Kalligram / Archívum / 2014 / XXIII. évf. 2014. július–augusztus / Húsrágó, hídverő

Húsrágó, hídverő

Nyerges Gábor Ádám: Sziránó színfónia. FISZ, Budapest, 2013

„Mindentől messze, a szívhez közel,

Csinálj csodát, én meg elhiszem,

Hogy kell egy rendszer, ami nem mozog,

És megígérte anyu is, hogy megkapod.”

(Kispál és a Borz)

     

Ahogy visszaemlékszem az általános iskolai, szürke ködben lebegő évekre, máig meghatározó – egyszerre eszméltető és kiábrándító – élmények jutnak eszembe, de furcsa módon nem az elvileg sorsdöntő tanulmányi eredményekért való küzdelem vagy a személyiség(de)formáló, osztályközösségben átélt csapatszellem idéződik meg, inkább az alsó- vagy felsőtagozatos gyerekek közti hierarchikus viszonyrendszer vonatkoztatási pontjai, referenciaszemélyei tűnnek fel egy-egy pillanatra, a szülők, illetve a tanári kar hol követendő, hol pedig elvetendő mintáiról már nem is beszélve: a felnőttet játszó, önjelölt törpegengszetrek és (persze szintén önjelölt) csicskásaik, a rossz- és jó kislányok, a nagymenők és a sutyerákok, a királynők és az udvarhölgyek, a vagányok és a lúzerek, a bukdácsolók és az okostojások, a lógósok és a stréberek, a közkedveltek és a kirekesztettek, és így tovább, egészen a felettük álló, nagyra nőtt, ám sokszor gyerekesen viselkedő kisemberekig... Nyerges Gábor Ádám Sziránó című novellafüzére vagy kisregénye óhatatlanul is előhívja ezeket a jól beazonosítható prototípusokat, valamint a hozzájuk kapcsolódó tucatélményeket, amelyek ha öntudatlanul is, mégis nagyban befolyásolják a későbbieket, hovatovább az ún. „nagybetűs élet” (egzisztenciális Caps Lock?) további alakulását, hiszen az első szerelmek, első bunyók, első sikerélmények és első megaláztatások elévülhetetlenek maradnak – annak ellenére, hogy könnyedén felejthetőek.

„Az élet ugyanis alakulhat jól, illetve szarul, a jól viszont kit érdekel, azon bővebben már nincs mit filózni, ha valami jól van alakulva, azt onnan tudjuk (azaz nem tudjuk), hogy nem vesszük észre... Ellenben, ha szarul alakul, amire Sziránó eleve több esélyt is látott, akkor sem túl változatos a lehetőségek palettája, minden szar élethelyzet eredője ugyanis a magány (minden más körülmény és nyafi, ahogy immáron érettebb fejjel – de még bőven hasonló gondolati keretek közt – megfogalmazta). Ő tehát minden bizonnyal magányos lesz.” Címszereplőnk nyilvánvalóan szimbolikus alak, magának való sziránósága mögött azonban nem csupán az önvédelemből kialakított öngúny hárító reflexei húzódnak meg, hanem a III. Richárd-féle gazemberség kudarcba fulladó kitörési kísérletei is (ld. az ötödik fejezet kezdőmondatának visszájára fordított Shakespeare-reminiszcenciáját), amelyek végül mégsem mentik fel hősünket a langyos jófiúság semleges titulusa alól, sőt, csak fokozzák az önmagát Karinthy Frigyes „földi helytartójaként” aposztrofált szegény kisgyerek kényszeres panaszáradatát. A kötet stilizált élményanyagát a felkavart évek – amiket „ő maga lötykölt ki normális helyükről, hogy végre újra gondolkozhasson róluk” – retrospektív kommentálása teszi teljesebbé; szóval a szerzői én, illetve Sziránó alteregó-alakja között elsősorban a két síkot vagy horizontot elválasztó/összekötő idő, illetve a hozzá kötődő tapasztalat teremti meg azt a jótékony(?) távolságot, melynek torzított tükrében minden emlékező „elébemenés” a múltbéli valóság hiteles leképezéseként tűnhet fel. A szóban forgó újraélés fonák megközelítésmódjának, az írói működés ironikus létmódjának „külön bejáratú személyisége” mégsem azonos a főszereplő érzékelésével, illetve észleleteivel, még akkor sem, ha az elbeszélői hang olykor elegyedni látszik Sziránó szólamaival. Ez a „színfónikus” szerkesztésmód lehetőséget ad egy rendkívül érdekes interszubjektív játékra, melynek során egy képzeletbeli (olykor E/1., olykor pedig E/3. személyű), hasonmásszerű alak kerül a középpontba, aki nagy vonalakban Kosztolányi Esti Kornél- vagy Krúdy Szindbád-figurájára emlékeztetheti az olvasót, és aki a folytonos, „zárójeles” autoreflexió alanya és tárgya is lesz egyben: „...Sziránó milliószor a lelkemre kötötte, hogy ha már erről írok, mint dramaturgiailag tényleg kurva fontos és nélkülözhetetlen (tudod, hogy olyan teljesen realisztikus legyen) dolgot ne felejtsem el, hogy honnan volt a lényeg...”

