hogy majd süt nekem valami egyszerű kis süteményt, én pedig a borról gondoskodom.
Alighogy beteszem a lábam a szobámba, máris csöng a telefonom. Viktor az.
– Admirális, sikerrel járt a küldetése? – kérdi.
– Nos, ez egy igen érdekes találkozás volt… – kezdek bele az igazságnak többé-kevésbé megfelelően, de mivel elfelejtettem Emese előtt szóbahozni a barátnőit, rögtön el is akadok, miközben vadul azon jár az agyam, hogyan is vágjam ki magam ebből a kellemetlen helyzetből.
– Sikerült a lázadókat lokalizálnia? – vág közbe Viktor.
– Kiket? – kérdezek vissza kissé megzavarodva.
– Bettit és Zsanit – feleli, kiesve a szerepéből.
Csönd.
– Na, na! – sürget.
Újabb szünetet tartok, mert közben már azt sem tudom, hogy mit beszélek – Persze… illetve rajta vagyok az ügyön.
– Hogy érted azt, hogy… raj ta vagy az ü gyön? – Tényleg nem érti, amit mondok, bár ezen egyáltalán nem csodálkozom.
Nagyot nyelek… tényleg, hogyan is értem én ezt a dolgot?
– Nos, sínre tettem az ügyet – felelem rövid hallgatás után, most már magabiztosan. – Menni fog.
– Ennek igazán örülök, admirális – nyugszik meg Viktor. – A saját érdekében is! – teszi hozzá fenyegető hangon, aztán szó nélkül bontja a vonalat.
Előveszem az iPhonomat és beírom: „Holnap beszélni Emesével a barátnőiről!!”
Megpróbálok újra a perrel foglakozni, de a gondolataim minduntalan visszatérnek Emesére. Előbb tetoválásokat böngészek az interneten, aztán, bár már minden képet vagy százszor megnéztem, újra megnyitom a Facebook-oldalát. A tengerpartos fényképek felett merengek éppen, amikor eszembe jut Robi, s bár azonnal megfogadom, hogy nem foglalkozom vele, fél óra után már az ő Facebook-oldalát tanulmányozom. Robiról gyorsan megtudom, hogy területi képviselő a Colánál, valami RATT nevű együttest hallgat, a kedvenc filmje a Rambo IV., amelyből egy jelenetet (Rambo egy dzsipre szerelt gépágyúval iszonyú mészárlást rendez) fel is tett az oldalára. Van egy speed motorja és egy harci kutyája. Az eb fajtáját nem tudom megállapítani, mivel nem értek a kutyákhoz, de elég veszélyesnek tűnik, és persze ronda is. A többi fotón Robi hozzá hasonló alakokkal pózol egy konditeremben, vagy súlyemelő gyakorlatokat végez számomra irreálisan nagynak tűnő súlyokkal, ringben bokszol, homokzsákot rugdos és csépel, vagy csak egyszerűen bamba, de erőszakos képpel bámul bele a kamerába.
Robiról és a barátairól gyorsan kiderül, hogy egy Betyársereg elnevezésű szervet tagjai. Már a jelmondatuktól is visszahőkölök, „Ne bántsd a magyart, mert pórul jársz!” Nem kell sokat kutakodnom az interneten, hogy a Betyárseregről megtudjam, nem szentéletű emberek gyülekezete. „A mi szemünkben a köztársaság törvényei nem sokat érnek, a puszta ősi törvényeit azonban bármilyen körülmények között betartjuk és betartatjuk”, olvasom hüledezve a hitvallásukat. Bár a puszta törvényeit én magam nem ismerem, és a betyárok sem sorolják fel azokat, de végignézve a seregről készült képeket, jobbára erőszakosnak tűnő felvonulások, utcai harcok a rohamrendőrökkel, vérző vagy már bekötözött fejű emberek, megszámlálhatatlan edzőtermi kép, egy rovásírással teleírt fatábla (talán ezek lehetnek a puszta törvényei – merengek el), el tudom képzelni, hogy mifélék lehetnek ezek a törvények. „Hiszünk Istenben és a legősibb íratlan törvényekben, tiszteljük a betyárbecsület-kódexet, soha egymást el nem áruljuk. Szeretünk élni, szeretjük a jó bort, pálinkát, a szép nőket, de a harcot, a férfias küzdelmet is”, így szól tovább a kinyilatkoztatás. Aztán a sereg legutóbbi hőstetteit sorolják fel: cigány maffiózók megrendszabályozása Kunszentmártonban, idős gárdista visszaköltöztetésének biztosítása Kétegyházán, Zákányszék és Ruzsa környékének megtisztítása a betelepülő és bűnöző életmódot folytató román cigányoktól, Gyula városában a szórakozóhelyek „kitakarítása” a várost züllesztő elemektől, a dóci tanyavilágban a helyi lakosok felkérésére rendfenntartó tevékenység folytatása, és így tovább oldalakon keresztül.
„A puszták szabadcsapatai vagyunk, így fel sem oszlathatnak minket a Köztársaság kutyái”, jelentik ki vészjóslóan a betyárok az írás végén.
Úgy látom, hogy Robi nem kedveli a jópofa fényképeket bicikliző majmokról, ejtőernyőző nyugdíjasokról, embernek beöltöztetett állatokról, befestett kutyákról vagy macskákról. A könyvrovat üres.

