Kalligram / Archívum / 2014 / XXIII. évf. 2014. június / A fordítás mint szellemi barkácsolás

A fordítás mint szellemi barkácsolás

Karol Wlachovský műfordítóval Mag Gabriela beszélget

 

   

A családi háttér befolyása miatt választotta a humán értelmiségi pályát? Először közgazdaságtant kezdett el tanulni...

A korszak kedvezőtlen körülményei közt, apai akaratból... 1958-ban történt mindez, kitűnően érettségiztem, annak ellenére, hogy abban az évben az egészségi állapotom megromlott, el kellett hagynom Pozsonyt, és három hónapig Rozsnyón, anyai nagyapámnál (apai nagyapámra nem is emlékszem) jártam egy tizenegy évfolyamos iskolába, és az érettségi után a Comenius Egyetem Bölcsészkarára jelentkeztem, hogy szlovákot és latint tanuljak. Nagyapám ösztönzésére és támogatásával, aki a rozsnyói premontrei gimnázium tanára és igazgatója volt a Csehszlovák Köztársaság 1918-as megalakulása után. Az egyetemre nem vettek fel az akkor szokásos káderokok miatt. A mából visszanézve ezek az okok nevetségesek. Egy hamis névtelen feljelentés szerint a szüleim eltitkolták állítólagos lengyelországi tulajdonukat, bár a lengyeles vezetéknevünkön kívül (a Wlachovský vezetéknév olasz építészek egykori, sokfelé ágazó kolonizációjának a maradványa, akik német bányászokkal együtt telepedtek le Gömörben) a családunknak nem volt (akkor még) semmi dolga Lengyelországgal. Azokban az években apám (soha nem volt egyetlen párt tagja sem) az energetikai miniszter helyettese volt Prágában (anyám a négy gyerekkel nem volt hajlandó követni őt a Moldva-parti városba), szakmailag ő felügyelte a bányák építését Csehszlovákiában. Az első bányamérnökök egyike volt, akik Příbramban végeztek, ugyanis a selmeci Bányászakadémiát az első világháború után a magyarok Sopronba helyezték. Az apám franciaországi érettségivel érkezett Příbramba, mivel egy gömöri, vaspatakai (Železník pri Revúcej) bányakocsis szegény családjából származott, és az előmenetele alapján igényelhette, és végül meg is kapta a francia állami ösztöndíjat, minekutána a gimnáziumi tanulmányait Franciaországban végezte el az állam költségére. Ez is bizonyítja, hogy az első Csehszlovák Köztársaság idején a csehszlovák–francia kulturális és iskolai kapcsolatok a gyakorlatban tényleg működtek. Apám azt szerette volna, ha technikai műveltséget szerzek. Ezt a kívánságát nem teljesítettem, hiszen négy szemeszter után otthagytam a Szlovák Műszaki Egyetemet, igaz, apám tudta nélkül. Meg kell azonban mondanom, hogy később az életben soha nem sajnáltam az ökonómia tanulmányozására fordított időt, hiszen az alapos gazdaságtani ismereteknek köszönhetően jobban érvényesülhettem vezető beosztásban, és csak mellesleg jegyzem meg, hogy kétszer sikerült jelentős mértékben hozzájárulnom ahhoz, hogy a Tatran Kiadó gazdaságilag sikeresen működjön (1968 és 1989). Csak a harmadik próbálkozásra vettek fel a bölcsészkarra, akkor, amikor apám Novotný elnöktől megkapta A Munka Érdemrendje kitüntetést egy olyan projektumért, mely a lignit földalatti gázosítását tette lehetővé az Erdőháton (Záhorie). Erről annak idején nem volt nagyon szabad beszélni, így most sem fogom ezt terjeszteni. De ekkor is csak a második (rektori) fellebbezés után vettek fel, melyben életem során először és utoljára azzal érveltem, hogy az apám tett valamit a szocializmus „építéséért”. Tehát tizenegyedikként felvettek, persze nem latin szakra, hanem az irodalmi irányú könyvtártudományra, melynek tanulmányi programja lényegében megegyezett a szlovák nyelv és irodaloméval, az ott tanulókkal nagyrészt közös előadásokra és szemináriumokra jártunk. Úgy tudom, hogy a felvételemet az akkori professzoroknak köszönhetem, Štefan Pasiar tanár úrnak, aki a könyvtártudományi tanszék vezetője volt, és az én későbbi jó barátomnak, a nyelvtudós Šimon Ondrušnak, aki abban az időben a kar dékánja volt. Valahogy kiügyeskedték a kivételt, és így 1961-ben beiratkozhattam a bölcsészkarra. Nem hallgathatom el azonban, hogy ebben nagy része volt anyai nagyapámnak, Vojtech Starmann professzornak. Minden bizonnyal örököltem valamit tőle, köztük néhány gént is, hiszen például mindketten ugyanúgy távollátók voltunk, és a dioptriás szemüvegünk is ugyanolyan volt. Ősei valahonnan Stájerországból települtek ide, és az apja (az én dédapám) a bécsi császári udvarban dolgozott szabóként, igaz, nem állíthatom biztosan, hogy Ferenc József császárnak is ő varrta a ruháit, de tagadhatatlan tény, hogy beleszeretett a túróci Csepcsényi-Vladár nemzetség szép grófkisasszonyába, és a nagy szerelem következményeként a gyönyörű fiatalasszonyt kitagadták, ugyanis a házasságát mésalliance-nak tartották. Nagyapám elbeszéléseiből tudom, hogy szülei nagyon hamar meghaltak, egyikük sem érte meg az ötven évet. Két fiuk született, nagyapám és a bátyja, akik azonban szép kort értek meg, csaknem száz évet, nagyapám 94, a bátyja pedig 96 évet, s utóbbi nem is ágyban töltötte az élete végét, úgy halt meg, hogy leesett egy lóról, már ahogy nagyapám mesélte, a rozsnyói kúriában. 94 éves nagyapám csak a támlás székről esett le, mikor elolvasta a divatos szerző, Körmendi Ferenc A budapesti kaland című szerelmes regényének 248. oldalát. Öregkorára megkedvelte a szerelmes regényeket, de elolvasta Maxim Gorkij 25 kötetes válogatott műveit is, amit korábban a Tatran Kiadó kivont a forgalomból, mert eladhatatlan volt. A hosszú téli estéket rövidítette az olvasással, és kommentárokat is fűzött hozzá, emlékszem, viccesen megjegyezte, hogy Maxim Gorkij korának egyik legjobb írójává válhatott volna, mert írni tudott, de nem volt hozzá műveltsége. A két fiút a 19. század dualista Magyarországán az egyházi szervezetek vették oltalmukba. Nagyapám a görög katolikus szemináriumot végezte el, de nem szenteltette fel magát, aztán Budapestre ment természettudományi tanulmányokat folytatni, geofizikát. Doktori disszertációjának a témája a földrengés epicentrumának kiszámítása volt. Öregkorában a bajsza alatt mosolyogva mondta, hogy ha abban az időben már léteztek volna a mai számítógépek, néhány hét alatt elkészült volna vele, de így évekig kellett pepecselnie a számításokkal. A papi szemináriumban jól megtanult görögül és latinul, természetesen magyarul is meg kellett tanulnia, mert az anyanyelve a szlovák volt (Turcsokban [Turčok] született). Az egyetemi évek után a kisszebeni (Sabinov) gimnáziumban kapott helyet, ott megismerkedett egy szép sárosi lánnyal, aki aztán a nagymamám lett, és aki a Bohušok nemzetségéhez tartozott, igaz, annak a Nagyvárad környékén élő ágához; érdekes, hogy a magyarosítás során meghagyták a nevüket, csak elhagyták az „s” betű lágyítójelét. Nagyapám tehát gimnáziumi tanárként kezdett el dolgozni a sárosi eldugott Kisszebenben, és 1918 után hűséget esküdött a Csehszlovák Köztársaságnak, tanulnia kellett még szlovákul, tökéletesedni, mivel magyarul végezte tanulmányait, és aztán egészen 1968-ig Gömör északi részén, Rozsnyón élt, ahol a gimnázium diákjainak szép emlékei vannak róla, mindenekelőtt egy emlékezetes májusi napról 1941-ben, amikor megszülettem, mivel akkor egész napos szünetet adott az egész gimnáziumnak. Kitűnő könyvtára volt, ahonnan egymás után vettem ki a könyveket, igaz, nem magyar könyveket, mert gyerekkoromban még nem tudtam magyarul olvasni. Az ő hatására kezdtem el foglalkozni klasszika-filológiával, latinul is ő kezdett tanítani. Úgy alakult, hogy ez maradt az összes, amit latinból megtanultam, mivel a tizenegy éves iskolában nem volt latinunk, és az egyetemen nem tanulhattam. Később kiderült, hogy nagyapám verseket is ír (szlovákul és magyarul is), egy füzetbe írta össze őket, ezt a pozsonyi lakásomon őrzöm: az egyik a humorosabb versek közül, mely a családban nagy sikert aratott, arról szólt, hogy az aranyérre való kenőccsel mostam meg a fogam. Mindig érdeklődött irántam, büszke volt első unokájára, a hat közül velem töltötte el a legtöbb időt (egész nyári és téli szünidőket) Rozsnyón, a Sajó festői völgyében. 1947-ben ott kezdtem iskolába is járni, ahol azzal hívtam fel magamra a figyelmet, hogy kettest[1] kaptam hittanból (még apácák tanítottak minket). Aztán az egész (akkor már öttagú) család a szepesi bányászvárosokban tett kerülő után végül Pozsonyban horgonyzott le.

