Hóalagút a Harang-völgyben

Ó, hát a Normafa? A Normafát: szeretjük.
A lesiklás a kék besorolású,
Kilométeres lejtőn egyszerű.
Az ínyencek, fanyalgó virtuózok
Szemében komolytalan a Harang-völgy,
Alaplendülettel síelhető.
Egész más földet kell választanod,
Jó olvasóm, ha bátorságpróbát akarsz,
Mert itt zéró a nehézségi fok; de
Nem kell utaznod hozzá, és Budán kívül
Csak Bécs és Oslo kínál föl hasonlót,
Hogy kényelmes festőik, bölcselőik
Városon belül kapnak tél-esszenciát.

    Nekünk, magyaroknak,
 A Klein Róza művésznő jutott,
Aki Bellinit énekelt egy vastag, budai bükkfa alatt:
 Ő volt a mi Normánk! Vérbeli
    Sínemzetnek vérbeli Norma.

Buda hóbiztosnak a Legkisebb Jégkorszak előtt
Jóindulattal sem volt mondható;
Régen, ha néhanapján mégis leszakadt a hó,
A bevadult szánkózókat és a fölényeskedő
Síelőket muszáj volt elkülöníteni
Azon a néhány négyzetméteren.
Valódi háború dúlt: több volt a szánkós,
Jóval többször csapódtak fatörzsbe ők;
Ám ez sem gátolta meg őket abban,
Hogy összekülönbözzenek a sízőkkel is
Szakadár szenvedélyből.

 Csúcsidőben kisvárosnyi ember
Szokott feljönni egy tisztes vasárnap,
Égkék buszon és piros fogason a városból,
Rengetegen libegőn és motoros szánkón...
 Az igazi oligarchák, persze,
   Lovas szánon vagy hegyi mének hátán,
     Oroszos bundában és buja prémekben!

Évek óta dömpingszerűen épültek
Pályák és felvonók, sőt öltözők
És kölcsönzők. Aztán köszöntött csak be
A Legkisebbik Jégkorszak, pedig
Senki se kérte, ilyen mértékben legalábbis nem!
S így a betonkeverő formájú hóágyúk
Ősz óta kihasználatlanul álltak.
Állt itt egy automata transzformátor is
Áramkimaradás esetére.
Amennyire fölösleges volt az első,
Annyira indokolttá vált az utóbbi, mióta
Decemberben volt néhány tartós áramszünet.

                         *

Alma és férje, Dolina Iván az Eötvös úton
Hótalpas és anorákos járókelők tömegébe botlott,
Mintha egy alsó-ausztriai falucskába csöppentek volna.
Többen a hónuk alatt óriástávcső formájú
Sízsákot cipeltek. Mióta – Isten
Különös kegyéből – garantált a hó,
A Normafára járni újra sikk:
A szibériai fenyőből ácsolt,
Teraszos hegyikunyhókban,
Az iglukban gurultak a lélekmelegítő kupicák,
A rönkházakban lüktetett az élet.

„S a Hóhatár Hüttében fondüparti!”
„Borral kevert sajtszószba mártogatni
Kenyérdarabkát olyan elegáns!”
„Főleg ha szarvasgombás íze van!”
 „Császármorzsát utána küldeni
   Hamisítatlan hütte-hangulatban, après-ski
     Vigalomban... Na, ez aztán a síöröm!”

A síelők romkocsmabirodalma is tele volt,
Amit a régi Olimpia szállóban rendeztek be.
Jöttek a bevakszolt lécű és bevakszolt lelkű fiúk,
Akik szerint több mint száz nap lesz a szezon,
Mézeskaláccsal, forraltbortba mártva...
A hotelbeli kádból rögtön a terepre ugorhat,
Aki szűzhóban akar siklani
Vagy mániákusan kerülgetni a kapukat.

