Oroszország Apácska gyermekei

Talán nem túlzás azt gondolnunk, hogy az interkontinentális posztmodern kulturális integráció (InterPosztKulI) folyamatának csúcspontja lenne, ha valaha összeereszthetnénk a Könyvfeszt 2013-as díszvendégének, Michel Houellebecqnek, amerikai ikrének, Bret Easton Ellisnek és a nálunk nemrég megfordult Dmitry Glukhovskynak legjellegzetesebb karaktereit. E különböző utakon a társadalmi elitekbe felkapaszkodó tudósok, művészek, tőzsdecápák vagy kormányzóhelyettesek első lendületből tarthatnának spleen-workshopot kiégett menedzsereknek, véres-kreatív rekreációs tréninget Öböl-háborús veteránoknak, végül, egy tehetősebb floridai nyugdíjastelep reklámkampányának részeként, a nap zárásaként összecsaphatnának a Feláldozhatók 4. teljes stábjával gladiátorharcban, hogy végképp elmélyítsék a morális mondanivalót: hatvan felett is lehet élet, mert a kiégés nem az életkor előrehaladtával és az elvégzett mészárosmunka monotonitásával jár együtt, hanem a posztmodern életérzés mélyebb átélésével.

Tévúton járnánk ugyanakkor, ha bedőlnénk a magát tudatosan européerként pozicionáló, öt nyelven kiválóan beszélő (angol- és orosztudásáról budapesti fellépésein is számot adó, nevét is angol átírásban használó) Glukhovsky önglobalizáló marketingjének, az ugyanis ezer szállal, eltéphetetlenül kötődik az orosz posztmodernhez, irodalmi, történelmi és társadalmi szempontból egyaránt. Nem csupán azért, mert tematikájában, valóságpercepciójában jól érzékelhető a nyolcvanas évek második felében feltünedező posztmodern írógeneráció hatása (főként Peleviné), hanem mert maga a feldolgozott, számos oldalról reflektált valóság mélyorosz, a szó minden értelmében. De hol gyökereznek, s egyáltalán: mik ennek a valóságnak a legszembetűnőbb elemei?

Akár irodalmi, akár történelmi szempontból közelítünk a jelenlegi orosz valósághoz, ahhoz a paradoxonhoz kell visszanyúlnunk, hogy 1991-ben, politológusok, történészek és pláne egyszeri közemberek számára előreláthatatlanul úgy bomlott fel a Szovjetunió, hogy a benne élő emberek ugyanazok maradtak. Ez önmagában triviális kijelentésnek tűnik, de nagyon is fontos, mert felhívja a figyelmet a politika- és mentalitástörténet aszinkronitására, vagyis arra, hogy a hetven év tudatos-tudattalan nevelőmunkájával rögzített szovjet mentalitás, százmilliók kollektív beidegződései a korrupcióról, a megvásárolhatóság evidenciájáról, a totális anyagi és társadalmi periférián is vígan megélő birodalmi gondolkodásmódról, az erős, autoriter vezető és a hatalomkoncentráció szükségességéről nem csak nem szűntek meg egy csapásra, de a Jelcin-éra káoszával legitimitást is nyertek – ez pedig előhozta azokat a reflexeket, amelyek a szovjet korszaknál jóval régebbre visszavezethetőek. Az eredmény egy olyan, társadalmilag még mindig rosszul tagolt, nagyon gazdag és nagyon szegény, szupermodern és kőkorszaki Oroszország, mely hatalomszerkezetében és karriermechanizmusaiban nagyon hasonlatos a Szovjetunióhoz (vagyis patriarchális, korrupt és lojalitáson alapuló), csakhogy annál jóval több mindenben bizonytalan, félbehagyott. Valamelyest kiolvadt, de időnként visszafagyó hűtő ez, nagyhatalom, de már nem szuperhatalom, nem européer, de nem is ázsiai. Hanem? Szeretnénk ezt a mondatot úgy befejezni, hogy egyszerűen csak orosz, de az újabb kérdést vetne föl: az meg milyen? Csaknem negyedszázad távlatából ugyanis úgy tűnik, ebben az ideológia nélküli autokráciában az orosz identitás koordinátái még csak fel sem szüremlenek: a sztármarketinges Goldovszkij is csődöt mond Glukhovsky novellájában (Egy mindenkire), mikor arra kérik, hogy adjon szexepilt a Hazának. A feladat („Azt akarom, hogy a ’Haza’ szó ne csak a pravoszláv egyház zászlóvivőinek és ne csak a kozák atamánnak az agyában stimulálja az idegközpontokat. Azt akarom, hogy a haza trendi legyen” [175.]) nehézsége a függetlenné váló Mexikóéhoz hasonlítható: ott a kérdés az egész 19. században az volt, hogyan tereljünk közös karámba olyan embereket, akik nemcsak egymás ellen harcoltak a megelőző függetlenségi háborúban, de spanyol és indián őseik révén egyszerre voltak hódítók és meghódítottak, gyilkosok és áldozatok. Mindennek példaértéke már csak azért is indokolt, hogy láttassuk: már csak a nemzetépítéshez feltétlenül szükséges renani felejtés (a személyes traumák elhalványulása) okán is, egy nemzeti identitás megszilárdítása akár évszázados munka is lehet, Oroszország pedig ennek még nagyon az elején jár – nem véletlen, hogy nincs még egy irodalom, amelynek ennyire középpontjában állna a „Kik vagyunk?” kérdésének megválaszolása, mint az orosz. A bizonytalanságot jól jelzi, hogy még az irányvonalak sem egészen világosak: még az európai szemmel szép, homogén egyenfeketén láttatott sztálinizmushoz s így értelemszerűen magához Sztálinhoz való viszonyulás sem egyértelmű (jó példa erre újabban Zahar Prilepin magyarul is olvasható, nagy botrányt kavaró Levél Sztálin elvtárshoz című cikke,[1] illetve Sztálin harmadik helye az Oroszország neve című többhónapos, szavazós tévéshow-ban[2]), jórészt a háborús irodalom és vele együtt a Nagy Honvédő Háború reneszánszának köszönhetően. (Glukhovsky hősei is ide lyukadnak ki a már említett novellában: az oroszok egyetlen nagy, közös, pozitív asszociációja Oroszországról a második világháborús győzelem.) A kialakulatlanságnak irodalmi szempontból fontos következménye a sci-fi beszüremlése a szépirodalomba. Ennek a puha diktatúrákban, ahogy Glukhovsky is felhívja rá a figyelmet egy interjújában, amúgy is fontos társadalomkritikai funkciója, ezzel együtt pedig komoly hagyománya van, Vojnovicstól Tolsztaján át Szorokinig és magáig Glukhovskyig: ha nincs meg a végtermék, nosza, lássuk, a jelenlegi tendenciák hova vezethetnek? Az eredmény – ahogy a jelen is – szinte minden esetben disztópikus és mélyen szatirikus: minden út a régmúlt felé mutat, s örülhetünk, ha a kőkorszaki állapotokat hozó apokalipszis helyett csak háborút, Neobizáncot és kötelező szakállviselést kapunk. Nem az utópia azonban a sci-fi egyetlen áttörési pontja a mainstream szépirodalomba, ott van ugyanis a fantasztikum is: Glukhovsky novellájának (From Hell) geológusa, Stein például a tektonikus lemezek szétválását kutatva megtalálja a poklot, melyet azonban, mint kiderül, már előtte is föltártak, olyannyira, hogy ők szállítják a Gazpromnak a földgázt az Észak-Koreával és Iránnal kötött támogatási szerződésekért cserébe, Steinnek pedig a hallgatásért tudományos elismertséget és kutatási szponzorációt ajánlanak. Az újorosz teológiai, politikai, gazdasági és tudományos szféra ilyen zseniális összecsúsztatása, egyetlen párbeszédben való összefoglalása világossá teszi, hogy erről a világról jelenleg valószínűleg valószerűbben, kifejezőbben lehet a fikció nyelvén beszélni, mint a tudományén: Oroszország valósága abszurd, így kifejezni, képiesíteni is így lehet leghatásosabban. A leíró módszerek idomítása a leírt valósághoz a mágikus realizmus sajátja, csakhogy itt szó sincs csodás valóról: Glukhovsky Oroszországa felülről abszurd, alulról nem látható a vodkagőztől, közepe meg nincsen. Az így megmaradt két, karakteresen kivehető réteg ráadásul értelemszerűen egymást sem látja: az Előtte és utána világvégi falujában egy hosszabb áramszünet miatt csak utólag szereznek tudomást róla, hogy egy atomháború következtében a környező három kontinens nagyjából megsemmisült, az egyik főszereplő ugyanakkor joggal kérdezi a novella végén: „Mi változott?”, érintkezésük a külvilággal ugyanis addig is kimerült a kéthavonta biciklivel hozott jelképes nyugdíjak átvételében.

