Felvilágosodás és konspiráció

Kis konspirációs elmélet

Isten szeme mindent lát

1. (Elrejtettség és láthatóság)

De a Columbo mellett érdemes pillantást vetnünk a krimi egy klasszikusára is. Poe 1844-es Az ellopott levél c. történetében Dupin, a nagyszerű, és barátja, az elbeszélő, ücsörögnek pipázgatva a szobában az alkonyati félhomályban, és a Morgue utcai kettős gyilkosság megoldásáról beszélgetnek. Váratlanul betoppan G., a párizsi rendőrség prefektusa, és szinte könyörögve kéri Dupint, segítsen megoldani egy ügyet, amire ő és emberei, a legprofibbak a szakmában, már hónapok óta nem képesek legnagyobb erőfeszítéseik ellenére sem. G. tudja, hogy szüksége van Dupinre, ezért elengedi füle mellett, avagy nem érti Dupin számtalan ironikus célzását a rendőrprefektus „profizmusára”, azaz módszeres korlátoltságára. Inkább gyorsan elmondja a problémát Dupinnek: „Egy nagyon magas rangú hölgytől” (nem mondja ki, de ki lehet találni: a Királynétól) elloptak egy „nagyon bizalmas természetű levelet” (csak annyit tudhatunk meg róla a történet vége felé, hogy S. hercegtől kapta). Tudjuk, ki tette, arcátlanul a hölgy szeme láttára tette, a korrupt, cselszövő D. miniszter, „aki mindenre képes, akár illik ez egy férfihoz, akár nem”. A hölgy egy reggel budoárjában ülve olvasta levelét, midőn belépett férje, néhány miniszter élén, néhány napi teendő megbeszélésére. A hölgy már nem rejthette el levelét, letette hát az előtte levő asztalkára, mintha nem lenne benne semmi rejtegetnivaló. Nem is figyelt fel senki a pillanatnyi zavarra, kivéve a hiúzszemű D.-t, aki kisvártatva reggeli postáját kezdte olvasni. Majd a beszélgetésbe kapcsolódván letette levelét a hölgyé mellé az asztalkára, sertepertélt, majd mikor az urak távoztak, nem a saját érdektelen levelét vette el, hanem a hölgyét. Aki nem mert szólni. (Hm.[1]) Mármost azóta ezt a levelet D. miniszter „nagyon veszedelmes politikai célokra kihasználja”, ezért mielőbb meg kell szerezni tőle. Szinte biztos, hogy D. a rezidenciáján tartja, hisz azonnal bemutathatónak kell lennie. (Persze a bemutatással meg is szűnne a hatalma, mint az elbeszélő megjegyzi.) Mivel D. éjszakánként rendszeresen kijár, ezért a rendőrségnek volt módja, hogy legprofibb, legrafináltabb eszközeivel, milliméterről milliméterre, át tudják kutatni D. rezidenciáját. Mindenen szisztematikusan végigmentek, mindenre gondoltak, titkos rekesz, bútorláb, könyvborító, semmi sem kerülhette el figyelmüket – a rendőrprefektus erre a tudományára a legbüszkébb –, de mégsem találták. Na és ha nála van, magánál hordja? G. „természetesen” erre is gondolt, már „rablótámadást” is rendeztek ellene, nincs nála se. A ház környékét is átvizsgálták stb. G. prefektus nem árulja el, hogy mennyit, de azt elárulhatja, hogy igen magas jutalmat tűzött ki a magasrangú hölgy a levél visszaszolgáltatásáért. Sőt ő maga, G. is hajlandó lenne 50 000 frankot adni annak, aki neki szolgáltatná a levelet. Dupin (továbbra sem kihagyva a célozgatásokat a prefektus sematikus gondolkodású profizmusára) azt mondja, sajnos csak annyit tanácsolhat, hogy kutassanak még alaposabban. G. szörnyen csalódottan távozik.

Egy hónap múltán, ugyanez a szitu, Dupin és az elbeszélő ücsörögnek. Beállít a még csalódottabb prefektus. Még alaposabban átkutatták, de semmi. Dupin megkérdezi, áll-e még a múltkori 50 000 frankos ajánlata. Áll. Mire nemcsak G., de az elbeszélő legnagyobb ámulatára is, Dupin előveszi az ellopott levelet, a szinte szívrohamot kapó G. gyorsan átvizsgálja, ez-e az, igen, és máris tölti ki az 50 000 frankról szóló csekket Dupinnek, és nem is kérdve, hogyan szerezte meg, lélekszakadva, boldogan rohan vele a hölgyhöz.[2] Dupin ezután hosszas és érdekfeszítő episztemológiai okfejtésekbe kezd a sokkal hatékonyabb gondolkodásmódról, melynek következtében ő azonnal megtalálta. Dupin D. miniszter régi ismerőse (irodalmi műben ez nagyon alteregó-gyanús körülmény, ha még a kezdőbetűjük is egyezik), egyszer Bécsben találkoztak, és valami nem részletezett ügyből kifolyólag Dupin amúgy is boldog lenne, ha kellemetlenkedhetne egy kicsit D.-nek. Színes szemüvegben (hogy ne látsszon kutató tekintete) meglátogatja. Tudja előre, hogy nincs elrejtve, hiszen a motívum (a szó narratológiai és pszichológiai értelme egybeesik a pszichoanalitikus Lacan olvasatában) ott van a történet elején: a hölgy úgy „rejti el” a levelet, hogy kiteszi a legláthatóbb helyre, mint nem rejtegetnivalót. Dupin meg is pillantja a levelet a levéltartóban, mely a kandallópárkány közepére van applikálva, a legláthatóbb helyen. A figyelmes szem láthatja, hogy ki van fordítva a levél, egy más színű pecsét van rátéve, címzése D.-nek szól, és jól láthatóan női kézírás. (Az el nem rejtettség mellett a plusz ok, hogy a prefektus és titkosrendőrei nem nézik meg ezt a levelet. A másik motivikus párhuzam: az ellopott levél is igen gyanús, hogy „szívügyi” levél.) De ez lesz az, Dupinnek nincs kétsége felőle. Észrevétlen figyelmesen megnézi, majd néhány formaság után elköszön a végig unalmat színlelő D.-től. Otthon készít egy megszólalásig ugyanolyan levelet, másnap visszamegy D.-hez a tegnap gondosan ott felejtett dohányszelencéjéért, közben megrendeztet az utcán, D. ablakai alatt egy lövöldözős jelenetet, s míg D. azzal van elfoglalva, Dupin egy óvatlan pillanatban kicseréli a levéltartóból kikandikáló levelet a maga gyártotta másolatra, aztán boldogan köszön el. És gondol bele az elszánt pillanatba, mikor a miniszter épp „fel akarja használni” „roppant veszedelmes politikai céljaira”, ám a kicserélt levélben egy Crébillon-idézetet talál csupán: „Ily gyászos tett, ha Átreuszhoz nem is, Thüesztészhez méltó.” Ezt Átreusz mondja Thüesztésznek, miután utoljára csúfosan rászedte és mielőtt rútul meggyilkolja testvérét, véget vetve az egyre borzalmasabb bosszúk sorozatának…

2. (A konspiráció fogalma)

Eltitkolás, hazugság, átverés, csalás, lopás és társai lehetnek egyedi esetek, melyeket az alkalom szül. A konspiráció az, amikor ezek kiderülését rendszerszerűen akadályozzák, ill. ezek lehetőségét rendszerszerűen biztosítják. X, Y, Z szisztematikusan titkolózik egy dologban, kizárva belőle A-t, B-t, C-t, pedig/ugyanis a dolog őket is érinti. Politikailag: ez az antidemokratikus cselekvés alapképlete. A háború első számú feltétele. X, Y, Z cselekvésének velejárója az a tudat, hogy A, B, C ellenségek, alacsonyabb rendűek, vagy egyszerűen idegenek – létük, véleményük, szabadságuk értéktelenebb, velük ezt meg szabad, meg lehet, vagy meg kell csinálni. Amit ha velünk próbálnának csinálni… Az ő vágyukat, akaratukat, véleményüket nem kell figyelembe venni épp abban a vonatkozásban, melyet épp azért titkolunk előttük is, mert őket is érinti. És ha tudnák, nem sikerülne az akció – ellenük.

3. (Móricka elképzelései)

A konspirációról a legelterjedtebb közhely, hogy tudatos és „ördögien jól” szervezett. Nos, politikailag éretlen, kaotikus, szegény kultúrák tagjai el sem tudják képzelni, mennyire jól szervezett, probléma- és megoldás-centrikus cselekvések, intézmények vannak fejlettebb kultúrákban. De ezek pont annyira működőképesek, amennyire nem fojtogatja őket konspiráció. Az „ördögien jól” szervezett konspiráció inkább a korlátolt, ostoba, gépies, kényszeres embereket, intézményeket, tevékenységeket, életmódokat tudja kihasználni, amelyek amúgy is mélyen konspiratívak. A pszichológiai, az egzisztenciális és a gazdasági függőség, önállótlanság, kiszolgáltatottság együtt jár. Ezekkel lehetséges átfogóan, soktényezősen jól tervezett konspiráció. Akik egy éveken át sikeresen titkolt szeretőig és/vagy egy sikeres alattomos munkahelyi kifúrásig viszik, vagy ezek áldozatai – azok már a középvezető réteg. Akinek arcátlansága és agressziója előtt a többség meghunyászkodik, az a felső vezető réteg. „Ördögi” rendszert tudnak alkotni, az biztos, csakhogy ez a működésképtelenség, a pótcselekvés, minden elevenség, öröm, kedv és szabadság elpusztításának rendszere – nem lehet rafinált, mert nem esztétikus: erről bármikor felismerhető. Legtöbbször a helyes nyelvhasználatnak és az elemi igazságoknak kényszeresen ellenálló, a szavakkal, érvekkel, értékelésekkel kényszeresen visszaélő, fárasztó, unalmas, romboló, romlott. Az intelligencia ennek az ellentéte, és az evolúció magasabb fokát képviseli. Minél hatékonyabban pusztítja ezt valami/valaki, annál önpusztítóbb is. A sikeres parazita első leckéje: hál isten nem pusztította ki, amin élni és élni hagyni érdemes.