 

Először közgazdaságtani tanulmányokra adta a fejét, de életrajzának egyik adata elárulja, hogy könyvesbolti eladóként dolgozott: ez arról tanúskodik, hogy a közgazdaságtan nem tetszett önnek.

Ahogy már említettem, a közgazdaságtan tulajdonképpen kényszermegoldás volt, mert oda apám közbenjárására vettek fel az érettségi után a szabad helyek egyikére. Négy szemesztert végeztem el, nem mondhatom, hogy nem volt hasznos, sőt életem során kiderült, hogy nagyon is hasznos volt, csakhogy az elméleti fizika vizsga betett nekem, amikor az ismert tudományos tekintély megragadta a töltős ceruzáját, lehúzta ujjáról az aranygyűrűt, és azt mondta, hogy a gyűrű súlya 14 gramm, arrébb pöckölte a gyűrűt, és ki kellett számolnom a rezgésidejét. Akkor tudtam, de amikor hazamentem, azt mondtam anyámnak (szerencsére apám Prágában volt), hogy már soha többé nem lépek be abba az iskolába, így aztán munkát kellett keresnem, a Slovenská kniha segédeladója lettem, két és fél évet dolgoztam a Széplak utcai könyvesboltjukban. Ez a bolt régebben a Pravdához tartozott, majd a nyugat-szlovákiai Slovenská kniha terjesztővállalata vette át. A könyvek világában találtam magam, kissé feldobtam azt a könyvesboltot, körülnéztem a könyvpiacon, mindenekelőtt sok cseh irodalmat rendeltem, s a boltot egyre több író kezdte látogatni. A mai napig megvannak a dedikált köteteim (például Ladislav Mňačko regénye, A halál neve Engelchen). Ismeretséget kötöttem sok íróval, így akaratlanul is beléptem az irodalom magával ragadó világába. 1961 őszén aztán a Bölcsészkaron kezdtem el tanulni – idősebb voltam a csoporttársaimnál. 1962 elején kapcsolatba kerültem több folyóirat szerkesztőjével, az ő (František Bartošek, Ján Beňo, Richard Blech, Juraj Vojtek) ösztönzésükre kezdtem el irodalmi glosszákat, kritikákat írni. Az apámat azzal leptem meg, hogy (szerinte) szófosóvá váltam.

 

Valahol említette, hogy a tanulmányai alatt egy szerkesztőségben dolgozott.

Úgy kezdődött, hogy először rövid kis írásokat jelentettem meg a kortárs szlovák irodalomról a Smena című újságban, ahol Ján Beňo volt a szerkesztő, a kultúrrovat vezetője pedig Richard Blech, és a Večerníkben is, ahol František Bartošek volt a főszerkesztő, a kultúrrovat pedig Juraj Vojtekhez tartozott. Csakis irodalommal foglalkoztam, semmi mással, első könyvesbolti fizetésemen, 530 koronán íróasztalt és széket vettem (mindkettő megvan még ma is). A szlovák irodalomból mindent megengedhettem magamnak, ami megjelent, hiszen nem kellett az összeset megvennem, az üzletben könyvek vettek körül, ráadásul nem ismertem „elérhetetlen” könyvet, jól informált fiatal eladóként tartottak számon. Egyre bátrabban fogalmaztam írásaimban, egy „haragos fiatal férfi” vehemenciájával, s a visszhang csak tovább ösztönzött. Ma már nem tudom, mi mindent írtam le, de ahogy a fülembe jutott, a „megbántott” szerzők kezdeményezésére néhány recenzióm Szlovákia Kommunista Pártjának Központi Bizottsága elé került. Ezt például Peter Ševčovič regényével, a Mesto plné chlapovval (’Férfiakkal teli város’) sikerült elérnem. Erre a kötetre egyéves ösztöndíjat kapott, ott tartózkodhatott a kassai vasművek építésénél, de kötetét a Večerníkben lehúztam mint a szocialista irodalom sikerületlen alkotását, s mindezt sértő címmel: Optimista giccs. Kisebb felháborodás követte a tettem, de akkor még nem ért el engem semmi. Azon kívül, hogy pár szerzőt elöntött a harag amiatt, hogy ez a zöldfülű mit enged meg magának, a hatvanas évek első felében az irodalmi zsurnálkritikát nem vették nagyon komolyan, s ez csak néhány évvel később mutatkozott meg, az ún. konszolidáció éveiben. Azt hiszem, mindezt érdemes megemlíteni, mert egy hasonló tapasztalat után hagytam fel a határozottan megfogalmazott recenziókkal. Igaz, kritikáimra ezt megelőzően még felfigyelt Milan Ferko, aki Vladimír Mináč után a Slovenské pohľady kinevezett főszerkesztője volt, és egyik nap azt az üzenetet kaptam tőle (szintén a pozsonyi Újváros vasútállomás mögötti lakások egyikében lakott), hogy ha szeretnék a Slovenské pohľady szerkesztője lenni (1963. november 1-től), akkor jelentkezzek nála. Jelentkeztem, és bevett a szerkesztőségbe. Nem hallgathatom el, hogy Milan Ferko jó szimattal tudta kiválasztani a fiatalokat az irodalom akkor fellépő új generációjából. Kitűnő szerkesztőséget állított fel (Jozef Kot, Milan Šútovec, Pavel Vilikovský, Július Vanovič és csekélységem). Később mind egy szálig megállták a helyüket bárhol, ahová akarva-akaratlan kerültek az életben. Amikor Milan Ferko Prágában titkárkodott, remekül működtünk együtt a szerkesztőbizottság tagjaival, amelyben meghatározó helyet foglaltak el a külső szerkesztők, Milan Hamada és Stanislav Šmatlák, akikkel sok időt töltöttem el. Tulajdonképpen a második egyetemem volt a redakció, ahol minden bizonnyal többet tanultam, mint az igazin, melyet könnyedén vettem, és naponta több időt töltöttem a szerkesztői székben, mint az egyetemi szobákban. Főszerkesztői ösztönzésre figyelni kezdtem a csehszlovákiai magyar írók alkotásait. Ez tulajdonképpen a felettesem utasítása volt, bár közismert humorával adta ki: ugye, nem gondolom, hogy a kissé tapasztaltabb Milan Šútovecnek kéne csinálnia, vagy a túróci Julo Vanovičnak, esetleg Pavel Vilikovskýnak (őt Liptóval kötötte össze), én mégiscsak Gömörből származom (bár véletlenül Kassán, a Magyar Királyságban születtem): kell, hogy legyen bennem affinitás az ilyen munka iránt, és kész. Így jutottam el tehát kerülő úton a magyar nyelvhez és a magyar irodalomhoz. Ezirányú lépéseimet bátorította egyik tanárom, Andrej Mráz akadémikus is, aki tudott magyarul, és olvasta is a szlovákiai magyar szerzők prózáját (Dobos Lászlót, Duba Gyulát, Monoszlóy Dezsőt). Most újra meg kell köszönnöm apámnak, hogy túltette magát az életemben bekövetkezett lejtmeneten, amikor otthagytam a gazdasági mérnöki tanulmányaimat, és hathatósan segített a magyar szövegek analízisében, és az első fordításaim során is. Nélküle talán nem bírtam volna a feladattal, mivel magyartudásom akkor még nem volt elégséges. Nem sokra mész egy idegen nyelv konyhai szintű ismeretével. De a jó nyelvismeret is kevés még a jó fordításhoz, ahogy azt Ľubomír Feldek leírta.

 

Tehát az első fordításai során édesapjával dolgozott együtt. Ezek, feltételezem, folyóiratnak szánt, kortárs művek voltak.

Folyóiratnak szánt fordítások, melyeket a Slovenské pohľadyban jelentettem meg. Kortárs szerzők, akiket személyesen is ismertem, és akiknek szorosabb kapcsolatuk volt a szlovák irodalommal is. Az egyik ilyen szerző Monoszlóy Dezső volt, aki abban az időben hasonló szerepet töltött be a magyar–szlovák irodalmi kapcsolatok terén, amilyet bizonyos ideig Grendel Lajos – akinek a művei az én később született fordításaimban jelentős mértékben hatottak a szlovák irodalomra –, mondjuk a hetvenes évek második felétől egészen azokig az évekig, amikor kissé mélyebben kezdett el foglalkozni a politikával. Első kiadott könyvem Monoszlóy Tetovált angyalok (1968) című, két novellát tartalmazó kötete volt. A kötet ezt a címet kapta, de volt benne egy jobb novella is, aminek a címe (Gúzsbakötött rövidnadrág) viszont kevésbé felet meg az eladhatóság követelményének. A Pedagógiai Kiadó adta ki, ez némi hatással volt a fordításra is, ugyanis az ottani szerkesztőség eléggé puritán volt. Ez más alkalmakkor is megmutatkozott, amikor magyarországi szlovák irodalmat adtak ki vagy szerkesztettek. Egyszerűen nem volt érzékük a szlovák nyelv különböző változataihoz, a Duna felett és a Dunán túl beszélt változatokhoz. Ezek különbözősége abból ered, hogy a magyarországi diaszpórában a szlovák nyelvnek nem volt lehetősége a fejlődésre, és megőrzött több régi elemet is (ld. a magyarországi Pavol Kondač művét: Hrboľatá cesta [Göröngyös út]).

