Kalligram / Archívum / 2014 / XXIII. évf. 2014. július–augusztus / Batyu

Batyu

(kutyakomédia)

 

 

l. Batyu, a fehér-barna foltos, csámpás, leginkább foxira hajazó kotorékeb időnként olyanformán húzta a lábát, mint a gazdája, aki az ötvenes évek vége felé robbant be az irodalmi életbe – rendhagyó módon mindjárt egy regénnyel. Ahogy Batyu a kutyák közt, úgy számított ő korcsnak az irodalmi életben, mert előzőleg nem publikált sem verset, sem novellát, és arcról sem ismerhették, hiszen nem fordult elő olyan helyeken, ahol irodalmárok elő szoktak fordulni, úgymint szerkesztőségek és könyvkiadók, de a Hungária kávéház mélyvíznek nevezett alagsorában, vagy a körút túlsó végén, a Luxorban sem. Nappal nem fizetett kávékat meg kiskonyakokat szomjas irodalmi szerkesztőknek a Rádió pagodájában, éjszakánként nem kibicelt hírességeknek a Fészek Klubban, vagyis a pályakezdőktől elvárható magatartás változatai közül egyiket sem tartotta magára nézve kötelezőnek. Rejtőzködése azt üzente a világnak, hogy az irodalmi szamárlétra megmászását nem hajlandó a legalsó fokon, úgynevezett fiatal íróként kezdeni. Voltak, akik azt mondták, alighanem túlteng benne az öntudat, de mivel műveket ez idáig nem tett közzé, azt sem lehetett megítélni, jogos-e a túltengés. Mások úgy vélték, ilyen magabiztosság nem belülről fakad, ennek az lappang a hátterében, hogy az illető pontosan tudja, a vitorláját dagasztó szelet valahonnét fentről fújják. Ezt a feltevést erősítette a sajtó viselkedése is, mert ahhoz képest, hogy első könyvről volt szó, feltűnően nagy lármát csapott. Ekkora figyelmet az idő tájt Élő Klasszikusok könyveinek sem szenteltek – bár az idő tájt az Élő Klasszikusok tüntetően hallgattak. Hallgattak a szép számmal létező Élő Középszerűek is, titkon abban reménykedve, hogy írásaik nívója (föltéve, hogy volnának ilyenek) különbözhet az Élő Klasszikusokétól, de a hallgatásuk egyenrangú, nemírni legalább annyira tudnak, mint a nagyok. És ha az utókor netán – egyéb fogódzók híján – abból ítéli meg kinek-kinek a jelentőségét, hogy a huszadik század ötvenes éveinek végén milyen sokáig és mi mindenről hallgatott, ők az irodalmi értékrend magasabb grádicsára léphetnek. Ebbe a számításba csak egy hiba csúszott: nem gondoltak rá, hogy a kulturális élet nem tűri meg a vákuumot, létének jogosultságát minduntalan, percnyi kihagyás nélkül igazolnia kell, ezért óhatatlanul felértékelődik minden történés, eseményszámba megy például egy pályakezdő író jelentkezése is. Az Esti Hírlap nevű, irodalommal ritkán foglalkozó délutáni bulvárlap például egyazon héten kétszer is sort kerített ennek az első regénynek a beharangozására. Büszkék vagyunk rá, hogy egy tehetséges szerző első lépéseit egyengetjük az irodalomban, jelentette ki a kiadó igazgatója, és Batyu gazdáját magyar Ilf-Petrovnak nevezte, aki egy pályakezdőtől egészen meglepő módon merész, szatirikus regénnyel lép a közönség elé. Két nappal ezt követően újabb cikk újságolta, hogy hamarosan ínyenceknek való irodalmi csemege kerül a könyvesboltokba: ünnepélyes keretek között, az Írók Boltja különtermében tartott sajtótájékoztatón mutatjuk be Granicsári Géza Fenékig tejföl című regényét, amely a Rákosi-korszak visszásságait figurázza ki.