                       *

Labancz Győző is éppen arra járt
Azon a vasárnap, amerre Dolináék.
Fehér csíkos, szélálló, kék dzsekiben
Túrázni indult a csúcs alatti sífutókörön.
Botokkal lökte előre magát
A koránkelők által kijárt nyomsávon.
Látta, hogy a Szent Anna-réten,
A kápolna előtt két pályarendőr figyeli a szánkózókat.
Évről évre ugyanazokról a masszív tölgyfákról
Szokták leszedni a sérülteket;
Azóta az ütközés erejét csökkentendő szalmabálákat
Ragasztottak a legveszélyesebbnek bizonyult
Fatörzsekre, úgyhogy van már pufferzóna is.

Győző élvezte, hogy az emelkedőn fölfelé
A lécére ragasztott szőrcsík biztosítja a tapadást.
Csúszósra taposott ösvény a Csacsirétig és azon túl,
És rajta ő, tájfutók különös buzgalmával.
Körben meg meseerdő,
Síiskolás lányok zsongták be, veszélyesen édesek.
Szánkó-, deszka-, sőt tepsiözön
A muzeális Szánkózni tilos! táblánál...
Íves bobpálya is van, de az nem romantikázni való.

Győző ugrásra csak fiatalon gondolt,
Amikor a síléc ördögeként
Stájerországban technikázott.
Mióta migrénje van, kerülte a sáncot.
Idén amúgy sincs elég jó,
Mondjuk lélegző, piros napszemüvege,
Csak egy iszonyú divatos sapkája,
Meg a zsebében egy klasszikus laposüvege.

Időnként könnybe lábadt a szeme a hótól,
Visszaverődő sugarak égették az arcát.
Öröm az erdei zúzmara csöndje,
A hótüskék a gallyakon, s hogy az egész
Néma,
Néma,
Néma.

Belefeledkezett a hógallér látványába,
Amely egy csupasz juharfa nyakán fehérlett.
Közvetlenül a sífutókör mellett
Százéves tölgy kifordult gyökérzete
Meredt ki a hóból, behálózva a lejtőt.
Egy majdnem függőleges sziklafalon
Látszottak az évezredes lerakódások,
Egymásra préselődött mészkőrétegek.
Itt haladt át a csákányos fölvonó;
Egyik beszállóhelye a Mátyás király úton volt,
A zarándokszállás fölötti idős bükkösnél.
Győző arra gondolt, neki kombinált liftbérlete van,
Ráadásul átruházható. És ez mégis biztonság.

A szeme újra belekáprázott a komfortos tájba,
Meglepte a hóvakság, és úgy érezte,
Mintha üveghangok csendülnének a fülében.
Ez a tél fölszámol bennem minden jót, gondolta.
Fakó turistajelzés. Megnézte a telefonját,
Ugyanis sínavigációs rendszert tárolt rajta
(Buda Snow Region Guide, BSRG)
Térképes helymeghatározóval
És hójelentő szolgáltatással. Jól működött.

A Hegyhát úton párhuzamosan futottak
A fogaskerekű sínjei a pöfögő gyermekvasútéval.
Győző elhaladt egy emeletes,
Kopott Eötvös úti villa előtt,
A Normafa előtti utolsó ház volt.
És applikációja egyszer csak
Leadta a riasztást, negatív erőteret jelzett:
Zavar van a rendszerben! És főleg homály.
Ezt hallani a közelből: „Rajk, te hazudsz.”

Győző valamikor bejáratos volt ebbe a házba,
A belügyes nagymamája élete végén itt lakott.
Ő mesélte, hogy ez egy nagyon-nagyon rosszhírű ház,
Itt zajlottak valamiféle „fontos” vallatások.
Ő ébresztette föl Győző kíváncsiságát.
És bár a férfi saját mániáit és betegségeit
Mindig megtámogatta technikával,
Így a síelést, a migrénjét és az időzónák közti utazásait is,
Sajnos, ez a ház akkor sem volt benne a telefonjában.
Mert ez titkos. De a felnőtt Győző
Pontosan tudta gépe nélkül is,
Hogy ennek a háznak van az a híres hatszögletű tornya,
Ez a „bagolyvár”. Más néven a pofozóvilla!