1968 után a Slovenské pohľady felett is gyülekezni kezdtek a felhők, Milan Ferko főszerkesztő (megjegyzem, hogy a szerkesztőség többi tagjának tudta nélkül) megfogalmazott és az egyik számban betétként kiadott egy röplapot, melyben a szovjet csapatok bejövetele ellen tiltakozott. A Tatran Kiadóhoz a főszerkesztő után átigazolt Jozef Kot is, és utána, 1968. szeptember 1-jén én is megtettem ezt a lépést. Igaz, később Milan Šútovec és Pavel Vilikovský is ott talált menedékre.

 

A Tatrannál nagyon sok időt töltött, különböző posztokon, a legfelsőn is. Hogyan értékelné a legnagyobb sikereit?

A Tatrannál huszonkét évet töltöttem, a szamárlétrán haladtam felfelé. Teljes egészében tudtam kamatoztatni ott azt is, amit a Műszaki Egyetem gazdasági mérnöki karán tanultam. A tények bizonyítják, hogy két alkalommal is jelentős részt vállaltam a Tatran gazdasági fellendülésében, először, mikor megjelent Šik új törvénye az állami vállalatokról, másodszor az 1989-es társadalmi változásokat követően, de előtte még, mondhatni, szimbolikusan, éppen apám 80. születésnapján, vagyis szeptember elsején én lettem a Tatranban (pontosabban a Hradná vendéglőben) Csehszlovákia első választott kiadói igazgatója.

Az említett első alkalommal a gyűlésen azt az utasítást vagy felhívást kaptam Ján Ferenčík igazgatótól, hogy a Tatrant fel kell lendíteni, el kell érni legalább a pénzügyi egyensúlyt. Úgy alakult, hogy akkor már voltak barátaim a szlovák műszaki kiadónál, és a kezembe akadt egy indiai származású amerikai könyve a marketingről, mely gazdasági fogalom akkor még nem honosodott meg annyira tájainkon, mint manapság, és a gazdaságtan alapjaival a fejemben áttanulmányoztam az egyik fejezetet, mely arról szólt, hogy az amerikai kiadóknak milyenek a financiális elgondolásaik, hogyan építik be a költségvetésbe például a reklámköltségeket, satöbbi. Áthelyeztem az olvasottakat a szlovák, főleg a tatranos körülmények közé, átszámoltam mindent, és kijött, hogy a kiadónak legalább 30 millió korona forgalmat kell elérnie, és ebből egymilliót kell reklámra és marketingre költeni. Amikor ezzel előrukkoltam, az igazgató hitetlenül nézett rám, mivel addig a reklámra és marketingre szánt összeg kb. 300 ezer korona volt, és azt is improduktívan használták fel amúgy is veszteséges kiadványokra (például színdarabokra). A gondolatmenet irányát a gazdasági helyzet szabta meg: mindent vagy semmit. A millió koronából végül 970 ezer lett, ugyanakkor ez a befektetés nagyobb forgalmat hozott, mint az a terveinkben szerepelt, 31 millió koronát.

Jozef Kot főszerkesztő új elemeket vitt a kiadó életébe: újraindítottuk a régi sorozatokat, és újakat alapítottunk, például a Világirodalmi bestsellerek könyvtárát. Egyetlen példát említek: a kiadói tervbe besoroltuk Paszternak híres regényét, a Doktor Zsivágót, majd 70 ezer példányban kinyomtattuk. Ezzel a kiadvánnyal együtt elindítottuk a Világirodalmi bestsellerek könyvtárának reklámját a nyomtatott sajtóban, a tévében és a rádióban, s így az összes példányt rövid idő alatt sikerült eladni a Slovenská kniha disztribúciós hálózatának segítsége nélkül, amely elutasította a könyv átvételét. Először és utoljára történt meg, hogy a Mihály kapu alatt a könyvvásárlók hosszú sora kígyózott.

Második alkalommal akkor vált sikeressé a Tatran, amikor megválasztott igazgatóként kezdtem el dolgozni. A pozitív gazdasági eredmény nem abban rejlett, hogy a tatranosok birtokolták az összes kiadói bölcsességet, hanem a munka valahogy kézhez állt, annak ellenére, hogy sokat gyűléseztünk és politizáltunk. Nagyon jól együttműködtünk az egyházi intézményekkel, melyek akkor még nem voltak készen az új társadalmi változásokra (Szent Adalbert Egyesület), olyan emberek is bíztak a kiadóban, akik addig be sem léptek az épületébe (František Mikloško), több kötet jelent meg óriási példányszámban egyházi témában, melyek rövid időn belül elfogytak. Amikor azonban Ján Čarnogurský apja segítségével megszervezték a pápa látogatását Csehszlovákiába, több vezető beosztású dolgozó nagy meglepetésére kijelentettem, hogy a pápa látogatása alkalmából nem adunk ki egyetlen egyházi tematikájú könyvet sem. A feltételezés helyes volt: más kiadók rávetették magukat az ilyen könyvek kiadására, melyek értékesítése aztán nem érte el az várt gazdasági eredményeket. A sikeres projektek sorából érdemes megemlíteni az Albín Brunovský-monográfiát, egy portrékönyvet Peter Dvorskýról, és a pozsonyi koronázási ünnepségek történetét többféle nyelvi mutációban bemutató kiadványt Štefan Holčíktól szokatlanul magas példányszámban. Nagyszerűen beváltak az új világirodalmi sorozatok (Világirodalmi könyvtár), melyeket azután indítottam el, hogy kineveztek főszerkesztő-helyettesnek és a klasszikus világirodalom vezető szerkesztőjének (1976. szeptemberében).

 

Mi mindent hozott létre tulajdonképpen a világirodalmi szerkesztőség?

A kiadó legnagyobb szerkesztősége volt ez, több mint tíz szerkesztője között voltak gyakorlott fordítók (Helena Májeková, Elena Krišková stb.), és művelt fiatal szerkesztők is (Miroslava Vallová). Kollektíven arra az elhatározásra jutottunk, hogy elindítjuk a Világirodalmi könyvtár sorozatot. Elég volt szétnézni a világban, észrevenni a Gallimard Pleiade sorozatát, és hozzáigazítani a szlovák könyvterméshez, nyomdászati feltételekhez. A gyűjtemény összeállításánál több, nem egyszer megoldhatatlan probléma merült fel, melyek a régebbi és újabb fordítások közti színvonalkülönbségből adódtak. Ezeket a fordításokat különböző fordítói iskolák tagjai készítették. A szóban forgó kiadói sorozat érzékletesen tükrözi az eltérő generációs viszonyulásokat a fordított szöveghez. Leginkább a Mikszáth Kálmán műveiből készített százíves, háromkötetes válogatáson (1979) tudnám ezt bemutatni, melynek munkálataiból válogatóként, szerkesztőként és fordítóként is kivettem a részem, és nem utolsósorban értékesítőként is, úgyhogy a készletet eladtuk (a mai viszonyokat tekintve hihetetlen) 30 ezer példányban. Ma már nagyon kritikusan nézek erre a kiadványra, bűneim megbánva be kell ismernem, hogy szerkesztőként az akkor nagy tekintélynek örvendő fordítók sok hiányosságára és hibájára nem mutattam rá, munkájuk iránt túlságosan nagy tiszteletet tanúsítottam. Igaz, akkor még nem rendelkeztem olyan műveltséggel és olyan tapasztalatokkal, mint harminc évvel később, amikor kizárólag fordítóként tértem vissza Mikszáthhoz, és a tervezett tíz kötetből már hatot sikerült is megjelentetni. Egy szerkesztő, fordító soha nem elég okos és körültekintő ahhoz, hogy ne ejtsen hibát, ami nélkül tulajdonképpen nem is létezik „tökéletes” könyv.

