Exodus

 
 
Szeptember első napján, a kassai pályaudvaron két férfi várja szótlanul a poprádi vonatot. Azt leszámítva, hogy az idősebbiknek őszül a haja és a bajusza, kissé hajlott a háta, és húzza a lábát – ami most nem látszik, hiszen kint ácsorognak a peronon – rendkívül hasonlítanak egymásra. Wildner Áron és fia, András már majdnem egy órája várakozik hallgatásba burkolózva, de több mint egy évvel a háború befejezése után még mindig bizonytalan a vonatközlekedés, és a hangosbemondó sem a késést, sem az érkezést nem jelzi.

Engelhart Anna, aki elé Nádasdról jöttek be Kassára, Farkasfalváról érkezik, és természetesen rokon, méghozzá többszörösen is az, amiben nincs semmi különös, mert Wildnerek és Engelhartok az évszázadok során úgy keresztbe-kasba házasodtak egymással, hogy valódi rokonnak már csak azt tartják, aki legalább kétszeresen az. Ráadásul, amikor hét nemzedékkel korábban Wildner András, az idősebbik, erővel vette el fia szerelmét, a fiú pedig egy évtized múltán mostohaanyja húgát vezette oltár elé, nemzedéknyi eltolódás is keletkezett a családfán, aminek köszönhetően a hetedik generáció, ha nem zavarodik bele a bogozásba, a rokonsági fokozatot már megnevezni se igen tudja. Mert másodunokatestvér-nagybácsinak vagy minek nevezhetné Engelhart Anna a tőle pár évvel idősebb Wildner Andrást, amikor annak nagyanyja az ő nagyanyjának a lánya? Vagy egyikük dédapja a másik dédanyjának a testvére? De felemlíthetnénk az anyai ágakon belépő testvérpárokat vagy az oldalági féltestvéreket, akik még inkább összekuszálják a szálakat, és sorolhatnánk a rokonházasságokat, amelyeknek két évszázad után sem akar vége szakadni, mintha a hajdani ősapa és fia vetélkedése a szépséges Fuchs Karolináért hajtaná egymás felé nemzedékről nemzedékre a leszármazottakat.
Világégések és impériumváltások közepette azonban régi szerelmi históriákkal egy Engelhart vagy Wildner sem foglalkozik – azok a lőcsei nagymama ezüstcsatos, kék bársonyba kötött naplójába zárva pihennek –, és a rokonságot is elintézik annyival, hogy a felnőttek mind nagybácsik és nagynénik, a gyerekek pedig legfeljebb ugratásból bácsikámozzák és húgomasszonyozzák egymást, vagy felültromfolva a másikat azt találják mondani, hogy „a saját bácsikám vagyok”.

A pályaudvar zsongását a hangszóró recsegve kiabálja felül, amikor bemondják végre a poprádi vonat érkezését. Gomolygó, fehér füstbe burkolózva tűnik föl a mozdony, de olyan gyorsan közeledik, mintha elfelejtett volna lassítani, aztán csikorogva, fújtatva a vágány legvégében mégiscsak megáll.
A két férfi sietve indul a vagonok felé, szemükkel pásztázzák az utasokat, és szinte egyszerre intenek a magas lépcsőről fürgén leugró karcsú alaknak. Anna, Engelhart Andor és Máriássy Clarisse egyetlen gyermeke, kivételesen egyedül, szülei nélkül érkezik. Kezében jobb időket megélt borjúbőr koffer, lábán fekete trottőrcipő, rajta sötétkék, gyapjú kötényruha és vastag kardigán, nyakában ciklámenszínű, pöttyös sál, amely a komor öltözetet vidámmá varázsolja. Habár az ifjú lány porcelánfehér babaarcával, őzbarna szemével, éjfekete hajkoronájával ciklámen sál nélkül is olyan üde jelenség, hogy ha ránéz az ember, jókedve kerekedik.
A látszat ellenére azonban Engelhart Anna tele van aggodalommal. Még akkor is, ha egész nyáron türelmetlenül számolta a napokat, és most előre örül a nénikéjének, bácsikájának, Zsuzsának és legfőképp Andrásnak, aki után a legjobban vágyott, és akit ’44 nyarán Lőcsén, a front előtt látott utoljára.
Gyermekkorában testvérének kívánta a fiút, mert nem győzte várni a nyarakat, amikor együtt az erdő túlvégéig barangolnak, a tó aljára merülve kincset keresnek, és Anna nagymama kertjében a romos bejáratú alagútba merészkednek. Később, a tiltott játékokból kinőve, a Rysyre és a Zöld-tóhoz vágyott vele, és a Ringre, korzózni vagy a szoknyás városháza teraszáról a Szent Jakab tornyát és a Thurzó-ház sgrafittóit bámulni, csupa olyasmit felfedezni, amit az utcáról vagy az árkádok alól nem lehet észrevenni. Emlékezetből le tudná rajzolni a Zöld-tó körüli sziklák cikkcakkjait, a reneszánsz paloták indás-virágos díszeit, de még a vízköpő sárkányokat is, mindez azonban megunhatatlan, mert Andrással akkor is izgalmas a világ, ha egyébként hétköznapi.