***

Csütörtök délelőtt Emese átveszi az ellenőrzést az agyam felett, és a legszínesebb vágyak hömpölyögnek bennem. Különféle terveket kovácsolok utazásokról, együtt töltött estékről a vörösre festett kis kuckójában. Gondolatban már rávettem, hogy öltözzön be diáklánynak vagy valamilyen mangarajzfilm-figurának, s ő a kérésemnek kacér, kicsit mocskos, ám feltétlenül boldog mosollyal tesz eleget. A kedd és csütörtök estékre tervezem a találkozókat, mivel ezek az időpontok ideálisak üzleti vacsorára, így kicsi a valószínűsége, hogy a feleségem gyanút fog. Még egy utazást is megkockáztatok, bár még nem tudom, hová. Egy tízes listát állítok fel a lehetséges szállodákról, de minduntalan megváltoztatom. Hol a lokáció nem megfelelő (nagy a valószínűsége, hogy ismerőssel találkozunk), hol az ár–érték aránnyal van gondom, megint máshol a megközelítés problémás („kizárólag terepjáróval ajánlott”, írja az egyik erdei hotel prospektusa, de nekem az nincs). Egy másik esetben azért húzom le a szállodát a listáról, mert bár szép környezetben van, az épület egyszerűen ronda.
Fél óra után úgy döntök, hogy az utazással majd később foglalkozom, inkább előveszem a tetoválós magazint, amit tegnap hazafelé menet vettem, és egy külön erre a célra magammal vitt, rég lezárt ügy aktájába rejtettem. Sajnos otthon nem volt alkalmam részletesen áttanulmányozni az újságot, pedig éjjel kétszer is kilopóztam vele a vécére, de aztán zajt hallottam, így kénytelen voltam az aktával együtt gyorsan visszatenni a táskámba.
Elképedve látom, hogy manapság a matróztetoválások a legdivatosabbak, amelyek egyáltalán nem az én ízlésem szerint valók, még akkor sem, ha meglepően szép, már-már művészi kivitelben készülnek. Végül egy egzotikus virágok közül kilépő tigris mellett döntök, amit egy feltűnően szép ázsiai nő hátára tetováltak.
Dél van, éppen indulnék az ebédlőbe, amikor köszönés nélkül Viktor lép be a szobámba, és azt mondja: – Gondoltam, segítek neked, úgyhogy kidolgoztam egy menetrendet estére. – Mivel a meglepetéstől szóhoz sem jutok, sőt valójában azt sem értem, hogy mit hord itt össze, hallgatok, mire ő így folytatja: – Na, szóval, este hat körül találkoztok, és dobtok egy jó mozit együtt. – Cinkosan rám vigyorog. – Ez jó lesz bemelegítőnek. Aztán szépen elviszed a Menzára vacsorázni, és megisztok – elgondolkodik – mondjuk egy üveg fehérbort. Több nem kell, mert a végén még berúgsz, és használhatatlan leszel. Egyébként itt már megemlítheted neki Bettit és Zsanit.
– Viktor… – próbálok tiltakozni, de ő rögtön belém folytja a szót. – Hazafelé esetleg ihattok egy bort a Kadarkában, de én a helyedben inkább – rám kacsint – rohannék a kiscsajhoz.
Már az ajtóban áll, amikor visszafordul, és szigorú tekintettel megkérdezi: – Ki az elsődleges célpont?
– Betti – felelem rövid gondolkodás után.
– Úgy van, admirális.

