Lépések 2013-ban

Trianonhoz és Erdélyhez Magyarországon mindenki ért. György Péter 2013-ban megjelent kötete pedig azt járja körül, hogyan alakult ki ez a széleskörű „magabiztosság” és „hozzáértés”, ami a bölcsészértelmiség bizonyos mértékű elzár(kóz)ását is eredményezte a témától, épp, mert az mintha túlságosan is leegyszerűsödött volna. Az Állatkert Kolozsváron című kötet azért újszerű, mert minden látszat ellenére nem Erdélyről és nem Trianonról szól, hanem arról a közegről, amelyet a szerző rendkívül pontos (és fontos) pozicionáltsága révén valóban minden kétséget kizáróan belülről ismer: Magyarországról. Ezt jelzi a könyv – véleményem szerint a főcímnél sokkal kifejezőbb és beszédesebb – alcíme: Képzelt Erdély. György Péter nem egy határon túli magyar régió általa hitelesnek gondolt leírását adja, hangsúlyozottan egy magyarországi Erdélyről beszél. És ami legalább ilyen fontos: a kötet érezhetően egy célzott közönséghez beszél, amely ugyancsak Magyarország.

A szerző (és a kötet) pozícióját nemcsak a magyarországi nézőpont, hanem a mába ágyazottság is alapvetően meghatározza. A megjelenés ideje, a 2013-as év, a szövegben fellelhető egészen aktuális hivatkozások mellett egy izgalmas kontextus létrejötte miatt is kiemelt jelentőségű. Azok a magyar–magyar viszonyra vonatkozó kérdések ugyanis, melyeket György Péter is érint, meglepően sok, ebben az évben megjelent könyvben megfogalmazódtak. Tompa Andrea Fejtől s lábtól című regényével több esetben is együtt emlegette a kritika György Péter esszékötetét, de a magyarországi gyarmatosító retorika, a „határon túli magyarok ügyének” félreértelmezése megjelenik a Hallgatni akartam című Márai Sándor-kötetben és Végel László Neoplanta című városregényében is. Végel egy másik szövegét idézi György Péter a kötetének az első oldalán (a szokatlanul sok mottó miatt ez a tizenötödik a sorban). Ebben a szövegrészletben Végel egy apáról beszél, aki – hiába tehette volna már meg legálisan – nem utazott Magyarországra, mert „meglehet, nem akart találkozni azzal a valósággal, amit a Kossuth-rádióból ismert”. Ez a mottó világosan megmutatja, hogy nemcsak Magyarország „képzeleg” az őt körülvevő magyar kisebbségekről, hanem esetenként a Magyarország-kép is a saját maga által valósnak vélt képtől eltérő lehet ezeknek a közegeknek a közértésében. Az említett megjelenések mellett az a véletlen is növelte a Trianonhoz köthető tavalyi kiadványok számát, hogy a Palatinus novellagyűjtemény-sorozatában szintén 2013-ban jelent meg az 1921–1938-ig megjelent novellákat tartalmazó kötet, melynek utószava a trianoni trauma szépirodalmi feldolgozhatóságára és a György Péter által is külön vizsgált Vérző Magyarország-antológia néhány darabjára is bővebben kitér. Ezek a kötetek egymásra mutatnak, kölcsönösen növelik egymás jelentőségét, amely így nagyobb is, mint ahogy György Péter az előszó végén saját szövegéről írta, miszerint az „egyetlen, szerény lépés lehet”. 2013-ban feltűnően sok lépés tétetett, csak remélni lehet, hogy ezek vezetnek is valahova. Azt ezek a különböző régiókhoz kötődő kötetek mindenesetre nyilvánvalóvá tették, hogy az egységes magyar nemzeti kulturális emlékezet mint egyféle narratíva aligha létezik.