A még és még több pénz, vagyon, döntés és ember fölött kizárólagos hatalmat szerezni akaró politikai és gazdasági szuperhatalmasoknak biztos, hogy sokkal-sokkal nagyobb közvetlen és érzékelhető hatása van számlálhatatlan aspektusokból, mint legtöbbeknek. Annál több aspektust nem tudnak azonban átlátni, jól tervezetten irányítani. Transzcendentális aspektusokat: bizonyos dolgokat ma senki sem tud, ami holnap mindenkinek überfontos lesz. Emberi egzisztenciálé: egy ember, egy grémium, egy bürokratikus gigarendszer végtelenül korlátolt az isteni lényhez, a csodás, hatalmas, bölcs és gyermeki bioszférához, a Földi Élethez képest.

Persze minél redukáltabb és formalizálhatóbb egy szempont, minél kiszámíthatóbb egy szűk, de az egész rendszert átható paraméter viselkedése, annál inkább lehetséges mélyen és tervezetten befolyásolni e paramétert, akár globális méretekben is. (A további következményrendszerét persze aligha.) Épp ez az egzakt tudományok előnye: elég egy(-két, szűk) szempontot figyelniük. Ezért is nem kérjük tőlük, hogy komplex, kollektív bölcsességet és döntést igénylő kérdésekben döntsenek. Ezért is fontos tudnia mindenkinek, hogy ezek kinek-minek alkalmazott tudományai. Ezért is üdvös, ha minden tudás, kutatás nyilvános.

A konspiráció a mindennapi élet pszichopatológiájának egyik legáthatóbb jelensége. Makropolitikai konspiráció csak mikropolitikai konspirációkból épül. És fordítva. Részben kikerülhetetlen, amennyiben a tudattalan működések is. A tudattalan működéseknek pedig mindig van elfojtó, elnyomó fajtája, ill. jellege. A tudatos és tudattalan megkülönböztetése etikailag nem túl releváns, és pont az etikailag releváns esetekben ismeretelméletileg igen nehéz is. A konspiráció mindig a tudatos és a tudattalan manipulációja, és gyakran a kettő határmezsgyéjén mozog. Szignifikációja és kommunikációja jellemzően paranoid. – A paranoid jelleg azért életképes funkció, mert számtalan dolgot nem értünk, amit elvileg érthetnénk, de tudatunk, tudásunk, sémáink ellehetetlenítik megértését. Nemcsak a tudományok, az egyes ember tudása is holisztikus paradigmákba szerveződik; az anomáliák lekövetéséhez pedig többek közt paranoid figyelemre van szükség. Azaz olyan figyelemre, amelyet a „normálisak” (pl. a többségi neurotikusok) nem engednek meg maguknak, és lehetőleg másnak sem. Márpedig a nagy felfedezések, meglepetések épp azok, amikor a normálisakkal közlik, -nak bizonyítják, hogy eddig mindenki nagyon rosszul tudta, mi a helyzet valójában, mi az igazság azzal kapcsolatban, hogy. Hogy az ember körül forog-e a világ, hogy az ember a majmok rokona, hogy az ember viselkedésének nagyobb része tudattalan. A paranoia a normálistól eltérő szisztematikus fókuszálás valamire. Ez sikereinek és sikertelenségeinek oka is.

A patologikus, a szenvedés az egy-ügyűségben rejlik. Akármilyen pszichológiai képlet akkor válik pszichiátriai esetté, képesség őrületté, működő mechanizmus diszfunkcióvá, az egészség jele betegségtünetté stb., amikor elnyomja az összes többi képletet, funkciót, a személy sokszínűségét. Kognitíve: ha elengedjük, megtagadjuk azt a bonyolultságot, azt a bonyodalmat, ami „a valóság”, a világ, az élet, ha menekülünk előle, és csak minimális dologra figyelünk, de arra túlságosan is – akkor szenvedni fogunk. Szenvedni rossz, unalmas. Tartósan és kizárólag: bűn. Senkinek a szenvedése nem jó senkinek. A gonosz se szenvedjen – hanem tündöklő egyszerűséggel hozza el a boldogságot az emberiségnek.

„Minden tudás [részben] paranoid eredetű.”[3]

Ennek az esszének az érdeklődése, anyaga, és az egyik fő állítás és alkalmazása – miszerint a konspiráció nagyon átható gyakorlat a mai társadalmakban, kicsiben is, nagyban is – nagyrészt régebbi keletű, mint szerzőjének ráébredése arra, hogy van egy látványos mórickás példánk, a 2001. szeptember 11-diki terrortámadás.

4. (A bonyodalom történelmileg)

Egy történelmileg megragadható és a tipikushoz képest[4] egyszerű, átlátható példa a tudatos irányítás és a bonyolultság találkozására az „útfüggőség” jelensége. (Path dependency – kicsit a „kényszerpálya” jelentés is cseng benne.) A Nelson és Winter által 1982-ben bevezetett és aztán széles körben alkalmazott és tárgyalt elmélet azt tanulmányozza, hogy miként korlátozzák mai döntéseinket rossz múltbeli döntések (vagy akkor jó döntések, amelyek körülményei mára megváltoztak).

Klasszikus példája a „qwerty-probléma”. A „qwerty” az a billentyűzet­kiosztás, amelyet ma minden számítógépen, és korábban évtizedekig minden mechanikus írógépen láthat(t)unk. Mechanikus írógépeket az 1870-es évektől kezdtek gyártani és forgalomba hozni, megannyi különféle alakút, működési elvűt, billentyűzetkiosztásút. Sokféle okokból a piacilag legsikeresebb a Sholes-féle írógéptípus lett, amelyik a „qwerty” billentyűzettel futott. A 20. század elején August Dvorak nevelés­pszichológus és nyelvész 20 éven át dolgozott szigorútudományosan azon a billentyűzet-kiosztáson, amellyel 1.) a legkevesebb gépelési hibát ejtik, 2.) a leggyorsabb, és 3.) a kéz izmainak a legkevésbé megerőltető. Amikor publikálta eredményeit, a 30-as évek első felében, már késő volt. Amikor a 30-as évek második felében a tanítványai a Dvorak-layouttal toronymagasan verték az országos gépíróversenyeken az összes qwertyst, már késő volt. Túl sokan használták már a „qwerty”-t, túl sok gyors- és gépíró iskolában tanították már; a legtöbben nem akartak átállni.[5]

Gyorsabb és butább dolog történt az 1970-es években a házi képrögzítő és lejátszó eszközök piacán. Itt három fő aspiráns volt: 1. a Super8, hagyományos celluloid szalagra, a legkitűnőbb képminőség, de nem digitális, 2. a BetaMax, digitális, közepes képminőség, és 3. a szintén digitális VHS, a leggyengébb képminőséggel. Utóbbi győzött. Két fő okból: A) a „hálózat-hatás” (Network effect) miatt, ami itt azt jelenti, hogy a legkorábbi videokölcsönzők egy enyhe VHS-fölényt érzékeltek, és ezért az új filmeket inkább ezen a hordozón rendelték meg, ami a kölcsönzők ügyfeleit egyre inkább VHS-lejátszók vásárlására ösztönözte stb. B) Ezzel is összefüggésben a „fortuna-szekér hatás” (Bandwagon effect) miatt, azaz, hogy elterjedt a vélekedés, hogy a VHS megnyerte a standard-csatát, ezért mindenki erre a szekérre ült fel. A 80-as évekre minden VHS-en futott, kivéve, ahol a képminőség az első számú követelmény maradt. Persze ki emlékszik már a VHS-ekre – a 90-es évekre a CD kiszorította.

A legerőteljesebb útfüggőség-példa mintha az elmélet tudatos alkalmazásán alapulna; mindenesetre jellegzetesen amerikai monopolista és tudatos konspiratív gyakorlat következménye: a Microsoft Windows operációs rendszer esete. Nevezett cégnél a nagy vezérelv (a politikával mélyen és magasan összefonódó korporatizmuson, az állandó jogi és jogsértő agresszión túl) a hírhedt EEE, vagyis Embrace, Extend and Extinguish (vagy Exterminate, kinek-kinek vérmérséklete szerint). Vagyis: (Embrace) koppintsd le a (leendő) „versenytársak” sikeres termékeit, (Extend) tegyél hozzájuk saját elemeket, kösd kapcsoltáruként a meglévő monopóliumodhoz, a Windows operációs rendszer egy nélkülözhetetlen eleméhez, vagy/és tegyél a rendszerbe (Extinguish) a versenytárs termékének használatát nehezítő, ellehetetlenítő elemeket, végül a versenytársakat és minden új kihívót a fenti módszerekkel csírájában elfojtani. Vagyis, per def., ami a Windowsban jó, az lopott. A saját „hozzáadott érték” egy arrogáns és korrupt kizsákmányoló üzleti stratégia szempontjából épített termék, ennek megfelelően alacsony ergonómiai színvonallal – rosszabb, mint egy későszocialista nagyvállalat. A Microsoft „filozófiája” végig a szabad, ill. nem szabadalmaztatott/ható értékeknek a saját, kezdettől rosszul és titkosan épített, szabadalmilag hisztérikusan védett rendszeréhez kötésén alapult. A cég sosem a programozóival, sokkal inkább a jogászaival tarolt. Az egeret és a rá épülő jellegzetes felületet az Apple tette népszerűvé, a Microsoft ezt átvette, miközben minden eszközzel próbálta kiszorítani az Apple-t. Az internetes böngésző népszerű standardját a Netscape dolgozta ki, a Windows ezt átvette, minden eszközzel erőltette saját böngészője használatát, és akadályozta a Netscape-ét. Hasonlóképp járt el a Java, Intel, Adobe, Google stb. termékeivel (ezek mind támadták jogilag) – persze ezeket se kell féltenünk, tanultak ők eleget az ilyen „versenytársaktól”, mint a Microsoft.

