„Mindent sajnálok, csak az életemet nem”

Babiczky Tibor 2014-ben a Magvető Kiadónál megjelent Magas tengere olyan könyv, melyet végigolvasva csak kapkodja a fejét az olvasó az utalások, időbeli ugrások, megidézett műfajok és szerzők rengetegében. Aztán, miután elolvasta, újra nekiáll. Aztán még egyszer. Bevallom, én három után abbahagytam, de úgy érzem, még ez sem volt elég ahhoz, hogy pontosan meg tudjam fogalmazni, hogy a kötetben fellelhető nagyon jól működő, és az ezeknél jóval kisebb számban előforduló, félresikerült megoldások ellenére vajon mégis miért nem vagyok teljes mértékben elégedett a könyvvel. De ennek a körülírására történő próbálkozásom előtt érdemes szólni a kötetben tematizálódó problémákról, a fő(anti)hős alakjának összetettségéről, a kötet által megidézett műfajokról és egyéb művészeti ágakról, és egy esetleges olvasatról is.

A könyv elkalauzol napjaink Magyarországának a legtöbbek számára (szerencsére) csak a híradókból vagy éppen bulvármagazinokból ismert bűntényeihez, ahol a Hrabal sörözőt felrobbantják, egy sorozatgyilkos hat áldozatát egy-egy penge lenyelésére kényszeríti, majd végez önmagával is; egy prostituált magára hagyja gyermekeit, melynek következtében a kisebbik szomjan hal; vagy ahol egy vasárnapi cukrászdalátogatás egy kisfiú halálához vezet. Egy országban, ahol a szórakozóhelyekről kitiltják a dohányosokat, ahol a miniszterelnök legyőzi az árvizet, ahol az egyetemi hallgatók listákra kerülnek. Ezek között a történések között, napjaink Budapestjén tengeti keserű mindennapjait Babiczky Tibor név nélküli nyomozója, akinek személyes sorsa, illetve tragédiája, valamint ezeknek a fokozatos megismerése sokkal fontosabbá válik a köré álmodott / körülöttünk létező világnál.

A nyomozó ugyanis munkájában a bűn ellen küzd, magánéletében úgyszintén. A lelkiismeret-furdalás, a bűnhődés, a büntetés fogalmainak folyamatos körüljárása, emellett pedig az idő visszafordíthatatlanságának elfogadni nem tudása azok, amelyeknek az olvasó szemtanúja lehet a nyomozó legtöbbször ki nem mondott gondolatainak megismerésével. A folyamatos rádöbbenés fontosnak ítélt dolgokra, a kilátástalanságra; az asszociációk által irányított gondolkodás, amelynek központját a különböző, legtöbbször szépirodalmi idézetek alkotják, egy, a múltban darabjaira hullott (bár azelőtt sem problémamentes) identitás újraalkotására tett kísérletként (is) értelmezhetők. A bűn és az ehhez kapcsolódó fogalmak motívumrendszert alkotnak, amely kiegészülve éppen az idő múlásának hiábavalóságával, a halál közelségével, valamint a keresztény szimbolikával, a nyomozó rendkívül összetett, egyben szétaprózódott személyiségét, ezáltal pedig egy felettébb sajátos prózát eredményez.

A személyiségnek alapjait a már említett értelmiségi lét, a különböző könyvek által szerzett műveltség adja, akkor is, ha a pályaváltásról ekképp értesül az olvasó: „Az igazság és a bűn elmélete helyett – ami az irodalom – a valóságos igazsággal és bűnnel vágyott találkozni. Átjelentkezett a Rendőrtiszti Főiskolára.” (55–56) Az irodalom – legyen az regény, krimi, esszé, vers, anekdota vagy életrajzi töredékek – mellett a zene (komoly és könnyű egyaránt) és a mindennapi bulvármagazinok (szövegei!) is fontos szerepet töltenek be a nyomozó életében. A könyvet – éppen a nyomozó alakjának középpontban állása miatt – szintén ezek a (vendég)szövegek alakítják, a nyomozó citátumszerű gondolatai társaságában. Ezek egyébként azért is válnak rendkívül fontossá, mert egyrészt mindvégig idézőjelben szerepelnek, ugyanúgy, ahogyan a más művekből származó idézetek is, másrészt pedig éppen a tömörségük és pontosságra törekvésük miatt olykor a közhelyesség határát súrolják (vagy nem csak súrolják). És nem azokra az egyébként végtelenül önironikus és a nyomozó helyzetét jól érzékeltető, leíró részekre gondolok, mint például a következők: „Belenézett a hűtőszekrénybe […] »Mintha a saját lelkembe néznék bele«” (122.), vagy „Üresen iszom. [ti. a kávét] Eszébe jutott, hogy ezt a két szót akár a homlokára is tetováltathatná, olyan tökéletesen összefoglalja az életét.” (94.) Ezeknél egy fokkal rosszabbul sikerültek az egy-egy elég tömören, de azért kifejtett gondolatmenet összefoglalásaként olvasható kinyilatkoztatások, amilyen például a következő is: „Amelyik bűntény manapság a pénzről szól: az a valódi szerelemféltés. Az egyetlen szerelem, amit az ember még átélni – és félteni – képes.” (30.) És bár a másoktól idézett szövegrészek legtöbbször jól illeszkednek az elbeszélésbe, a kötet egyik legfontosabb részében, a prostituált „kihallgatása” közben annak kijelentésére, miszerint csak másfél órára hagyta egyedül a kicsiket, kissé erőltetettnek érzem a következő reakciót (amit a nyomozó természetesen csak gondolt): „Egyébként meg ne fárasszon itt a bergsoni szubjektív idővel, amelyről minden bizonnyal halvány segédfogalma sincs.” (157.) A műveltség, pontosabban (itt éppen) a bergsoni idő ismerete, jobban mondva annak megemlítése, még az előző tizenhárom fejezetben tapasztaltak ismeretében is túlzásnak tűnik, a kontextusban idegenként, a nyomozótól túlságosan is művinek hat. Szintén ebben a részben (Másfél óra) a záró sort, bár talán a cselekmény valamelyest indokolja, éppen az utolsó fejezet elé írni, amely az addig még az utalásokból sem teljesen összerakható, sorsfordító tragédia részleteit tárja fel, eléggé szerencsétlen választás: „Tudta, hogy vége van. De azt is tudta, hogy ez még nem a finálé.” (158.)

