(a tokaji szú)

„Isten egy szem

rohadt szőlője, amit

az öregúr magának tartogat

a zúzmarás kertben.”

(Petri György)

tudtam előre, hogy böjtje lesz ennek, hosszú böjtje. az öröm fátyolfelhőjében lebegtem, mint egy maradi menyasszony, akit épp nemrégiben elégített ki vőlegénye a fürdőszobában. ujjal. isten egy aszúszemének éreztem magam, aki berendezkedik a hosszú, hosszú érlelésre, majd a nirvánára, míg föl nem bontja, és meg nem issza valami idióta turista, de erre csak most gondolok. a napfény (majdnem azt mondtam: íze) elhomályosította az előző esti dilettáns borász emlékét, aki azt gondolta, na, itt vannak ezek a hülye pestiek, gyorsan berúgatom őket, bezabálják ezt a nemrégiben tokaji sajátosságnak kinevezett cipóban sült csülköt, oszt mehetek haza bütykölni a motoromat. az egész kóstolást valami zuulikummal kezdte, merthogy őt motoros berkekben zuulinak hívják, így, két u-val. egyébként zoli. na most én, aki bod gazdánál figyeltem meg és tanulgattam a kóstolást, úgy tudtam eddig, ha egyáltalán adnak tömény italt, akkor legföljebb aszútörkölyt, azt is a végén, bónuszként. kezdik, ugye, a szárazabbakkal, furminttal mondjuk, hárslevelűvel folytatva a sort, majd jön a sárgamuskotály, az utóbbi időben száraz változatban, hál’ istennek, és így az egyre erősebb és édesebb ízek felé: száraz szamorodni, édes szamorodni, a legvégén aszú, 3 és 5 puttonyos vagy 4 és 6 puttonyos változatban. ez meg jött ezzel a zuulikummal, hát én az unicumtól sem ugrok a falra örömömben meg a jégertől se, az avasi keserűtől meg egyenest hányingerem van, így ezt az édes löttyöt meginni nem esett jól, de ha már ki van fizetve, gondoltam, egye fene. a zuulikumot pálinka követte, majd valami félszáraz furmint, utána szárazmuskotály, amelyeknek alig lehetett érezni a két tömény után az ízét, egy három-, majd egy ötputtonyos aszú, a legvégén pedig, ezt mondta zuuli, egy 1947-es esszencia, persze csak egy mikronnyi, de ezt laci barátunk végképp nem hitte el, aki mégiscsak bennszülött. mármint azt, hogy 47-es. vizet meg nem adott, úgyhogy amikor kimentünk cigizni, ági, legnagyobb megdöbbenésemre, kétségbeesetten, ám nagyon határozottan leintette a szűk és meredek utcán épp arra lavírozó autóst, és vizet kért tőle. mila, látva elképedésemet, odasúgta: ezek ilyenek. riporter, ezt másként nem lehet csinálni. kapott is vagy két deciliternyi mentest, így kibírta végig az alig kibírhatót. ennek ellenére vidáman hagytuk ott zolit, borai végül is hatottak, fölvidítottak minket, és a két aszút egész jónak minősítettük, ha az ízlelgetés művészetét nem is ismerte. ez még sátoraljaújhelyen történt, amit a többiek, számomra ismeretlen okokból, sataratának neveznek.

összesen hatan mentünk bortúrázni: laci, dani, lali, ági, mila és én. rajtam kívül mindenki vagy tévés, vagy rádiós, valamennyien egy rég, igazságtalanul és jogtalanul megszüntetett tévéhez tartoztak, most alábukva várják a jobb idők egyre reménytelenebb eljövetelét, valami kisebb adónál, kereskedelmi tévénél, itt-ott. a barbárok kontár korának idején jól jön egy kis bortúra. amit minden évben megszervez laci, de mi milával már régóta nem tudtunk elmenni, mert vagy pénzünk nem volt, vagy időnk, vagy egyik se. pénzünk most sem nagyon volt, de mila azt mondta, egye-bassza, menjünk el, majd lesz valahogy. lett. ezzel az elhatározással egy szénhidrátmentes diéta rémuralmát döntöttem meg eredményesen, amelyet magamnak választottam, ostoba módon, ahogy nép a zsarnokát.