A jelenleg sokhelyütt súlyosan korrupt, konspiratív politikai stílus egyik csúcsfóruma, az ENSZ (ld. Ami Horowitz: UN Me c. filmjét, 2009) első számú feladatai között épp ilyesmiknek kéne szerepelnie, hogy egy szabad forráskódú, átlátható, „köztulajdonú” operációs rendszer fusson a világ számítógépein, ne pedig egy titkolózós, túlméretezett, túlbonyolított, minden ízében egy nyíltan agresszív, etikátlan, politikailag inkorrekt magáncég expanziója szempontjából megalkotott operációs rendszer. Amelyet a legrosszabb útfüggőség következtében mindenki kénytelen használni, mivel a programok zöme Windowsra van írva. Ha számítógépet akarsz használni, bárhol a világon, Bill Gatesnek és fehérgalléros nagybani rablóbandájának fizess. Ha nem, akkor államilag fizetett apparátusok kényszerítenek rá. Persze a szegényebb országokban ezt nem merik nagyon forszírozni, mert akkor ezek átmennének Linuxra, ami összeomlasztaná a Windows útfüggőségre épített stratégiáját, hegemóniáját.

5. (A bonyodalom ismeretelméletileg)

Tisvildejében, a dán parasztfaluban, ahol Niels Bohr gyerekeskedett, gyakori szokás volt, hogy patkót tettek ki a bejárati ajtóra. Egyszer szomszédjuk ajtaján is megjelent, mire Niels Bohr apukája, a tanító, megkérdezte tőle, hogy na mi van, szomszéd, hát már maga is babonás lett? Nem, felelte amaz, csak, tudja, azt mondják, akkor is szerencsét hoz, ha az ember nem hisz benne.

Elvileg, ugye, apu, a tanító képviseli a felvilágosult szellemet. Amely egyebek közt azzal vádolja a babonát, hogy bizonyít(hat)atlan szabályokkal dolgozik, hogy nem tudja mindenki számára egyértelműen, kétségbevonhatatlanul bizonyítani, hogy az összefüggés törvényszerűen fennáll. Kibújik a kísérleti ellenőrizhetőség alól. Ám a történetben épp a szomszéd, a paraszt az, aki a kísérleti ellenőrzés útjára lép…

A babona életképessége talán nem utolsó sorban annak köszönhető, hogy

1.) pont nem a tudomány bizonyítási kritériumai mentén, ill. összefüggéseiben gondolkodik – ebben rokon az irodalommal és a művészetekkel. Bosszantó, és nem ritka, amikor a tudományosan tudatlan, de babonában jól képzett azt mondja, hogy a tudomány nem/se tud semmit. Ő „tudja, amit tud”, és ha a tudomány beleköt, azt mondja, én mindig azon a területen mozgok, ahová te nem értél/érhetsz el. Ez bizony nem túl kommunikatív álláspont. Önkorlátozó saját intelligenciájára. A tudomány épp abban biztosan jobb a babonánál, amelyre ez a legbüszkébb: a rejtett összefüggéseket ismeri jobban, ezekről tud konkrétan többet. De, igaz, ami igaz, a tudományos kritériumokat éppúgy nem lehet végtelen precízen és tökéletesen megadni, ahogy egyéb tudásunk, igazságaink, intelligenciáink sem végtelen precízek és tökéletesek, enyhén szólva. A nem tudott, az ismeretlen valóban fantasztikusan hatalmas és bonyolult, és mint ilyen, fantasztikusan határoz meg minket. Változtatja meg időről időre korábbi evidenciáinkat. A felvilágosodás története túlságosan is jól ismeri a fantasztikus fordulatokat. A babona nem véletlenül bosszantja, vagy vonzza negatíve a tudományos kritikát.

Egy babonás és egy Rudolf Carnap vagy Karl Popper vagy Alan Sokal abban egyetértenek, hogy a „fekete macska átmegy előttem az úton, tehát szerencsétlenség ér” állítás, következtetés nem tudományos. Csak az egyik hisz „benne”, a másik nem. A Carnap, Popper, Sokal fémjelezte „hivatalos”, kicsit inkvizítori, párttitkári, pedellusi stílusú tudományosság – ebben igaza van Feyerabend­nek, a késői Wittgensteinnek, az egzisztenciálfilozófiának, a frankfurti iskolásoknak, Foucault-nak, Lyotard-nak stb. – teljhatalmat akar a „saját” kritériumainak, vagy ahogy ők nevezik, a „legobjektívebb” kritériumoknak. Miközben mindenki tudja, hogy a „legobjektívebb” is nagyjából mindenre használható, nem formalizálható mindig, különösen, ha olyan funkciókat lát el, amelyeket nem ismerünk jól, még azt sem, hogy „szubjektív” vagy „objektív” funkciók-e. Feyerabend szerint ez a fajta szigorútudomány a legpár­beszéd­képtelenebb minden diskurzusok közül, és a legagresszívebben nyomja tárgyalási feltételként és „közös” alapként a saját kritériumait, és tekinti használhatatlannak amazokét.

A humán diskurzusoknak is vannak egzakt fogalmai és technikái, de legfontosabb fogalmai és technikái nem ilyenek. Ellenkezőleg, szuperkomplex fogalmak, technikák folyamatos bővítése, átdolgozása. A „történelem”, „szerelem”, „játék”, „emberi természet”, „szép”, „erény”, „politikai hatalom”, „Shakespeare zsenialitása” stb. nem annyira kész és kidolgozott deskripciók, mint preskripciók a további kidolgozásra. Nem annyira jól körülhatárolható szemantikai egységek, mint amennyire pragmatikai utasítások e komplexitásba való beleveszésbe. Triviális, hogy a művészetek, irodalom, filozófia, humántudományok rengeteg ilyen szuperkomplex lényt táplálnak. Ezek a diskurzusok bizony sokkal többet megengedhetnek maguknak asszociációk, viszonyok teremtése, rendezése terén. Némelyikük nem argumentálhatóbb, bizonyíthatóbb logikai pozitivista kritériumok szerint, mint a babonák.

De Carnap még egy „egyszerű” jelentéselméletet se tudott összehozni. Vagy Popper egy valamelyest épkézláb társadalomtudományi „törvényt”, à la Descartes–Euler-törvény, Newton gravitációs törvénye, a termodinamika második főtétele, vagy legalább Gödel-tétel vagy Heisenberg-féle határozatlansági elv kifejtésének egzaktsági szintjén. Nem is könnyű, ugyanis a humán tudományok „objektuma” az (inter)szub­jektum és produktumai és „objektivitása” (inter)szubjektivitás. Amely sose lesz olyan egyszerű és szabályos („törvényes”), mint egy darab ólom (mint azt Adorno megjegyezte a „pozitivizmus-vitában”). Bár, mint a felsorolt egzakt tudományos példák is mutatják, már az ólom se olyan egyszerű eset, mint azt a „pozitivisták” hitték. És, igen, én sem bíznám arra a tudományos főinkvizítori szerepet, aki azt mondja, mint Karl Popper, hogy a társadalomtudományok épp olyan egzaktak lehetnének, mint a természettudományok, csak előbbiek elmaradottak, nem utolsó sorban mert olyanok művelik, mint a Frankfurti Iskola képviselői… Vö. petíció Derrida Cambridge-i díszdoktorsága ellen – hát igen, ő nagyon másképp adagolja lassan az infót, mint a petíció aláírói. Vagy vö. Alan Sokal, a posztmodern (ellenes) performer, akinek leckéztető pedelluskodása (Intellectual Impostures, Beyond the Hoax) pont annyira hasznos, mint (nemlétező) fizikusi szakvéleménye az ügyben, mekkora tűztől hány fokos lesz és hogyan „omlik össze” egy ilyen kötésrendszerű és ilyen vastagságú acélbeton-szerkezet, és miért halálpontosan a legnagyobb ellenállás irányába és ekkora sebességgel; vagy az ügyben, hogy amit lát, arra a „palacsinták egymásra omlása”-e a legjobb metafora. Empirikusan, fizikailag.

A babona 2.) mivel függetlenítette magát az empirista racionalizmustól, olyan funkciókat teljesít, amelyeket amaz nem tud, nem akar. A fekete macskás babona mond érdekeseket a megismerő szubjektumról, a figyelem-fókuszálás elemi problémáiról, vagy az önbeteljesítő kognitív-praktikus cirkulus, a paranoid vetítés különös és gyakori problémájáról. Vegyük a következő kombinációt: A) Nem hiszek a babonákban, nem hiszem, hogy e fekete macska mozgása komoly összefüggésben állna mindazzal, ami ma történni fog velem (kivéve, ha elbotlom benne és eltöröm valamimet). B) Ha mégis ismerem e babonát (már eleve: hogyhogy ezt a babonát mindenki ismeri?, pedig mekkora baromság!, mégis miben rejlik az életképessége, a terjedékenysége?), és ritkán megy át előttem az úton fekete macska (ha az én macskám, és napi 18-szor megy át előttem, az még a babonásnak is más eset egy kicsit) – akkor vajon el tudom-e kerülni, hogy aznap, amikor átment, ne gondoljak erre, ne keressem a szerencsétlenséget, a „bizonyítékot”? El tudom-e kerülni (el akarom-e kerülni), hogy eszembe jusson az „összefüggés”, hogy gondolkodjak az ügyről?