De a Világirodalmi könyvtár több, hosszú távú sikeres projekttel is dicsekedhet. Egy példa mind helyett: Platón műveinek háromkötetes gyűjteménye. Mikor 1990 őszén elbúcsúztam a Tatran Kiadótól, az utolsó sajtótájékoztatón minden újságíró kapott emlékül egy Platónt Július Špaňár fordításában. Ebben a kiadványban több mint tíz év munkája van benne. Špaňár tanár úrral minden részletben megegyeztünk, így az ütemtervben is, hogy időben elkészíthessem a megfelelő dokumentumokat, mindenekelőtt az ún. tárgylapot, amit Anton Markušnak, a Ján Ferenčíket követő igazgatónak is alá kellett írnia. Úgy gondolom, hogy a Tatrannak szerencséje volt azzal is, hogy Markušt nevezték ki igazgatónak, mert a kommunista értelmiség azon generációjához tartozott, mely a második világháború után Prágában tanult, a Štefánik kollégiumban lakott, és megélte még a jelentős cseh tanárokat is (mint például Jan Mukařovskýt), és így mégiscsak más rálátásuk volt a kultúrára és az irodalomra, mint az olyan igazgatóknak, akik csupán a marxizmus-leninizmus esti egyetemén jutottak túl. Emlékszem, az egész dolog viccesen kezdődött: amikor átadtam neki a tárgylapot Platón gyűjteményes műveinek kiadásáról, félretette a vastag ceruzát és megkérdezte: „Mi az, Wlachovský elvtárs? Kiadjuk az idealista filozófia atyját?” Rögtön megválaszoltam neki: „Nem, igazgató elvtárs, egy görög klasszikust adunk ki.” Markuš elnevette magát és aláírta a tárgylapot. Eltelt tíz év, a klasszikus filozófus tervezett három kötete megjelent teljes egészében, és nem háborított fel már semmilyen marxistát, se rejtettet, se nyíltat. Bele mertem vágni ebbe a hosszú távú vállalkozásba, mert egyrészt idővel minden megváltozik, másrészt meg azért, mert tudtam, hogy Platón milyen helyzetben van a cseh könyvkiadásban. Nem jelenhetett meg csehül a kiadó és Novotný, a fordító örököseinek ellentéte miatt, vagyis az ottani könyvpiac is nyitott volt a szlovák kiadásra.

Mikor már Budapesten éltem, meglepetéssel állapítottam meg, hogy több könyv is, melyeket kiadtam fordítani, vagy amelyekre már aláírtuk a szerződést a fordítóval, más kiadóknál jelent meg. Több ilyen eset is volt (James Joyce: Ulysses, egy klasszikus kínai regény, A vörös szoba álma stb.), de már nem nagyon zavart, mert a Tatran már hanyatlott.

 

Hogy történhetett ez meg?

Talán nem tartották be a szerződésben rögzített feltételeket az egyik vagy a másik oldalon, nem tudom, ma már ez tényleg nem érdekes. Lehetséges, hogy nem érdekelték ezek a projektek az utánam következőket a Tatrannál, de nem feltételezem, hogy így tett volna a megbízott igazgató, főszerkesztő Ján Vilikovský, akinek a gondolatait, kritériumait a fordítást és az irodalmat illetően jól ismerem, ezért is választottam őt főszerkesztőnek, amikor még csak nem is sejtettem, hogy egyszer Budapestre kerülök. Végül is Joyce fordítója, Jozef Kot aktív fordítói alkotómunkát végzett, miért kellett volna várnia a megjelentetéssel, amikor más kiadó érdeklődött a mű iránt? Az idő távlatából az ember tudatosítja, hogy nem fontos, milyen körülmények között született a fordítás, ki mit kapott érte, mibe került a munka, milyen vesztesége vagy milyen nyeresége származott belőle valakinek, ha minden összeadódik, csak a könyv marad és az olvasó hozzá való viszonya, hogy valaki elolvassa-e vagy sem, minden más megszűnik érdekes lenni. Természetesen egy kiadó indulása mindig sokat nyom a latban. A Tatran jó márkanév volt, köszönhetően a kitűnő kezdő szerkesztőknek, Jozef Felixnek, aki a szlovák irodalomért, vagy Ján Belnaynak, aki a fordításirodalomért felelt, vagy elődömnek a világirodalmi szerkesztőségben, Fedor Ballónak, de a kiadó régebbi munkatársait is meg kell említeni, mint például Ľudo Zúbeket, aki sokat tett a magyar irodalom fordításáért is. Az ötvenes években elkezdődött a klasszikus magyar irodalom kiadása jó nyelvi tudással bíró fordítók segítségével, igaz, tapasztalt szerkesztők következetes appretúrájával, bár több projekt végül nem ért el a befejezésig.

 

Huszonkét év után úgy döntött, hogy elhagyja a Tatrant. Valamilyen ajánlatot kapott? Sokáig tartott a döntés?

Az ajánlat Prágából érkezett... Egy szép februári napon történt, felhívtak a prágai Külügyminisztériumból (a személyzeti osztály igazgatója, Horák úr), és felajánlották, hogy legyek kulturális tanácsadó a budapesti csehszlovák nagykövetségen, valamint az igazgatói posztot a Csehszlovák Kulturális és Információs Központban. Ezzel az első ajánlattal nem sokat foglalkoztam, mert akkor készültem egy hosszabb párizsi tartózkodásra Grendel Lajossal, és semmi okom nem volt arra, hogy elmenjek a Tatrantól. A tatranos úthenger a Mihály utca 9. alatt szépen haladt. A kiadó felett csak akkor kezdtek gyülekezni a felhők, amikor hazatértem. Franciaországban tájékozódtam, szétnéztem a nagy párizsi kiadóknál. Megfigyeltem, hogy miként maradhat fenn a kiadó a piaci viszonyok közt, más szavakkal, a nyílt gazdasági feltételek közt. Most aztán tényleg jól jöttek a gazdaságtanból szerzett alapismeretek. Világos volt számomra, hogy a Tatran nem működhet majd a régi módon az új gazdasági struktúrában, szükségszerűen elveszíti a piaci helyzetét. A Tatrannak volt egy nagy előnye, mégpedig, hogy 1948 februárja előtt alapították mint az egykori Tájékoztatásügyi Megbízotti Hivatal részvénytársaságát. Megjegyzem, Laco Novomeský akarata ellenére. Az ezt igazoló dokumentumot a Tatrannál sok éven át szerkesztőként működő irodalomtörténész, Štefan Drug megtalálta, és kiadta a Laco Novomeský (szak)cikkeit tartalmazó kétkötetes gyűjteményben. A dolog 1947. szeptember 19-én 11 órakor történt, és a rendszerváltáskor érvényes törvény szerint ez azt jelentette, hogy a Tatran visszatérhetett abba az állapotba, amelyben az indulásakor volt, azzal, hogy a fő részvényes (ha nem tévedek, 39 százalékkal) a Szlovák Köztársaság Kultuszminisztériuma lett, mint az egykori Tájékoztatásügyi Megbízotti Hivatal utódintézménye, és a maradékot (61 százalékot) el kellett adni. Amikor átnéztem a Tatran dokumentumait, el kellett ismernem, hogy a döntő lépést a sikeres tevékenységhez, ugyanakkor a Tatran likvidálásához is, mely akkor történt, mikor már nem voltam a kiadónál, Andrej Plávka tette meg. A Tatrant nem amiatt számolták fel, amit kiadott, hanem voltaképpen a tulajdonában lévő ingatlan miatt (konkrétan a belvárosi, nagy haszonnal kecsegtető épületéért). Andrej Plávka verseit nyugodtan el lehet felejteni, de személy szerint nem tudok elfeledkezni arról, hogy liptói paraszti eszét oly módon érvényesítette, hogy nemcsak azt tekintette a Tatran tulajdonának, amit kiutaltak a számára, hanem azt is, amiért fizetett. 1951-ben állami pénzen megvette az államtól az egész épületet, mely valamikor a magyar Mezőgazdasági Hitelbank tulajdona volt (a házat, melynek hátsó ajtaja a Bástya utcára nyílt, 1875-ben építették). Az épület tulajdonosaként a Tatran nagyon vonzó volt. És végül sikerült...

A gondolat, hogy a Tatrant részvénytársasággá alakítják, több jelentős szlovák irodalmárt is megszólított, például Stanislav Šmatlákot, aki maga is részvénytulajdonos kívánt lenni. Csakhogy abban az időben Ladislav Chudík volt a kultuszminiszter, és a minisztérium felelősei nem a székhellyel rendelkező kulturális intézményeket, hanem az alternatívakat részesítették előnyben. Elfelejtették, hogy a Tatran mit jelentett a szlovák könyves kultúra számára a régi rendszerben is, és hogy nélküle Szlovákia a második világháború után kulturális sivataggá vált volna. Nemcsak a fordításirodalomra gondolok, hanem mindenekelőtt néhány szlovák klasszikus felelősségteljesen, szakmailag kiválóan előkészített kritikai kiadására (mondjuk Martin Kukučínéra). Manapság szó szerint nem történik semmi ezen a területen. Ez igazán nem perspektivikus...

 

Végül mégiscsak elhagyta a Tatran Kiadót, és nagykövetségi tanácsadó, illetve a Csehszlovák Kulturális és Információs Központ igazgatója lett. Ez amolyan kettős funkció volt?

Amikor hazaérkeztem Párizsból, a prágai Külügyminisztérium újra előrukkolt az ajánlatával, és a dolgok menetét az is meggyorsította, hogy Prágában a budapesti csehszlovák nagykövet posztjára (akkor még nem lehetett tudni, hogy az utolsóéra) Rudolf Chmelt nézték ki, és ez kétség kívül befolyással volt a döntésemre. De végül a legmeghatározóbb momentum az volt, hogy teljes érdektelenség uralkodott a kiadó vezetőségében a Tatran átalakítását illetően, és például elképzelésemet egy holdingról a gyerekkönyveket megjelentető Mladé letá kiadóval (ami szintén állami vállalat volt, nagyobb forgalommal, mint a Tatran) egyesek úgy interpretálták, hogy telhetetlen vagyok, és megpróbálom bekebelezni a Mladé letát is. Mit lehet kezdeni olyan emberekkel, akik (gazdasági területen) nem látnak tovább az orruknál? De felesleges erről többet elmélkedni. Veszett fejsze nyele... De meg vagyok győződve arról, hogy az akkori elképzeléseim szerint meg lehetett volna őrizni a szlovák könyvkultúra számára a Mladé letát és a Tatrant is legalább azon a színvonalon, mint amit ma a Slovart Rt. képvisel. Le a kalappal előtte...