másnap tokaj városába autóztunk, és én a mohóság bűnébe estem. amint éreztem, múlik az enyhe másnapossággal és az őszi fényekkel bearanyozott mámor, azonnal a pohár megvilágosodásához nyúltam, egyre sűrűbben, egyre nagyobb bortyokban, míg végül, igaz, csak este, legyőzött a homály. e mai posványban, mondtam milának, a relativizálódott értékek poshadt világában csak szellemi nomádként érdemes élni. lírai tolvajkulcsokat reszelni a szűk baráti körnek, ahogy a költő mondja. röpülni fejben. egyre följebb és följebb, míg egy rakás szarkupacnak nem látszik, ami lenn van. pontnak. aztán pontnak se. majdhogynem azt vallom, folytattam belemelegedve és az alkohol logikáját követve, így parányit eltérve a tárgytól, amit egy lengyel műfordító mondott nekem egyszer egy vodkafényes vacsorán, hogy ő a magyar nyelvet és az országot szereti, a benne lakó magyarokat nem. és nem baj, ha kihaltok, duruzsolta, mint egy szesztől fénylő telihold, mert amitől rettegtek, az előbb-utóbb bekövetkezik, de semmi baj, van annyi hang- és képhordozó, hogy majdnem az egész kultúrátok rekonstruálható. nem kell félnetek.

mila meg csak nézett ki a szerelmetesen mosolygós szemével a cvikkere mögül, amelyen meg-megvillantak a napsugarakkal kevert bíbor lombok. nem nagyon szólt, mert vagy egyet értett, vagy csak élvezte a bort, a békességet. a bú hiányát. aztán egyszer csak megkérdezte: boldog vagy, mint gyuszi? igen, susogtam derűsen. gyuszi barátunk, a kiugrott levéltáros, nagyon boldog tud lenni, ha ülhet egy kávéházban, vagy mostanában inkább valami teraszon, szivarral a szájában, kávéval, sörrel, kávéval, sörrel, sörrel, egy-egy kis unikummal vagy jó pálinkával föloldva a monotóniát, mindezt egy rántottával vagy zóna zúzapörkölttel spékelve meg, hiszen azért eszünk, hogy legyen, ami fölszívja az alkoholt. miközben virtuózul sziporkázik egyetlen hangszerével, a nyelvvel, amelyen játszani tud. és egészséges, húsevő fogai egy vegetariánus apáca szelídségével villognak a kávéházi fényben, hogy aztán minden átmenet nélkül, ahogy nyári alkonyatkor takarja el váratlanul egy felhő az elnyugvó napot, megszakítsa ezt az örömöt, fölugorjon, bérautóért kiáltson, mondván: megyek, tataroznom kell a házasságomat. és ellohol.

valahol befaltunk egy tűrhető bablevest milával. én tévedésből, mert csak járt a szám, és nem figyeltem, jól megerőspistáztam, na, ez lett a vesztem, megizzadtam bele, mint egy csataló. utána a többiekkel még megettünk egy zsírban lesütött libamájat desszertnek, ami inkább volt zsír, mint máj, és elporoszkáltunk a következő helyre, ahol egy borásznő, örmény szépség, mediterrán mosolyával és németes szakértelmével hódította meg közönségét. (vagy nyolc pálinkát ivott meg titokban, ahogy másnap délelőtt elmesélte.) mindenki beleszeretett. erre még magam is emlékeztem, de utána úrrá lett rajtam a káosz mértana, és a nehézkedési erő az álom pompás karjaiba terelt.