Utazás, szabadulás – zakatol a két szó Poprád óta a fülében, és megkönnyebbülésében még sóhajt is egyet, amikor arra gondol, hogy elfelejtheti végre a kétszínűeket, akik aszerint fordítanak hátat vagy érdeklődnek megjátszott nyájassággal beteg apja felől, hogy mit ír a Pravda, és milyen rendeletet dobolnak ki éppen, ami csak rájuk vonatkozik, mert deportálták az összes németet, magyar pedig hármójukon kívül nincs több Farkasfalván. És elfelejtheti a szégyent, amely a lelkébe égett, amikor a késmárki szlovák gimnáziumból – ahová a front után természetszerűleg elkezdett járni, mivelhogy a líceummal együtt valamennyi német és magyar iskola megszűnt – az igazgató egész egyszerűen hazaküldte azzal, hogy „Itt te nem tanulhatsz, mert nem vagy szlovák állampolgár!” De a vesszőfutás ezzel nem ért véget: a második, még nagyobb szégyen akkor érte, amikor apja minden követ megmozgatva, megalázó kilincselésekkel bejuttatta a lőcsei polgáriba, ahol éjt nappallá téve magolta a szlovákot, hogy bizonyítson, a tanév végén azonban, szintén a magyarsága miatt, nem kapott bizonyítványt. Az osztályfőnök és az igazgató egyáltalán nem volt ellenséges, gúnyos pedig végképp nem, remélték, megérti, hogy meg van kötve a kezük, amire ő csak annyit motyogott, hogy persze és természetesen, miközben lángolt az arca a haragtól, és szíve szerint azt kérdezte volna, hogy ugyan miért kellene megérteni őket? Azért, hogy törvény mögé bújva, rendeletekkel takarózva nyugodtan aludhassanak és felmentve érezhessék magukat? De hiába nem volt semmi veszítenivalója, azt válaszolta, amit hallani akartak, és jólneveltségében vagy inkább gyávaságában a „perszét” még egy „természetesennel” is megtoldotta.

A vagon lépcsőjéről leugorva kíváncsian tekintget jobbra-balra, s amikor megpillantja a felé igyekvő két férfit, szélesen elmosolyodik. Bácsikái közül kisgyermekkora óta Wildner Áron a legkedvesebb, mert szeret tréfálkozni, gyerekek között mókamesterré változni, s elég néhány perc a társaságában, hogy oldódjon a rosszkedv, enyhüljön a fejfájás, és a legrémesebb dolgok se tűnjenek annyira rémesnek. Pillanat szülte vicces szójátékaival és rímeivel, amelyeket lehetetlen megjegyezni, és valójában csak az ő szájából hangoznak olyan jól, még Anna nagymamát is képes megnevettetni, ami igen nagy dolog, mivelhogy Anna nagymama rettenetesen szigorú, nemhogy nevetni, mosolyogni se igen szokott.
Még jó sok ember választja el a bácsikájától, de már előre mulat magában a „kakukkerdei rímkovács csókolja filemile kisasszony kezeit!” köszöntésen, amely kizárólag neki szól, és ugyanúgy nem maradhat el, mint a gyengéd lapogatással és ropogtatással kísért, „nicsak, megérkezett a mind közül legkedvesebb, legszebb és legokosabb unokahúgom” kezdetű dicséretáradat, amire ő mindig ugyanazt kérdezi: „Ugyan, ki lenne a második a sorban, amikor az egyetlen unokahúg én vagyok?”, a bácsikája pedig csúfondárosan azt válaszolja, hogy „Várjunk csak, törnöm kell a fejem egy kicsinység!”
Anna büszke a bácsikájára, aki a tréfálkozáson és fűzfarímfaragáson kívül a háború előtt valódi verseket is írt, amiket a Karpathen Post rendszeresen közölt, habár erről ugyanúgy senki nem beszélt a családban, mint Polly néni színházszenvedélyéről vagy Artúr Alfréd nagyapa festegetéséről. Egy Wildner nem lehet piktor, jelentette ki annak idején Artúr Alfréd nagyapa gyámja, amikor hazaparancsolta gyámfiát a müncheni festőakadémiáról, és nyilván nem lehet színésznő vagy poéta sem, legyen bármilyen tehetséggel megáldva.
Apjával ellentétben András nemigen szokott viccelni, mindig mindent komolyan mond és gondol. Sportos alkatú, rendkívül jóvágású fiatalember, az összes jellegzetes Wildner-vonással az arcán: göndör, sötétbarna haj, magas homlok, lobogó barna szem, hosszú, egyenes orr, kissé húsos ajkak, ovális arc, kerek áll, melyet halvány barázda metsz kétfelé. Mintha a nádasdi szalonban lógó festményről ifjú András elevenedne meg az 1800-as évek elejéről: ugyanaz az enyhén jobbra billenő fejtartás, és ugyanolyan ábrándos, mosolygós a pillantás is, amivel Annát körülöleli.