Az Állatkert Kolozsváron szövegeiben György Péter több olyan, a magyarországi és a határon túli magyar közegek közti viszonyt érintő megállapítást tesz, melyek az eddig rögzült alapvető elgondolások és magyarországi megközelítések tarthatatlanságára mutatnak rá. Ilyen például, hogy „minden a határok (innen nézvést) túloldalán élő magyar minimum két többséghez képest számít kisebbségnek. Erdélyben az a román többséghez képest, s kisebbségi – virtuális Nagy-Magyarországtól függetlenül – a mai Magyarország többségi magyarságához képest.” (29.) Továbbá a kötet legelején a szerző különbséget tesz a határon túli régiók között, s ez az eddig magyarországi vizsgálatokban szintén nem nagyon volt szokás. Ahogy írja: „Szakadékok vannak a kisebbség kontextusai, tapasztalatai, jelentései között, annak megfelelően, hogy melyik határ melyik oldalán, milyen helyzetben találja magát valaki, hányféle többségen kívül és belül. Ahogyan az utódállamok története alakult, annak megfelelően jelent mást kisebbségi magyarként élni Romániában, Szlovákiában, Szerbiában, Ukrajnában.” (18.) Hogy Magyarországon a határon túliakról szóló beszéd legtöbbször Erdélyhez vezet (vagy eleve onnan is indul), annak valóban az lehet az oka, hogy „az imaginárius Nagy-Magyarország kollektív álmának megteremtésében használhatatlan, így tehát lényegtelen lett a Fel- és Délvidék, végül a Kárpátalja. Lassan eltűnőben vannak az érdeklődés homlokteréből az interetnikus területek, így a képzelt Erdély, a még részben etnikailag homogén, illetve annak beállított Székelyföld vált a kompenzatív magyar emlékezetpolitika egyedüli partnerévé.” (21.) Ugyanakkor, hiába a jelzett különbségtétel: az Erdélyből és a Magyarországon létező „határon túli magyar”-kategóriából kiinduló általánosítások az Állatkert Kolozsváron gondolatmenetében is felbukkannak.

Bár György Péter munkája nem történettudományi és nem is irodalomtörténeti – noha rengeteg információval dolgozik, támaszkodik saját kutatásokra és hivatkozik másokéra –, ez nem jelentheti azt, hogy az ilyen tárgyú megállapításaival szemben ne lenne elvárható a pontosság és a szakmaiság. Az Állatkert Kolozsváron szövegeiben olvashatók olyan elnagyolt megállapítások és öncélú értelmezések is, melyek alól az esszéregény mint műfaj sem menti fel sem a szerzőt, sem ezeket a szöveghelyeket. Az egyértelműen a kötet gazdagságát jelzi, hogy György Péter nagyon sok irányból közelít a tárgyalt kérdésekhez, értelmezési utakat nyit meg, az mégis kevésbé szerencsés, hogy egy-egy szemléltető példaként szerepeltetett szerző vagy irodalmi mű az adott értelmezés keretein belül ugyanolyan mértékben leegyszerűsödik, mint amilyen mértékű általánosítás és felszínesség ellen szól amúgy a kötet egésze. Ilyen például, mikor György Péter Gion Nándor esetét idézi fel. Azt, hogy „a mindenkori Magyarország éppoly lelkes volt a könnyen mitizálható, kihasználható sorsok, illetve sorsrészletek iránt, amelyekre épp szükség volt itt, mint amilyen közönyös, illetve elutasító, sőt ellenséges azokkal az élettörténetekkel, amelyek nem feleltek meg a sémának”, Gion Nándor kétségtelenül tudta, sőt, az is vitathatatlan, hogy ezekhez a magyarországi igényekhez ő remekül és tudatosan alkalmazkodott is. György Péter vele való példálózása épp Gion alkalmazkodóképességét (és esetenként ezzel történő tudatos visszaélését) figyelmen kívül hagyva válik egyszerűsítéssé. Az Állatkert Kolozsváron Gion 1971-es Véres patkányirtás idomított görényekkel című művét említi (pontatlanul idézve a címet: „Véres patkányirtás idomított görénnyel”), mely György Péter szerint „a poszt-trianoni helyzetben magától értetődőnek tűnő kisebbségiek asszimilációja, folyamatosan létező kulturális gyakorlat elleni radikális lázadás volt, az előre kiosztott, determinált szerepek visszautasítása.” (221.) Az kétségtelen, hogy a mű maga a megjelenése után okozott némi kellemetlenséget szerzőjének, akit ki is tiltottak Magyarországról egy időre, de hogy ez „az 1971-es napló – mint ma, élete és életműve lezárulása után az látható – igencsak szomorúan befolyásolta egész élettörténetét, irodalmi karrierjét”, az Állatkert Kolozsváron kontextusában öncélú túlzásnak tűnik. Elég csak arra gondolni, hogy alig két év múlva, 1973-ban jelenik meg a Gion-életmű központi darabjaként számon tartott tetralógia első, Magyarországon is egyöntetű sikert elért regénye, a Virágos katona. Gion olyan áldozatként, amilyenként György Péter szerepelteti szövegében, aligha tüntethető fel a magyarországi és a határon túli magyarok közti viszonyban. Gionétól eltérő és az Állatkert Kolozsváron gondolatmenetébe sokkal jobban illeszkedő írói stratégiák azok, melyeket György Péter a kötet utolsó fejezeteiben részletesebben is vizsgál. Az egész kötet egyik központi figurájává emelt Szabédi László mellett külön fejezetben esik szó Bretter Györgyről és Szilágyi Domokosról is. Ezekben a fejezetekben a kötet legérzékenyebben megírt elemzései olvashatók. György Péter nem népszerűsít vagy bemutat, hanem a kulturális emlékezethez és az ezt tudatosan alakító államszocializmushoz való viszonyukon keresztül vizsgálja az adott szerzők életét és életművét.