hajnalban ébredtem a már említett csodás napra, mármint önmagamhoz képest hajnalban. amikor még vagy már az is káprázatosnak tűnt, ahogyan azt a giccses, elbűvölően tűző narancsot rommá lőtte a zaj, egy reggeli motorbicikli hisztérikus sikolya. kicsit tébláboltam a motel udvarában, ahol a nemzeti színház egy réges-régi igazgatója született, majd kértem a már derűs szomorúsággal sertepertélő borásznőtől egy gyógybort, elkortyoltam, apró, kapzsi nyeletekben, majd sétálni indultam. jártam a tokaji, októberi utcákat, sütött a nap hétágra, minden valami túlvilági fényben ragyogott, amikor minden előzmény nélkül egy új, tudományos szó csapott le rám: szívkoherencia. mert, magyaráztam később, ez az összefüggően szinkronizált, ritmikus minta szerint verő, másnapos húsdarab nyomáshulláma hatott az agyamra és az egész idegrendszeremre. egyszerre öntött el a szeretet, a részvét és a hála. meg akartam tartani ezt az érzést, örökre, pedig ajaj, tapasztaltam már hányszor, hogy a mámor mennyországa múlandó, akár a sóhaj gondolata egy neuronban. biztos boldoggá akart tenni az idegsejtecském, szegényke, mert ő már tudta azt, amit én még csak homályosan éreztem, de elnyomtam magamban.

még semmi borozó nem nyitott ki, de nem bántam egy darabig. aztán figyelmesebben néztem a motelok sora között megbúvó kis ivókat, és úgy ítéltem, hangulatomhoz egy száraz szamorodni dukál. rögtön két decit rendeltem, hiba volt, nem nagy, de hiba. később talált meg engem egy hely, ahol nem saját borokat árultak ugyan, ám aki eladta, értett hozzá, középkorú hölgy, kicsi, délre száműzött pingvin, bársonyos alttal. ide, miután megtaláltam, milát is elhoztam, aki, szegényke, nem tudta követni fénysebességemet. na jó, ha nem fénysebességgel száguldottam, azt tisztán érezni véltem, hogy majd háromszázzal forgok a földdel együtt, és majd kétezerrel keringek a nap körül. egy percig se szédültem.

amikor a kocsiban, pest alatt, fölébredtem, már a holnap másnapja zúgott koponyámban, egy hang üvöltött benne, hogy jön, jön a krónikus aranyérgyulladás, égő csikk a segged lukában. megspékelve egy kis ízületivel, a bal lábfejedben. az aranyér (hemorrhoid) az az érköteg, mely a végbélnyálkahártyád alatt található. a szabályos végbélműködésedhez, székleted tartásához, illetve a megfelelő székletürítési mechanizmusodhoz pótolhatatlan szerepe van ennek az érhálózatnak, érpárnázottságnak. végbeled, illetve a végbélnyálkahártyád finom ér- és ideghálózattal rendelkezik, szervezeted egyik legérzékenyebb területe. ha az érpárnát rögzítő kötőszöveted megnyúlik, érhálózatod kitágul, aranyeres párnád lecsúszik, és a végbélcsatornádból előesik, biztos lehetsz benne, hogy aranyered van. okok közül kiemelhetők a veled született, örökletes tényezők (kötőszöveti gyengeség), fokozott hasüregi nyomásviszonyok (székrekedés, nehéz súlyok emelése, bélürülési zavarok), illetve egyéb civilizációs ártalom, mint például elhízás, életmódbeli káros tényezők (mozgáshiány, tartós állás-ülés), helytelen táplálkozás (csípős, fűszeres ételek) és az alkoholfogyasztás. végbélrákra nagyobb az esélyed, ha aranyeres vagy. (p. w. doktorovics: hemorid-szigetcsoport)