András Wildner Áron és Rády Marietta idősebbik gyermeke, a Budapesti Műegyetem építészhallgatója, de még csak két szemesztert végzett el, mert tanulmányait a háború miatt kénytelen volt félbeszakítani. Abban, hogy a kassai reálgimnázium után Budapestre vezetett az útja, nincs semmi különös, hiszen a Wildnerek évszázados hagyomány szerint valamely neves egyetemen taníttatják fiaikat. Ükapja Freibergben végezte a Bányászati Akadémiát, majd a szepességi bányák víztelenítésével szerzett elévülhetetlen érdemeket. Az ő nyomdokaiban járva fiai és azok fiai Selmecre, Bécsbe és Pestre vették az irányt, miután azonban a bányaművelés második virágzása is szépen-lassan véget ért – és a hajdanvolt Wildner-bányákat legfeljebb Anna nagymama ezüstcsatos, kék bársonyba kötött naplója tartja számon –, a kohó- és bányamérnöki tanulmányokat felváltotta a Ludovika és a Kassai Agrárakadémia. Katonatiszt és okleveles mezőgazdász: jellemzően e két hivatást választja a Wildnerek újabb nemzedéke, de mint amilyen messze esik egyik a másiktól, épp olyan távol áll Andrástól mindkettő. Ükapjához hasonlóan legszívesebben térképeket rajzolna vagy nagyapja nyomdokaiban járva festészetet tanulna a Müncheni Képzőművészeti Akadémián, és nem is lenne tehetség híján: a lőcsei Ménhárd-kaput vagy a Mária-hegy kápolnáját ábrázoló képeinek tagolása, a kompozíció egyensúlya, fények és árnyékok játéka túlmutat az amatőr festőn. Úgy tűnik, nagyapjához hasonlóan ott szunnyad benne a művészi hajlam, de az még annyira sem bontakozhat ki, mint hajdanán, annak az árván maradt, vele egykorú fiatalembernek az esetében. Ő nem árva hál’ Istennek, de a háború miatt németországi művészeti tanulmányok szóba sem jöhetnek, az építészet ellenben reális választásnak tűnik a szülők szemében, és őt magát is legalább annyira vonzza, mint a festészet, hiszen amikor nekifog megtervezni és lerajzolni a megálmodott épületet, ugyanúgy egy víziót vált valóra, mint a festő, amikor kibontja vásznán a formákat és színeket.

András szemében mosoly bujkál, amikor meglátja Annát, ezt leszámítva azonban a kis társaság elmehetne gyászoló rokonságnak. Nincs filemile kisasszonyozás, lapogatás és csúfolódás, s Anna sem repdes és csapong, mint szokott a mormogásszerű köszönés után, amiből még azt sem lehet kivenni, hogy köszönés lenne egyáltalán, András a bőröndért nyúl, apja pedig nagy komolyan annyit mond, hogy „induljunk, Marietta nénikéd már nagyon vár”. A bácsikám megöregedett – gondolja magában Anna –, s ha az évek számát tekintve nem is, de arcán a két nagy, egészen az állcsúcsig lefutó barázdával és a hirtelen melléjük nőtt többivel, Wildner Áron valóban jóval idősebbnek néz ki koránál.
Kassáról Nádasdra nincs semmilyen közlekedés, a vonat Csányig megy csupán. A kis csapat némaságba burkolózva siet végig a peronon, hogy elérje a csatlakozást. Az országhatár előtti utolsó állomás mindössze tizenhárom kilométer, de se kedvük, se merszük beszélgetést kezdeni, mert tilos a magyar szó az utcán, a hivatalokban, az üzletekben, és a rendeletet tűzzel-vassal betartatják. Olyannyira, hogy Liptóban ötéves kislányt faggatnak arról a rendőrök – miközben anyja kint reszket az őrs folyosóján –, hogy milyen nyelven beszélnek otthon, kik járnak a bácsikája patikájába vásárolni, bújtatnak-e valakit, és megfordult-e náluk mostanában börtönben ülő apja magyar barátai közül valaki? Mézes-mázosak a gyerekhez, karosszékbe ültetik, csokoládéval hízelegnek neki, de az információk értéktelenek, ezért másodszor is beviszik, és az anyja nem tiltakozhat, hiszen férje rab, és csak ürügy kell, hogy patikus bátyját, akinél meghúzta magát, szintén elvigyék. Félig megőszül az ajtón kívül, de csöndben marad, mert az ötévesen kívül még három gyermeke van otthon, és az ismerősök már így is átmennek az utca túloldalára, mert félnek vele mutatkozni.