 

2. Ne nézzenek madávnak, hördült fel a Brasil presszó egyik mikroszkopikus méretű asztalánál Gencs Béni, és a kinyitott Esti Hírlapja közepére csapott, még hogy kifiguvázás! Ki hiszi el ezeknek, hogy a Kopasz már nem tabu? Gencs Bénit azóta tudták felizgatni az efféle hírek, amióta illegálisan üzemeltetett kölcsönkönyvtárát tavaly szinte tönkretették: mert az addig jóformán csak tőle beszerezhető bestsellerek közül a Tarzant és a péhovardokat (hivatalos indoklás szerint „a Rákosi-idők kultúrpolitikájával való szembefordulás jegyében”) új kiadásban megjelentették. Minden célzástól, ami a légkör ilyesfajta enyhülésére vonatkozott, kilelte a hideg, és úgy érezte, kihúzzák a talajt a lába alól. Még az hiányzik, hogy Lanny Buddot meg a tövökvezsőket is kiadják, és kész, lehúzhatom a volót, tönkvementem! A többi törzsvendégtől azt várta volna, hogy együtt érezzenek vele, de épp az a hórihorgas öregember, aki tizenegy éve ült a szomszédos asztalnál, Fettersporn Adorján, a valahai Esti Budapest kulturális rovatának (nem önszántából) kvietált munkatársa, megint juszt is az ellenkezőjét mondta, mint amit hallani szeretett volna. Nézze, Bénikém, én például elhiszem. Magának még sosem tűnt fel, hogy azokat, akik már eltűntek a süllyesztőben, mindig szabad kiröhögtetni? Rákosiék alatt nem volt tabu Horthy, miért lenne most tabu a Kopasz? Azt én se hinném el, ha a könyvet azzal reklámoznák, hogy a forradalmi prolibugris kormányt fogja kifigurázni – de hát nem azt mondták. Gencs makacsul ingatta a fejét, ccö-ccö, maga, Fettevspovn, fonahvemből okoskodik, mert vövid a memóviája. Ez a dolog engem avva emlékeztet, amikov ötvenhávomban kijöttünk a favbával, mevt elhittük, hogy a Kopasznak vége, volt-nincs, ezentúl minden más lesz. És más lett? Ötvenötben nem visszajött a Kopasz? Na ugye, nem tud mit mondani. Előbb lesz belőlem tőzsdeügynök a Walt Stvíten, mint ahogy itt engedik kifiguvázni a Vákosit! Fetterspornt tizenegy éve bosszantotta, hogy Gencs biliárdgolyófejébe tölcsérrel sem tud több észt tölteni. Édes encsem-bencsem-Gencsem, emelte meg recsegő hangját, amikor ezek – elismerem, a maga nagy pechjére – újra kiadták a Piszkos Fredet, mit gondol, mit akartak vele bizonyítani? Csak azt, hogy ami be volt tiltva a Kopasz idején, azt ők simán engedélyezik. Mi következik ebből? Az következik, hogy ezeknek direkt érdekükben áll megjelentetni egy olyan könyvet, ami Rákosit röhögteti ki. Egyebek közt ez is garancia a népnek, hogy ők – mások. Gencset majd szétvetette a méreg, amiért épp azt nem felelheti, amivel tromfolni tudna: maga azért beszél így, mert majd megvész, hogy újra az Esti Budapest, azaz most már Esti Hírlap munkatársa lehessen, és abban reménykedik, hogy ha kormánypárti szövegeket ereget, majd reaktiválják, de pechjére itt a Brasilban senki sincs, aki ezeket a megfelelő helyen visszamondaná. Azt persze Fetterspornnak sejtenie sem szabad, hogy átlát rajta, mert ha megorrontaná, többé szóba sem állna vele, sőt, egyikük még a Brasilnak is kénytelen volna búcsút mondani, annyit viszont nem ér meg az egész, mellesleg ki se bírná, hogy ezt a nagy marha embert ne lássa nap mint nap. Megvető arckifejezésébe próbálta belesűríteni, amit lenyelt, és csak annyit mondott, csűvheti-csavavhatja, Ádikám, nekem ez a