Trianon és Erdély mára földrajzi helyszínekből fogalmakká váltak Magyarországon. György Péter rendkívül érdekesen járja körül a mentális térképek változásának kérdését és jelenségét, a Trianon és Erdély köré szerveződő narratívák geokulturális meghatározottságára irányítva a figyelmet. Pannonhalmától a Pilisben lévő Szívcsakrán át Csíksomlyóig azokat a különböző mértékben, de rituálissá változtatott kulturális emlékhelyeket és a hozzájuk kötődő gondolkodásmódot, megteremtett hagyományt mutatja be, melyek ma Magyarországon mint egy-egy mozaikdarab az „egész” megképzését, rekonstruálását célozzák. A térkép és a múzeum alapvető fogalmai az Állatkert Kolozsváron című kötetnek. Utóbbi a vélt vagy valós értékek begyűjtését szolgálja: nem emlékeztet, hanem nem enged felejteni. A térkép pedig a valós politikai berendezkedéseket és etnikai jellemzőket figyelmen kívül hagyva a „virtuális Nagy-Magyarország” képzetét hivatott életben tartani, melynek „lényege a kortárs román, illetve szlovák államok mentális térképekből való teljes kivágása” (384.).

György Péter azt írja kötete végén, hogy „mi Trianon árvái vagyunk, de soha nem leszünk a helyreállítói” (442.). Ez nem lemondó kijelentés. Nagyon fontos dologra figyelmeztet, amelyet időszerű lenne megérteni Magyarországon. Mégpedig arra, hogy ha magyar nemzeti kulturális egységről, egységes kulturális emlékezetről beszélünk is, vagy ennek kialakítása a cél, ez a szándék eleve magában rejti, hogy már különálló részek összeillesztéséről lehet csak szó. Georg Simmel írja Híd és ajtó című esszéjében, hogy „a dolgoknak először külön kell válniuk ahhoz, hogy összetartozzanak” (Híd, 2007/2.). Vagyis visszacsinálni, „helyreállítani” a Trianon előtti magyar kulturális közeget nem lehet, csakis egy új jelentésekkel bíró egységet lehet kialakítani. Ehhez pedig elengedhetetlen azoknak a területeknek a kulturális sajátosságait figyelembe venni, melyekből ezt az egységet létre kívánjuk hozni. „[A] Trianon-sokk máig elsősorban az »anyaországot« ért sérelem leírását jelenti, s jóval kevesebb figyelem jutott s jut azoknak a területeknek a mindennapi életére, amelyek az impériumváltást elszenvedték, s kénytelenek voltak új életet kezdeni.” (439.)

Komoly lépésnek tartom azt, amelyet György Péter tett meg Állatkert Kolozsváron című esszékötetével, elvégre rámutatott arra, hogy Erdéllyel foglalkozva csak egy magyarországi képzelt Erdély az, ami a jelenkori figyelem előterében és a köztudatban létezik. Vagyis mintha sem Erdéllyel, sem Magyarországgal, sem a határon túli magyarokkal, sem a sokat hangoztatott egységes magyar kulturális közeg kialakításával nem foglalkozna érdemben a György Péter által bemutatott és izgalmasan elemzett „képzelt Erdélyt” létrehozó és fenntartó ideológia, amely így nem tisztáz, inkább elfed. Az Állatkert Kolozsváron legnagyobb erénye, hogy egy olyan gondolkodó szerző írta, akinek észrevételein érdemes elgondolkodni és azokkal vitába, de legalább párbeszédbe lépni.