Pl. hogy ez az a „paranoid” készenlét, ellenőrzés, gyanakvás, kombinálás, a mainstream axiómákkal szemben is, ha kell – ami a jó kutatót is jellemzi. (De ő nem csak paranoid. „Normális” nincs, csak többé-kevésbé tipikus lélektani képletek és kombinációik. Az őrület egyetlen tiszta képlet elúrhodása, a szenvedés pedig a komplex, sokszínű lény voltának, szabadságának feladásával arányos, a főtünetek minden mást kizáró és ellehetetlenítő erejével.) Másfelől a paranoid ezt használja ki a vetítésre. Az „empirikus” megjósoltság hite adja a „felhatalmazást”, hogy beletegye (beleértse) a világba, ami addig nem volt benne, és e vetítése nélkül nem is kerülne bele. A babona népszerűségének oka másfelől, hogy a „titkos” neurotikus kényszergondolatok és -cselekvések (nem lép rá a járda repedéseire, mindig visszamegy ellenőrizni, elzárta-e a gázt, kihúzta-e a vasalót, amit bal kézzel, lábbal megérintett, azt jobbal is meg kell, csak páratlan számú papírral törölheti ki a fenekét stb.) stílusára hasonlítanak, de ezek nyilvánosak, vállalhatók. A komoly, minden babona és ezotéria fáradhatatlan gyűjtögetője számára aztán elérkezik a pont, ahonnan a világon minden lehet szimbolikus, jelentéses; és hozzá beszél, neki szól; és aki tud ezen az „univerzális nyelven”, az megérti, mit üzennek a konstellációk, a világ, az Isten. Ez a pánszimbolizmus pszichotikus (paranoid, skizoid) tünetnek számít, de a pszichotikus szignifikáció a gondolkodás magasabb komplexitásfokra váltásának általános tünete.[6]

Az asztrológia a legszigorúbb (ál)tudomány, hatalmas csillagászati és matematikai ismereteket követel. Mint Nietzsche mondja, egyetlen tudományba se öltek ennyi tudományos, minuciózus, módszeres, minőségi tudást, időt, energiát, mint az asztrológiába. Ez lényegi összefüggésben állhat azzal, mennyire volt fontos mint sorsvezérlő technológia. A komolyságát legitimálhatta. (A laikusriasztó bonyolultság vagy formalizmus a mai tudományosságban is egy kínos tekintélyszerző retorikai hatás. Ld. pl. glottokronológia: szuperegzakt külső, matekos arzenál – és szupernagy baromság.[7] Tipikusan finnugristáknak való: ki is számolták vele, mi történt i. e. 5000-ben. Az ő kezükön ugyanezzé lett az összehasonlító hangtan is.[8]) Ma is sokan művelik, de főleg rengetegen olvassák az asztrológiát, főként sokféle, „lebutított”, popularizált változatban, de a legtöbbeknél a legfontosabb funkciója ma már inkább: elemi pszichológiai reflexió. Az asztrológiai diskurzus segítségével beszéltek és beszélnek bizonyos emberek magukról, másokról, viszonyaikról, emberi tulajdonságokról, beállítódásokról egyáltalán. Ami még mindig jobb, mintha egyáltalán nem beszélnének ilyesmikről.

Az is igaz, hogy a tudományosnak nevezhető pszichológiai reflexió a kognitív pszichológiától a pszichoanalízisig realisztikusabb.

De ez korlátjuk is. Az asztrológiai (ji csing stb.) konstellációm nem-realizmusa ellenére vagy miatt is lehet érdekes, sőt akár forradalmi az énképem számára – ha elég játékos vagyok. Amikor letesztelem magamon, az olyan, mintha színészként egy szerepet kéne eljátszanom. Ez az egyik legfontosabb képesség; jobb helyeken van is „dráma” óra az általános és középiskolákban. Beleélnem magam helyzetekbe, emberekbe – ennél már csak egy mélyebb és gyorsabb megismerési forma van. De hozhatnánk a költészet példáját is. Itt a költő nem „simán” azt mondja, amit „akar”, vagy amit a témája „előír”, hanem azt is, amit a forma rákényszerít. Ritmus, rím, ütemek, szóképek, alakzatok, ismétlődések és változtatások játékos kis és nagy rendszere kell legyen a vers. Ezeknek a mondandó-, akarás-, téma-idegen szabályoknak a betartása félig-meddig nehezítés (csak azért is elmondja, amit akar), de félig-meddig könnyítés is (ha nem tudja pontosan, mit is akar, túl azon, hogy egy jó verset). Módszer a túlságosan is realisztikus, közhelyes rabságától, a szokásos szemantikai vezérelvektől kicsit megszabadulni. Ez hasonlít a természet próba-szerencse játékaihoz, egyik evolúciós elvéhez. A tudományos kutatást is óhatatlanul jellemzi: a korábbi nemtudások és az új felfedezések közötti váltások gyakran véletlenek következményei, különböző világok, logikák furcsa találkozásai, olykor „mesébe illő fordulatok”.

Hogy a patkó szerencsét hoz-e vagy nem, nehéz megmondani szigorútudományos eszközökkel. Minél pontosabban meg tudjuk mondani, mint nevezünk szerencsének, annál könnyebb. De a babonásság épp azt jelenti, hogy az alany sokkal nyitottabb e definíció kérdésében, mint a többiek. Ezért nemigen tervezhető kísérlet sem ennek mérésére. Már eleve az időtartam miatt: a háza bejárati ajtajára tett patkó szimbolikusan az egész életére tágítja a vonatkoztatási rendszert. Ha a paraszt kiteszi a patkót, és hat év múlva nyer egy négyest a lottón, azt is „bizonyítéknak” tekintheti. Ha nem nyer soha, akkor azt, hogy nyugodt, békés élete volt. Ha nem ilyen volt, akkor azt, hogy eleven volt és nem unalmas. Stb. Ugyanezeket a jelentés-játszmákat, értelmezési lehetőségeket egynapos intervallumban is lehet játszani.

A patkó szerencsehozó erejében való „hit” hasonló az áldozati-kultikus gondolkodásmódhoz is. A patkó az ismeretlen erők jóindulatát megnyerni (rosszindulatát kivédeni) célzó gesztus. Egy olcsó áldozat, egy kényelmes imádkozásmentesítő – ez is indokolhatja népszerűségét.

6. (Az evolúció kétféle értelmezése és érzékelése)

A „realista”: Ami van, az van. Van más kritériumod? Darwin. Te személyesen cukinak találhatod a kardfogú tigrist és sajnálhatod, hogy kipusztult, de ez van, a kardfogú tigris nem játszik tovább, kiesett a játékból, nyugodjék békében. És Te személyesen csúfnak találhatod, hogy gyilkosság, lopás, garázdaság, csalás és gonoszkodás ezzel szemben léteznek, de ez van. Megvetheted a CNN-t vagy a korrupt magyar politikust, de azok tényezők, te meg nem. Szorítsd ki őket, ha tudod. És ha nem teszed, ne csodálkozz, ha egyszer csak azon kapod magad, hogy kiszorultál, vesztettél az egyre kegyetlenebb evolúciós versenyben. Légy magad az evolúció: ha lenyomod a versenytársad, nincs miről beszélni, te vagy az élet.

A realista: Ami van, az a volt és a lesz találkozási pontja. A biztos és a bizonytalan találkozási pontja. A lehetetlen és a lehet találkozási pontja. A megszokott és az elképesztő találkozási pontja. Az emlékezeté és a képzeleté. A tudásodé és a nemtudásodé. Az akaratodé és a vágyadé. Mindegyikről nagyon sokat tudsz, és nagyon sokat nem tudsz. A „saját” exkluzivista expanziója értelmetlenség; mintha a saját nem a közvetítődése, a kommunikációja gazdagságában teljesedne ki. Mintha a saját a tökéletes lenne, aminek az lenne a bizonyítéka, hogy képes elpusztítani vagy fenyegetni minden alternatívát. A vágy tárgya azért titokzatos, mert mások vágya orientálja, ami igen dinamikus rendszer és lényegében uralhatatlan.

Hajtasz X-re, de ő kerül téged, mert te „olyan gátlásos” vagy. Mikor veszed már észre Y-t, aki kedvel téged, mert te „olyan szemérmes” vagy. Közben engeded Z-t elhatalmasodni rajtad, pedig nyomaszt és frusztrál. Végtelen számú kiválasztódási elv lehetséges. Igen, tudatos lény vagy, a félisteni hatalmú emberi fajból: nemcsak megállapíthatod, de óhatatlanul döntesz arról, mi élvez szelekciós előnyt. Véletlenül is ki lehet pusztulni, de a legbiztosabb módszer: ha rosszul döntesz.

Nemcsak a lehetséges, de a létező szelekciós elvekből is beláthatatlanul sok van, tehát mindenki folyamatosan tömegével dönt olyasmikről is, amikről fogalma sincs, hogy dönt. Cserébe mindenki sorsát folyamatosan tömegével befolyásolják olyan tényezők, amikről senki sem döntött. A kulturális evolúció gyorsulásával növekszik az új és új jelenségek, elvek, tényezők, létezők, típusok száma, de – miként a biológiai evolúcióban, mely meghatározza a kulturálisat – ezek csak akkor élnek túl, ha gazdagon beleszövődnek környezetükbe, ha mélyítik a globális kommunikációt, a bioszféra szuperlénnyé válását.