szatívadolog almás, és a szitán átlátó ember fölényével söprögette a zakója reverjét. Uraim, uraim, szólalt meg Kolegerszky Damján öblös hangja a hátuk mögött, én csak egy színpadról leintrikált buffó vagyok, de felhívom becses figyelmüket a lényegre: akár gúnyolja az a regény Rákosit, akár nem, az egész csak színjáték, mondhatnám politika, tisztára Potemkin-fal. Ekszküz, szólt közbe Elefántovics, a nevét meghazudtolóan sovány tanár, Patyomkin! Az énekes egy legyintésre se méltatta, kuss, ormányoskám, maga nem ért ehhez, a Potemkin-dolgok mindig a külföldnek szólnak, ha itt még szatírák is íródnak, akkor korlátlan művészi szabadság van, tehát a magyar kérdést le lehet venni a napirendről. Ekszküz, krákogott a tanár, volna még egy körülmény, ami nyílván csak nekem üthet szöget a fejembe, aki harminchat évig tanítottam gimnáziumban, és ha a politikához nem is, ehhez értek: a szatíra nem pályakezdők műfaja, komoly élettapasztalat szükségeltetik hozzá, ergo a kiadó vagy a szerzőt, vagy a témát illetően hazudott. No, hát ezt mondom én is, nézett körül Gencs és elégedetten nyugtázta, hogy a többiek, Fetterspornt kivéve, bólogatnak. Maguk egytől-egyig szamarak, harsogta az ex-hírlapíró, mert csak közhelyekből tudnak kiindulni, és biztosra veszik, hogy a szerző valami zöldfülű bölcsész, mivel mostanság ilyeneket szokás felfedezni. De mi van akkor, ha annak a bizonyos regénynek a szerzője rendelkezik élettapasztalattal, csak éppen másfélével, mint mi? Ha például egy gyöpösfejű mozgalmi salabakter az illető, aki – mint mondani szokás – ezerkilencszázötös párttag, és még látta Lenint? Ez a feltételezés mindenkit elképesztett, Fetterspornt pedig már az is elégtétellel töltötte el, hogy tud olyasmit mondani, amitől másnak elakad a szava. Ezen föllelkesülve kombinált tovább, az a vén tróger talán úgy érzi, most jött el az ő ideje, ezeknek odafent meg kapóra jön, hogy van valaki, aki új művel áll elő, és íróként azelőtt nem kompromittálta magát. Elsőként Gencs tért magához, és kiabálás közben olyan vadul gesztikulált, hogy leverte a kávéscsészéjét, sok bavomságot összehovdott máv, Fettevspovn, de amit most beszél, az teljes képtelenség! A vén salabaktevek istenítették Vákosit, és most is visszasívják, tehát kizávt dolog, hogy közülük bávki egyetlen vossz szót is szólna vóla! Igeeeen, kérdezett vissza vijjogó hangon Fettersporn, akkor arra feleljen, mi a helyzet a volt spanyolosokkal, encsem-bencsem-Gencsem, akiket Rákosi gyanússá nyilvánított, meg a volt tizenkilencesekkel, akiket dettó, talán azok is istenítették? Közöttük nem lehetnek grafomán dilettánsok, akik régóta fenik rá a fogukat, hogy írók legyenek, és most úgy érzik, megfizethetnek a sérelmeikért? Álljunk meg, uraim, álljunk meg, harsogta Kolegerszky, elfelejtették, hogy van nekünk itt a Brasilban egy saját írónk? Miközben a presszó hátsó fertálya felé sandított, úgy megnyomta a hangját, hogy képtelenség lett volna nem meghallani, itt a mi Sunyó Sándorunk. Már bocsánat, de amit eddig összehordtunk, talán csak útszájder fecsegés, ekszküz, igazította ki Elefántovics, autszájder. Ormányoskám, kuss, reccsent rá az énekes, de engesztelésül megszorongatta a vállát, arra lennénk kíváncsiak, mit gondol erről a mi írónk? Tényleg, hümmögték a többiek, halljuk Sunyót!