Abban az időben sokat találkoztam Rudo Chmellel, az újdonsült budapesti nagykövettel. Végül megkért, hogy dolgozzak ki egy fejezetet az ő jelentésébe elképzeléseimmel a szlovák–magyar viszonyokról, melyet a föderális parlamentnek kellett benyújtania, bár tudta, hogy hiányozni fogok a szlovák könyves kultúrának. Amikor megtette a döntő lépést, és meggyőzte polonista feleségemet is, hogy menjünk Budapestre, meghoztuk a végleges döntést. Igaz, akkor még nem sejtettem, hogy egy egész évtizedig tulajdonképpen csak nézhetem majd a könyveket. Bár nem ismeretlen környezetbe mentem, mégis, ez egy új világ volt, melyben nem maradt időm a számomra kedves szellemi barkácsolásra: a fordításra.

 

Milyen volt a helyzet Budapesten a megérkezésekor?

Amikor Budapestre érkeztem, a Csehszlovák Kulturális és Információs Központ egy nagy intézmény volt, mely az egykori, Fehér lóhoz címzett út menti vendéglő felújított termeiben kapott helyet. Az épületet a 19. század első évtizedében építették, és ugyanannak a századnak a végén, a dualizmus korában átépítették az ismert 62 szobás Hunnia hotellé. A régi cím: Kerepesi út 15. 1906-tól Rákóczi út 15. Érkezésem előtt a Központ szó szerint stagnált, mert közel háromnegyed éve nem volt igazgatója, a legutolsót Václav Havel hivatalos budapesti látogatása során hívták vissza. Az ott dolgozó 36 alkalmazott közül 3 volt diplomata. Az 1977 szeptemberében Magyarországgal kötött államközi szerződés értelmében üzleti tevékenységet is folytatott kulturális cikkekkel három budapesti üzletben (az éves forgalom durván 100 millió forint volt). Az intézménynek csupán minimális támogatásra volt szüksége, mert a kereskedelmi bevételekből származó hasznot átcsoportosították kulturális és propagációs tevékenységre. Utóbbinak az új társadalmi körülmények közt új tartalmat kellett adni, aktívan megszólítani a fogékony magyar értelmiséget és kulturális nyilvánosságot. Ez megtörtént mindjárt az érkezésem utáni első hónapokban. (1990. október 19-én érkeztem Budapestre, amikor hivatalosan még mindig én voltam a Tatran Kiadó igazgatója. Sürgetésemre írta csak alá a kultuszminiszter helyettese, barátom a Slovenské pohľady szerkesztőségéből, Kornel Földvári a felmentésemet, mert a minisztériumnál nem örültek a távozásomnak, de neki volt érzéke a rend iránt.) Tömören és szerényen azt lehet mondani, hogy a Csehszlovák Kulturális Központ rövid idő alatt a három legjobb külföldi kulturális intézmény közé került Budapesten, ráadásul a legtöbb látogatóval rendelkezett, úgyhogy az egyébként nagy termek is kicsinynek bizonyultak. Az új körülmények közt az állami diplomáciai intézmények nem fejthettek ki üzleti, kereskedelmi tevékenységet, és a Csehszlovák Föderáció két önálló köztársaságra történt szétválása után, amikor a korábbi kulturális központot Szlovák Intézetnek nevezték át, az üzleteket egy mozdulattal megszüntették, bár az ésszerűbb megoldás az lett volna, hogyha ezeket az aktivitásokat egy más, nem állami intézmény végzi a továbbiakban. Ez abban az időben történt, amikor már nem én voltam az igazgató. Azóta azonban Budapesten, de egész Magyarországon sem lehet szlovák lapokat, könyveket vásárolni.

A Rákóczi út 15. alatt végzett diplomáciai misszióm végeztével kaptam egy ajánlatot, hogy a piliscsabai Pázmány Péter Katolikus Egyetem megújult bölcsészkarának legyek a vendég docense, az ajánlatot elfogadtam mint új kihívást az életemben, és azóta hol egyik, hol mindkét lábammal Magyarországon vagyok, és mikor 1999-ben Eduard Kukan miniszter személyesen felkért, hogy újra vállaljam el a Szlovák Intézet igazgatói posztját, és mentsem meg a csődtől az Intézetet, azzal a kikötéssel tettem eleget a kérésének, hogy párhuzamosan továbbra is taníthassak a Katolikus Egyetemen, mivel a szabályzat nem tiltja meg, hogy egy diplomata pedagógiai, tudományos és művészi tevékenységet folytasson. Újra sikerült felemelni az Intézetet a padlóról, sőt, sikerült megakadályozni a megszüntetését is, amit a Külügyminisztérium néhány dolgozója igyekezett elérni, akiknek sejtésük sincs arról, hogy az átgondolt és jól célzott kulturális tevékenység a magyar közegben sikeresebb lehet, mint a klasszikus diplomácia.

 

Működése a Kulturális Intézetben sikeres volt...

Ha ezt mondja, természetes, hogy jólesik. Mindig a pártatlan embernek kell értékelnie. Én nem vagyok az, de tízéves távlatból és a közvetlen tanúság után talán nem leszek messze az igazságtól, ha azt mondom, hogy ez volt a legsikeresebb időszak az elmúlt csaknem 25 évben.

 

De voltak más, ma már legendásnak nevezhető idők is, mikor ott dolgozott, akkor nagy élet folyt ott, mindenki erről beszél...

Sikerült valamit érvényesíteni abból, amit a kiadói munka során és praxiológiából tanultam. Mindenféle teoretizálás helyett egyszerűen tudni kell, mit, kinek, hol és mikor lehet csinálni, és, persze, nem szabad elfelejteni azt sem, hogy miért. Ha egy válasz is hiányzik ezekre az egyszerű kérdésekre, a szándék nem biztos, hogy teljesül, s akkor gazdaságosabb, ha felhagyunk a dologgal. De ha a budapesti Szlovák Kulturális Intézetet vesszük, annak feladata még összetettebb, ami azon államalakulat történelmi, kulturális és gazdasági örökségéből következik, amit szlovákul Uhorskónak, magyarul Magyar Királyságnak nevezünk. Itt nem lehet cél a könyörtelen nacionalista privatizáció, ahogy ma mennek a dolgok a Duna mögött, de a dolgok Dunától északra tapasztalható apatikus figyelemmel kísérése sem vezet célhoz. Nem változtathatjuk meg már azt, ami történt, alaposan meg kell ismerni a múltat, hogy ne magyarázhassuk valamilyen ideológiai célt követve, sőt mitikusan. Szlovákok és magyarok (minden jót és rosszat ideértve mindkét oldalon) ebben az államban és nem másutt fejlődtek nemzetekké. Ha a Magyar Királyság a közös anyaöl, akkor kell valami közösnek lennie bennük (hungarikum), de valami sajátosnak is (szlovakikum és magyarikum), nem lehet minden csak hungarikum, és így nem lehet csak szlovakikum vagy csak magyarikum sem. A külföldi kulturális intézmény akkor képes sikeresen teljesíteni a küldetését, ha aktivitása a vendéglátó ország kulturálisan fejlett lakosságának legalább egy empatikus rétegéhez elér és hat rá. Esetemben ezt a réteget mindenekelőtt írók, és egyáltalán a szó emberei alkották, akikkel már korábban is nagyon jó viszonyban voltam (Kiss Gy. Csaba, Mészöly Miklós, Szappanos Balázs, Zimonyi Zoltán), úgy a hetvenes évek közepétől ők voltak a vezetőim a magyar irodalomban és kultúrában. Azt lehet mondani, hogy ez volt az én harmadik, ezúttal magyar egyetemem. Ők is segítettek becsábítani a látogatókat az Intézetbe. Azt is meg kell jegyezni, hogy a közép-európai társadalmi változások utáni eufórikus légkör kedvező volt az olyan témákról szóló eszmecseréknek, melyeket azelőtt nem lehet semmilyen fórumon sem megtárgyalni. Az Intézetnek nyitott intézménynek kell lennie, míg a nagykövetség egy zárt politikai intézmény. Kidolgoztunk egy rendszert és tervet a hosszú távú együttműködésre mindenekelőtt a Szlovák Tudományos Akadémia Történettudományi Intézetével. Előadássorozatokat és vitaesteket szerveztünk a szlovák és cseh történelem figyelmen kívül hagyott, száműzött és tabusított személyiségeiről. Ma már elképzelni sem lehet, hogy milyen érdeklődés mutatkozott például Milan Hodža iránt, akiről a megtelt nagyteremben a fiatal, azóta elhunyt Pavol Lukáč történész beszélt, vagy hogy milyen síri csendben hallgatta a közönség Roman Holec tanár úr előadását Jozef Tisóról. A magyarok csak azt tudták róla, hogy az első Szlovák Köztársaság elnöke volt, zsidógyűlölő és háborús bűnös, de azt már nem, hogy tudott magyarul is, és hogy 1915-ben saját kezűleg írt magyar levéllel pályázott a veszprémi püspöki posztra. Ezek után az Andrej Hlinkáról, Karol Sidorról, T. G. Masarykról vagy Edvard Benešről tartott vitaesteket nem kell külön megemlítenem. A Szlovák Filmintézettel való rendszeres együttműködésnek köszönhetően Budapesten még soha nem vetítettek annyi szlovák filmet, dokumentumfilmekkel és archív heti filmes híradásokkal egyetemben, mint azokban az időkben. A képzőművészetet két szempont, az adó és a vevő oldal konfrontálásával mutattuk be. Meglepő visszhangja volt a kassai (kelet-szlovákiai) képzőművészeti és múzeumi környezetből származó kiállítási ciklusoknak. A nagy koncerteket nem egyszer egyenes adásban közvetítette a magyar rádió a koncertteremből, stb., stb. Summa summarum, az Intézet nem valamilyen ügynökség meghosszabbított keze volt, nem volt szófogadó szolgája azoknak a művészeknek, akik külföldön szerettek volna bemutatkozni, mert a valódi képzőművész, irodalmár, zenész nincs ráutalva a Külügy-, illetve a Kultuszminisztériumra, hogy bemutatkozhasson külföldön.