Vigyázni kell, mert hallgatózó fülek mindenütt vannak, különben honnan tudnák a rendőrök, ki énekelt magyarul a pozsonyi ferences templomban, s kit botozzanak meg, vagy a tornaljai lányok közül kiket nyírjanak kopaszra, amiért az utcán magyarul mertek beszélni? És honnan tudnák, kinél érdemes házkutatást tartani, padláson, pincében, eresz aljában fegyvereket keresni vagy melyik huszonnyolc papot tartóztassák le, amiért Mindszenty bíborost tudósították a morvaországi internálásokról, embervásárokról, magyarverésekről, politikai perekről, minek következtében az egész nyugati sajtó a Republikára zúdult?
De nemcsak a rendőröktől kell félni; a partizánhősök, milicisták, fanatikus ľudákok, részeg és józan szlovákok vagy a sajátjaikat megtagadó, magyar besúgók közül bármikor rárivallhat valaki az emberre, hogy Szlovákiában csak szlovákul szabad beszélni, s örülhet az illető, ha egy kiabálással megússza, s nem cibálják, rugdossák vagy verik félholtra.
Pozsonyban, Liptóban, Tornalján vagy Kassán, minden magyarnak vigyázni kell a szóra, az olyanoknak pedig különösen, mint Wildner Áron, akit a szlovákok már ’38 előtt sem neveztek másként, mint „a nagy magyar”, és a szóbeszéd minden hatalomváltáskor akasztotta, amihez képest a kassai népbíróság féléves kényszermunkát követő felmentő ítélete saját maga számára is meglepetésként hatott. A szerencséjét, amelynek, tudta jól, kétszer egymás után nem lehet kegyeltje, csupán annak köszönhette, hogy a népbírósági ítélkezés még gyerekcipőben járt, a gépezetet valamiféle slendriánság jellemezte, és hiányzott belőle az a fajta német precizitás és szisztematikusság, amivel tömegeket lehet megsemmisíteni.

*

Az abaúji falvaknak a Hernád és a zempléni hegyek nemigen engedték, hogy elnyújtózkodjanak: alig pár kilométer választja őket el egymástól. Határuk összeér, az itt élők ismernek mindenkit, s idegen nem fordulhat úgy meg errefelé, hogy híre ne keljen. A háború előtt zömében magyarlakta vidék ez, Nádasdon azonban jelentős szlovákság él.
A kis, ezerlelkes falu olyan, mint egy dombra ültetett ajándék. Alatta tekeredik-kanyarodik a sűrű galériaerdőség kísérte Hernád, tőle nyugatra, félkaréjban sorakoznak a hegyek, a távolabbiak kék párába burkolózva, a tekintélyes Szurok s lábához nőtt kistestvére, a Domáska azonban egy karnyújtásnyira esik csupán. A hegyek lábánál, Eszkáros felé egy mezei dűlőút vezet, amely annak ellenére, hogy földút csupán, olyan jó állapotú, hogy járművekkel is bátran lehet közlekedni rajta, s nem kell az országúton kétszer akkorát kerülni. Az út mentén, ameddig a szem ellát, a volt Wildner-uradalom szántói: az állami gazdaság táblái és az abból kiszakított kisparcellák.
A domb aljában fut a zsadányi országút, ez és a dombtetőről ellenkező irányba induló másik, hasonlóképpen hosszú és kacskaringós utca köti össze az alsó és felső falut, közöttük kis sikátorok és közök tagolják a domboldalt. Az alsó falu attól, hogy kisebb és alacsonyabban fekszik, semmivel sem alábbvaló a felsőnél, olyan fontos épületek vannak itt, mint a református templom, a csehek által épített elemi iskola, a gazdasági továbbképző iskola vagy a helység legszélén az emeletes finánclaktanya. Mindazonáltal Nádasd közepe mégiscsak a dombtető lenne, melynek legszélén magasodik a majd’ ötszáz éves katolikus templom, amely akár farkasszemet is nézhetne a hozzá képest csecsemőkorú reformátussal, ha nem takarná el a Wildnerek kúriája. A tekintélyes, klasszicista stílusú épület is megvan vagy háromszáz éves, s kétségkívül uralja egész Nádasdot: a legalsó utcákból, a majorságból, a Hernád partjáról vagy a határból egyformán vonzza a szemet. Teraszáról gyönyörű panoráma nyílik a folyó ezüstös szalagjára, a kékbe játszó hegyekre, s tiszta időben nemcsak Zsadányig vagy Kékedig, de egészen Kassáig ellátni róla.
A kúriában a háború helyrehozhatatlan károkat nem okozott, az egyik kémény kapott lövést csupán, és a keleti traktusban a tető rongálódott meg egy kis részen. Ami azért valóságos csoda, mert ’44 decemberében, a Kassáért folytatott elkeseredett küzdelemben éppen itt állt meg a front, s a dombtető stratégiai célponttá vált. A németek innen lőtték kerek egy hónapon át az alsófalut és a majorságot, ahová az oroszok vették be magukat, és fordítva.