   

3. Sunyó Sándor csak pár hónappal ezelőtt vált a Brasil törzsvendégévé. Nem azon a módon, hogy egy nap kapta volna magát, és találomra beül ide, mint első útjába akadó presszóba, annak is az egyetlen szabad asztalához, hogy rendeljen egy kávét. Jóakarói figyelmeztették rá, a Brasil több, mint egy presszó, az már fogalom, ott nem kedvelik az ismeretlen, csak futólag betérő és rohanvást távozó vendégeket. Most ugyan hivatalosan nem más, mint a 631. számú vendéglátó-ipari üzemegység, de valójában kultikus hely, és az volt már akkor is, amikor még az Andrássy út 47. szám alatt működött, s attól, hogy most a Népköztársaság útja 47-ben van, a lényeg nem változott. Még a telefonszáma is maradt a háború előtti 224-610, ahogy megmaradt nevének rendhagyó helyesírása is: hiába hozott határozatot a kerületi tanács, hogy a Brasil név „z”-vel írandó, a neonbetűket nem javították ki. Az Imola névre hallgató boltvezetőnek is csak a terjedelme változott, mármint, ahogy a törzsvendégek fogalmaztak, hál istennek több lett rajta abból a harapnivalóan kemény húsból, amit nem bírtak nem megfogni, ahányszor csak elment az asztaluk mellett. Imola asszony szinte a családjának érezte őket, akik a Brasil összesen hét asztalából hatot szokásjogon birtokoltak, mivel jóformán több időt töltöttek itt, mint az otthonaikban vagy a munkahelyükön – már akinek volt még ilyenje. Egyaránt hatvan és a halál közti életkorban leledző törzsvendégei dönthették el, hogy megtűrnek-e valakit, és kit, a hatodik asztalnál. Sunyó azzal nyerte meg őket, hogy legelső látogatásakor valóságos konfesszióval mutatkozott be nekik. Ösztövér testével törökülésben felkuporodott egy tonett székre, holdvilágkerek képében ide-oda jártak az apró malacszemek, majd magas, meg-megremegő fejhangon önostorozásba fogott, uraim, Sunyó Sándor József Attila-díjas író kér önöktől befogadtatást! A díjat nem kérkedésből említem, épp ellenkezőleg, az az én egyik nagy szégyenem, amit jóvá szeretnék tenni, ugyanis 1951-ben kaptam, és olyan valamiért, amit legszívesebben kitörülnék az életemből. Amint idáig jutott, orrot kellett fújnia, meg szemet törölgetni, és a folytatás is szipogósra sikerült. A sztálinvárosi fák legendája – ez volt a címe annak a könyvemnek, amiről annak idején azt mondták, látlelet a szocializmust építő magyar népről, csakhogy merő hazugság volt az egész, ahogy utána a többi könyvem is. Bátran beszélhetek erről önöknek, mert azóta leszámoltam azzal az illúzióval, hogy ilyen művek jogán író lennék. Sajnos viszont mást képtelen vagyok írni, úgyhogy immár ötödik éve egyetlen sorom se jelenik meg, csak néha fordításaim. Emiatt eléggé mardos is a szégyen, de ami ennél kínosabb: sokan, érdemtelenül, úgy tartanak számon, mint a legrégebb idő óta hallgató magyar írót, az ellenállás etalonját. Talán önök közül is hallotta már valaki a nevemet így emlegetni, én azonban tudom, hogy nincs mire büszkének lennem, mert engem is bevittek ugyan a Gyorskocsi utcába, de csak két hétig tartottak bent, ami érdemnek, mentségnek, mártíriumnak egyaránt kevés. Ha még egyáltalán tudnék írni, én is meggyőződésből hallgatnék, mint a többiek, akik az „Egy töltényt se Hitlernek!” mintájára egyetlen sort se publikálnak ezeknek, csak sajnos az az igazság, hogy nálam nem erről van szó, én úgy érzem, mintha irodalmilag impotens lennék, vagy írógörcs állt volna belém, csak sajnos nem a kezembe, hanem az agyamba. Emiatt már nem is érzem jól magam olyan helyeken, ahol más írók is előfordulnak. Nekem ideális hely volna a Brasil, mert itt intelligens emberek, mégsem írók között lehetek. Ugyanakkor maradnék az irodalom közelében, hiszen az Írók Boltja itt van a szomszédban, a 45-ben, és akár az ablakból nézhetem az oda igyekvő, onnan távozó pályatársaimat, viszont mégse lennék kitéve a kérdezősködésnek, hogy min dolgozom, mi készül az asztalfióknak, vagyis mi az, amit nem publikálok?