 

Azt kellett éreznie, hogy jól haladnak a dolgok, hogy az, amit csinál, sikeres, hogy úgy működik minden, ahogy elképzelte.

Talán így volt, ahogy mondja. Másként valószínűleg nem a Ľudovít Štúr Érdemrenddel mentem volna nyugdíjba a diplomáciai karrier végén, bár nem voltam a Külügyminisztérium rendes alkalmazottja, és nem töltöttem el ott egy egész munkanapot sem, ha nem számítom a kötelező gyűléseket és eligazításokat. A pozsonyi vár lovagi termében tartott ünnepségen megemlítették, hogy vezetésemmel a budapesti Intézet tíz év alatt háromezer eseményt szervezett (bevallom, hogy én magam nem vállalkoztam rá, hogy megszámoljam). Ha szétosztjuk ezt a számot évekre és munkanapokra, akkor kiderül, hogy minden munkanapon, néha még hétvégén is kellett történnie valaminek.

 

Életében egy újabb fontos fejezet a pedagógiai tevékenység, mely Magyarországhoz kötődik. Mit ad Önnek ez a munka?

Olyan típusú ember vagyok, aki beleadja a lelkét abba, amit csinál, mindemellett hűséges is vagyok, hiszen nem váltogattam gyakran a munkahelyeim, és nem volt sok foglalkozásom. Öt évet dolgoztam a Slovenské pohľadynál, huszonkét évet a Tatran Kiadónál, és most már majdnem huszonötödik évemet Magyarországon töltöm. Tíz évet dolgoztam az Intézetben a Rákóczi úton, és húsz évet különböző magyar egyetemeken és főiskolákon. Mint nyugalmazott egyetemi tanár már öt éve vezetem a szlovák nyelvi kurzusokat a Szlovák Intézetben. Arra kényszerített mindez, hogy szisztematikusan művelődjek, kiegészítsem az ismereteim, megőrizzem a munkanap pontos időbeosztását: a diplomatáké általában eléggé rendezetlen. A kilencvenes évek elején ajánlatot kaptam az ELTE szlavisztika tanszékéről, hogy adjak elő és vezessek szemináriumokat a fordítás elméletéről és gyakorlatáról, különös tekintettel a szlovák–magyar nyelvi és kulturális kapcsolatokra. Nagy kihívás volt ez számomra, mert soha nem állt szándékomban és nem is készültem pedagógiai pályára, de úgy tűnik, hogy nem volt hiábavaló lépés, mert egy idő után az „utcáról” is elkezdtek bejárni az emberek az óráimra, mivelhogy abban az időben még minden érdeklődő előtt nyitva álltak az ajtók.

 

Hogyan történt, hogy éppen a fordítás elméletét és gyakorlatát tanította, és nem például a szlovák irodalom történetét? Hiányzott ez a tantárgy az iskolából?

Magyarországon senki nem specializálódott a fordítás elméletére és gyakorlatára, különös tekintettel a szlovák–magyar irodalmi kapcsolatokra. Ezt nem lehet a szlovák nyelv és irodalom tökéletes ismerete nélkül csinálni, ahogy a fordítás elméleti kérdéseinek ismerete nélkül sem. Az idősebb szlavisták is tökéletesen ismerték a magyar nyelvet és a magyar irodalmat. Ráadásul az az előnyöm is megvolt, hogy aktívan fordítottam a magyar prózát, amit ki is használtam a szemináriumokon annak bemutatására, hogy milyenek (szerintem) a helyes és helytelen fordítói eljárások. Mindig csak a saját műhelyemből hoztam példákat. Ezt a problémát leginkább Szegeden a Tanárképző Kar szlovák nyelvi tanszékén sikerült feltárnom, ahol a tehetséges és szorgalmas hallgatókkal együttműködve (nem voltak sokan, csak öten) más mellett eljutottam a Mikszáth-próza fordításának saját koncepciójához, ugyanis a „Magyar Királyság-beli szlovák világból” származó műveinek szlovák fordítása egészen sajátos és specifikus problémát jelent. A probléma szakmai oldalát Mikszáthnak az én fordításomban megjelent szlovák nyelvű válogatott művei hatodik kötetének (Kísértet Lublón) utószavában fejtettem ki Môj (slovenský) Mikszáth (Az én [szlovák] Mikszáthom) címmel. Tömören fogalmazva, arra a következtetésre jutottam, hogy a konceptuálisan megalkotott szlovák fordítás tökéletesebben visszaadja Mikszáth szövegei ún. Magyar Királyság-beliségének varázsát és felcserélhetetlenségét. Viccesen támasztották alá ezt a szegedi hallgatók, akik a végén elismerték, hogy ezek után inkább az én fordításomban olvasnak Mikszáthot, mint magyar eredetiben, bár jobban tudnak magyarul, mint szlovákul. (Igaz, a szöveg megértésében segítenek nekik a könnyed stílusban megfogalmazott lábjegyzetek, mivel a dualista Magyar Királyság mikszáthi világa a mai magyarok számára sem teljesen érthető.) Jó eligazítást adnak a fordítás legújabb elméletei (a „skopos-elmélet”, az akkomodáció és az asszimiláció elmélete) és az az ismeret, hogy a fordítói eljárásokat alapjában véve meghatározza a fordítás indoka és célja.

 

Elmondható, hogy ezeken a szemináriumokon is fokozatosan alakult a régebbi irodalmat érintő fordítói stratégiájának elméleti formája, mellyel fordítói karrierjének újabb időszakában foglalkozik?

Az egykori Magyar Királyság szlovák környezetében játszódó Mikszáth-történeteknek a fordítása tényleg különleges. Ezekben a szövegekben három síkon találkozunk szlovák elemekkel és „szlovákossággal”, éspedig szó szerint szlovák szóval és írással (melynek nagyrészt nem megismerő funkciója van, hanem többé-kevésbé élénkítő, az eredeti szöveg olvasóját kissé felrázza), aztán látens módon és végül virtuálisan. Amikor lefordítjuk a magyar nyelvű szöveget szlovákra, az első funkció automatikusan elvész, ugyanakkor a második és a harmadik elem automatikusan látható válik. Olyasvalami keletkezik, ami nagyban eltér az eredetitől, ami teljesen új rendszert követel meg. Erre nem voltam felkészülve én sem, és Mikszáth műveinek összes korábbi fordítója sem, akik mellesleg magyarul érettségiztek, vagy a szülői házból hozták a magyar nyelv ismeretét. Nagy részük megértette, hogy több magyar elemet bevinni a szlovák szövegbe értelmetlenség, így csupán néhány eredeti megnevezést és fogalmat tartottak meg magyarul, melyekkel nem tudtak mit kezdeni, olykor még a kulcsfogalmak esetében sem, mert a (máig be nem fejezett) magyar kritikai kiadást csak az ötvenes évek közepétől kezdték el megjelentetni, és bár szerkesztői jó pozitivista (illetve marxista) irodalomtörténészek voltak (Bisztray Gyula, Király István), ám nem rendelkeztek szlovakista műveltséggel, így aztán nem tudták feltárni a magyarul megnevezett szlovák reáliákat és toponímiákat, valamint a hozzájuk kapcsolódó konnotációkat. Nem létezett kidolgozott koncepció, egységes rendszer Mikszáth prózájának fordításához. Mindez rányomta a bélyegét Mikszáth tatranos, háromkötetes szlovák válogatására is, mely a Világirodalmi könyvtár sorozatban jelent meg 1979-ben. Első fordításaimat a hetvenes évek második feléből csak amolyan fordítói hebegésnek kell tekintenem, végül aztán nem is folytattam, és csak nagyjából harminc év után tértem vissza Mikszáthoz. Kijelenthetem, hogy Mikszáth Kálmán az én örökös magyar irodalmi szerelmem. Hosszú ideig olvastam, míg fokozatosan eljutottam prózájának egészen a „velejéhez”. Csak ez után kerültem abba a stádiumba, hogy elkezdhettem szisztematikusan fordítani, de ezeknek az új fordításoknak is megvan a fejlődési görbéjük, mely talán a Beszterce ostroma szlovák kiadásában (2012) ér el az eddigi csúcsára.