és én ilyenkor nem hozok magammal, pedig szinte mindig egy fél patikát hurcolászok, nemhogy kúpot, de kenőcsöt sem, még jó, hogy van nálam egy por, ami fájdalomcsillapító és gyulladáscsökkentő egyben, és nyolc percen belül hat. olyan szomorú országban élek, gondoltam magamon is meghökkenve, ahol valamelyik társasági oldal kedvelője hetente fölfedez egy gyógynövényt, amelyet már ázsiában is használtunk, mi magyarok, és amelyektől vagy okosabbak vagy erősebbek vagy szebbek lettünk, leszünk. de leginkább mind a három. mégsem tudok segíteni magamon, mert nincs egy kurva kokacserje, vagy legalább egy mákföld, hogy csillapítsam az egyre erősödő fájdalmamat. és ezzel párhuzamosan: mint valami betegség előérzete, azon a nyelven kezdett el gondolkodni, akárha egy skizofrén sorozatgyilkos, amelyen azok a katonák káromkodtak szidva az anyját és rugdosták piciny háza ajtaját, mint részeg banditák, akik miatt végül el kellett hagynia az országot, a régit, ahol harmincéves koráig élt. ezért történik vele az, ha meghallja a nemzet szót, összerezzen, mint egér, ha macskát érez. ahogyan sokáig a terepszínű uniformisok látványától is összeszorult a gyomra. neki, akinek valóban tágabb hazája a kárpát-medence, alig múlik el év, hogy körbe ne loholná, mint valami idétlen kiskövet, aki pancsikol ebben a határtalan gazdagságban, akár egy túltáplált csecsemő. mintha kötelező lenne. mint kamaszkorban a piálás és a cigi. de amikor a nátókatonák, laza csatárláncban, ellepik weissbrunn utcáit, nem szívesen megy ki az utcára ma sem, ahol manapság nyilaskeresztes dekoltázsú nők masíroznak. látta már egyszer ezt a háromdimenziós mozgóképet. siváran unalmas, kínzóan kegyetlen és gyomorforgatóan gondolattalan. még egy közepes vers, egy dilettáns festmény, egy neocsúf templom is éteri magasságokban lebeg tőle. ám egy monstrummá tudja növelni enmagát a gonosz elcsépelt filmje, és nem tudsz ellene tenni semmit. semmit. ledarál vagy bedarál. menekülj, amerre látsz. vagy bábozódj be. ha meg lepörög, s vége, akkor, mint a gombák, kibújnak az új neofiták, akkor mindenki lángész, aki túlélte. hogy ő megmondta előre. ez az emberiség történelme, dióhéjban. hogy közben ezrek, százezrek, milliók egyszem, tyúkszaros életét oltották ki? kit érdekel. az eddig legsikeresebb faj kezd mindent elölről. mert nem tud mást, ilyen a természete.

hogy meddig morgalizáltam volna félájultan, nem tudom meg már sosem, mert az autó megállt a házunk előtt. mivel a lift nem működik, gyalog kezdtem el a totyogást, föl a negyedikre, mint akit elkezdtek karóba húzni, de meggondolták magukat. úgy érezte magát testem alfele. félúton mordult egyet a hasam. futni próbáltam, ha mila nem elég gyorsan nyit ajtót, nem értem volna el a vécét. tűzforró gejzírként ömlött ki belőlem a híg salakanyag. az erős paprika megtette hatását. fostam. mint murányi kutyája. szóval nagyon. testem, erőtlen húscafat, láz rázza, a tegnapomhoz a második világháborút is közelibbnek érzem, agyamban, mint zsír, sercog egy bizonyos idea. mintha szaporodna benne valami szú, tokaji, egy különös féreg, amely belefúrja lárváját a fejembe, mondataim közepébe, hogy aztán az szavakká, hangokká csócsálja, míg nem csak a végtelennek tűnő percegés marad. majd csönd. halálos. csak egy mozdulat a negyedikről, csak egy visszafordíthatatlan mozdulat, üvöltés és vége, the end, konyec, finito, kraj, pont

mint kit villám baszott agyon, de túlélte, ahogy badadada mondaná, úgy ébredtem hajnali három körül, de erről most nem mesélek. gyötrelmeimen nem segített semmi a tanult valóságból.