A lassú pusztulás a front után veszi kezdetét: az oroszok a nagyebédlőbe kötik be lovaikat, feltüzelik az intarziás parkettát, majd Wildner Áron kilakoltatását követően jönnek az új lakók, s a kommunistává vedlett volt kertésszel az élen folytatják a tüzelést a spalettákkal, az ajtókkal és a zsindelytetővel, amely bármitől jobban ég. Aztán következnek a falak: a téglák és kövek, amelyek kitűnő építőanyagként szolgálnak a környékbeli új házakhoz.
A rombolást, amely éveken át tart, s eleinte nem is annyira látványos, Wildner Áron a majorságból kénytelen végignézni, ahol a teljes vagyonelkobzást követően a hosszú, gazdasági épületből két helyiséget jelölnek ki kényszerlakhelyként számára. Az egyik, a volt iroda padlós, de kicsi, a másik, a döngölt földes magtár jó tágas ugyan, de istállóval közös fala nedves és mállik. Felesége falvédőkkel takargatja a foltokat, és egyre csak meszel, de minden hiába, a nedvesség a lábazattól indulva, nagyjából egy hónap leforgása alatt ismét derékmagasságba kúszik fel. A textíliák nyirkosak, dohosak lesznek, átitatódnak a salétrom és a trágyalé szúrós szagával, amely a vályogfalon keresztül, az istállóból átszivárog, s beeszi magát a bútorokba, ruhákba, az ember orrába, bőrébe, és még nyáron, amikor éjjel-nappal nyitva vannak az ablakok, sem lehet tőle szabadulni.
A családdal ellentétben Kara, a dakszli-foxi keverék paradicsomi körülmények közé csöppen: éjjel-nappal patkányokra vadászik, mindenütt kiszagolja és a legmélyebb zugból is kikotorja őket. Miután éppen neki köszönhetően a lakás rágcsálómentessé válik, kedvenc terepe az istálló lesz, és nem tudni, hány zsákmány révén, de szőre ragyogóra fényesedik.
A beköltözéskor, amikor először mutatja be tudományát, a házi kedvenc még nagyobb becsbe kerül. Az izgatott nyüszítésre Marietta lesz figyelmes, de nem tudja, honnan jön a hang, s hiába szólongatja, a daxli tudomást sem vesz róla. Hirtelen azonban, egy suhanó árny nyomában fölbukkan az ágy alól, s Mariettának még a suttogás is a torkán akad; csak nézi kővé dermedve, miként változik a semmi kis kutya vérszomjas fenevaddá, űzi morogva, ugatva a sötét árnyat, fölugrik az útjába kerülő ládára, keresztülszáguld az ágyon, de egy szempillantás alatt a földön van ismét, s fogai között ott az éjfekete, bársonybundás gombóc. Rázza vadul a zsákmányt, s még akkor sem engedi, amikor az, a roppanást követően, tehetetlen rongycsomóként himbálózik a szájában. Marietta visít, András fölkapja és kicipeli a kutyát, aki rákapva a vadászat ízére, nappal az istállóban és a gazdasági udvarban hajkurássza lázasan a patkányokat, éjszaka pedig az ágy alatt őrzi tőlük gazdái álmát.

Nádasd a háború utáni Csehszlovákiában különleges helységnek számít. Különlegességét azonban nem a fövenyes, homokpados Hernádnak, a kék-zöld párában úszó hegyláncnak, a napsütötte nyiladékokkal és keskeny ösvényekkel szabdalt rengetegnek köszönheti, a természeti gyönyörűségek mind eltörpülnek azzal a prózai ténnyel szemben, hogy a magyarországi Kéked a zöld határon egy ugrás csupán: az eszkárosi dűlőúton végigmenve máris a Domáskán vagyunk, utána következik a Szurok, amelyet pontosan középen szel ketté a határ. A hegy túloldalán, az erdőből kiérve hatalmas kukoricás kezdődik, a tábla végében pedig ott a Gyuri-gödör, amely egy nagy, lapos teknő, és olyan jól lehet rejtőzve lopózni benne, hogy pásztázhatják a szlovák határőrök távcsövükkel a toronyból a terepet, nem veszik észre a mozgást. A kukoricás a felsőkékedi kertekkel határos, az utolsó sorból éppen csak átlép az ember a mindenütt lyukas sövénykerítésen, s máris megérkezik Wildner Áron birtokszomszédjának és testi-lelki jó barátjának a gyümölcsösébe. Az igazán veszélyes szakasz tehát maga a Szurok, melynek közepén eleinte még nem sorakoznak hatvan méterenként az M és ČS betűs fehér határkövek, de a határőrök a hegy lábánál rendszeresen járőröznek, s ha valami gyanúsat észlelnek, föl-fölkapaszkodnak a hegyoldalba is.
Az út Nádasd közepétől számítva sincs három kilométer, és ha nem kellene egészen a tetőig fölkapaszkodni, s minden reccsenő ág és csörtető hang hallatán meglapulni és kivárni, hogy járőr, ijedő vad vagy lopakodó csempész bukkan-e föl, nem tenne többet ki egy óránál.