   

4. Sunyó kitárulkozása megtette a magáét, s noha korábban (bár ebben reménykedett) a nevét se hallották, büszkék voltak rá, hogy nemcsak befogadták, de igyekeztek tapintatosan meg is könnyíteni a beilleszkedését. Nem nézegettek folyton a leghátsó asztal felé, ahol Sunyó egy immár ipari műemléknek számító, kicsavarós Penkala töltőtollal körmölt naphosszat. Örvendezve mutogatták egymásnak, hogy az írójuk itt újra tud dolgozni, és ezért elégedettség töltötte el őket. Óvakodtak Sunyó tudtára adni, hogy még ismerőseik ismerősei sem hallották soha a nevét, és a kerületi Szabó Ervin Könyvtárban sem volt meg egyetlen műve sem, pedig valamelyikbe szívesen beleolvastak volna. Sunyó még a mecénási ösztönt is valamelyest kiprovokálta belőlük, mikor rájöttek, hogy duplakávék helyett szimplákat iszik, és a cehhel még így is kénytelen-kelletlen adós marad, hiszen publikációk híján nincsenek honoráriumai. Hónapról hónapra összedobták a kávéi árát, amikhez – bár ez a Brasilban nem volt szokás – kis kancsó tejet és egy szem mézespuszedlit is kapott, a kiolvasott újságokat pedig tapintatosan odacsempészték az asztalára. Stenmencs, Sunyókám, hogy megzavarjuk, mikor alkot, szólította meg az énekes, de kivételesen olyasmiről van szó, ami a maga szakterülete. Mi sajnos nem vagyunk literátorok, már elnézést, Ádikám, maga mint hírlapíró, talán félig az, de sehogyse tudjuk eldönteni, lehetséges-e, hogy itt és most egy olyan szatírát hagyjanak megjelenni, ami a Rákosi-érát gúnyolja?

   