A kényszeres, agresszív, egycentrumú kiszorítósdi, a hatalmas egyenlőtelenségekre törekvő személyek és szerveződések, az önjelölt hatalmaskodás mindenekelőtt esztétikailag roppant kínosak. (Aiszthészisz: érzékelés.) Azonnal és minden mozzanatukon látszik, hogy a szép, a könnyed, a súlyos, az elegáns, a mély, a fenséges, a vonzó, a szellemes, az izgalmas, a bölcs, és megannyi e(szté)tikai érték és szempont, melyek az életet a legközvetlenebbül hatják át és teszik elevenné – a legutolsó szempont. „Szükségszerű”, hisz az esztétikai a legközvetlenebb hatalom: a jó nő, a jó vers, a jó zene, a jó film, a jó kép, a csodás természet. Az evolúciónak, az élet kifejlődésének „szociáldarwinista” és fasiszta „értelmezésénél” – a kiválasztódási elvből csak azt bírja kiolvasni, hogy ő a/egy tuti kiválasztott – antiesz­téti­kusabb nincs. Minden potenciális versenytárs kiirtása vagy állati vagy szolgasorba döntése mint tuti megoldás – ezt egy egyszerű paródia (az esztétikai alapművelet) megsemmisíti. Megszállottan egy paraméterre rögzülve akarni uralni azt, ami csak a millióparaméteressége miatt érdekes és értékes – ez a szép, a jó, a szabad élet elleni nyílt világ-összeesküvés. (Ez Foucault „individualizáció”-kritikájának lényege is.[9]) Ami tudományosan nem ragadható meg, esztétikailag evidens.[10]

7. (A konspiráció mint a hétköznapi élet pszichopatológiájának alapjelensége)

A konspiráció elemi formái túlságosan is általánosak és mindenütt jelen vannak mindennapi életünkben. A hétköznapi élet pszicho(pato)lógiájának alapjelensége. A konspiráció (szó szerint: ’együtt lélegzés’) az érvényes helyi kultúra, morál, szokásrendszer egyik elsődleges működési módja. Kifelé is, befelé is burjánzik: a magánéletben éppúgy, mint a politikában.

Már maga a kultúrába való be(nem)avatás egyik legmélyebben szabályozott területe, a szexualitás, hatalmas, túlbonyolított, a felnőttek által sem jól átlátott konspirációs szövedékek rendszere. Kinek, ki előtt, mit szabad, illik, tilos elárulni, megmutatni, mondani, vagy titkolni, elrejteni stb. – a szexualitás minden konspiratív gyakorlat alapmodellje. Vagy pl. az „árulkodás” az óvodában, iskolában (a diktatúrában stb.), ahol a gyerekek mint a törvénybe-móresbe-kultúrába beavatandók és a felnőttek mint ennek őrei közötti információáramlás szabályozásán folyik etikai természetű (tudattalan) vita, vagy konspiráció. Rengeteg cselekvésnek, helyzetnek vannak, lehetnek konspiratív aspektusai. Már két ember, akik közösen éltek át valamit, egy harmadik ember társaságában, aki nem – olyan aszimmetria, ami hármójuk kapcsolatának minden mikrotörténésében kiegyenlítődik vagy növekszik.

A közös vagy hasonló kultúrájúak hétköznapi életének kismillió rutinja, taktikája, stratégiája, filozófiája, stílusa szövődik össze egy roppant bonyolult rendszerben – amelyben az idegen óhatatlan kihívást, titkos vagy nyílt vonzást, vagy/és ellenreakciót kelt. Mindenféle speciális csoport kitermeli a sajátszerű (potenciálisan) konspiratív gyakorlatokat. Ez nagyon mélyen egyeztetődik, és aki nem ezen szocializálódott, az ezer jelből felismerhető. Még az angolságból tökéletesen felkészült német kém is egyszer csak áthúzza a 7-est és lebukik.

Igen sokrétű hétköznapi cselekvés- és motívum­rendsze­rünk jelentős része, ha nem zöme, „tudattalan”, szubliminális, rutinszerű stb. Ezt a pszichoanalízis éppúgy bizonyította, mint a hermeneutika, vagy a „tacit tudás” elmélete. Rengeteg kutatás irányult erre; a hatalommániásokat is érdekli a szubliminális manipuláció. (Az EÁ egyre növekvő „védelmi” költségvetéséből erre is jut bőven.[11]) De egyre több (globális) rendszer, absztrakt törvényszerűség is szervezi az emberek sorsát, sőt teszi olykor kiszolgáltatottá – ami gyengíti az egyén integritás-érzetét, öntudatát, ami viszont erősíti a konfliktusok esélyét. A konfliktusok két fő megnyilvánulási formája az erőszak és a konspiráció.

És, igen, tudatosan konspiratív cselekvések és viselkedések hatalmas tömege van jelen társadalmunkban, kultúránkban. A magánélettel kapcsolatban nemhogy normálisnak számít, hanem egyenesen követelmény. De a politikai hatalom érvényesíti leginkább, legitimálja mint uralkodó elvet.

A háború és a politika mellett a vallások is jócskán ismerik az egyén egzisztenciális félelmeit, a paranoiát és a konspirációt. Minden „kémkedés”, vagy Big Brother őstípusa és egyben leghájtekebb változata a mindentudó Isten, a mindenütt jelenlevő Isten szeme, a lelkiismeret hangja, aki elől nem tudsz elbújni. A gyónás intézményével megfejelve stb.

De mindezek összjátéka meglehetősen kaotikus. Kis, egyszerű rendszerekben tervezhető konspiráció, de nagy, összetett rendszerekben nem, vagy legfeljebb egy-egy paraméterre vonatkozóan. A gazdasági-politikai hatalomnövelés kényszeresei főleg ez utóbbiban utaznak. A komplexebb konspirációs gyakorlatok kapcsán is a hétköznapi élet pszichopatológiájába futunk bele, és a vele járó beláthatatlan apróságokba, összefüggésekbe, bonyolultságokba, amikor utána akarunk nyomozni egy tartósan üzemeltetett és mindenki szerint rossz gyakorlat okának, eredetének, az eredeti bűn(ös)öknek, melyek (akik) kiváltották (és íme, ma is üzemeltetik). Számtalan, legkülönbözőbb kis és nagy figyelmen kívül hagyás, kitüntető érdeklődés, tudatos és féltudattalan kirekesztés, részrehajlás, tévedés, hamisság, hazugság, csalás, felejtés, elfojtás stb. van, melyeket nap mint nap tucatjával követnek el az emberek – ezek sajátos kollektív (hol ideiglenes, hol stabilabb) szövődményekké állnak össze, melyek újabb, nagyon sokféle összefüggésekbe ágyazódnak stb. Makroszinten pedig olyan jellegzetességeket, furcsaságokat ad ki a rendszer, amiket gyakran igen nehéz pontosan lekövetni. – Közismert, hogy már a hasonlíthatatlanul egyszerűbb és tényszerűbb globális időjárási rendszerek esetében is követhetetlenek a paraméterek és konstellációik ahhoz, hogy túlságosan stabil előrejelzések lehetségesek legyenek, 1 napra előre még igen, de 3-4 napnál és azon túl zuhanni kezd az egzakt megjósolhatóság esélye.

A nagyobb volumenű és igazán jól működő konspiráció inkább tudattalan, nehezen befolyásolható és komplex; ott több mindennek kell klappolnia, mint amennyit egy szűk körű konspirátori tudat átlát és jól tervezni képes.

8. (Pozitív konspiráció?)

Alapkérdés már a paranoiával kapcsolatban is: csak patologikus lehet, betegségtünet, szenvedésokozó? A paranoid vetítés, projekció csak rossz lehet? Hasonlóképp: a konspirációnak mint szisztematikus becsapásnak, rászedésnek, manipulációnak vannak-e pozitív formái?

Itt is kitüntetett jelentősége van a játéknak. A játékon belül ezek nemhogy megengedettek, de egyenesen szükségesek az eredményes játékhoz. Ez természetesen csak arra az esetre érvényes, ha a játékszabályokat betartják. Amint a játékszabályok be nem tartásával kezdenek operálni, titokban vagy nyíltan, azonnal átlép a helyzet háborúsba.

Vegyük észre, hogy a játék mindent tud, amiért a háborút érdekesnek találja az, aki. Egyet kivéve: a játékban tilos a bűn, a háborúban kötelező. A játék szabályaiban konszenzus van, a háborúéban nincs. A játékban a vesztes is pluszban van, a háborúban a győztes is mínuszban. (Mivel az összrendszert gyengíti, saját jövőbeli esélyeit is gyengíti.) – Tanulságos, de korlátolt és hamis is volt a nagy játékelméleti ellentét a „kooperatív” (együttműködő) és a „kompetitív” (versengő) között. (A hidegháborút is vélték vele modellezni, ahol is a szocializmus volt a kooperatív és a kapitalizmus a kompetitív rendszer.) Általánosságban: magas szintű kompetitív képességek csak magas szintű kooperatív képességek révén szerezhetők, és fordítva. Pl. a labdacsapatjátékok ezen ellentét mindkét oldalának együttes csúcsrajáratása. Ráadásul mindkét fél számára ugyanaz az anyag, csak az értelmezése kötelezően eltérő. A pályán minden játékos minden mozdulatának kooperatívnak, érthetőnek kell lennie „befelé”, a csapattársak számára – és kompetitívnek, megtévesztőnek, lassabban érthetőnek kell lennie „kifelé”, az ellenfél játékosai számára.[12]

A konspiráció pozitív formája még a valakinek szánt kellemes meglepetés, vagy az ajándék. Lényeges formális paraméter az ajándéknál, hogy átadása leleplezi a hozzá vezető konspirációt. Kivéve, ha az angyalok, a Jézuska, a nyuszi, a Télapó hozták, ill. tojták azt. És csak évek múlva derül ki, hogy nem is. Érdemes felidézni Marcel Mauss néprajzos véleményét, aki szerint a pénz nélküli kultúrákban főként az ajándék töltötte be az össztársadalmi értékcsere funkcióját. Lévi-Strauss és Derrida elemzései pedig rámutattak, hogy az ajándék, noha „ingyen van”, szigorúbban érvényesíti az arányos viszonzás, ellenérték „követelményét”, mint a pénzügyi tranzakciók.