A csempészés egyáltalán nem újkeletű dolog errefelé: a zöldhatáron, a kitaposott csempészutakon már akkor is jött-ment az olyan, állami monopóliumnak számító tiltott áru, mint a dohány, szesz vagy a cukor, amikor belföld volt a vidék. Azonban ’45 szeptemberében szokatlan mértékben megélénkül a láthatatlan forgalom, mert a csempészeken felül ezrével szöknek a diákok is Magyarországra tanulni. Egyesével, szülői kísérettel, vagy csapatostól, olyan valakinek a vezetésével, aki kiválóan ismeri a rejtekutakat. Zömében középiskolások és egyetemisták, de elemista kisdiákok is akadnak közöttük.
A magyar iskolákat még májusban bezárták, és nem sokkal az új tanév kezdete előtt állampolgárságuktól is megfosztották a magyarokat, akiknek munkához, nyugdíjhoz, betegellátáshoz éppúgy nincs joguk, mint – a tanköteles korúakat leszámítva – az oktatáshoz. A hallgatókat – bölcsészeket, jogászokat, szigorló mérnököket, orvostanhallgatókat – kizárják az egyetemekről, a középiskolákba pedig nemhogy nem vesznek föl magyart, a felsőbb évfolyamokból, Engelhart Annához hasonlóan, hazaküldenek mindenkit. Az elemiben rakásra buknak a kisiskolások, akiknek egyik napról a másikra kellene a matematikától kezdve a földrajzig minden tárgyat szlovákul tanulni, miközben – különösen a színtiszta magyar vidékeken – még a konyhanyelvet sem beszélik.
Pedig igyekeznek. Soha olyan lázasan nem tanult nyelvet felnőtt és gyerek, mint azokban az időkben. A házi tanítók és tanítónénik – elbocsátott és még nem internált pedagógusok, tisztviselők, értelmiségiek – sokszor egy-két leckével járnak csak tanítványuk előtt, de a nagy igyekezetben nem sokra jutnak. A bukások nem csökkennek, s egyébként is, magyar diák akkor sem kaphat jó jegyet, ha semmilyen nyelvi nehézsége nem lévén, kitűnőre felel.
A gyerekek kíméletlenebbek a felnőtteknél. Igaz, nem tesznek mást, mint saját közösségükre vetítik azok világát, s ha a magyarok bűnösnek vannak bélyegezve, akkor csúfolják, gúnyolják ők is nyögve megszólaló, hibásan beszélő osztálytársukat, s amikor egymásnak esnek, a „kurva” és „cigány” mellé természetszerűleg azt kiabálják hozzá, hogy magyar. Vagy fordítva, hogy tót. Mert húsz év alatt, az impériumváltások során, vetésforgószerűen váltja egymást a két nyelv attól függően, hogy éppen melyik az uralkodó nemzet, s attól teljesen függetlenül, hogy a kisebbség a valóságban is kisebbséget vagy éppen többséget jelent.
Wildner Áron és Rády Marietta kisebbik gyermeke, a tizenkét éves Zsuzsa – aki elemista lenne Kassán, az Orsolyáknál, ha lennének még Orsolyák – ragyogó tehetség, matematikából különösen kiváló. A szlovák iskolában, a ’45-ös első csonka tanévben azonban megbukik, mert az a Kassa-környéki szlovák, amin épphogy gagyog egy keveset, oly távol áll az irodalmi nyelvtől, hogy ha nem hangzik el Amerika és Kolumbusz neve, még azt sem tudja, hogy földrajzórán ül éppen.
Szorgalmasan tanulja a szlovákot, hetente kétszer eljár Saci nénihez, elemi iskolai volt magyartanárához, aki az anyaországból jött még ’38-ban, s a hat év alatt, miközben a szlovák gyerekeket az iskolában és azon kívül is töretlen lendülettel tanította magyarra, maga is jól megtanult szlovákul. Saci néni azonban még a tanév vége előtt fehér cédulát kapott, s férjével, gyerekeivel és a többi „anyással” együtt az elsők között tették át a határon. A házát valahonnan északról idetelepített kolonisták foglalták el, s a kislánynak akkor sincs többé kedve szlovákul tanulni, ha muszáj. Az iskola egyébként is egy rettenet a számára, ha felszólítják, nem ért semmit, de ha mégis, azóta a bizonyos reggel óta nem jön ki hang a torkán.