Az áttörést az egyik legsikerültebb Mikszáth-próza fordítása jelentette, mely mai terminológiával élve szimulakrum-típusú, mégpedig a Gavallérok (szlovákul ’Gavalieri’, az én fordításomban: Fešáci [2008]). Ennek példáján lehet a leginkább nyilvánvalóvá tenni az éppen születő fordítói eljárást, mert Mikszáth az elbeszélő magyar nyelv mellett használta az irodalmi (štúri) szlovákot, a sárosi nyelvjárást, a németet, az angolt és a latint. A durva filológiai fordítás szavak kaotikus halmazát eredményezi, mely a fordítót egyértelműen arra ösztönzi, hogy valamit kezdjen vele, mert másként a mai (fiatal) szlovák olvasó kezébe sem veszi a kötetet, és ha mégis, hamarosan leteszi. A problémáról konzultáltam a fordításelmélet kiváló szakértőjével, illetve a magyarból angolra fordított művek jó ismerőjével, Szegedy-Maszák Mihály akadémikussal. Megegyeztünk abban, hogy a legjobb lesz a lehető legtökéletesebb szlovák nyelvet létrehozni, és a nyelvi keverék eredeti elemeit a vizsgálódó olvasó számára humorosan megfogalmazott megjegyzések, magyarázatok formájában felkínálni azzal, hogy az eredeti szlovák idézetek más, nem túl zavaró betűtípust kapnak (például dőlt betűket). Ma, lassan száz évvel a Magyar Királyság megszűnése után, ez egyik lehetőség és cél az lehet, hogy az olvasó teljes egészében megértse a szerző irodalmi vallomásának lényegét, a konnotációkkal együtt, s ezek között a „Magyar Királyság-beliséget” és benne a szlovák elemeket is. Mikszáth olykor azzal könnyíti meg a fordító dolgát, hogy a szereplő szavait például azzal kommentálja: „mondta tótul”. Ez történik például a Szent Péter esernyőjében (nem csoda, hogy a kötet horvát fordítása a „regény a szlovák világból” alcímet kapta) vagy a Beszterce ostromában, melynek cselekménye a Vág felső szakaszán játszódik, a Zsolnai járásban. Összefüggésben Mikszáth szlovák fordításának általam kidolgozott koncepciójával érdemes megemlíteni, hogy a fordítás modern elméletében a transzliterációt és a transzkripciót nem tekintik fordítói eljárásnak, mert azok esetében csupán a szavaknak a célnyelv (jelen esetben a szlovák) szabályaihoz és szokásaihoz igazodó puszta átírásáról van szó. A szlovák helyesírás szabályai (melyeket 1953-ban törvényi erőre emeltek) előírják, hogyan kell átírni más ábécék és nyelvi rendszerek elemeit, de készítői elfeledkeztek a több jellel egy hangot jelölő magyar helyesírásról, annak ellenére, hogy az ugyanabban az államalakulatban és majdnem párhuzamosan fejlődött ki, mint a diakritikus jeleket használó szlovák helyesírás, mely hangsúlyt fektet a fonetikára. A szlovák érettségizettek közül kevesen tudják, hogy a magyar „y” más mellett lágyító funkcióval is bír. Az átírás ésszerűen törvényesített szabályai megakadályoztak volna sok meddő vitát, főleg a magyar oldalon.

 

Ahogy már említette, főleg kortársait kezdte el fordítani, akikkel ismerték egymást, akikkel találkoztak, újabban azonban már nem foglalkozik velük.

Ha belenéz magyarfordításaim bibliográfiájába, minden bizonnyal szembetűnik majd az az ív, mely a csehszlovákiai magyar irodalomtól indul. Könyvben és folyóiratban csak Monoszlóy Dezső jelent meg, folyóiratban Dobos László (hosszú, körülbelül ötven oldalas részlet a Földönfutók című regényéből a Slovenské pohľadyban), és Duba Gyula néhány prózája. Még mielőtt egy életre lehorgonyoztam volna Grendel Lajosnál, kiadtam egy kötetet a tehetséges szlovákiai magyar, sajnos, nemrég elhunyt prózaíró, Bereck József novelláiból (Biliard na pamäť niekoľkých hrdinov [Biliárd néhány hős emlékének]). De azóta szisztematikusan már csak az „én utolérhetetlen énem”, Grendel Lajos műveit fordítom (eddig tizenhárom rövidebb vagy hosszabb prózája jelent meg szlovákul). Hiszen eljutott a fülembe olyan irigy szemrehányás is, hogy Grendelnek nagy szerencséje volt, hogy engem a hetvenes években megtalált! Nem volt nehéz, mert mindketten egy épületben, a Mihály utca 9. alatt dolgoztunk, ahonnan közel volt a belváros mind a harminckilenc kocsmája. Csakhogy mi következetes „presporki” borivók voltunk és maradtunk. Mások sört ittak töménnyel, és én az ilyen barátságokat nem kerestem.

 

Ottlik Iskola a határon című regénye az egyik legérdekesebb a fordításai közül.

Ottlik Géza regénye 1976-ban jelent meg a Világirodalmi bestsellerek könyvtára sorozatban (a mai viszonyok közt) hihetetlen, tízezres példányszámban, s az utolsó példányig elfogyott. Számomra ez jelentős és irányadó fordítás, mellyel megalapoztam a hírnevem, tulajdonképpen „barkácsoló” fordítóként, mivel ezzel a tevékenységgel csupán a rendes napi munkám mellett foglalkoztam. A fordítást Magyarországon is díjazták, ráadásul a szerző is, akihez Mészöly Miklós vitt el (hasonlóan, ahogy Mándy Ivánhoz, Örkény Istvánhoz, Szentkuthy Miklóshoz). A szlovák volt a tizenkettedik nyelv, amelyre ezt a regényt lefordították. Ennek a munkának köszönhetően az elkövetkező tizenöt évben, míg meg nem kezdtem budapesti diplomata pályafutásom, minden szeptembert Magyarországon töltöttem az ottani Kultuszminisztérium vendégeként, ami sokat segített a fordítói munkában, a műveltségem bővítésében, a beszélt magyar nyelv elsajátításában, valamint a magyar irodalom és kultúra átlátásában. Akkor még volt autóm, és így bejártam mindent az erdélyi Kolozsvártól Északkelet-Magyarországon át egészen a délnyugati Szombathelyig. Kísérőimet már említettem, de el kell mondanom, hogy a legtöbbet a 20. század egyik legjelentősebb magyar írója, Mészöly Miklós adta. Neki köszönhetem azt is, hogy elvitt szülővárosába, Szekszárdra, a városhoz máig is hű vagyok mint az ottani borrend, az Aliscavin tagja.

 

A kortársak közül Grendel Lajos maradt a repertoárjában. Ő az, aki egész aktív életén végigkíséri. Egyrészt fordítja Grendel szövegeit, másrészt pedig, ahogy említette, többször is együttműködött vele más területeken.

Az embernek, ha akarja, ha nem, tudomásul kell vennie, hogy az évek számával egyre kevesebbet tud teljesíteni, szűkül az érdeklődési köre, gazdaságosan kell bánnia az idővel és az őt körülvevő értékekkel is. Megértettem, hogy az összes jó könyvet nem olvashatom el, az összes szép nőt nem szerethetem, és az összes jó bort nem ihatom meg. Ugyanez érvényes a hét évvel fiatalabb Grendel Lajosra is, aki ráadásul súlyos egészségügyi összeomláson van túl. Hűséges maradok hozzá, ahogy mondani szokás, a halálig. Csak mellesleg: Lajosnak egyre kevesebb haja van, ezért nem őszül. De hasonlóan volt ezzel a másik állócsillagom is, Mikszáth, aki kopaszságát humorosan úgy kommentálta, hogy ahol több ész van, ott kevesebb a haj. Hozzá is hű leszek, míg nem teljesül a fogadalmam, és befejezem tízkötetes válogatott műveinek fordítását. Már a hetediknél tartok (A Noszty fiú esete Tóth Marival), és remélem, sikerül befejezni 2017-ig, amikor is a közép-európai kultúra képviselői születésének 170. évfordulóját fogja ünnepelni. Utam Mikszáthoz nem volt könnyű és rövid. A kortárs magyar irodalomtól vezetett a világháborúk közti irodalmon át (Kosztolányi Dezső) a dualista Magyar Királyság idejébe (Csáth Géza). Biztosan szükséges volt végigjárni ezt az utat, mert lehetetlen, hogy az ember megfelelő módon birtokába vegyen egy Mikszáth formátumú szerzőt megfelelő hungarológiai műveltség, valamint művei történelmi és kulturális hátterének tökéletes ismerete nélkül. Örülök, hogy sikerült ezt elérnem még azelőtt, hogy teljesen megőszültem.