***

Délután hat óra. Rövid előjáték után Emese lovagló ülésben rám ül, én pedig gyorsan elélvezek.
Chipset és pattogatott kukoricát eszünk. Emese nem sütött süteményt, és mást sem. Állítólag az egyik barátnőjét elhagyta a pasija, és az ő lelkét kellett ápolnia egész délután, azért nem jutott ideje a sütire. Elnézve az unott képét, amivel a sajtos chipset ropogtatja, nem igazán hiszek neki. A rágcsától pár falat után rám tör a szomjúság, úgyhogy iszunk egy kis Somlói Apátsági Juhfarkot. A bort idefelé jövet nagy gonddal választottam ki a bortársaság boltjában.
Emese feltekeri a CD lejátszón a hangot, így esélyem sincs rá, hogy mindazt a sok érdekes dolgot, amit a Juhfarkról ma az eladótól megtudtam, elmeséljem neki. A lemezen spanyolul rappelnek, ami még jobban idegesít, mintha angolul tennék. Mivel nem beszélek spanyolul, egy szót sem értek az egészből, kivéve a refrént, amelyet többen egyszerre üvöltenek, bár inkább azt mondanám, vonyítanak a mikrofonba: „Marijuana, illegal!”
Még csak fél órája vagyok nála, de máris heteknek tűnik. Megtörendő a lassan elviselhetetlen csendet, szóbahozom a tetoválást. Lehet róla szó, mondja, de ő inkább egy bicikliző nőt szeretne, aki Marilyn Monroe-ra hasonlít, és a szoknyáját felfújja szél. Mivel úgy látom, teljesen mindegy, hogy én mit szeretnék, szó nélkül rábólintok az ötletére, és ismét felajánlom, hogy kifizetem a tetoválást. Erre kissé megenyhül, és egyáltalán nem ellenkezik, amikor hasra fordítom, és előbb a hátát, aztán a fenekét simogatom, végül becsúsztatom a mutatóujjamat a puncijába, ami meglepő módon tiszta lucsok. Fel-felnyög, miközben egyre gyorsabban húzom ki és tolom be most már a mutatóujjammal együtt a nagyujjamat is, majd azt kiáltja, „gyere belém!”. Egy gyors mozdulattal mögé kerülök, négykézlábra állítom, miközben arra kényszerítem, hogy a válla felett rám nézzen, aztán kemény lökésekkel beléhatolok. Ezúttal tovább tart, s mire elmegyek, már csupa izzadtság a testem.
– Kérsz még bort? – nyújtom a pohara felé az üveget.
– Bocs, de menned kell – mondja, és már húzza is fel a bugyiját.
– Máris? – vinnyogom.
– Órám van.
– Este hétkor?
– Órám van – feleli ellenmondást nem tűrő hangon.
Megadom magam. Összeszedem a ruhámat, és felöltözöm. Emese továbbra is az ágyban fekszik, a tévét is bekapcsolta már. Egyáltalán nem úgy néz ki, mint aki bárhová is készülne.
– Elvigyelek? – kérdem reménykedve, hátha még egy darabig együtt lehetünk.
– Kösz, nem – veti oda, és további magyarázatot nem fűz hozzá.
Az ajtóban állok, és éppen elköszönnék, amikor lehalkítja a tévét, majd tárgyilagos hangon közli: – Valamit szeretnék megbeszélni veled.
– Parancsolj – torpanok meg.
– Szeretném tudni, hogy akkor most mennyivel támogatsz engem.
Csönd.
Hallom, amit mond, és természetesen tökéletesen értem is, mégsem tudok válaszolni rá.
Még mindig csönd.
– Mit… is? – nyögöm ki nagy nehezen a teljesen értelmetlen kérdést, amire egyébként is nagyon jól tudom a választ.
– Karcsi! – mondja, miközben felül az ágyban, és farkasszemet néz velem.
– Ööö… – Belenyúlok a zsebembe. Izzadó tenyeremhez szinte odaragadnak a bankjegyek. – Húszezer? – kérdezem vagy mondom, magam sem tudom már. Ebben a pillanatban apró nesz hallatszik a másik szobából. Akár egy kutyától is származhat, nyugtatgatom magam, bár amióta beléptem a lakásba, ebnek még csak a nyomát sem fedeztem fel.
– Húszezer – ismétlem meg, most már reménykedve.
– Ez most komoly? – mered rám.
Megint zajt hallok a másik szobából, s egyre kevésbe hiszem, hogy egy kutyát zártak volna be oda. Agresszív gondolathullámokat nyel el az agyam, és határozottan fenyegető, sötét árnyak közelségét érzem, amelyek bármelyik pillanatban lecsaphatnak rám. Villámgyorsan számba veszek minden lehetőséget. Az eredmény egyszerre sújt le, és hat rám bénítóan. „Robi! A betyárok! A puszta törvényei!”, mondom magamban, és közben úgy érzem, mintha ezernyi hangbomba robbanna a fejemben. Kiver a víz. – Ötven – motyogom magam elé. – Ennyi pénz van nálam.
– Köszönöm – mosolyog Emese.