Azon a reggelen a két fiú éppen akkor fordul ki a harmadik közből, amikor ő is odaér. A kisebbiket látásból ismeri, a nagyobbik kolonista idegen. Nem előzik meg, csak jönnek a nyomában, ha lassít, lassítanak ők is, ha gyorsít, még közelebbről hallja pusmogásukat. Mint a lányok, mindjárt elkezdenek zuzuzuzni – gondolja –, a libás csúfolódás helyett azonban váratlanul fenékbe rúgják. Tompa puffanás, fájdalmas nyögés, háta mögött vihogás csattan, de máris jön az újabb rúgás, most a kisebbik lehet az, mert ebben kevesebb az erő, és kevésbé fáj. Jóllehet a fájdalomtól nagyobb a megdöbbenése, s hirtelen azt sem tudja, mit tegyen. Rajtuk és két kóbor kutyán kívül sehol senki, habár ha lenne kint valaki, se valószínű, hogy segítene. Szlováknak nem is merne szólni, és szinte kizárt, hogy magyar a védelmére keljen. Mindenki fél, a felnőttek is. Nem lehet nem észrevenni, akárhogy próbálják leplezni. Ő is fél. A kommunistává vedlett volt kertésztől, aki apja ellen vallott, és azt kiabálta, hogy fölakasztják a nagyságos urat, és akinek a kilakoltatásukat köszönhetik, a lányoktól és a tanároktól az iskolában és ezektől a fiúktól a háta mögött, mert a szlovákoknak mindent szabad, róluk pedig úton-útfélen hirdetik, hogy bűnösök.
A két fiú a sarkában tapos, még egy rúgás és még egy, de sem elfutni, sem szembefordulni velük nem mer, fél, hogy még jobban megverik. „Azért sem sírok”, hajtogatja magában, s fogát dacosan összeszorítva, fejét leszegve némán megy előre. A kicsi elfárad, a nagyobbik elunja a rugdosást, mert úgy tűnik, a lány közönyös, a háta rándul csupán, és már olyan lassan megy, hogy toporogni kell mögötte. Végül jobbról-balról kikerülik, és szamárfület mutatva neki szélvészként elszáguldanak mellette. Zsuzsa lángoló arccal és sajgó fenékkel érkezik az iskolába, de miután elmúlik a lángolás és a sajgás, sem szólal meg, mert meg van róla győződve, hogy rettenetes szégyenéről az összes gyerek értesült. Nem mondhatni, hogy a szlovák tanárok rosszindulatúak lennének, de nem tudnak vele mit kezdeni, s a hátsó szamárpadban fejezi be a tanévet.
Apja, anyja minderről semmit nem tud, a kérdést, miért ellenkező irányba indul iskolába, elintézi annyival, hogy egy kis kerülő bőven belefér az idejébe. Nem mondja el, mert tizenkét évesen is pontosan tudja, hogy gyerekverés ellen sehol nem lehet panaszt tenni, és hallgat azért is, mert apja amilyen lobbanékony, biztosan elővenné a két kölyköt vagy a szüleit, amiből ha százszor igaza van, sem sülhet ki más, minthogy ismét lecsukják. Hiszen magyar, Wildnernek hívják, és csak ürügy kell nekik.
A tanév végén a bukás különösképpen mégsem érinti meg, amikor megkapja a bizonyítványt, a Zuzanna Wildnerová név láttán arra gondol, hogy az nem is az övé, következésképp, ami benne áll, sem vonatkozik rá. A szülők ellenben tehetetlenül őrlődnek, mert korábban makkegészséges gyermekük szédül, hány, arca beesett, szeme alatt egyre mélyebbek és sötétebbek a karikák, s nem tizenkét évesnek, hanem csúf, öreg manónak néz ki.

A szökés valójában akkor eldőlt, amikor Engelhart Andor – miután Annát a késmárki szlovák gimnáziumból, majd Lőcsén a polgáriból is kirakták – föltette a kérdést unokatestvér-öccsének: „Mi lenne, ha Andrással átküldenénk Annát és Zsuzsát is Magyarországra?”, amire Wildner Áron – mielőtt felesége bármit közbevethetett volna – gondolkodás nélkül azt válaszolta, hogy bátran rábízhatjuk őket, jószerével felnőtt férfi, két szemesztert elvégzett a Műegyetemen, tavaly már szökött, sőt, júniusban, a hazaúton ő volt az összes Kassa-környéki diák kalauza. A fővárost jól ismeri, s azt is tudja, a felvidékiek hová folyamodhatnak kollégiumért, ösztöndíjért, utazási igazolványért, de ruha- és cipősegélyért is akár. Rajta kívül ott van még Médi és Elemér is a Rády rokonságból, akiknél a háború előtt nem egyszer nyaraltak, s akik most is befogadják őket, amíg a kollégium elrendeződik.
A lányokat egy percig sem kell győzködni, izgalmas kalandnak tűnik számukra a szökés, de a két anyának is be kell látni, hogy egész Csehszlovákiában nincs olyan iskola, ahol a gyerekek tanulhatnának, és egy ifjú ember – legyen tizenkét, tizenhat vagy húszéves – nem élhet úgy a világban, hogy semmi célja és feladata. A fiatalok lelkesednek, az apák azzal érvelnek, hogy pár évet kell csupán kibírni, amíg csendesedik a magyargyűlölet, s újból megnyílnak a magyar iskolák, mint ahogy a csehek alatt is történt, ők pedig mi mást tehetnének, szorongva, aggódva, de belefognak a nagy utazás megtervezésébe.