Ilyen némiképp minden pedagógia, didaxis. Itt a felnőttek, a kultúra, a közmegegyezés a garancia arra, hogy ami a gyerekkel történik – többé-kevésbé tudtán és ellenőrzésén kívül –, az jó, hasznos, segíti őt. A gyerek rengeteg dolgot nem tud, és nem lehet vele azonnal megértetni, ezért mindig kicsit titokzatos számára a kultúra világa. De ez csak akkor működik jól, ha ez a titokzatos kultúra nagyrészt jótékonynak és bölcsnek bizonyul. Hasonlónak gondolja magát a felvilágosult abszolutizmus is. Itt a felvilágosult helyezi magát a felnőtt szerepébe és a felvilágosulatlant a gyerek szerepébe. („Kilábalás a magunk okozta kiskorúságból” – javasolja Kant a felvilágosodás szlogenjének. Nem túl szerencsés metafora. Igaza van a romantikának: a gyerek egészen különleges lény, bizonyhogy tanulhatunk tőle.) Amúgy is van olyan, hogy X lényeges dolgokban többet tud Y-ról, mint Y maga. Az is gyakori, hogy valaki tájékozatlanságból adódóan hisz, gondol, képvisel valamit – és ha megismeri a valós helyzetet, megváltozik az ezzel kapcsolatos beállítódása. De az is gyakori, hogy Robespierre (Nietzsche, Sztálin, Csoóri Sándor stb.) jobban véli tudni, mi kell a népnek, mint maga a nép, és vélekedése hamis vagy ellenőrizhetetlen, vagy nem vélekedés, hanem akarat. – Hasonló a szabadkőművesség önreprezentációja. Noha a titkosság szükségességének indokára nem emlékszem. Két lehetséges indok jut eszembe: 1. így „misztikus” vonzást gyakorol, és a krónikus titkolózókat, a konspirátor-agyúakat a jó fénykörébe vonja. 2. muszáj konspirálni a jót, mert ha nyílt, elfojtják. De ez nem a klasszik, lenézett konspirációs elmélet, amelyik azzal kezdi, hogy már működik egy gonosz konspiráció?

Az irodalom és film is ismeri a pozitív konspirációt: amikor az ördögi rosszat csúful, vagyis szépen, vagyis ördöngösen megszívatják. A Mester és Margarita, Amélie csodálatos élete stb. Goethe Faustja különleges „tézissel” áll elő: az ördögi princípium folyton rosszra tör, de végső soron jót művel. (Vö. Jahve mint tesztisten.) Érdekes az „aki másnak vermet ás” vicces mesetoposza is: a hősnek elég csak jóhiszeműen viselkednie, ha nem tud harcolni a gonosz ellen: azt saját ármánykodása vezeti megérdemelt végzetébe.[13]

Ahol nem dönthető el pontosan a konspiráció minősége, hol ilyen, hol olyan, az a legmélyebb és legeredetibb konspiráció: a szex (és egyéb felnőtt és intim dolgok) rejtegetése a gyerek és az idegen elől. Ebbe itt nem megyünk bele, de minden konspirációnak, két- vagy többértelműségnek, félreértésnek és hermeneutikai erőfeszítésnek az egyik ősmintája, elsődleges és sokadlagos közege a szexualitás, ill. ennek szekréciója, titkolása, konspirációja, metaforizációi stb.

9. (A magánszféra teljes titkosítása a konspiráció elsődleges formája)

A „valóságban” azonban zömmel azt tapasztaljuk, hogy az ember kreálta titok kártékony, a becsapás, a csalás segítője, a bűn egyik legfőbb szorzója, okozója, fegyvere és védelmezése. Az államtitoktól az üzleti titkon át a magánszféra teljes titkosításáig. Különösen ez utóbbi rejtekében követik el, terjesztik a legtöbb bűnt.

Mégis – vagy: ezért – a titkok egyre bővülő körének hivatalos védelmét „szentesíti” a mai politika, jog, gazdaság stb. A legátfogóbb, leghivatalosabb diskurzusok. Ezek üzemeltetik természetesen a kém-, besúgó-, zsaroló, megfélemlítő stb. gépezeteket is. A paranoid fílinget, a valóságban. A hivatali és közösségi élet sokhelyütt eleve a rossz kommunikációtól, a nem szabadon áramló információtól szenved. Ahol nincs hivatástudat és felelősség az emberi közösség és csodálatos Földünk szép jövője iránt, ott csak annyi jön le, hogy: a monopolhelyzetben levő bármikor obstruálhat: zsarolhat. Ezek a zsarnokivá váló rendszerek az információáramlás lassításán alapulnak, és – a csúcsán a fő hatalmi taktikaként – minden lényeges, nagy és sokakat meghatározó információ ismeretének minél szűkebb körben tartásán. Ez független a szakterülettől. Tudós éppúgy csinálhatja, mint politikus, titkárnő éppúgy, mint művész.

„A személyiség védelmében” elkövetett jogi konspirációs kampány, melynek következtében pl. az egyetemi hallgatók dolgozateredményeit a tanár nem teheti ki a faliújságra névvel, jeggyel, nehogy véletlenül konkrétan fel tudják mérni és össze tudják vetni a teljesítményeiket – ott már Kafka legszorongásosabb víziói az irányadóak. És szóban, órán elmondhatja a többiek előtt az egyéni értékeléseket? Vagy fel kell jelenteni az ombudsmannál? – Minden pedagógus tudja, hogy ez baromság, a személyiség akkor lesz védett, ha nyíltan és szabadon kommunikál a többiekkel, személyesen is jól és tárgyilagosan is, és van nyílt, magas szintű, nemes és egészséges verseny is. Ha viszont minden titok, ami „személyes”, az maga a kommunikáció- és együttműködés-képtelen atomizáltság, éspedig a legelemibb, a legszemélyesebb szinten. Jó pár évtizede ez világtendencia. A depresszív vagy/és paranoid kis magába zárt atom sodródik értelmetlenül a világ nagy erőinek káoszában, és vagy eleve elbánt vele a sors, vagy ő lett a sors, és bánt el másokkal.

A magyar alkotmánybíróság a rendszerváltás után: azonnal ezen a teljes titkosításon kezdtek el dolgozni. Mondván, ne legyen áttetsző a Rendszer számára a személy. Ebben egyetértett jobbról-balról, értelmiségiektől maffiózókig mindenki. Úgymond, semmiféle önjelölt mindentudó központ ne rakhasson össze rólam olyan képet, amivel manipulálhatja személyemet és személyes ügyeimet. (Amerikai ideológia is.) – Ha ez tényleg a valóság, attól még nem az igazság; csupán a paranoid projekció ismételgetése, győzelmének szuggerálása.

De a Big Brothernek csak akkor van hatalma, ha így félnek tőle. Miért nem az ellenkezője a megoldás? Minél nagyobb a rendszer áttetszősége, annál jobban látható minden csalás, annál kinyomozhatóbb a bűn, nem?

Szinte regényesen jön a történetbe itt az internetes közösségi oldalak jelensége. Szegény Sólyom László, aki nagyon trendinek tudta magát a 90-es évek elején, vajon mit szól(na) most? Ezekből nagyon sokat lehet megtudni egy emberről, többről, kapcsolataikról stb. Valóságos információs paradicsom, ingyen hozzáférés mindahhoz, aminek a töredékét is véres verejtékkel kellett megszereznie korábban a titkos ügynöknek vagy az illegális direktmarketing-névkereskedőnek. Hogy az emberek nem egy diktatórikus vagy/és kizsákmányoló központ, hatalom szempontjából néznek e tevékenységeikre, ez az élet jele. A paranoid probléma jó megoldása. Ez akkor is igaz, ha nagyon is realisztikusan el tudunk képzelni rossz forgatókönyveket, hogy ezt a nyitott, gazdagodó kommunikációt mikor, hogyan zsákmányolhatja ki, törheti le, ürítheti ki egy felelőtlen, magát ügyesnek és nagyvonalúnak gondoló üzleti vagy politikai konspiráció. Az az érték, ami megjelenik ebben a nyílt rendszerben, van olyan erős és eleven, hogy kizsákmányolási, elfojtási kísérletei – és ennek lehetséges motívumai – mégis elég gyengének látszanak. A közösségi oldalak gazdag információcseréje van olyan népszerű, hogy bármiféle komolyabb korlátozása vagy szétrobbantása roppant népszerűtlen legyen. Tkp. csak az internet mint olyan korlátozásával vagy szétrobbantásával elképzelhető. És ennél népszerűtlenebb már csak a földi élet mint olyan korlátozása vagy szétrobbantása lehet.

I support the invasion of privacy: egyáltalán nem érdekelnek senkit a személyes ügyeim, az ismerőseimet, csodálóimat és irigyeimet kivéve; bár gyakran még őket sem. És ha mégis, akkor tessék csak: büszkén mutatom, azaz szerényen engedem, hogy lássák. És mások iránti érdeklődésem is ilyen. Egyáltalán nem aggódom, hogy valaki megtudja a fizetésem, az anyagi helyzetem. Aki ezen aggódik, amiatt aggódom. Egyáltalán nem aggódom, hogy valaki megnézi az internetes levelezésem. Cenzorom isten szeme: bárki pillantása. A nyíltság a legjobb stratégia: arra törekszem, hogy ne kelljen konspirálnom, kínosan őrködnöm, hogy mit szabad mondanom, mit nem. Ehhez persze először is a saját konspiratív, titkolózó, kényszeres mechanizmusaimat kell levetkőznöm. Olyan „belső” működést akarok, amelyet bármikor kommunikálhatok „kifelé”. Az őszinteséget és nyitott együttműködési készséget minden ember szereti. Olykor még a háborús kondícióra gyúrt és bűnre fixált „normalitás” is.