A gondolt és idézett szövegrészletek irodalmi és kulturális hagyományokat idéznek meg és fel, úgy a tizenöt novellaszerű részből összeálló szöveg is megannyi műfajba és művészeti ágba biztosít átjárást. Legkézenfekvőbb a krimi műfaja lenne, ám ezt leginkább csak a nyomozó központi szerepe és a köré írt cselekmény indokolná. A prózanyelv képekben gazdag, olykor szinte inkább a lírához áll közelebb, ezáltal a szöveg pontossá, tömörré, kompakttá válik. A szöveg így nem magyaráz túl, sőt, olykor talán inkább túlságosan lecsupaszítottnak tűnik. Az olyan, folyamatosan visszatérő és jelentős elemek szerepeletetése, mint a 6:06, az apától örökölt DOXA, amely olykor az idővel feleltethető meg (amely pedig egy ponton Istennel), a végtagok kulcsfontosságú szerepe vagy éppen a négylevelű lóhere alakja pedig akár a képregényekben, képregény-adaptációkban végigvonuló motívumokat is eszünkbe juttathatja. Amikor a nyomozó Saint-Maloban cigarettával a kezében a városra tekint (vagy akár Budapesten a saját lakása ablakából is), és elsorolja, hogy mi történhet egy-egy ablak mögött, akkor nemcsak a kultikus Sin City című filmből (amely képregény-adaptáció) jutott eszembe a Bruce Willis által megformált Hartigan nyomozó, ahogy saját magát narrálja, de a képregényekben oly sokszor alkalmazott narrációs technika, a közelítés-távolítás eszköze is egyértelműen felfedezhető. Ez pedig a film eszköze is. A cselekmények leírása krimikből, detektívregényekből vagy különböző filmekből (sőt, például a helyszínelés mozzanatai akár sorozatokból is) ismerősek. Beszédesek a nyomozó azon reflexiói, amelyekkel az ő történetét éppen ezektől próbálja elkülöníteni: „Mintha egy filmből vagy egy regényből vették volna a jelenetet. A nyomozó tudta, nincs olyan, hogy valaki nem fél. A rendíthetetlenség, a hanyag nemtörődömség mindig csak színjáték. Kisétálni az érsebészetről, betérni az első kocsmába, és rendelni egy whiskey-t, mintha minden mindegy volna. Ilyen nincs. Legfeljebb képzeletben. A valóságban sosem mindegy.” (77.)

A fenti példákból is látszanak ennek a tömör elbeszélői nyelvnek a bizonyos esetekben megmutatkozó korlátai. Ám ezeket semlegesítik azok a végtelenül pontos leírások, amikor például a nyomozóról magáról olvashatunk állításokat, vagy éppen azok, amelyek a motívumok legfőbb részét képző bűnről, időről, álomról, vagy éppen a test és a lélek kettőséről szólnak. Az alvás, az álmodás, illetve az erre való folyamatos reflexió, a narrációban megfigyelhető időbeli ugrások, ezáltal a történtek fokozatos megismerése az utolsó fejezet felől (is) – amelyben egy pszichológus szembesíti a nyomozót a múltjában történtekkel – olvasva éppen vélt bűnével való szembenézésnek, és az akkor széthullott identitással való szembenézésnek, vagy, ahogy korábban fogalmaztam: újraalkotásának a dokumentumaként engedi olvasni az egész kötetet. Ha pedig így olvassuk, akkor a többek által is pedzegetett folytatás lehetősége valódi alternatívaként sejlik fel előttem.

Amelynek talán – bár máshogy, de – kulcsmondatává válhat az egy öngyilkosságot véghezvivő sorozatgyilkos utolsó üzeneteként megjelenő, de a nyomozó szájából is elhangzó sor: „Mindent sajnálok, csak az életemet nem.” (17.; 19.) Babiczky nyomozója a kötet végeztével is életben van, egyszerűen bármennyi veszteség is érte, valami az életéhez köti, arra is rádöbbent, hogy a hite még a birtokában van, de története és gondolatai az olvasóban is újabb és újabb kérdéseket generálnak. Ahhoz, hogy a bevezetőben feltett kérdésemre is megpróbáljak választ adni, tehát, hogy miért van mindezek, a fentiekben is kifejtettek ellenére hiányérzetem, idézek a szerzővel – Kibelbeck Mara által – készített, a Cultura.hu-n olvasható interjúból egy rövid részletet: „Az derült ki számomra a végén, hogy a nyomozóm többet tud, mint én. Többet szenvedett, többet látott. Hogy sikerült megalkotnom, kegyelem.” Én pedig elhiszem, hogy kegyelem. De az, hogy ki tud többet, vagy a megformált alak hogyan tudhat többet, illetve, (a)hogy ez a kötetben, ha láthatóvá nem is, de érezhetővé válik, számomra kérdéseket (és esetlegesen kételyeket) vet fel. Ez a többet tudás talán intencionális volna? Jelenleg még nem tudom eldönteni, de lehet, hogy el kellene még háromszor olvasnom a könyvet. Valószínűleg el is fogom.