Nevek és címek röpködnek; a Vérmezőn, a Mikó utcában lakó Médiék után sorolják Piroskát, aki a Zsuzsával egykorú Pálmával egyedül él az Üllői út 105. alatti, harmadik emeleti, körfolyosós lakásában, és biztos, hogy szárnyai alá veszi őket. Aztán az Engelhart rokonságból Gábor bácsit, a vagyonos agglegényt Budán, az Olasz fasorban, aki az összes rokon gyereket támogatja, és Zsuzsának is fizette volna a havi kétszáz pengő tandíjat a Bar Madasban, ha nem jön közbe a háború, és ott van még Marietta bátyja is, aki Zöldhalompusztán, Pesttől százötven kilométerre lakik, és akihez karácsonyi szünetre mehetnek majd.

Csányból se vonat-, se buszközlekedés nincs Nádasdra, a vagyonelkobzás pedig egyformán vonatkozott a Tátra autóra, hintóra, szánra, homokfutóra, de még a parádés lovakra – Viharra és Vezérre – is, Wildner Áron azonban büszkébb annál, hogy bárkitől segítséget kérjen, úgyhogy gyalog vágnak neki a hazaútnak. Annának és Andrásnak nem lenne sok az öt kilométer, de éppen őmiatta igen lassan haladnak, mert a fronton szerzett lábsérülése miatt nehezen jár, és odafelé egyszer már legyalogolta a távot.
De megérkeznek végre, s amikor a majorsági kis lakásba lépve az őrült világot nyelvrendeletével együtt maguk mögött hagyják, Wildner Áron megkönnyebbülve mégiscsak viccelni kezd, felesége pedig, akinek világoskék szemében a háború kezdete óta ott ül a riadalom, hatalmas sóhajjal öleli magához Annát, s aggódva kérdezi ki a farkasfalvi, lőcsei, késmárki rokonok és ismerősök felől.
A halk szavú, végtelen türelemmel megáldott Rády Marietta szöges ellentéte szenvedélyes, sőt, olykor vakmerő férjének, de meglehet, éppen a nagy különbözőség teszi, hogy ritka jó házasságban élnek. Wildner Áron harminc év múltán is szerelemmel szereti a feleségét, s ha morog is olykor a bajusza alatt, amiért az határtalan együttérzésében a börtönben sínylődő zsadányi lelkész mellett még a hírhedt tót milicistát is képes sajnálni, amikor balesetet szenved, semmit nem cselekszik, amire törékeny asszonya áldását nem adja.
A majorsági lakás falán áthallatszik a tehénbőgés, ennek ellenére, Rády Marietta a héjában sült krumplihoz és az aludttejhez is ugyanolyan akkurátusan terít, mintha a kúria nagyebédlőjében lennének, s a vacsora végén férje is ugyanazzal a hanyag eleganciával veti keresztbe lábát az ütött-kopott tonett széken, mintha a szalon foteljébe telepedne. Cigarettát sodor magának és feleségének, aki kecses mozdulattal hajol a láng fölé. Szemmel láthatóan élvezik a szertartást, egyik kezükben cigaretta, a másik a szék karfáján pihen, közben felváltva sorolják, milyen könnyű lesz átmenni a határon, a magyar iskolába beilleszkedni, s egyáltalán, a nagyvárosban boldogulni.
Mellesleg – mintha magukat akarnák nyugtatni – sokadjára is végigveszik a Magyarországon tanuló ismerősöket és az összes rokont, felemlegetik András vezérségét júniusban, a hazaúton, ellenőrzik az Anna és Zsuzsa noteszébe gondosan bejegyzett címeket, és András hiába veti közbe jó párszor, hogy mindig ott leszek velük, a két lánnyal újból végigmondatják a körutat, a villamost és a pontonhidat, a Mancit, elismételtetik, hogyan jutnak el a pályaudvarról a Rózsák terére, Piroskához az Üllői útra és Médiékhez Budára, a Mikó utcába.
Az asztal körül, a petróleumlámpa sárga fényében a tíz hónap júniusig, amikor a többi felvidéki diákkal majd ismét útra kelnek, hogy a nyári szünidőre visszaszökjenek, végül is nem tűnik hosszabbnak annál, mint amennyi, a következő szeptemberrel pedig, amikor megismétlődik a különös exodus, egyikük sem gondol.
Wildner Áron hiszi, Rády Marietta hinni akarja, hogy jó döntést hoztak, Zsuzsa, a legkisebb, még izgatottabb, mint volt, András alig várja a reggelt, és Anna, amikor a hosszú nap végén bácsikája kiadja a vezényszót, hogy „tegyük el magunkat holnapra”, Zsuzsával egy ágyban, András tekintetével a szemében úgy alszik el, hogy meg sem hallja az istálló falán átszűrődő tehénbőgést.