És igen, nem hanyagolható el itt a legtitkosabb, legszemélyesebb (és legbűnösebb?) szféra, a szexualitás, ill. a család jelentősége. A paranoia is itt a legerősebb. Például az Egyesült Államokban a 30-astól a 60-as évekig a családon belüli erőszak vagy megerőszakolás vádjával csak igen ritka esetben ítéltek el bűnelkövetőket, mivel a laikus (gyakran konzervatív és prűd) esküdtszék túlnyomórészt úgy tudta, és a tényállást aszerint állapította meg, hogy „nem zörög a haraszt” és „mindig kettőn áll a vásár”. De amióta igencsak megszigorították ezeket a törvényeket, sem változott lényegesen az az adat, mely szerint ennek a két bűncselekmény­típusnak a legalacsonyabb a bejelentési rátája (10% alatt). Miközben mindkettőnél 10% feletti azon nők aránya, akikkel megesett már. Ugyanakkor folyamatosan vádolták a viktimológiát annak a ténynek az értelmezési kísérletei miatt, hogy az egy százalék bejelentő kétharmada többször esik áldozatul a rape bűncselekményének. Akkor kell legyen valami szociológiai vagy pszichológiai predesztináltság – volt a kézenfekvő következtetés, ám sokan úgy vélték, ez a logika tipikusan az áldozatot teszi felelőssé a bűncselekmény elkövetője helyett (hasonlóan, mint a konzervatív és prűd esküdtek). A paranoid projekciók, amelyek ezt a két bűncselekménytípust a legmélyebben vezérlik, amelyek a leghatékonyabban titkosítják, konspiratív védelemben részesítik, íme, megjelennek a publikus térben is. Nem tudod elkülöníteni a magánéleti és a nyilvános titkolózások, hamiskodások rendszerét, az épp e bűnre predesztináló motívumok nyíltan rejtegethető és tudatosan a tudattalanba fojtott rendszerét.

Az érzelmi becsapások a családban és a gazdasági becsapások társadalomban – ugyanannak a rendszernek két arca. A felnőtt–gyerek „hierarchia”, vagy a felnőtt szexualitás ezerszeresen szövődnek össze a társadalmi hierarchia és kapcsolatok világával, ezt minden pszichológiai kutatás megerősíti.

10. (A paranoid kör)

A tudomány felfedezi, hogy a maghasadásban mekkora erő van. Hű, hát ebből lehetne erőműveket üzemeltetni. Sőt, a legpusztítóbb bombát is meg lehet csinálni belőle. (És arra hol van mindig pénz?) Felfedezik az emilyen vírust és amolyan tulajdonságait. Hű, hát akkor így és így lehet hasznosítani, a veszélyeire pedig amúgy lehet immunissá tenni a szervezetet, környezetet. Sőt, a legpusztítóbb biológiai fegyvert is meg lehet csinálni belőle. (És arra hol van mindig pénz?) Stb.

Hol képződik a hadi alkalmazás ötlete? Az ellenség agyában? Vagy ahol van intézményrendszere, ipara, hagyománya, ahol lehet tudni, hogy a hadi alkalmazások iránt mindig hevesen érdeklődő nagypolitikus-nagytőkés korporáció bőkezű támogatásban fogja részesíteni az ez irányú kutatást? De oly bőkezűben, hogy ezáltal magam is a kiváltságos osztály része leszek, ha tehetségem nekik adom, de még az unokáim is, a legjobb egyetemeken tanulhatnak stb. És akkor nem veszem észre az összefüggést a kőolaj növekvő fontossága és az iszlám fundamentalizmus erősödése között stb. A kőolajár-manipulációval gerjesztett világméretű hiánygazdaságot a világgazdaság „természetes” velejárójának tartom stb.

A tudomány művelésének szükséges velejárója a demokratizmus. Az a társadalom az erős, ahol a tudások, speciálisak és általánosak, szabadon, hatékonyan áramlanak, cserélődnek, beépülnek, egyszerűsödnek, fejlődnek, gyarapodnak. Ha egy tudomány nem demokratikus, akkor azt a többség ellen használják fel. Akivel nem akarják megosztani a tudást, az ellen használni akarják.

A büszke tudomány, az igazság és a biztos megoldások szakértője nem bírt a legnagyobb hamissággal és bűnözéssel, a háborúval. Sőt. A (poszt)modern világ tudományos nagyhatalma, az USA esetében a háborús alkalmazások és a hadi megrendelések az egyik legjelentősebb szegmentuma az egész gazdaságnak, azon belül pedig a „tudományos iparnak”. Amely a legantidemokratikusabb, a „tudományos közösséget” kizáró, azt a háború törvényeinek alárendelő. Pl. a hidegháborúban a szuperfegyverekre irányuló tudományos kutatás. Ami a legtitkosabb, ugye, nehogy már publikáljuk demokratikus módon, hogy az ellenség is megcsinálhassa. Az Egyesült Államokban nagyon ráéreztek erre a „legitimitásra”. A szovjet birodalom eltűnt, de van helyette más. „Eszünkben sincs visszafejleszteni a hadi kutatást és ipart, amíg a nemzetközi terrorizmus, Pakisztán, Irak, Észak-Korea, az arabok és a többiek éjt nappallá téve készülnek megsemmisíteni minket és a nyugati világot; nem fogjuk ölbe tett kézzel naivan várni ezt” – ez az ideologéma. A közgazdászok csakúgy, mint egyéb profik és tudósok elégedetten veszik tudomásul „a tényt”, hogy a háború „mindig is” jó üzlet volt Amerikának.

Ha ezt a „tényt” minden amerikai „tudja”, onnantól kezdve sok amerikai összezavarodik a leglényegesebb kérdéseket illetően. Hol képződik a hadi alkalmazás ötlete? Ki az agresszív? Ki a paranoid? Ki a fenyegetőbb? Ki törekszik mindenáron erőfölényre? Ki kezdte? Ki félemlíti meg folyamatosan a másikat? Jellegzetes tragikus paranoid cirkulus. Kicsiben is, nagyban is gyakori. A másik az agresszív. Mi már rég békésen élnénk, ha a másik nem fenyegetőzne, akarna lenyomni bennünket, ha nem lennénk résen, állandó háborús készenlétben. A tragikus paranoid cirkulus fő jellemzői: 1. akik belekerülnek, nehezen tudnak kikerülni belőle. 2. vitatják a konfliktus eredetét, főbb mozzanatait – mindegyik szerint a másik a bűnös. 3. a másiknak tulajdonítva egyre több rossz ötlet és tett kerül a rendszerbe, 4. ezek eszkalációja pusztító, gazdaságilag és kulturálisan egyaránt.

Vessünk egy megértő pillantást az EÁ-ban jelenleg uralkodó „elit” fasisztoid, nácoid világszemléletére: miért ne legyen az észak-atlanti világ, a fejlett Nyugat az úr (az agy), Afrika meg a szolga (a zsigerek). Az ember végül is azt tartja természetesnek, amibe beleszületik, belenevelődik. Sőt, a gondos totális hatalom Platón Államától Huxley Szép új világáig gondoskodik arról, hogy mindenki jól érezze magát ott, természetesnek tudja azt, ahova, aminek „született”. Vagy: miért ne legyen a „pénzügyi arisztokrácia” az agy, és a világ képzetlen, elidegenült dolgozóinak tömegei az izomzat.

Azért ne, mert a „pénzügyi arisztokrácia” egy gyógyítandó betegség. Aki csak a még több pénz szerzésével foglalkozik, frusztrált, pótcselekvő neurotikus. Igénytelen tahó, max egy-két saját (nem lopott, vásárolt) értéke, képessége lehet még ezen kívül. A mai „pénzügyi” rendszernél csúfabb, unalmasabb, rosszabb stílusú diskurzust képzelni sem lehet, és főleg nem érdemes. Pedig van: a jog. A jog terjeszkedő, pusztító sivataga, amelytől el se lehet választani a pénzügyi tolvajlás gigarendszerét és bürokratáinak tömegét. Egyenruhájuk is közös. Akinek nincs póráz a nyakában, az civil, idegen, palimadár. Vagy nő. A jogi nyelven közvetítődő, szüntelen és kényszeres gazdasági-politikai sunyiság mint „arisztokrácia”, „elit”, oh my. Nem szabad a privát tőkekoncentrációt egy bizonyos ponton túl engedni: egyszerű, adminisztratív ügy. Politikailag a napnál világosabb: a túl nagy magántőke-koncentráció maga a törvényerőre emelt antidemokratizmus. Attól, hogy végtelenül absztrakt, attól csak még durvább a lefölözés és kizsákmányolás rendszere. Hol zsarnokság van, ott mindenki beteg, hülye és igazságtalan. Hol elnyomás van, ott minden nyomasztó, nyomorultak az elnyomók és az elnyomottak egyaránt.

Azért van igaza a demokráciának a zsarnoksággal szemben, a szocializmusnak a monopolkapitalizmussal és a törvénnyé hazudott, etikátlan és gazdaságtalan kizsákmányolással szemben, mert – bárhol, bármilyen közösséget véve alapul – sokkal jobb, ha a szabad, korrekt, intelligens, szeretnivaló emberek vannak többségben, mint ha az ostoba és/vagy frusztrált rabszolgák, munkanélküliek, hontalanok és bűnözők. És nem az az erős ország, amelyik meg tud semmisíteni bárkit, hanem az, amelyik sosem háborúzik.

[1] A rejtegetés tünete. A rejtegetett láthatóvá tétele, kinyilvánítása. Az áruló jel. A hiba. – Miért nem figyelmezteti tárgyilagosan D. minisztert tévedésére?

[2] Érdekes kérdés Dupin gazdaság- és egyéb filozófiája. Miért nem szolgáltatja maga a Királynénak a levelet, büszkén, mint a hős, aki cselesen visszaszerezte, túljárva a gaz konspirátor eszén, és felvéve az igen jelentős jutalmat? Miért ad egy meg nem határozható (de attól tarthatunk, 50 000 franknál nagyobb) összeget a lenézett G.-nek? Lehetséges okok: 1. A főhős nem pénzéhes és nem nyomulós (mint a prefektus; van is néhány pikírt megjegyzése az ambitio szóról és az „ambiciózusakról”). 2. Talán respektálja azt a (fél) munkát, amelyet a prefektus végzett-végeztetett. Dupin azért mehetett biztosra, mert a prefektus a titkos helyre rejtés lehetőségét kizárta (és ha sok másban nem is, ebben valóban profi). – Ezek a válaszok egy romantikusan, mesehősösen szupererényes Dupint mutatnak. Ugyanakkor szembeszökő, hogy Dupin egyvalamiben (politikai-jogi értelemben: bűnben) konspirál G.-vel – és a királynéval. Mindegyik „lovagias” a királynéval, azaz felségárulást követ el. Az egész komplott innen indul. Vö. ezt a lovagi szerelem klasszikus képletével.