Borzongott, mégis vonzotta a nyitva maradt kapu.
Az udvarban hagyta a léceit.
Letört egy lakatot. Lecsatolta bakancsát,
És föllopózott a betongrádicson.
Civil lakókat nem talált odabent,
A nagyi idejéből senki, helyükön lelakott kopárság.
Á, itt az a kétszárnyú ajtó, gondolta Győző,
Amely fölött lámpa jelzi, ha szabad az út...
Á, szóval ez az a terem, amelynek fekete
Redőnyök borítják az ablakait,
És T alakú asztal áll a közepén,
Amely mögött a főszadista szokott elnökölni;
És a T betű talpánál szoktak állni a foglyok,
Például amikor szembesítenek
Két vezető funkcionáriust, ami mindennapos ügy.

Amit most látott, attól annyira melege lett,
Hogy feszes állógallérján lehúzta a cipzárat.
Igen, fönt volt a toronyszobában,
És éppen egy ismerős magyar minisztert
Kínoztak a szeme láttára
(Aki volt életében kül- és belügyminiszter is,
Mielőtt elnyelte az államvédelem süllyesztője).
A szemét se kötötték be. Aha, mert visszaút nincs!
Koholt vádak alapján... Arcába röhögtek
A verőlegények. Szánalmas színjáték az egész?
Párnázott ajtó mögött kikényszerített vallomás.

A meggyötört miniszter arca hamuszürke volt:
Három mély barázda szelte át keresztben,
Kísértetiesen. Megtöretés után.
Vajon őt is szőnyegbe csavarva
Talpalták és ütötték? Tömtek-e sót az ő szájába is
(Vagy azt csak államtitkártól lefelé?),
Letépték-e a körmeit?, töprengett Győző.
Bádogkádban kínozták-e vízzel és árammal
(Mint a többi közrendű párttagot)?
Őneki nem volt mersze nemet mondani,
Megakasztani az államgép őrült kerekét,
Nem írni alá a hamis jegyzőkönyvet,
Egyszerűen nem vallani senkire,
Az abszurd vádat nem fogadni el,
Hogy ő „jugó spion”, sőt „imperialista ügynök”.
„Nincsen stratégiám, csak a hűség”, mondta
Ez a hithű harcos, aki ontológiailag
Volt képtelen szembeszegülni a Párttal:
És elismert mindent, azt is, amit soha...

„Szeretném még egyszer látni a kisfiamat.”
„Ó, ó... Lacikát”, duruzsolta az egyik civil vallató.
„Csak néhány hetes, igaz?”, kérdezte
A másik smasszer, színlelve a gyöngédséget.
„Utoljára szeretném...” „Mégsem fogod”, förmedtek rá mindketten.

Rajk a cellájában éles, kicsi vonatfüttyöt hallott odakintről:
Ó, ez az úttörővasút via Csillebérc,
  A népi demokrácia büszkesége,
    Amelynek avatásán egy éve ő maga is
      Részt vett, makulátlan főemberként!

Másnap este fogságában arra lett figyelmes,
Hogy résnyi ablaka előtt buli van:
A burjánzó füvű, májusi kerthelyiségben,
A fák közé feszített drótokon lampionok lógnak,
Tánczene bömböl, léha mulatság...
Párocskák táncolnak a gyepen.
Az ex-miniszter azt hitte, megőrült. (Csakugyan
 Ugyanitt ült? Abban a pincében, ahol a nagyi
   Sífelszerelést tárolt később?
     És amit mindig penészköd ült meg?,
       Gondolt bele Győző.)

A vállalkozónak nem volt más választása,
Mint fölpattanni és kimenekülni a síházhoz,
Amely a centrum a dallamos nevű
Normafa-fennsík közepén.
Látni, hajszál híján beroskad az idei
Hótömeg alatt a fáskamra teteje.
Micsoda durva flash volt ez a villa!
Mégiscsak ki kellett fújnia magát.

                         *

És ekkor Győző látott elsuhanni egy nőt a ház előtt.
Úristen, ez Alma! A Szemerédy Alma!
Donner sebészdoktor elvált felesége,
Akinek Győző tizenvalahány éve udvarolt,
Egyébként hiába, ami ritkaság a praxisában.
Az új férjével van. Aha, de ki is ez a fickó, láttam a tévében...
Valami fő-főmeteorológus, nem?
Szóval megint híres emberrel kavar.