Grendel Lajos egy külön fejezet az életemben. Nemcsak kitűnő író, hanem – mondhatni – majdnem családtag, mintha az öcsém lenne. Sok mindent megéltünk együtt, örömöt, sikert, vidám pillanatokat, de szomorúságot is. És sokat meg is ittunk, néha többet is, mint kell. Nekem az épülésemre szolgált, úgy tűnik, neki kevésbé. De még mindketten talpon vagyunk. Bár körülöttem minden, amit igazgatóként vezettem, ahol dolgoztam, vagy már megszűnt (a Tatran, a Katolikus Egyetem szlovák tanszéke), vagy épp most szűnik meg (a Szlovák Intézet, a szegedi szlovák tanszék), és így lassan meg kell békülnöm azzal, hogy csak könyvek sora marad utánam, melyek a rendes napi munkám mellett születtek, mint valami szellemi barkácsmunka termékei.

 

Mostanában sok szó esik arról, hogy kiadják szlovákul Grendel Lajos összegyűjtött írásait hét kötetben.

A sorozat terve már készen van. Jó szándék esetén megvalósítható, hiszen tizenhárom mű már megjelent szlovákul, a többi pedig le van fordítva (különböző okok miatt nem jelent meg a Szakítások és az És eljön az Ő országa), vagy a fordítása a vége felé jár (Thészeusz és a fekete özvegy). De nem érzem, hogy kompetens lennék nyilatkozni a projektről, mivel elfogult vagyok, hiszen az én fordításaimról van szó, régebbiekről és újabbakról. Úgy vélem, újra kellene szerkeszteni kiemelkedő könyveit a nyolcvanas-kilencvenes évekből (Bőröndök tartalma, Szemérmes beszámoló egy álom közepéről, Emlékezetkiesés, erotikus álmok után, Einstein harangjai), mikor művei jelentős hatást gyakoroltak a szlovák prózára, sőt írásait egy időben a legjobb szlovák prózának tartották (az Odtienené oblomky [Árnyalt töredékek] 1986-ban megkapta a Szlovák Írószövetség prózadíját, ugyanakkor a fordítása a Ján Hollý-díjat. Ebben a kötetben a szerző sikeres trilógiája jelent meg: a Galeri, az Éleslövészet és az Áttételek). Újra megjelenne a teljes New Hont-trilógia, melyben kijavítanánk a kiadás során történt inkompetens szerkesztői beavatkozásokat.

A tervet Grendel műveinek szakértői dolgozták ki, Szegedy-Maszák Mihály akadémikus, és Mészáros Sándor, az utolsó művek szerkesztője és a Pesti Kalligram vezetője, valamint a szerző és én. Egy esszéválogatást tartalmazó darabbal hét kötetre terveztük a sorozatot. Egyelőre nem sikerült biztosítani a vállalkozás gazdasági hátterét, s így kérdéses, hogy vajon megvalósul-e Grendel Lajos álma.

 

Irodalmi utazásainak egy másik szakasza Csáth Gézát és Matkovražda [Anyagyilkosság] című könyvét érinti, melyről azt mondják, visszamenőleg felkeltette a magyar kritika érdeklődését ez iránt a szerző iránt.

A harminchárom novellát tartalmazó kötetet az után fordítottam, hogy megjelent a két világháború közti irodalom jelentős alkotójának, Csáth (igazi nevén Brenner József) unokatestvérének, Kosztolányi Dezsőnek a szlovák kiadása (Večerné romance [Esti románcok]). Ekkor már tényleg visszafelé haladtam a magyar irodalomban, de még nem jutottam el Mikszáthoz. Az érdekelt a magyar irodalomban, ami hiányzott a szlovákból, és nagy ambícióval álltam neki felfedezni. Ebben segítségemre volt a fejlett kapcsolatrendszer a vajdasági magyar és szlovák szerzőkkel is, hiszen Csáthot születésének századik évfordulója előtt Újvidéken kezdték el kiadni. Innen kaptam meg az új kiadásokat, amelyek arra inspiráltak, hogy válogassak a szerző művei közül fordításra. A Forum Kiadó munkatársai bejelentkeztek a Tatranhoz, megegyeztünk, hogy közös kiadásban jelentetjük meg a kötetet, ezt követően az újvidéki kiadó a számukra készített borítóváltozattal megvásárolta a példányok jelentős részét, hogy Jugoszláviában terjessze. A könyv felkeltette az olvasók érdeklődését, Szlovákiában később a második kiadása is megjelent (Kalligram), mely aztán a cseh kiadást is ösztönözte (a prágai Odeon adta ki Světová četba címmel). Csáth prózája része a magyar polgári kultúra fejlődésének, mely a dualizmus-kori Monarchia örökségéből indult ki, amikor is tulajdonképpen szétesett a rendi társadalom, a gavallérok mikszáthi generációja csődöt mondott, és helyét az új városi társadalom új polgári értelmisége foglalta el, igaz, az életmód örökölt módozataival. Csak „lábjegyzetben” teszem hozzá, hogy kéziratban megvan Csáth szexuális naplójának fordítása, melynek eredetijét Mészöly Miklóstól kaptam. Meglepetéssel olvastam benne, hogy a Rákóczi út 15. alatti épületben, ahol dolgoztam és éltem a családommal, ahol a Szlovák Intézet székhelye is volt, az első világháború előtt piroslámpás ház állt. Csáth azt írta, hogy a portás barátságos volt, és időnként készségesen beengedte.

 

Min dolgozik mostanában, mik a tervei?

A fő célokról és fogadalmakról már eléggé részletesen beszéltem. Azzal számolok, hogy a fő csapásról nem sokszor térek le. Kiadásra készen áll a fiatal magyar prózaíró, Kálmán Gábor novellaciklusának fordítása, aki a Nova (ez egy szőlőfajta elnevezése, melynek termesztését tiltja az EU, ugyanis a Nova egy vadszőlő, és kiforrt bora leírhatatlan fejfájást okoz) című könyvéért megkapta a legjobb elsőkötetes prózaírónak járó Bródy-díjat. Még tavaly lefordítottam Kosztolányi Édes Annáját (Sladká vrahyňa [Anna Édešová]), melynek megjelentetéséről már tárgyaltam a kiadóval, az ifjabb Albert Marenčinnel. Minden bizonnyal sikerül kiadni, mert a publikációt hajlandó támogatni a magyar fél is. Kosztolányi művei közül gondolkodtam még a Pacsirtán is, egy novellaválogatáson azokból a novellákból, melyek nem a Večerné romance (Kornel Esti) (Esti románcok [Esti Kornél]) ciklushoz tartoznak, és ez utóbbit is ki lehetne adni ismét az új kritikai kiadás alapján, hiszen a korábbi szlovák fordítást (1984) egy nem hitelesen szerkesztett kiadás alapján készítettem. Elképzelhető, hogy ezekből a tervekből születik majd egy négykötetes Kosztolányi-válogatás, melyet ki kellene egészíteni egy verskötettel is ettől a jelentős szerzőtől. Csakhogy ki fordítja le ezeket a verseket? Peter Macsovszky Brazíliában? Én versfordítással nem foglalkozom, csak a prózába ékelt verses betéteket fordítom le. Mikszáthnál ezzel is több mint elég a gondom.

Talán előhúzom a fiókból Grünwald Béla és Michal Hroboň politikai pamfletjeinek (Horný vidiek [Felvidék]) fordítását, melyek miatt dühös lettem jó pár éve, mikor is nem tudtam megegyezni a kiadóval, mert úgy gondolom, hogy a szlovák kiadásnak mindenképpen autentikus információkat kell nyújtania a közép-európai nacionalista őrületről. Ez egy új kiadói szerződéstől függ. Fölöslegesen nem viszem vásárra a bőröm. Ahhoz már elég öreg vagyok.

Tudatában vagyok, hogy mik a fordítói erősségeim és gyengéim. A fordító számára biztosan előnytelen, ha azon a nyelvi környezeten kívül él, mely nyelvre fordít. Velem így áll a dolog. Magyar környezetben élek csaknem huszonöt éve. Szlovák nyelvem fejlődését már csak egy zárt körből származó impulzusok ösztönzik, ezért nem lenne felelősségteljes, ha posztmodern szerzők fordításába kezdenék. Minél jobban és mélyebben ismerem a magyar nyelvet, minél többet tudok a magyar irodalomról és kultúráról, annál felelősségteljesebben állok hozzá a fordításhoz. Igaz, annyival lassabban is halad a fordítói munka.

Rendszeresen figyelem a szlovák irodalmat, a lehető legszélesebb spektrumát, de a szlovákra fordított művek közül szakmailag már csak a legfiatalabb generáció magyarból készült fordításait követem, melyekről nemrégen elismerően nyilatkoztam egy folyóirat ankétja számára. Remélem, az én fordítói barkácsmunkámon még kivirágzik valami abból, amiről beszélgettünk.

 

Beke Zsolt fordítása

   

       

[1]   Ez a magyarországi négyesnek felel meg – a ford.