[3] Eszerint az én létrejöttekor („a szimbolikus rendszerbe”, a kultúrába vonódásával) érdeklődése arra kezd irányulni, amire a Másik, más alanyok vágya. Ez kombinálódik azzal a korábbi, nárcisztikus (én-/határ-, alanynélküli korszakból származó) vággyal, hogy ő maga, az Alany legyen ez a „tárgy”. Szocializációja során a Másik, más alanyok rá adott reakcióinak tükrében kezdi nézni magát, és amiben nem ismer magára, azt a Másiknak tulajdonítja. Ez a paranoid projekció ősmintája.

A projekció megképződése és működése is dialektikus. A szálka növekedése a saját szemben élesíti a szemet a más szemében levő szálka észrevevésére. A paranoid projekció (Pp, 0-81) mértéke egyenlő azzal, mennyire határozza meg az alanyt egy/néhány (szerinte is) rossz tulajdonság, tett, hiba, bűn (Rt, 0-9), szorozva azzal, mennyire tagadja, nem ismeri (f)el magában ezt (Nrm, 0-9). Ha a kommunikációs partnerek jelentős része paranoid, az nagyon gyorsan tudja generálni és eszkalálni a konfliktusokat. – Hasonló elemi tagadáson, (f)el nem ismerésen alapul a neurotikus elfojtás is (En, 0-81), melynek mértéke egyenlő azzal, mennyire határozza meg az alanyt egy/néhány (szerinte is) rossz tulajdonság, tett, hiba, bűn (Rt, 0-9), szorozva azzal, mennyire tagadja, nem ismeri (f)el kifelé ezt (Nrk, 0-9). – A neurotikus elfojtás (kifelé titkolás) és a paranoid projekció (befelé titkolás) között gyakran nincs éles átmenet. A neurotikus, a paranoid és kombinációjuk túl erős a történelemben és a nyugati kultúrában, figyelmeztet Deleuze és Guattari Kapitalizmus és skizofrénia c. munkájukban. Szerintük főként ezek felelősek a „belső” elfojtás és a „külső” elnyomás összefüggő, masszív rendszeréért.

A neurotikus (depresszív, demotivált, kényszeres, szorong[at]ó, elfojtó) járt utat a járatlanért el nem hagy. Ezzel érzékelését és gondolkodását is korlátozza. A paranoid érzékelése és gondolkodása is elevenebb. A jelentéskorlátozó neurotikusról való ugrás egy komplexebb megértési és feldolgozási szintre – többé-kevésbé, ideig-óráig legalább, fel fog mutatni paranoid és a skizoid jellegzetességeket.

[4] Az egyik legszebb, legpontosabb példa a mikro- és makroesemények bonyodalmas összefüggéseire, „válasz” a kérdésre, hogy ki és hol kezdte, ki és mi a bűnös, és hogyan (nem) lehet megbosszulni, megbüntetni, hogy mennyi irónia van a legkisebb apróságok és a legnagyobb baromságok összefüggései közé rejtve – az a Bábel c. film 2006-ból.

[5] A mainstream gazdaságtani tankönyvekben a „qwerty-problémát” úgy definiálják, hogy „a piaci versenyben egy gyengébb minőségű termék győz valamely történelmi baleset/véletlen következtében”. Sokan emlékeztetnek rá, hogy a „qwerty” nem biztos, hogy a legjobb példa az útfüggőségre. Bizonyos vizsgálatok nem mutattak ki jelentős különbségeket a „qwerty” és a Dvorak-féle kiosztás erényeiben. Kifogástalan, mindenki által elfogadott vizsgálat nem született az ügyben. A „qwerty” semmiképp sem csapnivaló, sem nem esetleges, Sholes is sokat dolgozott rajta, régi szaki, az 1870-es években kezdte, és a Dvorak-féle standardok alapján is elég jól megalkotott kiosztás.

[6] Freud jó példa a paranoia és az intelligencia összefüggésére. Freud széles körű, intenzív érdeklődése és műveltsége újszerű kombinációkhoz, fontos belátásokhoz, elgondolkodtató felvetésekhez vezetett. Másfelől patologikusan paranoid. Erre a vonalra jellemző történet, ahogy Wilhelm Fliess-szel összeveszik, és az Álomfejtés második kiadásából kitörli mind a hetvenvalahány utalást a néhai barátra és kollégára, intenzív levelezőpartnerre éveken át, akivel behatóan kicserélték radikális és komplex nézeteiket, részben egymással beszélgetve alakították ki őket. Fliess szerint Otto Weininger Nem és jellem c. műve túlságosan is sokat tartalmaz az ő nézeteiből, és ezek az információk nem juthattak el hozzá másképp, csak úgy, hogy Weiningernek jó barátja volt Swoboda, aki viszont Freudhoz járt analízisbe, tehát Freud szivárogtatta ki Fliess elméletét, még mielőtt ő publikálhatta volna. Szóval Fliess sem piskóta, de Freudnak a tudományos és egyéb elsőséghez való viszonya a legpatologikusabb: kényszeres, szakadatlan, fárasztó, gigantomán részrehajlás önmaga iránt.

[7] Egy nyelv ismert, írott korszakának változási sebességét visszavetíti az ismeretlen korábbi korszakokra, így számolja ki, mikor vált el két nyelv egymástól. Eleve csak leszármazásban, elválásban gondolkodik, areális egymásrahatásban, egyesülésben nem, miközben fogalma sincs, hogy két nyelv két hasonló szava mennyiben elkülönböződés vagy mennyiben egyeztetés eredménye. Hányszor és milyen kombinációkban a hosszú idők során.

[8] Az indoeurópaiban több ezer éves, sokféle és gazdag írásos anyag – latin, görög, hettita, perzsa, avesztai, ind, majd örmény, kelta, germán stb., sokuk a mai nyelvállapotokig jól követhetők – összevetésének kézenfekvő módszertana volt. Az uráli nyelveknél nincs ilyen anyag, itt mindent mai vagy legfeljebb párszáz éves nyelvállapotokból kéne kiókumlálni.

[9] Egyetlen vagy néhány szűk szempontból nézi csak az embertársait (ebben gyakran jobban kiismeri őket, mint ők magukat), hogy ennek révén leminősíthesse (alacsonyabbrendűvé, nem-emberré), kizsákmányolhassa, elpusztíthassa.

[10] Mindezek legpontosabb és legtömörebb összefoglalása Steve Cutts Man c. animációs kisfilmje.

[11] Ld. 9/11 and the Advent of Total Diplomacy: Strategic Communication as a Primary Weapon of War
 Jérôme Gygax and Nancy Snow, July 2013. Az Egyesült Államokban már 30 éve a psyop (a pszichológiai hadművelet) számít a jövő hadviselése fő színterének.

[12] Hasonló a klasszikus krimi játszmája is. Minden egyes információnak, amit a narrátor mond, mélyen ambivalensnek kell lennie. Egyrészt az olvasó (a detektív stb.) hamis gyanúit, félrevezetését, téves koncepcióit kell szolgálja (ama szabálynak megfelelően, hogy a gyilkos személye stb. csak a végén derüljön ki, és meglepő legyen), másrészt a végső, meglepő igazságnak, a megfejtésnek, a helyes koncepciónak is ugyanezek a tények, információk az alkotóelemei.

[13] Pl. a Grimmek nagyszerű Libapásztorlány c. meséje. Vagy Bakr bin Abdullah meséje: A király nagy becsben tartja bölcsét, aki szerint „Tégy a jótevővel jót, és ne tegyél a gonosszal gonoszat, mivel saját gonoszsága elég lesz neki.” Egy gonosz udvaronc azonban irigyelte a megbecsültsége és okos beszéde miatt. Azt súgta bizalmasan a királynak: „A te nagybecsű bölcsed azt mondja, hogy te szörnyen büdös vagy, felség.” – „Valóban? – hökken meg felháborodással a király. – És ezt hogy bizonyítsuk?” – „Egyszer hívd közelebb magadhoz – feleli az ármánykodó. – Meglásd, az arca elé fogja tenni kezét, ha közel hajol hozzád.” Az irigy álnok barátságossággal hívja meg vendégségbe a bölcset, és a legfokhagymásabb ételt adja neki. Így a király, mikor leteszteli a bölcset, valóban azt látja, hogy a bölcs az arca elé teszi a kezét, mikor közelebb hajol hozzá. Erre a király igencsak felháborodik és azt gondolja magában: lám, igazat mondott az az ember. Majd egy levelet ír. Ezt csak akkor szokta, ha valakinek jutalmat utal ki. Ám most sértett királyi büszkesége arra utasítja emberét a levélben, hogy aki e levelet átadja neki, azt ölje meg, nyúzza le a bőrét, szalmával tömje ki, és küldje vissza neki. Lepecsételi a levelet, átadja a bölcsnek, és megnevezi az emberét, akinek a levelet át kell adnia. A bölcs épp úton van teljesíteni a királyi küldetést, mikor találkozik az iriggyel, aki kérdi: „Hát te mi járatban?” – „Jutalmat kapok a királytól” – mondja a bölcs a levelet lobogtatván. „Add nekem!” – kérleli a cselszövő. – „Legyen a tiéd” – mondja a nagylelkű bölcs. Visszatérvén királyához, az igencsak elcsodálkozik, mire mindketten elmesélnek mindent, kiderülnek a félreértések, végül pedig megérkezik a szalmával kitömött hazug, és a király kénytelen megállapítani, hogy a bölcsnek van igaza: „Tégy a jótevővel jót, és ne tegyél a gonosszal gonoszat, mivel saját gonoszsága elég lesz neki.”