5. Sunyó vonakodva szólalt meg, és a verejtéket törölgette tarkójáig érő homlokáról, bonyolultabb dolog ez, mint hinnék. Azt például én a magam részéről készséggel elhiszem, hogy ezeknek a konszolidációhoz elkelne egy szatíra. De nem igazi szatíra! Azt kérdezik, mire alapítom ezt? Ott volt nekik tavaly Csikszeredai Elinkó könyve, a Káder a kaptafán. Gyöngébbek kedvéért: egy olyan író műve, aki a háború előtt Baumgarten-díjat kapott, amit tudvalévőleg nem osztogattak akárkinek. Tudvalévőleg, hümmögte minden meggyőződés nélkül az énekes. A mi Elinkónk (valójában Elemér, de a szakma ezer éve csak így hívja) éppenséggel a Rákosiék kultúrpolitikájáról szedte le a keresztvizet. Ha ezeknek szatíra kellett, ezzel megkapták, azt a könyvet a bátorsága miatt is, a minősége miatt is bízvást kitehették volna a kirakatba. Ehelyett mit tettek? Egy felbérelt bravójukkal lebunkóztatták. Pardon, szólt közbe Fettersporn Adorján, valamit nem értek. Azt mondja, lebunkóztatták? Azt, vágta rá Sunyó, mi az érthetetlen? Akkor előbb meg is kellett jelennie. Természetesen, bólintott Sunyó, és ezzel mi a gond? Gencs Béni hangja úgy csattant fel, mintha éppen egy sanda hátsó szándékot leplezne le. Mondja, Fettevspovn, maga tulajdonképp kivel van? Védi – ezeket? Fettersporn a székét hátralökve felpattant, és hórihorgas termetével fenyegetően Gencs fölé tornyosulva kiabált, védi őket a nénikéje, aki egy marék homokért tilinkózik a Szaharában! Bénikém, folytatta valamelyest enyhültebb hangon, ugye most direkt adja a hülyét, hogy kihozzon a sodromból? Arra próbáltam rávezetni magukat, hogy ha ennek a Csiksomlyói Elinkónak a könyvét, ekszküzé, szólt közbe a tanár, Csikszeredai, seckó-jednó, legyintett Fettersporn, ha az ő könyvét hagyták megjelenni, pedig az a mi Sunyónk szerint igazi szatíra volt, akkor a tiszta logika alapján én miért ne feltételezhetném, hogy az a most beharangozott könyv, amit szintén hagynak megjelenni, szintén igazi szatíra? Ez a post hoc, ergo propter hoc tipikus esete, mondta Elefántovics, a gyöngébbek kedvéért azt jelenti, hogy ezután, tehát emiatt, és ez az elkövethető logikai hibák leggyakoribbika! Fettersporn egy bosszús vállrándítással reagált, Gencs képe azonban kezdett vértolulásossá válni, és Sunyó attól tartott, az elmérgesedő szóváltás még tettlegességig fajulhat. Kedves barátaim, állt gyorsan közébük, a helyzet az, hogy mindketten setétben tapogatódznak, ami természetes is, hiszen nincsenek beavatva a kultúra kulissza megetti titkaiba. A megetti meg a setétben hallatán Elefántovics úgy vonta fel a szemöldökét, mint aki épp megjegyez magának valamit, ami később fontos lehet, Sunyó újabban gyakran ejti a szavakat ízeskedve, erőlteti ezeket a népieskedő kiszólásokat, mintha szoktatni akarná a környezetét, hogy bár régóta városban él, azért a nép fia maradt, és a művei ásta gödörből azzal próbál kikecmeregni, hogy a tősgyökerekbe kapaszkodik. A titok az, folytatta Sunyó, hogy Elinkó könyve nem azért jelenhetett meg, mintha Rákosiékról már szabadna a keresztvizet leszedni, hanem merőben üzleti megfontolásból. Tudniilik még a sajnálatos események előtt került nyomdába, és emiatt egy évig raktáron is maradt. A nyomda viszont követelni kezdte a pénzét. Mit tehetett a kiadó? Engedélyt kért a sundámbundám árusításra. Megkapta, és mit ad Isten, a könyv a puszta szájpropaganda útján is elfogyott. Amitől odafent jól megijedtek, hisz a végén még másnak is kedve szottyan efféle írásokat megjelentetni! Legyen példa statuálva, hogy ebből nem lesz rendszer. Ezért jött a lebunkózás, és az eszmei tisztaság is jól meg lett védve.

   

6. A szavait fogadó álmélkodó mormogástól Sunyó annyira nekibátorodott, hogy Fettersporn számára tanárbácsis modorban foglalta össze a tanulságot, érti már, Ádi bátyám, hogy ez az eset semmiképp se bizonyítéka holmi szabadabb légkörnek, amiben egyik szatíra születhet a másik után! Jól van, na, most már én se gondolom úgy, dünnyögte Fettersporn, s közben ismét hatalmába kerítette a nosztalgia, bezzeg, ha lapnál lennék, én is tudtam volna az Elinkó-ügyről, és nem leckéztethetnének negyvenvalahány éves taknyosok! Sunyó, akiből máskor harapófogóval kellett kihúzni a szavakat, ha egy mondatnál többet kívánt a válasz, most élvezte, hogy valóságos előadást tarthat a dolgok mibenlétéről az idős törzsvendégeknek. Uraim, egyfelől jól gondolták, hogy ezeknek égető szükségük lenne szatírára, de azt nem tudhatták, hogy csak olyan íróéra, akinek megszabhatják, hogy mikor, mit és mennyire leplezzen le. Ez pedig csakis akkor lehetséges, ha az illető a saját kreatúrájuk. Akit nem tart vissza sem a múltja, sem az írói rangja, mivel egyik sincs neki, és akit – ez se mellékes! – később, ha netán mégis megbokrosodna, könnyű visszafüttyenteni.