***

Reggel, alighogy beérek az irodámba, Viktor hív. Már éjszaka is keresett, és többször is ezt az üzenetet kaptam tőle: „Admirális, jelentést kérek!” Nem vettem fel a telefont, és az üzenetekre sem válaszoltam.
– Admirális, jelentést kérek! – vág a közepébe Viktor, anélkül, hogy a köszönésemet viszonozná.
Csönd.
– Admirális, ott van? – próbálkozik újra. Nem esik ki a szerepéből.
– Itt – nyöszörgöm.
– Akkor jelentsen már! – sürget. – Mi a helyzet a lázadókkal?
Még mindig hallgatok, mert nem tudom eldönteni, mit is mondjak el neki, aztán szinte már suttogva közlöm Viktorral, hogy tegnap este semmi sem történt. – Meggondolta magát… úgy értem, hogy órája volt, meg… hát… nem is úgy gondolta… azt hiszem – gabalyodom bele kissé a mondandómba.
– Aha – nyugtázza Viktor. – Betti és Zsani?
– Ne haragudj, de nem tudtam szóbahozni őket.
– Zavart érzek az erőben – közli gyanakodva.
– Én is – hebegem jobb híján.
Csönd. Meglehetősen hosszú csönd.
– Admirális… – kezd bele újra, mire én kétségbeesetten közbevágok:
– Igen?
– Csalódtam magában – mondja majdnem tökéletes géphangon.
– Sajnálom, hogy… – mentegetőzöm, mire Viktor szó nélkül leteszi a telefont.
A délelőtt hátralévő részében igyekszem elfoglalni magam, hogy a gondolataimat eltereljem Emeséről. Kinyitom az aktát, beleolvasok egyik-másik iratba, de egyszerűen összefolynak előttem a szavak. Úgy fél óra telhet el, amikor nem bírom tovább, és újra megnyitom Emese Facebook-oldalát. A legnagyobb meglepetésemre Viktor tűnik fel a barátok képei közt. Koktélos pohárral a kezében egy vitorlás fedélzetén áll, fehér ingben, valószínűtlenül barnán. A nap, mint egy óriási halogén lámpa, éppen belehanyatlik az azúrkék és soha véget nem érő tengerbe.
Egy kattintással Viktor oldalán vagyok. A Pezsegő Bár és a Lisztró Bisztró mellett már Emese bikinis fotóját is lájkolta.
Rövid habozás után blokkolom Emese oldalát, aztán kilépek a Facebookról.

***

Dél felé jár az idő. Az asztalomnál ülök, és úgy teszek, mintha iratokat tanulmányoznék, de egyetlen mondatot sem bírok végigolvasni. Végül a telefon csengése rángat ki a kábultságomból.
– Admirális – szól bele meglepően vidám hangon Viktor, aki úgy tesz, mintha az előbb mi sem történt volna közöttünk –, ugye tudja, hogy hiába oly önhitten büszkék a technológiai szörnyszülöttjükre. Egy bolygó elpusztítása eltörpül amellett, amire a mindenható Erő képes!
Egy pillanatra elgondolkodom ezen – pedig tudom, hogy annak, amit mond, semmi értelme sincs –, de máris ezer és ezer fényévnyire, egy messzi galaxisban találom magam. – Jól hangzik – mondom magamban kacagva. – De attól tartok, Vader nagyúr, hogy az ön hajója nemsokára egy számunkra eddig ismeretlen, gonosz és sötét faj által uralt bolygón landol, ahol a mindenható Erő fabatkát sem ér – közlöm vele, s a válaszát meg sem várva leteszem a telefont.