Nemcsak a globalizálatlan szegényoroszok vannak ugyanakkor beláthatatlan távolságra a helikopterrel röpködő oligarcháktól, hanem az orosz hatalmasok is a gyűlölt-vágyott európaiságtól. Nagyszerűen ábrázolja mindezt az Utópia című novella, melynek főhőse, a Belmondo becenévre hallgató, tíz év szigorított után a vlagyivosztoki kiskirályságig jutó Antonov egyetlen gyengéje frankofíliája: amikor azonban végre, több évtizedes várakozás után eljut hőn áhított Párizsába, kiábrándultan kell tapasztalnia, hogy nem tudja pénzzel kiváltani a sorban állást, a Moulin Rouge-ban nem lehet kurvákat vásárolni, az agresszió pedig nem a határozottság szinonimája és az előrejutás záloga, hanem a kitoloncolás biztosítéka.

Glukhovsky novellái becsülettel kartografálják Oroszországot legalulról és legfelülről, az egymástól élesen el nem választható gazdasági-politikai elittől az elzárt zsákfaluig, Pelevinhez hasonlóan átszűrik azt a modernitás hálóján (minden bizonnyal a vadkapitalizmus tapasztalatán edződött orosz generációk íróinak műveiben a legdúsabb a válságmenedzserek, marketing- és pénzügyi guruk népsűrűsége a kortárs irodalomban), eredményük pedig egy olyan heterogén massza, melyet vegyelemzés helyett az abszurd és groteszk ábrázolás tesz leginkább érthetővé. Éles, húsbavágóan pontos nagytotálok ezek, ez a még mindig csak 34 esztendős különc pedig e könyvével bizonyítja, hogy több, mint egyszerű, jó humorú sci-fi író: az orosz szatíra hagyományainak méltó reprezentánsa, aki képes lehet az orosz identitás tájait – Houellebecqet kifordítva – térképpé rajzolni.

[1] Zahar Prilepin: Levél Sztálin elvtársnak. Fordította M. Nagy Miklós. Nagyvilág, 2013/9. 1022–1024.

[2] A show eredményének alakulásához és a tizenkét döntőshöz vö. Szvák Gyula (szerk.): A tizenkét legnagyobb orosz. Pannonica, Budapest, 2009.