   

7. Vessenek meg, uraim, rikkantotta el magát Fettersporn, engem ez az ügy, hiszen hírlapíró volnék, vagy mi a fene, egészen kíváncsivá tett. Legszívesebben elmennék holnap arra a könyvbemutatóra, hogy megnézzem magamnak, segítsenek már, hogy is hívják ezt a hogyishívjákot. Nem ajánlom, Ádi bátyám, sőt kifejezetten ellenzem, vágta rá Sunyó, akinek a hangjából eltűnt a puszta létezéséért is bocsánatot kérés árnyalata, ami régebben néha oly feszélyező volt, szavai inkább úgy hangzottak, mintha némi kimondatlan fenyegetést is rejtenének magukban. Ő maga is érezhette, hogy talán elvetette a sulykot, mert a mondat váratlanul kedélyes fordulatot vett, úgy értettem, fájintos lenne, ha a kirendelt talpnyalókon kívül egy teremtett lélek se menne oda. Érezzék, hogy bojkott van. És az sem árt, ha az a fölfújt takonypóc, a szerző, megtanulja, hogy minket nem lehet megkerülni, mert akit nem mi avatunk íróvá, abból itt sose lesz író. Granicsári, kiáltott fel a tanár, Granicsári Géza! Nohát jellemző, ingatta a fejét Gencs, miféle név ez? Ide a vozsdás bökőt, hogy álnév! Ja, ja, nekem is gyanús, helyeselt Fettersporn, kivételesen igaza lehet. A tanár is bólogatott, a Singer és Wolfner például hiába íratta ki a címlapra, hogy a Tányértalpú Koma mulatságos kalandjai Boszniábant Bocs Bálint írta, mindenki tudta, hogy az nem igazi név. Tudják, nekem mi a legfőbb bajom az egésszel, kérdezte Sunyó, az, hogy ebből a névből hamis kedélyeskedés árad, ami annak a jele, hogy valami nem stimmel, a szerző nem őszinte ember, nem mond igazat, és ezt még csak nem is vállalja. Ne jöjjenek nekem most azzal, hogy egy ideig Csehov is a vicceskedő Antosa Csehonte néven írt, már hogy jönnénk, dünnyögte Kolegerszky, mikor ezt nem is tudtuk! Csehov csak addig volt Csehonte, amíg azt akarta, hogy ne is vegyék komolyan, de nem véletlen, hogy például a 6-os számú kórtermet nem Csehonte néven írta. Aki Granicsárinak hivatja magát, az – szerintem – eleve nem akar komolyan vehető szatírát írni. Lefogadom, hogy a Kopasz rémuralma nála bosszantó, de mulatságos kalandok sorozata. Nekem ez a név más szempontból is gyanús, ráncolta a homlokát Gencs, tudtommal olyan szó, hogy „gvanicsáv”, nem létezik, csak olyan van, hogy janicsáv. Ezt rosszul tudja, torkollta le Elefántovics, a „granicsár” határőr katonát jelent, és ha maga nem ismeri, az csak egyet jelent: nem olvasta Jókait. Maga máv megint tudálékoskodik, förmedt rá Gencs, ez a szó igenis olyan, mintha ennek az akávkinek a szövnyszülött agyalmánya lenne! A vitának Kolegerszky vetett véget azzal, hogy előrefurakodva a Népszabadság aznapi számát terítette ki elébük. Itt a nagy szatirikus író fotója, kiabálta, és nem holmi ifjú titán, de nem is „ezerkilencszázötös párttag”, hanem echte kockafejű káder. Nézzék meg, uraim, ez az a jellegzetes kefehaj, szűk szemrés, keskeny homlok, tág orrlikak, amit ismerünk. És nem úgy néz a lencsébe, mint egy író, akinek az első könyve jelent meg, inkább mint aki rendőrségi kihallgatáson van. Aláívom, helyeselt Gencs, és elröhhentette magát, azzal a kiegészítéssel, hogy nem amikov őt vallatják, hanem amikov ő vallat.