A könyvben homályos, baljós jelentésárnyalattal említett ’travesztia’ alakváltozatai tarkítják leginkább azt az alapvetően szatirikus stilisztikai felületet, amely a Hamlettől a Star Warsig, mindenféle metaforikus, vagy akár allegorikus ábrázolásmódot felvonultat, hogy megközelíthesse saját – egyébként nyilván kevésbé önreflexíven elszenvedett – „elemi” élethelyzeteit: a romantika paramétereit, az apró életkori gondviseléseket, a flörtelmi gúzsokat, a cipollai oligarciákat és számos más egyéb (kép)zavaros, utólag sem teljes mértékben analizálható szituációt, melyet talán egyedül a megelevenítő emlékezet, illetve az eseményeket félig-meddig elbagatellizáló képzelet tehet feldolgozható előzménnyé: „...maga a gondolatmenet és taktikai vázlat nem meglepő módon természetesen Sziránó későbbi értelmezését tükrözi”. Az ehhez társuló intertextuális irodalmi sablonkészlet többnyire elkoptatott darabjai és a lépten-nyomon betoldott műveltségi adalékok asszociatív képzettársításai egy tipikusan bölcsész attitűdöt példáznak, ezzel együtt a „könyvemberként” is emlegetett embertípust prezentálják, aki főleg olvasmányélményei alapján modellezi le magának a világot. „Mi meg csak álltunk ott Sziránóval, mert afelől senkinek se legyen kétsége, hogy mindenkor és mindenhol áll ilyenkor egy én és egy Sziránó a tanári előtt értetlenül sutyorgó diákok közt valahol, félhangosan röhigcsélve a dagadt öreg biosztanár fröcsögő nyálú dühkitörésén, és hallgatják, ahogy épp azt üvölti eltorzult hangján, hogy és ha még valaki azt merészeli tervezgetni, hogyha egyszer innen kijut, írni merészel valami ilyen hazug szart, annak most mondom, én, Sakáll Lajos, kerületileg oklevelesen elismert biológiapedagógus, hogy azonnal hagyja abba, még gondolni se merjen rá, ha fejben épp írna valamit, azonnal fejezze be, mert különben –” – szól A hiába melengetett szerző elnevezésű fejezet egyik részlete, melyben a volt igazgató a szóban forgó könyv olvasása után önkívületi monológjában fejti ki szókimondó véleményét a tiszteletlen és hálátlan „utókorról”.

„Mert az élet szolgája a kimondott szónak, / Megijesztem kicsit, nem kapsz jó szót holnap...” – így az egyik Lovasi András-dal, ami nem csak a Nyerges által több ízben citált Kispál-idézetek okán lehet érdekes. Mert maga a Sziránó színfónia is mindenekelőtt „a megköltött élet” stilizáló folyamatainak szellemes demonstrálása miatt figyelemreméltó, a fülszövegben megjelenő nemzedéki vetület inkább csak az esetleges korosztályos kötődések és deja vu érzetek mentén kaphat hangsúlyt. Igaz, jelen esetben, e sorok írója is érintve van... Másféleképpen persze, mint a tartalomjegyzék utáni Helyreigazítás fiktív olvasói levelének írónője, aki a szerzővel közös alma materre hivatkozva inti meg a Sziránó elbeszélőjét „az igazat mondd meg, a valódit” jelszó szellemében: „...hazudik például, s igen ízetlen módon kedves osztályfőnökünkről, Viki néniről, ki, azért szeretném tudni, ha valóban oly rossz lelkű, elvetemült ember, mint amilyennek az »író úr« leírja, vajon miért kap azóta is sorszám osztályokat, hogy vezesse őket? Viki néni, bár hosszan kérlelt, hogy mutassak neki róla szóló részleteket a szövegből, nem vitt annyira a lélek, hogy ezt tegyem vele. Jelenlegi osztálya amúgy rendkívüli mód’ kijön vele, kedveli, s fiatalos, »kúl« jelenségnek tarja, sokat partyznak együtt, természetesen csak a jó ízlés s iskolai morál határai között.” (Lónyai-Molnár Réka, egy lelkiismeretes irodalom-barát, Budapest, 2013 szeptembere)

Nyerges Gábor Ádám Sziránója a stílusbeli egyenetlenségek, rapszodikus kitételek és szerkesztési aránytalanságok ellenére is tanulságos, élvezhető olvasmány. A szerző éppen annyit markol, amennyi belefér a tenyerébe; a szövegbe gyúrt emlékezet pedig – a nehezen körülírható nemzedéki hovatartozástól függetlenül – mindenki számára visszaidézhetővé és újraélhetővé teszi azokat általános, de mégiscsak személyre szóló történéseket, amelyek talán ma is kísér(t)ik az életét. Hisz az eltűnőfélben lévő iskolaévek miniatűr társadalmi rendszere az író (és az olvasó) számára éppolyan mozdulatlan a múltban, mint a felnőtt világ jelen idejű, kiterjedt berendezkedése, ahol ugyanazok a farkastörvények uralkodnak, mint a sokszor ártatlanra mismásolt gyerekkor elmosódó miliőjében. De vajon ki lehet az a színfónikus (hangszerelő), az a „másik valaki, aki jegyzi, nem is le-, hanem inkább meg- az ő életét (és ez persze kölcsönös, nehogy bárki is megjegyzés nélkül maradjon), és aztán ebből az összes megjegyzettből összeemlékszi rá az elképzelhető legszebb művet, az ő és kizárólag és csakis az ő színfóniáját, színből, hangból, betűből, illatból és anyagból, ami az ő örök és esszenciális létformája lesz földi léte után.” Talán az a „pátoszos zsírtartalmú”, önmarcangoló, húsrágó lélek, ami végül hidat ver a szétszólt szólamok közt, és minduntalan tovább írja magát... A pont-pont-pont után pedig ismét kezdődhet az a bizonyos – Caps Lock – ÉLET!