   

8. Cserzett bőrű, vastag nyakú, domború mellkasú férfi látszott a képen, aki napjainak többségét nem íróasztalnál tölti, hanem a tűző napon, mintha nem író, inkább aratómunkás volna. Az öltönyben, amit a fényképezéshez felvett, szemlátomást feszengett, nyakkendőt nem kötött, a fehér ing gallérját kihajtotta. Vastag fekete keretes szemüvege még zordabbá tette a képét, melyen örömnek, megilletődöttségnek nyoma se volt. Dacos arckifejezése a kivert kutyáé volt, akit végre beengednek a házba, de sosem felejti el, hogy eddig hogy bántak vele. Utállak titeket, akik most a pofázmányomat vizslatjátok, ezt üzenték a vaskos, lebiggyesztett ajkak. Ebből a prosztóból én annyi humort se nézek ki, vonogatta a vállát Kolegerszky, amennyi ebbe az asztalba szorult. De vajon hogy ír az ilyen szatírát? Sehogy, ordította a kép láttán Sunyó, és akkorát csapott az asztalra, hogy a kávéspoharak csörömpölését az utcai járókelők is meghallhatták. Ez ócska szemfényvesztés, kiabálta, én ezt a pofát ismerem, ő nem Granicsári, hanem a bice Tóth a Pártközpontból! Nagydumás instruktor volt Somogyban, mikor a Somogyi Sarlónál voltam slapaj! Ez mindenkin átgázolt, de az emberek hiába panaszkodtak rá, a pártapparátus szemében ő volt a mozgalom támadhatatlan aprószentje, a hatelemis árva sánta zsellérfiú, a tökéletes káder, akit ráadásul egy aratósztrájk alkalmával még lábon is lőttek a csendőrök, úgyhogy sánta lett. Ez bármit csinált, arra mindig az volt a válasz, hogy aki Tóth elvtársat bántja, az ellenség malmára hajtja a vizet. Jutalmul függetlenített pártmunkás lehetett, mert padláslesöpörtetésben az élen járt, neki mindig túl kellett teljesítenie a begyűjtési abnormát. Én ezt onnét tudom, hogy a megyei lap velem íratott portrét róla, és – sajnos, sőt szégyenemre – az én cikkem hívta fel rá a pártközpont figyelmét. Nemsokára kiemelték, íróasztalt kapott az Akadémia utcában, de igazán tavalyelőtt jött el az ő ideje, amikor beállt a mindenki lépik egyet-szisztéma, úgy értem, fölfelé, a középkáderekből vezetők lettek, az olyanok meg, mint ő, kellettek bárhol bevethető fregolikádernek. Ezek után szabad a gazda, uraim, találják ki, hogy a bice Tóthot legelőször hova nevezték ki? Az Állami Népi Együttes élére! Mert hát ki dirigáljon az ép lábúaknak, ha nem egy sánta? És ez még nem minden. A szerencsétlent Wayand Tiborék a Margit körúti fegyházban negyvenegyben félig süketté verték. Mi következik ebből? Hogy a táncegyüttes után a Rádióba rakták alelnöknek. Mert ugye ki irányítsa az auditív művészetet, ha nem egy halláskárosult? És ha most Tóth elvtársat az irodalomba vezényelték, akkor nyilvánvaló, hogy az íráshoz épp annyi érzéke van, mint az előző megbízatásaihoz. Igaz, világéletében nagy dumás volt, de hivatali feljegyzéseken, taggyűlési beszámolókon kívül az égadta világon semmit se írt. Sebaj, adtak neki új nevet, kapott szemüveget, zajlik körülötte a csinnadratta, és mire fölocsúdunk, már elő is állt a fórsriftos szatírák írója. Mondd, Ádi bátyám, még ezek után is kíváncsi vagy rá?